A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 21

Az asszony fölkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén
szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban
tudná, kitől jő s midőn megfordulva Czifrát látá, ki a kereszthez
támaszkodva, fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta
Czifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte
alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola czinkosai
által elkövettetett, ez embernek műve s az egész szeretet, melylyel
férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását,
ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde
ezen társa hűségén s többször mondá, hogy még Judásává lesz. Mindez
összevéve, megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a
zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös
mosolygással, mely arczának még csunyább kifejezést adott, kérdé, hová
megy?
Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.
– Úgy-e, férjedet keresed? – szólt a másik, bundáját vállán igazítva – a
gulyás talán tudni fogja. Mi ujság nálatok a faluban?
– Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve – azt
mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.
– Violával? Hát a faluban volt?
– És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel
történt?
– Hát kirabolták? – szólt nevetve – no mit mondtam! Mihelyt hallám, hogy
Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a
vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet
tréfálni.
– Ne beszéljen kend ilyeneket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a
rablást.
– Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? – szólt Czifra egykedvűen.
– Az egész falu mondja, hogy kend.
– Az egész falu? Peti czigány talán? – kérdé Czifra, lángoló szemeit az
asszonyra szegezve.
– Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet üzőbe
vette, az egész falu, mondom –
– Az egész falu bolond és a kovács még bolondabb, ha oly valakit vett
üzőbe, a kit Czifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna
merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert
meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva, – az
sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. – S a zsivány az
úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább
ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő mulva
kocsizörgést halla s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé
hajtatott. Mikor a hintó Czifrát utoléré, kit Violáné időről-időre
visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a
zsiványnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább
haladt.
Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a
tanyához közelgett.
Itt az öreg gulyást s Petit találta. – Nem láttad-e Czifrát? – szólt
emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.
– Igen – felelt Violáné.
– És hol?
Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arczán, főkép midőn
hallá, hogy Macskaházy Czifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a
legnagyobb kétségbeesés vala látható.
– Mindennek vége van! – szólt végre, kezével homlokára csapva – hogy is
szólhatott kend Czifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.
– De az Istenért, mi történt? – kérdé az asszony remegve.
– Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb
úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson
lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jöttünk, mint a szolgabiró
emberei. A Tisza, hála Istennek, még az idén nem öntött ki. Az Istenért,
ne kimélje lovait, István.
S a czigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.
Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje
veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: – Mi történt?
– Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi, – mondá emez, – ha valami
történik, felakasztom magam, de csak miután Czifrát izmokra téptem.
– De mi történt? az Istenért, mondd el könyörületességből – sóhajta
Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova épen értek, a tűzhely melletti padra
ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen,
elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve épen nem vala
megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a
gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött s Istvánnak,
kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha
Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közül más valaki őt keresné, a
sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol míg a rablás által
okozott lárma tart s Tengelyinek az irásokat valami módon vissza nem
szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez
alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Czifra árulásáról
még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni.
Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem
találkozott és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Czifra délután
a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár
font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak
egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától
könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bizta titkát. Azok
után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Czifra szándékáról nem
lehete többé kétség s a szegény asszony meggondolva minden
körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe
merülve, melynek az ég könyeket nem adott vigasztalásul.
Két óra mult, hogy Czifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi
erdőhöz félórával közelebb, a főbiró házánál kész lovaskatonák s
commissariusok, – s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez,
hogy neki hírt vigyenek. Itt nem vala mit reményleni! –
– Csak szekerem jőne már – szólt a gulyás, háza elébe menve. – Beküldtem
a faluba két óra előtt s még sem jő. No várj átkozott fattyú! Ha
lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabirák sem
sietnek úgy, mint kend Zsuzsi lelkem gondolja, főkép most restallatió
után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán haza
küldte. De átkozom én magam is. Hogy az ördög harminczháromszor leütött
volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember
előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd,
nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Czifra ily
gazember lehet, harmincz esztendeje, hogy zsivány s még ő árulkodik, no
várj, várj! Mindjárt Czifra után Kálmán úrfi volt itt s elbeszélte, hogy
a nótáriusnak irásai vesztek el s kért, hogy szerezzem vissza, hogy
mondjam meg, hol van Viola; az Istenre kért s hozzá káromkodott is s én
nem mondtam neki egy szót, csak azt igértem, ha Violával valamikor
véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent
elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen
közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta – itt vannak lovaim.
A kis szekér, két izmos sallangos sárgával, a konyhaajtó előtt állt meg.
– Úgy, Zsuzsi jer, ülj hátra a kocsiba s takard be magad jól – szólt,
Violánét szekérre emelve; – te pedig, lódulj, – mondá kocsisának, kit,
kezéből kivéve gyeplőit, üléséről lelökött, – majd adok én neked
korcsmában mulatozni.
S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nem
sokára elhangzott s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak,
csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség daczára, mely
a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. – Istók bácsi –
szólt, fejét, mely nem épen nyájasan érintetett, vakarva – talán csak
nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!


XIX.
Vándor! ha Taksony-megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni – s
miért ne tehednéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik
előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – s Garacs helységéhez
jössz: húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha – mint sokan
kívánják – azon pathoshoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb
magyar műveinket – mert bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll –
csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény iró lévén, egyszerű
gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kík
minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három
adjectivum kiséretében küldhetik a világba s tropusaik és figuráik
gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit – csak
irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban s azért
visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra
jösz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom,
mert e falu Nyúzó Pál főbiró úr lakhelye s főkép ha járásában
tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is
azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a
bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s
Garacson az egész világ mezítláb jár: hanem minden magasabb szempontokat
mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül ősz
időben, mint most, az utczán végig nem mehetsz.
Valamely történetphilosophiában olvastam – nem mondhatom hamarjában,
melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a
történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik,
melyeknek épen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal, –
valamelyikben tehát a sok között, mondom, olvasám, hogy a phœniciaiak
csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat,
mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, melyek a hajózásra
szükségesek. A ki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen
állítás helytelenségéről. Soha emberek a plastikai művészetekre
kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész
utcza olyan, hogy belőle mintázni lehetne, a hová lépsz, lábad legszebb
lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket
tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s
mégis szobrászt, sőt még egyetlen egy fazekast sem találhatni a faluban.
És aztán higyjen az ember a tudósoknak! Egy öreg ismerősöm van,
főőrmester volt egykor az insurrectiónál, valahányszor őt Bécs felől
kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak
Párist, Rómát, Lissabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az
egyes utczákról s piaczokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött.
Úgy látszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat s óriási
mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit
jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább s minden
csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék
sorozata, az érzelmek minden következései, előttük semmi rejtve nem
maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s ép
annyi sovány tehénről álmodott, talán volna tudós, ki értekezésben
elmondaná az egyiptomi király vacsoráját, melynek ez álom
tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok
theoriáikat s ha kihaltatok, eljő a történetbuvár s ismét theoriáira
használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!
Eltértem! Ne vedd rossz néven nyájas olvasó; tudod, régi szokásom s
azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni
modorát s Garacsról szólva, miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbiró
lakhelyének ép az vala legkitünőbb jelleme, hogy benne egyenes úton
senki sem járhatott, annyira össze-vissza álltak az egyes házak, annyira
tekervényesen kigyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely
utczának neveztetett s mely e czímet legalább annyira megérdemli, mintha
azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl, házaknak nevezzük; mert ha
az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék
ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán
ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.
Taksony-megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem
tekintetében nevezetesek s az angol farmer nem sok gazdaházat találna,
melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalma-fedele
alatt magát jól érzené; – s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval
meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyos födelű s
roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány beesett arczú népet látád,
mely a falut lakta s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem
érzi magát, míg egyenkint a falu túlsó oldalán bekerített helyre
kivitetik s keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött.
Maga a templom – e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók
jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld
ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben áll. Az
alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma
ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső
sülyedéstől; a torony, mely a templomnak bemeneteül szolgál, több helyen
szétrepedve, alig birja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas
födelén inkább csügg, mint áll; a harangok rég levétettek s külön
faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység
nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul
adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy hiveiben
kielégíthetlen vágyakat ne ébreszszen. A templomot s paplakot, mely (ha
lehet) még szegényebb állapotban áll mellette – három oldalról tó
környezi, benőve náddal és sással, hátul egy pár lelkésznek szerény
emlékköve áll s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor épen
harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik
s a falu szegény lakói rongyosan roskadó templomukba zarándokolnak:
szomorúság lepi meg szivedet, melynek kifejezésére talán alig
találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak
vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet Isten az embernek örömre s
pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.
Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek és sérteném azon igazságot,
melylyel mint iró az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy
ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve,
melyek itt-ott a sárkunyhók fölött emelkednek – egészen más, sőt
valóságos úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériak, Andorfiak, Nyúzók
s nem tudom hány úri család, mely e helységnek leányágat illető
birtokába jutott, szebbnél-szebb curiákat építének s habár ezeknél is az
utczán talált építési anyag vagy legfölebb vályog használtatott, az
ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak,
szinte paloták között képzeléd magadat s a sok oszlopzat, mely mint
tudva van, classikai izlésünknél fogva minden nemesi curiának főjellemei
közé tartozik, néha Hellásra, főkép Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk,
a heloták száma a polgárokét mindig felülmulta. Azon vastag könyvekben,
melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének
természetéről tudósaink sokat vitáztak a nélkül, hogy tisztába jöhettek
volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy
törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul
belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére
jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, minthogy földesuraink
mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel
földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmatosabban
követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a
természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az
anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira teljesíttetett,
hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A
garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még
mielőtt az hirlapjaink által megpendíttetett s a jobbágy szabad
költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem
egy paraszt család vándorolt tovább s hogy mindenét magával vihesse, még
szekérről sem kelle gondoskodnia.
E curiáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak,
legszebbike kétségkívül Nyúzó főbiró úr lakháza volt s olvasóim Garacson
– ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, – látva a szépen kijavított
kerítést, a mérges-zöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik s
melynek szinét a tornácz gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik,
máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egy
harmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbiró ismét három évre
választatott, valószinű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is
nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst,
hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.
Nyúzó csak körülbelül egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztujítás,
melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan gyorsasággal
folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között
nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult s már
tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki
a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hirt vett, mihelyt ezt
hallá, kocsira ült s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél mint
másodalispánnál – mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként
lelépett – nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első
tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen, visszavonult, a
tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta s két óra előtt
bevégeztetett. Mire a főispán szintén értesíttetvén az állítólag Viola
által elkövetett rablásról, a járásbeli főbirót esküdtjével azonnal
nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.
A taksonyi főispán tehát – így csalódik a hatalom e világon – a főbirót
esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kiséretében hihetőkép Tiszaréten
képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett
találjuk az érdemes férfiút s ha Kenyházy esküdt mellette nem ül, talán
alig jutna eszünkbe, hogy a főbirót hivatalos kiküldetésében látjuk. A
két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat
ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában
járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy
épen tisztujításról jövünk, melyen Nyúzó három évre ismét főbirónak
választatott s hogy a német közmondás, mely szerint új seprők legjobban
sepernek, nálunk sokszor megfordítva áll, – a seprők közt ép akkor
tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megujítása kívántatik,
– bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főkép ha azon
számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra birá, hogy
Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza Garacsra menjen.
Mindenek előtt Nyuzó, hogy a főispán iránt tiszteletét s hivatalos
buzgóságát tanusítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos
útjára; miután pedig minden mozgás, s így az is, melyet a kijelölt
tisztviselő a kortesek vállain tesz, az étvágyat neveli: ki kivánhatná
igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes birósága éhgyomorral egész
Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél
órával közelebb fekszik? Irva áll a szentírásban: hogy boldogok, kik
éheznek és szomjuhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik
hazánk, hol ily szomjuságra annyi alkalom van, némelyek által a világ
legboldogabb országának) – de hogy az is boldog állapot, ha maga az
igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve
látjuk – éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az
első kisérletet? Azonkivül Pista és János pandurok Garacson, a biztos
hihetőkép Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen
helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kivánhatja, hogy ők magok
fogják el Violát? Esteledett s ily ildomos ember – főkép ha neki, mint
Nyúzónak, egy egész banda boszút esküdött – zsiványt inkább kerül, mint
keres; végre, – s ez ok a jellemes tisztviselőkre talán nem volt minden
hatás nélkül, – miután az utólsó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó
s esküdtje nem igen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az
igazság kezei közé, midőn az elrabbolt tárgyak többé kezeik közt nem
találhatók. Szóval, Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap
Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy
asztala mellett, melyen már édes apja ítéleteket irt s most két üres s
egy megkezdett borczilinder a jelen házi úr foglalatosságait mutatja,
míg egy félig fölemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar, s a
brinza, – miből, fájdalom! csak a faedény maradt meg, – az ebéd
élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyuzó, midőn haza jött,
helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék
mindenfelől; magyar ember szive emelkedett, ha csak körültekintett.
A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon.
Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb
kivánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete
keskenyebb; egy, hozzá mind barna szinre, mind keskenységre, mind arra
nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, irások, kalap s bot, szóval
minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az
ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességü hasonló pamlag
nem igen akadályoztaták a vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi
különféle dolgokra használtaték – a vendégek nagy része Garacson
közönségesen rajta ül, – hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg
is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad
mozoghatás magyar embernek Nyuzó szobájában jól esett, főkép korunkban,
hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a butorok oly össze-vissza
rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen, mi
ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve, mindenki látá, miként itt azt
teheti, mihez épen kedve van? Ádám és Éva akkor érzék először, hogy
édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magokat egymás
előtt, öltözetről gondoskodtak; s mit mondjanak azon szegény honosink,
kiket évről-évre uj korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit
kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik anélkül, hogy valaki ellenök
keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink
termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is
kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol
magát geniroznia nem kell, – hála Istennek! hogy legalább még magyar
szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére – s ki ilyent keres, e
háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult
fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös és kék atilában
festett képei, (mind szép bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe
lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt
nevök aláirása, úgy hogy Attilára s testvérére Budára oly hamar reá
ismersz, mint ha évekig vele laktál volna) a padozat, melyet régóta
ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról
kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne genirozza magát
ön úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak
elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyú
gyertyától elterjed, kár lenne.
Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén,
boldog ábrándokba merűl, minők csak szolgabirónak lehetnek, ki magát
ismét három évre megválasztva látja. – Megvagyunk! – szólt néha,
nyájasan mosolyogva; – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva –
no várjatok! – s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig
emelkedett. Keblét leirhatatlan boldogságnak érzete tölté, a fél
vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság
szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar
szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szivünket,
még mielőtt amaz arczainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala
emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen
negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében
sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkeservesebb s
legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni, s
melyekben egy táblabirótól färblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves
feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még
maig sem tudja, miként került aznap ágyába; s annyi boldog lakoma s
nehéz ítélet, miknek ez asztal vala szinhelye s miknek bor- s
tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint
negyvenhárom krajczár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édes
apja, ki szinte szolgabiró volt e járásban s őt nem egyszer megtépázta e
szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s
hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre
szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. –
Megmaradtunk! – szóla, félig magában s a bú messze elszált homlokáról. –
A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában és ha édes apja meg
nem hal, ő nem lehetne főbiró; a prém melyet elszakítottak, ugyis
semmibe se került, s hihetőkép hasonló utódot fog találni; s ha felesége
kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly
tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve
boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét,
mert ha, mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk,
mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban mint ébren,
legboldogabb akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos
valószinüséggel bir. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva fél
óra óta kedvencz dalát éneklé:
A ki Nyuzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!
De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn; mint félig kiürített
poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arcza is, mert
noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak
alvajáróknál látunk.
– Te Bandi! – szólt végre a főbiró, kit esküdtjének nem szünő éneke
kényelmes ábrándaiban zavart.
A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.
– Bandi, mondom, ne ordíts úgy! – Bandi a szólóra emelé szemeit, de az
ének csak még hangosabbá lett.
– Részeg! – gondolá Nyúzó magában s felkelve nem minden nehézség nélkül,
esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét,
mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: – Mi kell, no?
– Hát megvagyunk – szólt a főbiró, kinek fejébe, úgy látszik, más
gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizottság nevetni kezdett
hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint magok a vezérek,
kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn
Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.
– Mit nevetsz? – szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész birói
komolyságát visszanyeré.
– Azon nevetek – válaszolt a másik, mindig kaczagva – hogy készültek
ellenünk, s azért mégis megvagyunk!
– Igazság, bruderkám, megvagyunk, – szólt a főbiró most ismét mosolyogva
– csak úgy van az, szemesé a világ!
– És fülesé – pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.
– Igazság! mi megmaradtunk, no várjatok csak; – szólt, öklével az
asztalra csapva – mást akartatok szolgabirónak, majd meglássuk, kinek
volt igaza.
– És helyettem kit akartak! – folytatá a másik szinte nemes haragra
gyulva – azt a Görögi Vinczét, jött-ment embert, épen most került ki az
utósó iskolából. – Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott,
minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a
negyediknél végzé, mi mint tudva van, némely megyében birói hivatalok
viselésére untig elégnek tartatik.
– Főkép az a Tengelyi vigyázzon magára – vágott közbe Nyúzó, s arczán
mindazon keserüség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé, –
rég föltettem magamban –
– Jó, hogy nem nemes ember többé, – mondá az érdemes esküdt. – Jobban
hozzá férhet az ember.
– S még mi menjünk – mormogá a másik – hogy kárát megkerítsük.
– Igen, s késő éjtszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon