A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 24

feldsert találunk.
– De mikor én mondom, hogy meg kell fogni, – kiáltott Nyúzó sértett
méltóságának érzetében, – ki parancsol itt?
– Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést
kaptam, se jobb, se bal kezemet nem birom, gyereket sem foghatnék meg.
– Baj, – mondá Nyúzó, fejét csóválva – hogy commissarius úr épen most
kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, a kik lövést kaptak. Ti
többiek álljatok sorba. No, úgy fiaim! no rajta, hogy az ördög vigyen
el.
A főbiró felkiáltását a kunyhóból egy pár lövés követte, és soha Gorgon
feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az
ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.
– Rajta, rajta, semmirekellők! – így kiáltoza a fa mögül, de mindenki
helyén maradt; ha a megtámadók helyett ők lennének a megtámadottak, soha
sereg szebben nem viselte volna magát.
– Nem fogsz engedelmeskedni? – szólt Nyúzó méregtől elfojtott hangon, az
egyik mellette állót torkánál megragadva; – nem lódulsz mindjárt a
kunyhóhoz?
– Nem biz én – válaszolt a másik nyugodtan, félre állva.
– No várj, hogy’ hínak?
– Kovács Miska, szt.-vilmosi nemes ember; nem megyek én az Istenének
sem!
– Nem ismertem meg kendet. És ez? – kiálta egy másikhoz fordulva.
– Ez öcsém, András, ez is nemes ember, ez se megy.
– De hát a parasztok hol vannak?
– A kiket nem lőttek agyon, elszaladtak.
– Gyáva, haszontalan paraszt nép; – kiálta a főbiró – no majd adok!
– Teins uram – mondá a commissarius a főbiróhoz, – menjünk haza.
Megtettünk mindent, mit tőlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit
kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és
sebesülve fekszik, vagy haza szaladt; ha utolsóig agyonlövetjük
magunkat, Violát még se foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily
kevesen vagyunk s a kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, s
a sötét erdőben ki mehet utána?
Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá,
midőn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszünt s hosszú
tapasztalásból meggyőződött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek,
rejtekéből a többiekhez jött s új tanácscsal lépett fel. – Fel kell
gyújtani a kunyhót – mondá, – ha melegök lesz, majd kijőnek. A
puskásokat a fák mögé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijő, le
kell lőni.
E szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A commissarius
kaczagott örömében. Tűzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya
adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá s e
gyujtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen
lövéstől tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtődztek el,
s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali
gondolatért.
A zsiványoknak helyzete azalatt még szomorúbb volt. – Rácz, kit a lövés,
melyet a commissarius az ajtón keresztül tett, mellben talált, hörögve
feküdt a szalmán; a föld, nyughelye mellett, sikamlós lett vérétől.
Mészáros fel s alá tántorgott a kunyhóban, káromkodva s imádkozva
egyszerre, átkozva a napot, melyen született. Pálinkával akará
feltartani merészségét, de az erős italnak nem volt hatása reá, agyában
az egy szörnyű veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugodt
vala s hallgatott. Meg volt győződve, hogy végnapja eljött, s félelem
nélkül nézett a halál elébe, csak neje és gyermeki miatt aggódott. – Egy
perczig, mikor az ostromlók utolszor visszavonultak, menekülésről kezde
gondolkozni. Ha a födelen keresztültörve a kunyhó hátulsó oldalán
kimegy, e sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhat – de akkor szemei öreg
pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt. Eszébe jutott, hogy más
alkalommal életét neki köszönheté, s nem akará őt elhagyni bajában. Most
hallá, hogy ellenségei új megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő s
panasz nélkül várá végzetét.
– Csak lőjj, – szóla, midőn a kunyhó előtt a lármát hallá, Rácz, fejét
könyökére támasztva, s szava hörgő vala, mint a haldoklóé – lőjj mindig,
míg csak egy van közelünkben.
– Nincs postánk többé, – mondá Viola nyugodtan, – puskapor a mennyi
kell, a serét elfogyott.
– Ördög és pokol! – mondá a másik, nehezen véve lélekzetét – nincs
serétünk?
– Nincs, – felelt Viola, – egy puska és két pisztoly még megtöltve, a
többi üresen.
– Add ide az egyik pisztolyt – mondá halkan a zsivány, egyik kezét Viola
felé terjesztve.
Viola megérté e kívánat czélzatát s szomorúan oda nyujtá a kívánt
fegyvert, melyet a másik görcsösen markába ragadva, egy sóhajjal
szalmájára visszaesett. – Úgy, – mormogá fogai közt – most jöhetnek;
elevenen legalább nem hurczolnak az akasztófához.
– Te Viola, – szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt
szemekkel mintegy magánkívül feküdt – meghalt.
– Hisz látod, miként emelkedik melle.
– De meg fog halni, úgy-e bár? Hogy lenne Viola, – tevé hozzá suttogva –
ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?
– Megbocsátanak? – szóla Viola kaczagva – fiam, azt elhegedülte szent
Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én
is.
– Nem úgy megbocsátani – mondá ismét a fiatal zsivány mindig vékonyabb
hangon, mintha valaki gégéjét szorítaná – nem úgy egészen megbocsátani,
hogy ismét szabadon mehessek; csak úgy értem, hogy bezárnak öt, tíz,
húsz esztendőre, nem bánom s megvernek fertályesztendőnként s
koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akármit, csak ne akaszszanak fel.
Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden
állva kérem. Édes Viola, még oly fiatal vagyok, s látja, kend jól tudja,
én nem öltem meg senkit, most is csak a levegőbe lőttem.
– Szegény fiú, – mondá Viola, midőn kezét társa reszkető ujjaiból
megszabadítá – mondd ezt birádnak. De mi ez? – kiáltá egyszerre a kunyhó
szegletére mutatva – füst!
– A kunyhó ég! – hangozék künn. – Lökjetek vissza mindenkit a tűzbe –
kiáltott Nyúzó erős hangja a lárma közt, míg a kunyhó belseje nehéz
füsttel telt.
– Felgyújtották a kunyhót, – szóla Viola elborzadva – ez szörnyű!
Rácz felnyitá szemeit s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a
kunyhó egyik szegletén már a tűz átlátszott s szörnyű forróság kezde
terjedni. – Meg ne hadd magadat fogni elevenen, – kiáltá végső erővel –
ha lehet, lődd le a főbirót, azután halj meg. – S ezzel a vén zsivány
főbelövé magát. Vére Viola kezére fecscsent; ő kétkedve álla, mit
tegyen.
– Miatyánk Isten! – kiáltá Mészáros, térdre borulva – megégünk; adszide
a csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! – kiáltá eliszonyodva, midőn a
pálinka kék lángokban folyt el a földön; – ki vagy a menyekben… Viola,
Viola! miért loptad el a nótárius irásait?… ez mindennek oka. – A
szerencsétlen ajkához szorítva csutoráját kétségbeesve ivott, míg a füst
s erős ital következésében a földre esett s ő is Rácz mellett feküdt.
Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékeztették, melyekről a
veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e kunyhó falai
alá temeti magát; legalább ha Zsuzsi gyermekeit a helyre akarja vezetni,
hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófához vezetni. De
most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nejét s gyermekeit
házába, ez irományok reá nézve a legfontosabbak, és most itt hagyja
elégni magával s azon hirrel menjen ki a világból, hogy legnagyobb
jóltevőjét szerencsétlenné tette. Ez nem lehet.
A lángok mindig tovább terjedtek, a kunyhó hátulsó részén égő szalma
hullt a földre, Viola haja égni kezdett, melle nem talált lélekzetet a
forró levegőben, szemei a füstben elvakultak, még egy percz, s szándéka
nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, s az
irásokat kezében tartva, fölnyitá az ajtót s kirohant.
Miután a kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, s noha a szalmafödél
magas lángokban állt, az ajtó fel nem nyilt és senki sem mozdult,
mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a commissarius mondá, a zsiványok
használva a setétséget, elillantak. A pisztolylövés, melylyel Rácz
életének véget vetett, nem változtatá meg e meggyőződést, miután igen
természetesnek látszott, hogy az ott hagyott fegyverek egyike a tűzben
magától elsült. Maga Nyúzó s Macskaházy boszankodva, hogy reményökben
megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Így történt,
hogy midőn Viola leégett hajakkal s a füstben elvakult szemmel, irásait
kendőbe takarva kezében tartva a kunyhóból kirohant, épen e két férfival
találkozott. Macskaházy kiragadá az irásokat kezéből s visszafutott. A
többiek irtóztató kiáltással össze-szaladtak s Violát körülfogák.
A zsivány kezében nem vala fegyver, de a félelem, melyben neve az egész
vidéket annyi ideig tartá s melyet kétségbeesett védelme még inkább
nevelt, visszatartóztatá a bátrabbakat is; s ha kezében fegyver, ha
karjaiban még erő volna, keresztültörve ellenein, talán még
megszabadulhatna. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A lelki s
testi kínok, miken keresztül ment, felemészték ércztestének erejét.
Messze felnyitá szemeit, de nem látott, hosszú lélekzetekben szivá
magába a friss levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni,
kiterjeszté reszkető karjait s egy nehéz fohászszal földre rogyott.
Magán kívül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leterített
ellensége felett s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni
lábait s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.
Miután Nyúzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesíté, hogy a rabnak
Szt.-Vilmosra átvitele iránt rendeléseit megtehesse, a kunyhóból nyögés
s gyenge jajgatások hallatszottak. – A jelenlévők borzadtak s halotti
csend lőn a kunyhó körül, melyet csak a tűznek pattogása s a
szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakíta félbe.
– Talán kihozom – szóla a pandúrok egyike, emberiebb a többieknél.
A szólót irtózatos dörrenés szakítá félbe. A puskapor, melyet a
zsiványok ott tartának, felgyult, a kunyhó födele szétvetve egyes égő
darabokban esett le az erdő s az emberek között, a nélkül azonban, hogy
közülök, kik új szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.
A vidéket halotti csend tölté el. A jajgatás, mely a kunyhóban
hallatszott, elhallgatott, a világosságot, melyet az égő födél elébb
minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, s csak a széthányt
gerendák közül veté még itt-ott egy égő darab vörös fényét körére, míg
az egész felett a lőpor füstje meleg ködként ereszkedett.
– Megjárhattuk volna – szólt a commissarius, ki a többiek között először
nyeré vissza egész nyugalmát. – Átkozott gazemberek!
– Nem lehet többé baj? – kiáltá Nyúzó messze hátulról, hova egy fa mögé
bujt, s hangja remegett.
– Nem, teins uram – szóla a commissarius vissza.
– Igen, de ha még puskapor lenne a kunyhóban.
– A puskapornak az a természete – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy
egyszerre sül el. De csak maradjon a teins úr ott. Nincs többé dolgunk.
Fogja fel két erős legény a zsiványt – szóla a többiekhez fordulva, kik
lassanként körülötte összegyültek – s Szt.-Vilmosra vele.
Viola, ki még mindig ájulásban vala, a földről fölemeltetvén, az egész
csoport Szt.-Vilmosnak vette útját.
– Megvannak az irások? – szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.
– Meg – válaszolt a másik hasonlóan, – tűzbe dobtam. – Végre lépteik az
erdőben eltüntek s az iszonynak helye ismét nyugodtan állt.
Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket leirjam, melyek Viola nejét ez
idő alatt eltölték.
Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti s a gulyás visszatértek. Az
egyik a nyílást, a másik a nádat megtalálta, a magas fa az vala, melyről
szóltak s levetve csizmáikat átmenni készültek. A lovak lábaira bilincs
tétetett. – Peti egy erős bottal kezében előre ment; a gulyás Zsuzsit –
ki az Istenére kéré, hogy magokkal vigyék – vállára véve, utána gázolt.
Alig értek azonban a víz közepéig, midőn az erdő egyszerre a megtámadók
zajával telt el.
– Későn jöttünk – kiáltott Zsuzsi, – vigyetek át, hadd haljak lábainál.
Lövések hallatszottak, a szétszaladó parasztok közül néhány az erdő ezen
részének vevé futását s a gázolók elég közel valának az áradás tulsó
partjához, hogy a futóknak lépteit hallhassák.
A gulyás ismét remélni kezdett. – Ne félj Zsuzsi, – szóla biztatva –
látod, a gazemberek mind elfutottak.
Peti vigyázva tovább ment, s így értek a parthoz, De a zaj újra
kezdődött, ismét lövések s lárma, új ostrom.
Zsuzsi kiragadva magát a gulyás kezeiből, nem tudva, mit akar, mit tesz,
félig magán kívül rohant a lárma felé. A férfiak erőszakkal
visszatartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el
s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden
lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját
s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. – Egyszerre az
erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók kiáltása, kiktől nem
voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. – Zsuzsi
felugrott, éghez emelé kezét. – Felgyujtják a kunyhót; férjemet égetik
el; – kiálta szívhasító hanggal s magán kívül rogyott Peti karjai közé.


XXI.
Mikor Violáné magához tért s követőivel az ütközetnek szinhelyére jött,
minden nyugodt s hallgatag vala ismét. A léptek, melyekkel a győzedelmes
sereg kötözött rabjával és sebesült pajtásaival Szt.-Vilmos felé
sietett, rég nem hallatszottak; a kurjongatás, melylyel diadalát
ünnepelé, a távolban elhangzott, s csak a varjuk nagy serege, mely
álmából felijesztetett, szállonga még károgva az erdő felett. A kunyhó
körül a nyitott helyen, mely mindenfelől bokroktól körülvéve a hajléknak
mintegy udvarul szolgált, itt-ott szétszórva parázszsá égett fatöredékek
hevertek, s egy félig megmaradt gerenda, – mely még néha lángot vetve,
mint gyászszövétnek lobogott a kiégett falak felett – gyenge bizonytalan
világot terjesztett a romokon.
Violáné nyugodt vala. Az emberi szívben az örömnek s fájdalomnak csak
egy bizonyos mennyisége fér meg; ha a kehely egyszer színig telve van, a
tenger árjai átmehetnek rajta s egy cseppel sem fogják nevelni
tartalmát; ha a mérleg egyszer elveszti egyensúlyát s a serpenyők egyike
bizonyos pontig lement, rakj rá mázsákat, s míg terhe alatt el nem
törik, mélyebbre nem nyomhatod le.
A szerencsétlen asszony rég elérte e pontot. Midőn a kunyhóhoz jött,
kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatva állt. Peti s a gulyás, ki
Violánét vezette, szintén nem szóltak; végre az asszony, erőt véve
magán, gyorsan a kunyhóhoz ment s benézett.
– Peti, – szólt, visszafordulva, a füsttől elfojtott lélekzettel –
gyujts tüzet, elég fát s parázst találhatsz a földön, hadd keressem
férjemet.
Peti, sóhajtva, parázst ment szedni. A gulyás, – kinek a kétségbeesett
nyugalom, melyet a szerencsétlen asszonyon észrevett, százszor
borzasztóbb vala, mintha őt haját tépve látná, – kezével törülé szemeit.
– Zsuzsi lelkem, – szólt végre – menj oda hátrább a fák alá, majd mi
keressük… azaz nem férjedet, az, meglátod, nem is volt itt, hanem csak a
többieket, ha csakugyan valakinek baja történt volna. Légy nyugodt
Zsuzsim, – tevé hozzá, megfogva kezét – férjed nem is volt itt, meg
mernék esküdni reá. – A szegény ember tudta, hogy hazud, tudta, hogy
mihelyt Peti tüze fellobog, Violát – talán félig elégve – a romok között
fogják találni, vagy hogy legalább üldözőinek kezeibe került; de ő
üdvösségét adta volna, ha e szerencsétlennek szivébe csak egy perczre
ismét reményt önthet.
– Hagyja el kend István, – mondá Violáné nyugodtan, – tudok mindent, el
vagyok készülve mindenhez. Meglátják, nem lesz bajok velem, ha félig
elégve találom is; csak még egyszer láthassam. Neki jobb itt ez elégett
falak, mint ott ellenségei között, legalább nem szenved többé.
– De mikor már mondom, hogy Viola nem volt itt; – válaszolt István –
teremt-úgysegéljen, üdvösségemre mondom, nem volt itt! Hát mi az
ördögnek keresgélnél a füst között? Ez, látod, nem asszonynak való, ha
véletlenül valami undorítót találsz, ki tudja, nem árt-e meg. Menj
vissza s mi majd mindent megnézünk.
Violáné azonban nem vala azon gyenge, érzékeny teremtéseknek egyike,
minőket főkép műveltebb osztályaink asszonyai közt találunk. Azon
lágyságot, azon akarát nélküli hozzánk simulást, mely az asszonyiasság
nevezete alatt felsőbb osztályok hölgyeinél oly ellenállhatlannak
tartatik, a falunak e test- s lélekben erős leányában ne keresse senki.
E szivet keményebb anyagból alkotá a természet. Ha férjét veszély
környezé, a helyett hogy remegne, ő vele osztozott veszélyeiben; ha
szenvedőt látott, ő nem sírt, de segített; ő nem halványult, nem ájult
el a seb előtt, hanem bekötözé; nem sóhajtozott, hanem dolgozott
gyermekeiért. – Ott az erdő szélén, midőn hallva az üldözők kiáltásait s
a lövéseket, látva a vörös fényt, mely között talán férje leheli ki
életét, s ő jelen sem lehetett szenvedéseinél, a lelki erő, melynek
hasznát nem veheté, elhagyá a szerencsétlen asszonyt, s magán kívül dőlt
követői karjai közé. De e gyengeség pillanatai elmultak; érzé, hogy
férjének s gyermekeinek talán szüksége van reá, s a tetterő, melylyel
kedveseinek használhatott, ismét feltámadt szivében.
– Köszönöm István, hogy így gondoskodik rólam – szólt meghatott hangon,
– nem szükség, hogy aggódjék, ismét jól érzem magamat. Akármit lássak
itt a kunyhóban, valami bizonyost fogok tudni, s lássa kend, az jobb. Ha
férjem meghalt, elássuk itt a fák alatt, legalább a helyet fogjuk
ismerni, hol pihen, s eljöhetek gyermekeimmel sírjához, s itt sírhatjuk
ki könyeinket.
– Mondom, Viola nincs itt – szólt a gulyás, – de látod, ha félig elégett
embereket látsz… a dolog mégis nem asszonynak való. Még ha egészen
egészséges volnál, Isten neki, de így! Mikor tanyámon most két
esztendeje tűz támadt, csak két tehén égett belé, s mégis mikor
nagyságos asszonyom jött, s a szegény fekete dögöket látta, úgy
elborzadt –
– Nem vagyok én nagyságos asszony, – viszonzá Zsuzsi keserűen, – ők
borzadhatnak, elájulhatnak; én zsivány felesége vagyok, nekem ilyenekre
nincs időm. Hej, bátyám, ha tudná, mióta Viola zsiványnyá lett, mily
gondolatok jártak át szegény fejemen, milyeket álmodtam; ha estétől
reggelig házamban vagy kinn a mezőn férjemet vártam s ő nem jöhetett,
mily iszonyú lehetőségeket képzeltem magamnak, – akkor nem félne, hogy
valamitől még elborzadhatok e világon. Bármi vár reám, csak a
szerencsétlenségnek egy neme lesz; én esztendőkig a pokolnak minden
kínait egyszerre tűrtem képzetemben.
A tűz, melyet a czigány azalatt a kunyhó körül rakott, lobogó világot
kezde terjeszteni. Violáné körültekintett. Az ajtó előtt a szt.-vilmosi
parasztnak holtteste feküdt, ki a commissarius mellett az ajtón
keresztül agyonlövetett; valamivel távolabb a bokrok közelében még egy
pár holttest vala látható. Violáné megnézé a halottakat, s látva, hogy
egy sem férje, égő darab fával bevilágítva a kunyhóba nézett.
Nem fogom leirni a látványt, mely előtt maga az öreg gulyás
elhalványodott. Az asztal feldőlve még füstölt, a kunyhó belsejében
puskák s pisztolyok feketévé égett agyakkal hevertek. A szerencsétlenek
közül, kik itt végzék éltöket, az egyik hamuvá égett szalmaágya felett,
a másik a szegletek egyikében feküdt.
– Ő nincs itt – szólt végre Violáné, miután a holttesteket, ámbár
vonásaik ismerhetlenekké váltak, sokáig figyelemmel nézte. – Nincs ezüst
gyürű ujjaikon, s férjem gyürűjétől meg nem válik. – Violát megfogták.
– Dehogy fogták, – mondá a gulyás, ki még mindig reményeket akart
ébreszteni a szerencsétlen asszonyban – ő hihetőkép –
– És ez mi? – vágott közbe Zsuzsi, ki lehajolva egy kétcsövű puskát
emelt fel – e fegyvert férjem mindig magával hordá. Fogja kend – tevé
hozzá – s tartsa meg emlékül.
– Igen, mihelyt találkozom vele, visszaadom, – mondá a gulyás.
– S most Isten áldja meg jó szándékáért, – folytatá Violáné – ha tovább
jőne velem, kend is bajba keveredhetnék; Peti elkisér Szt.-Vilmosra,
bizonyosan oda hurczolták férjemet.
S ezzel a barátok elváltak. A gulyás, szomorú gondolatokba elmerülve,
lovaihoz, s miután azokat előbbi helyükön találá, tanyájához vevé útját.
A zsivány felesége Petivel Szt.-Vilmos felé sietett.
Itt a zaj, melyet az üldözőknek kiindulása s még inkább győzelmes
visszatérte okozott, lassanként elhallgatott. Nyúzó s Macskaházy a
nemesek hadnagya házába aludni mentek. A falusi lakosok, kik az
ostromban részt vettek, részint házaikban pihentek, részint a kocsmában
felejték a veszélyeket, melyeken keresztülmentek. Maga Viola, kit a
faluháza nyitott szinében kötöttek ki s két hajdú és ép annyi paraszt
strázsált, fáradtan álomba szenderült. Midőn a szerencsétlen az erdőn
keresztül Szt.-Vilmos felé hurczoltatván, elfogatása óta először magához
jött s körültekintve a szurokszövétnek bizonytalan világánál, melylyel a
pandurok egyike a sereget vezeté, reménytelen helyzetét látta, s a
történtekre tisztán visszaemlékezett: azonnal Tengelyi irásai jutottak
eszébe. Mikor az égő kunyhóból kilépett, annyira elkábult, annyira
elvakítva volt, hogy nem is tudta, kinek kezeibe adá, vagy inkább, ki
által ragadtattak el, s többször kérdezé azokat, kik őt felváltva hordák
– mert a főbiró, midőn magához jött is, nem engedé, hogy saját lábain
menjen – nem tudnak-e semmit felőlök. A kérdezettek vagy épen nem, vagy
tagadólag feleltek, egyet kivéve, ki, a többieknél beszédesebb, elmondá,
hogy azon pillanatban, mikor a kunyhóból kilépett, az ajtóhoz közel csak
a főbiró és Macskaházy álltak, s hogy egyik közülök valamit ki is
rántott kezéből; mi volt azonban, azt nem mondhatná.
Viola, mióta ellenségeinek kezeiben látá magát, minden ellenállással
felhagyott, s panasz nélkül tűre minden kinzást, melyet a hosszú
küzdelem által felbőszültektől tűrni kényteleníttetett. Miután
Szt.-Vilmosra értek, Viola többször kérdé Nyúzót – ki a szinben állva,
poroszlóinak megparancsolá, hogy kössék meg jó erősen, ha feltöri is
kezeit, csak el ne szökjék, – nála vannak-e irásai? A válasz azonban
csak káromkodásokban állt s hogy ehhez semmi köze, vagy hogy azt sem
tudja, mily irásokról szól s más ehhez hasonlókban, mikből Viola
láthatá, hogy Tengelyi irományainak átvétele Nyúzó által el fog
tagadtatni, vagy hogy azok Macskaházy kezébe kerültek, ki annyi ideig
törekedvén, hogy birtokukhoz jusson, ez irományokat tulajdonosuknak
visszaadni bizonyosan nem fogja.
– Hát ezért adám meg magamat, ezért kerülök akasztófára? – szóla végre
magában, midőn Nyúzó a többiekkel távozván, ő őreivel egyedül maradt; s
míg azok nehéz léptekkel fel s alá jártak, fáradtan a földre veté magát.
– Miért nem maradtam a kunyhóban? miért nem lőttem inkább főbe magamat,
mint Rácz tevé? Ők most nyugszanak, rám ocsmány halál vár; és hasztalan!
Tengelyinek irásait még sem menthettem meg. Engem Isten elátkozott mikor
születtem!… Nem akartam-e a becsület ösvényére visszatérni százszor? s
midőn ehhez minden út előttem zárva volt, nem akartam-e legalább azon
egy jó tettet, melyet valaha embertől tapasztaltam, meghálálni? s mit
használt?! Isten maga nem akarja, hogy életemben valami jót tehessek!
Haljunk meg hát, nem bánom, az akasztófán, ha úgy kell. Az ember nem
diadalmaskodhatik végzetén. – E gondolatok Viola lelkének visszaadták
nyugalmát. Szomorú vala e nyugalom, minő azé, ki látva, hogy végzetének
ellenállnia nem lehet, miután reményével felhagyott, akarat nélkül
átengedi magát a szükségnek, mely ellen küzdenie többé nem lehet, de
nyugalom mégis; s a rab, álomba mélyedve, egy időre elfelejté szörnyű
helyzetét.
Igy találá Violát Peti, ki társát a falun kívül hagyva, a faluházához
csak maga jött. Az udvarba Peti nem mehetett be, a főbiró szigorú
parancsa szerint a rabbal beszélni még őreinek sem vala szabad; azonban
a kapu mellett őrt álló hajdútól, kinek azt beszélé, hogy épen most jött
ki Porvárról, megtudta, hogy Viola Kislakra fog vezettetni, hol a
statarium összeül, s hogy az öreg Kislaky úrhoz – ki e járásban
statarialis elnök – már lovas katona küldetett. E hírrel a czigány,
miután még egy szomorú tekintetet vetett a szin felé, mely alatt Viola
bundájába takarva a földön feküdt, Zsuzsihoz visszament.
– Láttad őt? – szólt az asszony, elébe sietve, midőn a czigányt
közeledni látá.
– Láttam, a faluházánál van.
– Benn a faluházában? – kérdé az asszony élénken; mert mint olvasóim
talán tudják, népünknek véleménye szerint, mihelyt valamely gonosztevő
födél alá jön, azaz rendes tömlöczbe, a dolog statarialis eset lenni
megszünt.
– Benn – válaszolt Peti felakadva – nem épen benn a házban, de a szin
alatt.
– Kikötve? – kiáltott Violáné kezeit összecsapva. – Istenem, az éj mily
hideg, – tevé hozzá, most először észrevéve, hogy fázik – s ő kikötve,
ott szabad ég alatt.
– Nem szabad ég alatt, – mondá a czigány vigasztalólag – a szin födve
van.
– Van-e bundája? – kérdé a nő, félig levéve magáét – különben ezt
vihetnéd neki.
– Hogyne volna! – válaszolt Peti – jó nagy bundával takarva láttam.
Alszik.
– Alszik! – szóla Violáné megfogva a czigány kezét – úgy-e s az emberek
látják, hogy alszik? nem hiszi senki, hogy csak tetteti magát?
– Már miért hinnék?
– És mit mondanak az emberek ehhez? nem látják-e, hogy férjem ártatlan?
Ki hallotta valaha, hogy gonosztevő aludhatnék? No mondd, beszéld el
Peti, mit mondanak az emberek ehhez?
Peti csak azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt talán
fel fogják menteni. – Mihelyt virradni kezd, – tevé hozzá, – Violát
elviszik Kislakra; ha vele szólni akarsz, ott alkalmad lesz;
Szent-Vilmoson nem eresztenek hozzá senkit.
– Tudom, tudom – szólt Violáné elfojtott hangon, – Kislakon statarium
lesz s fel fogják akasztani. Mit gondolnak ők vele, hogy ártatlan, s
lelkiismerete oly nyugodt, hogy kemény földön jobban alszik, mint ők
ágyaikban; nekik élete kell. De jerünk, jerünk, – folytatá elindulva s
Petit kezénél fogva, – jerünk Kislakra, hamar, látnom kell őt.
– Szegény asszony, hogy birnál te Kislakig menni?
Én? – válaszolt Zsuzsi – ne félj, én elmegyek; nem soká fogom lábaimnak
hasznát venni úgy is, minek kiméljem.
Szerencsére Petinek Szt.-Vilmoson ismerőse vala, egy kovács pajtása, ki,
mint czigány, a falun kívül lakott, s két kerekű taligán, befogva a
rossz gebét, mely viskóján s a kovács-szerszámon kívül egyedüli
tulajdonát képezé, Violánét Kislak felé fuvarozá, míg Peti maga, hogy
Tengelyinek hírt vigyen s Viola gyermekeit az asszony kívánata szerint
magával hozza, Tiszarét felé vette útját.
[: Petinek kovács pajtása Violánét Kislak felé fuvarozá.]