A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 12

auctoritásán indulunk: nem néznénk le oly büszkén azokra, kik
tekintélyeket követnek, s mint Vilma, csak addig akarnak, míg szivök
magának vezetőt nem választott. Etelka teljes mértékben viszonzá ez
érzeményt, s a két hölgy, ki mind helyzet-, mind jellemre nézve
látszólag oly távol álla egymástól (a szelid Vilma, kinek mindig
támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában akarni megfeledkezett;
s Etelka, kinek akaratát a kis háború, melyet gyermeksége óta
mostohájával folytatott, megedzé), mindazon barátsággal ragaszkodtak
egymáshoz, melyet érzeni csak a gyenge hölgykebel képes, de mely, ép
mert annyival szebb s magasabb azon érzelemnél, melyet mi férfiak
barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.
– Hát nem láttad őt? – szólt Etelka félretéve munkáját – bizony kár! nem
adnám sokért, ha egyszer Violával találkozhatnám; minden, mit felőle
hallok, érdekel. A szilaj bátorság, melyet még ellenei s maga Nyúzó sem
tagad el tőle; az, hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, s főkép a
szeretet, melylyel neje s gyermekei iránt viseltetik, előttem e zsiványt
érdekessé teszik.
– Hogy’ beszélhetsz így? Isten tudja, hogy szánom a szerencsétlent, de
ösmeretsége után nem vágyódom. Te bátor vagy, én meghalnék félelmemben,
hisz mondják, hogy embereket is ölt, szörnyűségeket beszélnek felőle.
– Mese, ember, ki úgy tud szeretni, mint Viola, nem lehet szörnyeteg. –
Mondj nekem egyet a teins táblabirák közül, kiket naponkint látunk, s
kiket az egész világ felséges, jámbor embereknek tart – kiveszem
atyádat, – ki hasonló körülmények közt nejéhez jőne, halálos veszélynek,
sőt mi több, akasztófának kitenné magát, csakhogy beteg kedvesét lássa?
Vilmám, ez szép, ez nagyszerű a zsiványban is; én így akarnék
szerettetni bárki által, akkor boldognak érzeném magamat.
– Ha ez kell – szóla Vilma szinte letéve munkáját s barátnéja kezét
megfogva, – nincs oly dolog a világon, melyet Kálmán éretted ne tenne.
– Kivévén, hogy kedvemért egyszer egy pohár borral kevesebbet igyék,
mint közönségesen, vagy káromkodásával s azon szerencsétlen
affectatióval hagyjon fel, melyet utálok. Kálmán mindent tenne a
világon, az egyen kívül, mit tőle kivánok, s a mi épen hatalmában áll.
– Igazságtalan vagy, Kálmán tűzbe menne éretted.
– Igen, meg vagyok győződve, főkép ha egy pár ember jelen van, ki
bátorságát közhirré teheti. Kálmán bátor ember, tagadhatatlan, nem
ismerek senkit, ki életét kisebb dolgokért koczkáztatná; ő nem számít, s
hol becsületről van szó, személyes java őt semminek tevése vagy
elhagyására birni nem fogja. Igen, neki sok jó s nemes tulajdonai
vannak, én megengedem mindezt, csak azt ne mondd, hogy szeret.
– Fel vagy gerjedve ellene, bizonyosan szelességében valami csint
követett el, azért.
– Ő javíthatlan – szóla Etelka felkelve helyéről, – képzeld csak, ismét
lerészegedett!
– Talán ismét csalódtál, mint minap, midőn hosszú harag után végre
kisült, hogy Kálmán egész hét óta nem ivott egy pohár bort.
– Először nem hiszem, hogy akkor csalódtam, s azt gondolom, hogy Ákos,
szegény hugának barátja kedveért kissé hazudott; másodszor, ma
csalódásról szó sem lehet, egész ebéd alatt mellette ültem. De ne
szóljunk többé e kellemetlen tárgyról – tevé hozzá Etelka oly hangon,
melyből mindenki láthatá, hogy e tárgy neki legalább nem közönyös – én
Kálmánt ismerem, méltánylom jó tulajdonait, nem vagyok vak hibái iránt
sem, benne nincs való férfiúság. Ki annyi feltétel után egy pohár bornak
nem képes ellentállni, az bátor lehet, pillanatokra nemeslelkű, de nem
férfias, s valóban szeretni csak erős szív tud.
– Ákos máskép vélekedik barátjáról.
– Igen, Ákos – szólt Etelka, kényszerített mosolylyal palástolva
fölgerjedését, – s mit Ákos mond, azon kételkedni nem szabad? Ákos a
legderekabb férfi, kit ismerek, de férfi, s azért nem képes ily tárgyról
ítélni. Férfiak azon tulajdonokat tisztelik társaikban, melyeknek
legtöbb hasznát vehetik; s ha pajtásuk jó agarász, ha adott szavához
hív, ha hatszor megverekednék barátjáért, nem is foghatják meg, mit
kivánhatunk ennél többet? Nekem más fogalmam van e tárgyról.
A barátnék elhallgattak. Vilma észrevevé, hogy e beszélgetés Etelkának
kellemetlen s tovább folytatá munkáját. Etelka az ablakhoz állva
kinézett a sötét kertre, mely szokott csendében feküdt a ház mellett, s
melynek tegnapi kárait az éj eltakará.
– Képzelhetem apád haragját – szólt végre Etelka, ismét barátnéjához
ülve, – midőn tegnap haza jött s a történteket hallá.
– Úgy még nem láttam őt; szerencsére Vándory jött vele s ez áldott
ember, szenvedélyét kissé megnyugtatá, de becsület-szavára fogadta, hogy
addig nyugodni nem fog, míg igazságot nem szerez magának. Én úgy félek,
ha rá gondolok.
– Attól, hogy igazságot szerez magának? Ne félj kedvesem, – tevé hozzá
némi keserűséggel, – ez nálunk nem oly veszélyes.
– De hisz tudod, hogy az egész történetet szüleidnek tulajdonítja.
– S félek, mi mostohámat illeti, nem egészen ok nélkül.
– Igen, de atyám, téged kivéve, egész családodra újra megharagudott,
Ákosra is, pedig neki köszönhetjük megszabadulásunkat; ha ő nem jő,
feldúlják a házat, Violát megtalálják s meg vagyunk rontva.
– Ki tehet róla? Mindenki igazságtalan, némelyek, mert elveik nincsenek,
mások ép az elvek szigorúsága miatt. Vándory, mert minden emberben
félangyalt, apád, mert mindenikben ellenséget lát. –
– Anyám elbeszélé az egész történetet, Liptákné, én s az egész ház
dicsérte Ákos viseletét; hasztalan! Apám mondá, hogy kár volt az úrfinak
házához fáradni s megakadályozni a kutatást, mely legalább becsületét
tisztára mosta volna; s hogy Ákost hihetőkép mindent előre tudott s csak
azért hagyá a dolgokat ennyire jőni, hogy magának érdemet szerezzen
előttünk. Oh, ha apám tudná, hogy Viola itt volt! remegek e gondolatnál.
– Nem fogja megtudni soha; Liptáknéban bizhatunk, te nem szólsz, és – –
– De ha pörre kerül a dolog, apám mondá, hogy meg fogja esketni az egész
házat, anyámtól az utósó szolgálóig s akkor mit tegyünk?
– Nem fog történni, apád haragjában szólt, s később meg fog nyugodni.
Mindenesetre neki ne szólj a dologról, a mint őt ismerem, nem tartaná
titokban; s elég ellenségei vannak, kik a történteket kárára használnák.
– Liptákné is azt mondja. De nem képzelheted helyzetemet; én, ki soha
éltemben atyám előtt nem titkoltam semmit, s ki most e nagy hazugsággal
lelkemen állok előtte s nem merek szemébe nézni, ha velem szól, s nem
örülni, ha karjaiba szorít; ki valahányszor ajtó nyilik, remegek, hogy
titkom elárultatott s apám szeretetét elvesztém. Hidd el Etelkám, nem
tűrhetem e helyzetet.
– S mégis tűrnöd kell, kedvesem – szóla Etelka, sírva fakadt barátnőjét
megölelve, – atyád nyugalma, szerencséje kívánja; neki ez áldozattal
tartozol.
– Magam is úgy hiszem – válaszolt Vilma, könnyeit törülve, – de te nem
ismered apám egész jóságát. Ha mellém ül s arczomat simogatva, jó
leányának nevez, s elmondja hogy éltének boldogsága vagyok, s hogy az
egész világtól megcsalatva, szerelmem agg napjaiban jutalmat ad minden
szenvedéseiért, s nekem akkor eszembe jut, hogy minde szeretetét többé
nem érdemlem, hogy valamit titkolok előtte; hogy, tudva miként csak
teljes bizalmat kér tőlem, én nem teljesítem e kívánatát: mit tegyek?
Lábaihoz akarnék borulni s megvallani mindent, de akkor ismét nyugalma,
becsülete jut eszembe s magamba fojtom könyeimet.
– Szegény Vilmám – szólt Etelka felsóhajtva – s mégis alig tudom, ne
irígyeljem-e helyzetedet? Én rég nem tárhatom ki szivemet apám előtt. De
hidd el, minden rendbe jő ismét; a tisztujítás után, ha apám, mint
reménylem, hivatalából kilép, apád haragja szűnni fog. Mihelyt Viola
neje jobban lesz, talán Vándory veszi házához; a dolog lassankint
feledésbe megy, s akkor majd szólhatsz apáddal is.
– Igen, de addig! Viola tudta, hogy az egész falu elfogására készül s
mégis eljött. A mint Liptákné mondja, nem képzelheti senki, miként
szereti nejét; ki áll jót, nem jön-e el ismét, ma, holnap vagy akár
mikor? Házunk körül van véve kémekkel s ha elfogják? Jézus Krisztusom! –
sikolta föl egyszerre Vilma, a kert felőli ablakra meresztve szemeit –
itt van.
– Kicsoda? – kérdé Etelka, hasonlóan oda fordítva tekintetét – nem látok
senkit – –
– Most eltünt, de hidd el Etelkám, ott állt, tisztán láttam szakállas
képét a rostély mellett.
– Violát? hová gondolsz, ő talán harmadik megyében jár, s míg Nyúzó s a
fél megye itt tanyázik, nem is jő vissza Tiszarétre. Fel vagy gerjedve;
ha akarod, magam kimegyek s a kertben körülnézek.
– Hagyd el kedves Etelkám; meglehet hogy csalódtam, én gyermek vagyok.
– Egész testedben remegsz – szóla Etelka, megfogva barátnéja kezét, – ha
anyád látna, megijedne halványságodon, egy pohár vizet hozok, az segítni
fog.
Etelka fölkelt, hogy vizért a konyhába menjen, midőn a másik szoba
ajtaján gyönge koczogás hallatszott.
– Kérlek, maradj mellettem – szólt Vilma, megfogva Etelka kezét, – ki
lehet ez, ily későn? Én félek – –
– Talán a biró vagy más valaki, ki apádat keresi; meglátjuk. – Szabad!
Az ajtó lassan fölnyilt, és bejött – sok alázatos bók s engedelemkérés
közt egy idegen zsidó, ki a thekhintetes, nagyságos kisasszonyoknak jó
estvét kivánt.
Vilma előbbi félelme s e zsidó alázatos bókjai oly ellentétben álltak,
hogy Etelka, főkép midőn a rémülést látá, melylyel barátnéja még most is
az idegenre nézett, gyönge mosolyt nem nyomhatta el.
Az idegen azonban, ki a két szoba közötti ajtóban állva, kezében mocskos
kalapját forgatá, ha nem is hasonlított zsiványhoz, s látszólag gyönge
termete s fegyvertelen kezeivel nem adott is rémülésre okot, azon
egyediségek közé tartozott, kik a legbátrabbra is kellemetlenül hatnak.
Üveges Jancsi, mert ez a név, melyen e személy, legalább e megyében
neveztetik, egyike vala a legcsunyább teremtéseknek. Gyönge tagjai,
melyek az óriási fej terhe alatt látszólag meghajlának, a himlőhelyektől
széttépett arcz, melyet homlokára lógó vörös szakáll félig eltakart;
egyik szemén – mely, mint maga mondá, még gyermekkorában, midőn himlője
volt, kifolyt, – a nagy fekete tapasz, a másiknak bizonytalan tekintete,
mely szüntelen forogva mindent föl látszott keresni, csak szemedet nem:
oly egészet képezének, mely mindenkire visszataszító hatást gyakorolt s
melynek rútságát sem a kopott nadrág, sem a sárga ujjú mellény, sem a
kis szürke köpeny, mely ruházatát kiegészíté, nem takarhaták el. Maga
Etelka kellemetlenül meghatva érzé magát ez ember előtt, főkép miután
Vilma fülébe sugá, hogy ugyanezen arcz az, melyet előbb az ablaknál
látott.
– Mondtam, Tengelyi úr nincs idehaza, – szólt Etelka, – jőjön kend
később, vagy talán holnap reggel, akkor bizonyosan honn találja.
– Nagyságos kisasszony – szólt a zsidó, mindig kalapját forgatva s a
szobákban körültekintve, – ez szörnyű baj nekem, igen szükséges dolgom
volna a jegyző úrral.
– Hát jőjön fél óra mulva; vacsorára, úgy tartom, visszajő.
– Talán majd addig künn várok – szólt a zsidó, helyéről nem mozdulva; –
a teins úrnak nincsenek kutyái?
– Kutyái? – kérdé Vilma megijedve.
– Igen – ha kutyái nincsenek, majd az udvarban várok, máskép félek.
– Bátran várhat kend – válaszolt Etelka türelmetlenül, – nincs kutya a
háznál.
– Igen, de talán a szomszédoknál, idegen ember vagyok s taval a harmadik
faluban csakhogy szélylyel nem téptek, azóta úgy félek! – Itt az idegen
hosszú történetet kezde beszélni: mint ment át a falun, hogy’
támadtatott meg, mint köszönheté megmentését egy juhásznak, ki
véletlenül arra ment. – Bizony Isten, ha ő nem jő, oda vagyok, egész
köpönyemet széttépték, pedig még egészen jó volt, nem egészen új, de
nagyon jó, öt forint harmincz krajczáron vettem Pesten.
A zsidóban oly csudás vegyülete volt az álnokság s nevetségességnek, mi
Etelkát nevetésre készté, míg Vilma mindig nyugtalanabb lőn s még
egyszer kéré, hogy menjen el most s jőjön fél óra mulva; mire az üveges
azt felelte, hogy majd a cselédházba megy s ott várakozni fog. – A
cselédház nincs itt a szoba mellett, úgy-e kisasszony? ott nem fogok
alkalmatlankodni.
Vilma, kinek félelmét fölülmulta a türelmetlenség, melyet a zsidó
tolakodása benne gerjesztett, szárazon mondá: – A cselédház mellett
beteg van, s már háromszor mondtam, hogy fél óra mulva jőjön s ne
időzzön itt.
A zsidó alázatosan meghajtá magát s a konyhába nyiló ajtó felé ment,
melyet fölnyitott.
– Hová megy kend itt? – szóla Vilma.
– Alássan csókolom kezeit, engedelmet kérek, de úgy meg vagyok
zavarodva. Talán arra is kimehetek az udvarra?
– Az ajtó be van zárva, menjen kend, a merre jött. – S a zsidó ismét
meghajtva magát, Tengelyi szobáján át az ajtón, melyen jött, kiment, de
nem, mielőtt a másik szobában ismét két-három bókot csinált, kalapját
leejté s az ajtónál oly ügyetlenül viselé magát, hogy azt alig nyithatá
föl, mely idő alatt úgy látszott, egy szemével a szoba minden szögletét
átvizsgálá.
– Mit mondasz ehhez? – szólt Vilma, miután a zsidó elment – fogadni
mernék, hogy kém.
– Kém? meglehet; ez ember, úgy látszik, minden, a mire épen használni
akarják; s ha ellenség jőne hazánkba, talán az volna, de hozzátok mit
jőne kémlelni?
– Violát; tudod miként üldözi Nyúzó.
– Azaz, miként üldözte tegnap, ma hidd el legkisebb gondja is nagyobb
ennél. Nyugodt lehetsz; a zsidó valami panaszszal vagy kéréssel jött
apádhoz, s a ki e népet ismeri, nem bámulja tolakodását.
– De nem vetted észre, mennyit kérdezett, s hogy’ nézett körül a
szobában?
– Mert a kutyáktól fél, s talán törött ablakot keresett, melyet holnap,
ha eljő, kiigazíthasson.
Vilma korántsem vala megnyugtatva, s hihetőkép még többet szólt volna
aggodalmairól, ha ép akkor Tengelyi nem lép a szobába s Etelka előtt
meghajtva magát, leányát kebléhez szorítván, a beszélgetésnek véget nem
vet.
– Nem is reményltem – szólt Etelkához fordulva, míg Vilma apja kalapját
s botját szokott helyére raká, – hogy a kisasszonyt itt találom, a
kastélyban ma annyi vendég van.
– S nem tudja, hogy ez egy okkal több idejövetelemre?
– Igen, de mily vendégek! – szólt Tengelyi kissé keserűen – ily
embereket nem lehet eléggé becsülni tisztújítás előtt.
Etelka, ki sértve, hamarjában feleletet nem talált, csak azon
észrevétellel válaszolt, hogy Tengelyi úr, mint látszik, kissé rossz
kedvű. Mire Vilma, hogy a beszélgetésnek más fordulatot adjon, kérdé:
nem találkozott-e senkivel a ház előtt, egy zsidóval, – tevé hozzá – ép
most volt itt, alig birtuk kiigazítani.
– De igen – válaszolá a jegyző, – közel a házhoz, Macskaházyval beszélt,
ki hogy el ne feledjem, azt üzenteti Etelka kisasszonynak, hogy mindjárt
huszárt fog küldeni lámpással; nemsokára vacsorához ülnek s az alispán
már többször kérdezősködött a kisasszony után.
– És a zsidó mit kért kedves atyámtól? úgy látszott, fontos dolgai
lehettek, annyira vágyott még ma szólhatni.
– Fontos dolgai? Szegény nyomorultra nézve fontos dolgok, egyébiránt
puszta tréfa. A szegény ember a kastélyban dolgozott, s a teins karok és
rendek összetörték minden üvegét, s mert e nemes cselekedeten velök
nevetni nem akart, vagy mert zsidó, vagy mert csak egy szeme van, mint
mondá, nemes haragjokban meg is verték. A dolog kicsiség, mint a
kisasszony látja, – szólt Etelkához fordulva Tengelyi, – hány embert nem
vernek meg tisztújítások alkalmával, főkép zsidókat, csak már azért is,
hogy az új tisztviselőknél panaszkodva, mindjárt meggyőződjenek, hogy
reájok nézve minden a réginél maradt.
– De ez szörnyűség, atyám! – szólt Vilma, ki a zsidót szánni kezdé.
– Ki tehet róla kedvesem – viszonzá apja keserűen, – mi volna a magyar
szabadsága, ha még egy zsidó üvegest sem volna szabad megvernie?
Egyébiránt a dolog minden tekintetben rendben van; Macskaházy az egész
kár megtérítését igéré, s a zsidó, ki hihetőleg fájdalmai díját az
üvegtáblák árához fogja számítani, ezzel megelégszik.
Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes, kik a beteget alva hagyák,
bejöttek s rövid barátságos beszélgetés után Etelka megölelvén
barátnéját, elhagyá a jegyző csendes házát, hol Erzsébet mindent
vacsorához készíte.


XI.
Hogy azalatt, míg Tiszaréten a conservativ párt részéről a közelgő
tisztújításra ennyi előkészület történt, Cserepesen, Bántornyi
főkvártélyában, a szakács s pinczérnek szintén nem voltak ünnepei: azt
olvasóim gondolhatják; miután azonban egymás ellen működő pártok
tetteikben többnyire csak úgy különböznek egymástól, mint ugyanazon
darab pénznek két oldala, melyen különböző fölirat s jelek mellett,
bármint forgassuk, ugyanazon érczet s nagyságot találjuk: nem szükséges,
hogy azon conferentiák részletes leirásába ereszkedjem, melyek a
tiszaréti ármányok kijátszására itt tartattak. Ki, mint Krivér, mind a
két tábor tanácskozásaiban részt vett, láthatá, hogy valamint a hölgyek,
úgy a nép szerelme mindig ugyanazon fortélyok által szereztetik meg.
Számra Bántornyi pártja hatalmasabbnak látszott, sőt Kislaky, Sóskuty s
Slacsanek kivételével a megye intelligentiáját s nagyobb birtokosait is
majdnem mind Cserepesen találjuk, s ha a lelkességről a lárma szerint
itélünk, a párt győzelme biztosnak látszik, miután hozzá, mint
szabadelvűhöz, az egész ifjúság is szegődött; csak két ok van, mely
miatt Krivér a dolog kimenetelét kétségesnek hiszi. Az első: hogy magát
a főügyészt s egypár alszolgabirót s esküdtet kivéve, az egész
tisztviszlői kar az ellenféllel tart, mi a jelen körülmények között igen
természetes, miután Bántornyi ügyét majdnem kizárólag olyanokkal köté
össze, kik, mint ő, a nemes közönségnek csak most akarák szentelni
tehetségeiket; de a «beati possidentes» a hivatalokra is kiterjedvén,
igen veszélyes is. A második, mi ennél sokkal aggasztóbb, az: hogy
Bántornyi barátai mindjárt a tisztújítás kihirdetése után elhatározák,
miként szándékaik kivitelére csak a capacitatio s nem a megvesztegetés
ocsmány eszközeivel fognak élni. Az indítvány Tengelyi által tétetett s
Bántornyi minden barátai között, azokat kivéve, kik választatni akartak,
oly általános helyeslést talált, hogy Krivér, a főügyész s maga
Bántornyi hiába használák ellene minden szónoki tehetségeiket. Igaz,
hogy Bántornyi s csáládja nem mulasztott el semmit, mi által pártjának
hibáját jóvá teheté, s hogy, becsületére legyen mondva, nemes
pártolóinak sem bor, sem pálinka nem hiányzott sehol; azonban az
ellenzéki conferentiának e meggondolatlan határozata, mely a Rétyánusok
által bizonyos commentáriusok mellett terjesztetett, megszülte erkölcsi
rossz hatását. Mondatott például, hogy Bántornyiék nem hiába szólnak a
zsidók emancipatiója mellett, kiknél fösvénységre nézve magok sem
jobbak, hogy megvetik a nemességet, mert máskép bizony csak jobban
vendégelnék meg, s ily nyilvános rágalmak ellen az alispáni kijelöltnek
titkolt bőkezűsége mit használt? A pártnak, mint Krivér mondá, hiányzik
a nyilvánosság hatalmas eszköze. Réty emberei faluról-falura mennek,
tanyákat nyitnak, zászlókat hordanak körül, a fiúknak színes tollakat, a
lányoknak szalagokat ajándékoznak; magok az iskolás gyermekek könyv
nélkül tanulták a kijelöltek neveit s a falusi piaczokon restaurálnak,
minden nemes legény tudja, hogy három pengő huszast kap, mihelyt Réty
alispánnak választatott, s mi addig szégyenlős koldusokként
titkolódzunk! Mit reménylhetni így?
Hogy ezen véleménykülönbség, mely Bántornyi hivei között nem a czél, de
– min annyi becsületes ember vész össze – az eszközök iránt létezett,
igen élénk vitatkozásokra adott alkalmat, s hogy néhányan a
hivatalvágyódók közül a pártot elhagyák s a másikhoz szegődtek: világos;
sőt az egész felekezet hihetőkép föloszlott volna rég, ha egy örvendetes
hír nem tartja együtt.
A főispán t. i., ki valahányszor Taksony-megyébe jött, a megye határain
küldöttséggel váratott, ez alkalommal igen nyájas levélben Bántornyinak
tudtára adta, hogy Cserepesnek veendi útját s ismerve a régi barátságot,
melylyel a földesúr iránta viseltetik, a hó harminczadikát annak házában
fogja tölteni, kinek hív alázatos szolgája gróf Marosvölgyi főispán. E
levél egészen ő excellentiája kezével irva, epochalis történet vala a
megyében. Hogy a főispán, ki eddig mindig Rétyéknél szálla meg, most
először, épen akkor, midőn az előbbi szabad elveitől eltért, s Bántornyi
mint a liberalisok kijelöltje lép föl, ez utolsónak házában száll meg,
nem mutatja-e világosan a rokonszenvet, melylyel ő excellentiája az
ellenzék elvei iránt mindig viseltetett? Így szóltak Cserepesen; míg
Réty felekezete e váratlan történetet vagy annak tulajdonítá, hogy a
főispán más úton jövén a megyébe, sehol jóravaló korcsmát nem találván,
kénytelenségből száll meg itt; vagy pedig e lépést a lehető legnagyobb
politikai hibának nevezé, mely később vagy előbb a gróf bukásához fog
vezetni. Mindazok, kik a nemesség megvesztegetése ellen nyilatkoztak,
főkép Tengelyi, e diadalt természetesen annak tulajdoníták, hogy az
ocsmány mód, melylyel Réty többséget keres, a főispán tudtára jött s
hogy ő kegyelmessége most az által, hogy Bántornyihoz szállt, akarja
megmutatni, mennyire rosszal minden korteskedést. S ezt nem bámulhatja
senki, ki természetünk gyöngeségeit ismeri, hisz ha kevesen vannak, kik
valamely történetet egymagok előidézhetnének, nem rikábbak-e még azok,
kik azt, a mi kedvök szerint történt, nem egészen önmagoknak
tulajdonítanák?
Bármi volt is azonban az ok, mely ő excellentiáját Cserepesre vezette,
az öröm Bántornyi házában nem vala csekélyebb, s alig mult nap, melyen
az ellenzéki felekezet pártolói azóta ne szaporodtak volna egypár kitünő
egyeddel, ki esküdtség vagy szolgabiróság után vágyott. Főkép október
harminczadikán a cserepesi ház tele volt elvbarátokkal, s noha a megyei
küldöttség csak ebédre, a főispán pedig vacsorára váratott, már reggel
alig lehete mozdulni a szobákban.
Bántornyi háza néhány év előtt egyike vala azoknak, melyekről, ha
sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen
mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden
leirás nélkül a ház s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet
alkothatott volna magának. Nyolcz ablak a ház hosszában, három széliben,
a ház közepén kétszárnyú vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső
vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta
mindezt százszor életében s ki nem tudja, hogyha az ajtón, mely fölött a
kőbe vésett czímer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az
ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum
appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár
évvel előbb játszik, a cserepesi ház leirásától, mint mondám,
fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy
James, mint magát szívesebben hivatá, Angliából visszatért, maga Lajos
úr alig ismeri saját házát többé, s az ifijasszony, ki előbbi időkben a
házat határtalanul kormányozta s még most is, mióta Jakab megházasodott,
nem tudni mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt) hatalmának
jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül,
nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a cancellistához
jusson.
Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek s mely e
nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk.
Vannak, kik azt magyarul «commoditás»-nak akarnák nevezni, mióta azonban
a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony-megyében mindenki meg
volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik,
s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen
állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott, –
általánosan el lőn fogadva.
A comfort főkép három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában
symmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók
s főkép kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy
mennyire lehet, az egész lakás egy, s pedig kis brámaféle lakattal
zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kivánatosak, elkerülhetlen
azonban egy vagy több s pedig kőszénégetésre épült kandalló, melynek
szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli s a világért sem volna
fával fölcserélendő.
Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában
alkalmazásba vétetett. A nyolcz ablakos kastély mellé egy egészen Laudon
encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes
ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel összeköttetésben
állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden
észrevételeinek ellenére falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a
kert felé nagy üveg veranda, a ház másik végén be az udvarnak más
földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában.
Szóval ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket,
melyekben a nagy brittek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog
szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva-, s a valóban
tiszteletreméltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant
tölgyeket, melyek angol lakházakat környeznek, legalább a vörös és
fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a
vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.
Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló
változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat
tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal
használnak, s melyet orthographice talán «pzsü»-vel irhatnék,
szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem
hazudtolná meg külsejét: önként értetik. Lépcsők, folyosók s verenda,
szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval nem hiányzott semmi, a
brámaféle lakat pedig, melylyel az ispán részegségben az egész házat
egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe
három napig a verenda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik
kulcsot óralánczán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész
megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi
kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában
maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öcscse kedveért
sok kérés után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon
terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez
utolsóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt,
mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát,
mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.
Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s
Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s
majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta ő utazásából
visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira
elangolosodott, a mennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik.
Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét
megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté; s valahányszor
Krivér valamit mondott, egy «most true», «yes» vagy más ily, az angol
parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt
szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki
közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez,
melyben annyira ment, hogy ha valakinek csak jó reggelt kivánt vagy az
órát kérdezé, szintén ezen vigyázattal élt.
– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját, – hiába
fáradunk, ha csak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki;
minden pénz, melyet osztogatsz s bátyád egész népszerűsége nem használ
semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a
tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak
csábíttatni.
– You are right my frend – azaz igazságod van – de mit tegyünk?
– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy mint Angliában
szokták, meting vagy müting, vagy hogy hívják – –
– Meeting, to meet: összejőnek – innen ered a szó.
– Ép azt akarám mondani, olyan valami mitingfélét kellene tartani, hol
az emberek összejőnek s isznak.
– Barátom csalódol, ez más; a hol az emberek isznak, azt politikai
dinnernek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy