A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 06

– Nem, nem, tekintetes uram – viszonzá Macskaházy, még mindig arra
szögezve szemeit, hol a zaj eltünt, – fejemet teszem rá, hogy ember.
– Meglehet, szegény ficzkó a faluból, – szólt Ákos, vizsláját simogatva,
– ki megtudta, hogy holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni
akarta az alkalmat, s az egész idő alatt, melyet rejtekében töltött,
hihetőkép ép úgy remegett, mint most barátom uram. Ej, be merész ember
ön; a franczia közmondás szerint a bátor csak a veszély után ijed meg, s
ezt soha sem láttam oly mértékben, mint most.
– Ez az ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy
hallgatódzzék, – szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját
taszítva, vigyázatra figyelmezteté.
– Nem hiszem – szóla Etelka nevetve. – Macskaházy igen mulatságos úri
ember, de alig hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja,
októberben ide a hüvösbe álljon.
– Édes Etelka kisasszony, magácska azt nem érti, – válaszolt az ügyvéd,
kihez nyugalmával egész ildomossága visszatért, – ő nagyságával fontos
dolgokról, pereinkről szóltunk.
– És hihetőkép az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt,
hogy mesteri fogásait előre kitudja, nemde? – szakítá félbe Ákos nevetve
a szólót. – De ha annyira szivén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt?
Tekintetes s vitézlő Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám,
csak egy volt – – –
– Én? – kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál – én magam?
– S miért ne? De jőjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt
itt valaki, mit még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kaczagunk.
– De kérem domine spectabilis – szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos
kezénél fogva maga után húzott – így fegyvertelenül, sötét éjszaka,
mégis jobb lenne, ha cselédeket hínánk.
– Hova gondol – nevete Ákos, – hisz míg cselédeket találunk,
gonosztevőnk tízszer megszökik. Csak bátran barátom, anyám Etelkával
addig haza megy, mi pedig regényes kalandunkban járunk el; s győzünk
vagy – – – elszaladunk. Nemde barátocskám? – tevé nevetve hozzá, – ha
csak ijedtünkben a guta meg nem üt.
Macskaházy, ki még mindig annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon
megharagudni eszébe sem jutott, csak némely észrevételt rebegett:
mennyivel jobb s czélszerűbb volna cselédeket vinni magokkal! De miután
Rétyné is kéré őt, hogy menjen Ákossal, s miután mint ildomos ember
kiszámítá, hogy az üldözendő gonosztevő hihetőleg utólérhetetlen, a kis
ügyvéd nagy merészen begombolá felső ruháját, s azon ünnepélyes óvással,
hogy mi őt illeti, ő nem fél, Ákos után elindult.
Rétyné s Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kaczagva,
hazafelé indultak s a vizsla, hihetőkép az erdőben tett kellemetlen
tapasztalásaira emlékezve, ura helyett most az egyszer őket követé.
A bátorságnak különböző nemei között, melyek egyenlő mértékben senkinek
sem tulajdonai, Macskaházy ép azt birá legkevésbbé, mely zsiványok
elfogására szükséges, s habár nem merném állítani, hogy félt, legalább
annyit mondhatok, hogy nem igen kellemetes helyzetben érzé magát.
Képzelje ugyanis magát valaki helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény
legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak nem épen ellensége, de ily
út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak, ennyi tőke s ág, mely
járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmulta képzetét, valamint azon
sötétség is, mely az erdő sűrű lombja alatt a haladókat körülfogá.
Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább szaladt,
mint ment, úgy hogy ügyvédünk minden erőlködése mellett alig követheté
vezetőjét, ki minden kimélet nélkül törve az ágakon keresztül, hű
követőjét szünni nem akaró vesszőzés processusán vezeté keresztül. Más
alkalommal Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tűrte volna e
bánásmódot, most, miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó
haladás ellen megvesszőzött arcza tekintetéből tett, csak azt nyeré
válaszul: maradjon valamivel hátrább, hallgatott; s minden verés, botlás
daczára nem maradt hátrább egy lépéssel sem, hanem néma méltóságban,
mint a haldokló római, köpenyegével takarva arczát, nyomban követé
Ákost, azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben puskával
senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen
szerencsétlenségből mégis találkoznának keresett ellenökkel, ő Ákosnak
segítséget szerezni azonnal haza szalad. Erre azonban nem nagy
valószínűség mutatkozott. Sötét éjszaka, zárt s még e felett kék
köpönyeggel takart szemekkel, még oly ügyes ember, mint Macskaházy
ügyvéd úr, sem lát igen tisztán; Ákos pedig, mint látszik, barátja
kedveért csak a legsűrűbb helyeket keresi, s a zajt hallva, melyet
követőjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát, hogy e
perczben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna,
kellemetlenséget okozni nem akarna.
Negyedórai keresés után az erdőszélhez érve, Ákos végre megállt s midőn
Macskaházyhoz fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélekzetet vett, így
szólt: – Az erdőben nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s
nem hallatszik egy emberi teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak
elhiszi, hogy csalódott, s legfölebb nyúl volt, mi előtt annyira
elrémült.
– Egészen úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanának, édes anyja ő
nagysága is megesküdnék reá.
– Ha úgy van – viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését, – menjünk
még egyszer vissza, két vagy három sűrű helyet tudok, hol még nem
voltunk, talán ott van – –
– Dehogy van – sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult,
feltartva, – ha egy egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira
keresztül-kasul jártunk, alig birnak lábaim, – s a kis ügyvéd sóhajtozva
törülé homloka izzadtságát.
– Jól van, – mondá Ákos, – ha azt hiszi, hogy az erdőben nincs, menjünk
itt a kert körül, talán másik oldalán találunk valakit, itt minden
csendes. – S ezzel Ákos átugrott az árkon, Macskaházy előbb az árok
közepébe, azután pár csodálatraméltó gymnastikus evolutióval föl másik
oldalára mászott, s a két kereső némán haladva egymás mellett, rövid idő
után a kert szögleténél fölfelé a fák által eltakartatik szemeink előtt.
Minden hallgat. Az éj sötét s kedvetlen, mint októberben lenni szokott.
A tiszta napnyugot után mindig több fellegek vonulnak össze a
láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az őszi szél, hideg
érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott egy
csillag, mely néha a fellegekből kiragyog, s a távol mezőn fellobogó
pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákosnak s
követőjének léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a
faluból hallatszik s egy messze pásztortűznél felhangzó dal, melynek
egyes hangjai a kertig hatnak, szakítják félbe az éj csendjét, midőn az
árokból, közel a helyhez, melyen a kettő átment, egy ember emelkedik
fel. Ha nem lenne is sötét, arczát és termetét széles kalapja s a nagy
bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi, mint látszik, a dalra
hallgatva mozdulatlanul áll, s miután bizonyossá vált, hogy senki sincs
közelében, halkan kilép az árokból és sebes léptekkel a mezei tüzek
egyike felé veszi útját.
De hagyjuk őt magára, – úgy látszik maga is ezt kívánja, – s térjünk
vissza Tengelyihez, kit ép akkor hagytunk el, midőn leányától vezetve
szerény lakába tért.


IV.
Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon
szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered,
melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden
hír s dicsőség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón
óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek
kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek: akkor lépj
tisztelettel a tiszaréti jegyző lakába s kérd Istenedet, hogy vészeit
magas paloták fölé küldje, de kimélje meg csapásaitól e csendes lakot,
hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtőjét.
Miután Tengelyi leányától vezetve szobájába lépett, botját s kalapját
szokott helyére téve, újra kérdé jókedvűen: mi hát azon kérés, melynek
teljesítését igérnie kellett, mielőtt önházába eresztették?
Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat
keresve, melyekkel kérését legjobban előadhassa, még habozott.
– De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot – szóla Tengelyi kissé
türelmetlenül, – csak valami gonosz tettet nem követtetek el?
– Igen, atyám – viszonzá Vilma nyájasan, – hisz megigérte, hogy nem fog
haragudni reám.
– Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék, – mióta szoktál félni
apádtól?
– Félni? – szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét – azt
leányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondom s
megbocsátasz, – s úgy hiszem nem hibáztam, – várj egy perczig s mindent
előadok. – Tudod, executió járt a faluban s azért mentél ki a
tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken
s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi honn maradtunk, s láttuk e
szörnyűségeket. Szomszédunknak elvették utolsó tehenét, itt átellenben
Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény
Péternétől, kinek néhány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival
a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván
s káromkodva, mintha gonosztevőkkel szólanának. Farkas fia nem akará
engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s őt megverték s
kötözve vitték a szolgabiróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöczbe
fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt – folytatá szemeit törülve
Vilma, – s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet
máskép, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni
tartozásukat; én csak arra kérém Istenemet, hogy haza jőjj, hisz e két
vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak
lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül
tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad.
– Csalódol, kedves leányom, – viszonzá Tengelyi feszült kebellel, – e
két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolczszáz év alatt
ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.
– Oh, akkor nem is lesz Isten áldása e törvényeken, – szólt elfojtott
hangon Vilma, – de Isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a
törvényben erről nem áll is semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy
felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s
átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnők-e valamivel. Nem vagyunk
gazdagok, de annyit mégis csak adott Isten, hogy egy-egy becsületes
emberrel megoszthatjuk kenyerünket, a nélkül, hogy éhen maradnánk s
Farkasék mindig jó szomszédaink voltak.
– Ezt jól tevéd leányom – szóla Tengelyi, kinek szemei könyekbe
lábbadtak, – Isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserű
kenyerét, s most midőn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni
felebarátom előtt.
– Azt gondolám én is – szóla Erzsébet kezét szorítva – s áteresztém
lányunkat.
– Mikor Farkasékhoz jöttem – folytatá Vilma, – az egész házat
kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban s fejét öklére
támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt
körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül
ülve, a nélkül, hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában
pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha
ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd
vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az
ember szíve fáj, hacsak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon
igérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy
fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni – mitől leginkább fél, mert
úgymond: a ki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza –
megvigasztaltam, s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte
jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg s majd segítnek
magukon. – Mi szegények – szóla a többiekhez fordulva, kik addig körül
állták – nem hagyjuk el egymást. Im e jó szomszédom pár napra ágyat ád,
ez itt egy czipó kenyeret, ez egy pár garast, s így talán megsegít az
Isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott
el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj,
minket exequálnak a contributióért, s ha az embernek keresete van, nem
kap igazságot sehol. De restallatió lesz, majd elmegyek a főispánhoz, ki
mult restallatió előtt többeknek, kiknek Nyúzó főbiró úr tartozott,
megszerezte pénzöket. – Ej, kendnek még jó dolga van – szólt az öreg
Liptákné, ki ez egész idő alatt mellette állt, – kendnek férje van s
Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend
becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik
csecsemőjével s hét éves kis fiával, mellette strázsa, s a szolgabiró
azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el,
mert mind Viola czimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt
gyermekkorában, mit tehet ő róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon
segíthetne a kisasszony, Isten megáldaná. Kérdezősködtem, s elbeszélték,
hogy Viola, ki előbb magát jól biró gazda volt, most, mert gazdasága
után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit
rég elszedték; telke parlagon hever, a mi egyéb vagyonából megmaradt,
azt károk fejében ma vitték el, úgy, hogy az asszony egészen elhagyatva
s minden nélkül kinlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda
vezettetém magamat; hisz engem talán még sem tartanak Viola
czimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem
nélkül halni hagyni.
– Igazságod van, kedves Vilmám – szólt a jegyző, leánya arczát
simogatva.
– A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam – folytatá Vilma, – nem volt
semmi ahhoz képest, mely most előttem állt. Már mikor a házhoz
közeledtem, irtózatos lármát hallék. A főbiró, nem tudom kitől,
megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jő; s három hajdút rendelt oda,
kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek
hőstettökhöz és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetőkép
azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájok
mellett igen fölösleges őrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt,
egy kis hamuhalom a tűzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból
lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, magoknak
pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek
emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába
léptem, a hajdukáplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál,
azonnal megismert, s elémbe jöve, kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a
beteg asszonyt akarom látni, mire ő megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom,
mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kivánatosb, mert, ha
holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özvegygyé teszi. Több
ehhez hasonnló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara
ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé
csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly sötét vala, hogy
belépve, első pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán
feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelől csecsemője, a másikon
egy hét éves fiú, ki anyja felé fordulva, könyek közt követé minden
mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a
mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszik,
csecsemőjével együtt elaludt, s a kis fiú, mihelyt rám ismert,
bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerint suttogva
elbeszélé szerencsétlenségöket. Már három napja, hogy anyja
megbetegedett. Első napokban még ágyaik voltak, ő kevés száraz gallyat
szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s főzött. Ma
reggel egyszerre eljött a főbiró s anyjának megparancsolta, hogy
százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze s azért nem adhatott
semmit. Akkor a főbiró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta
hajduinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából,
Liptáknét maga a szolgabiró lökte ki a házból, s a három katonának, kik
a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne
ereszszenek. Akkor a főbiró elment. – Oh, azóta anyám még sokkal
rosszabbul van – folytatá a kis fiú szemeit törülve. – Kevés szalmát,
mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat
neki, alig birt oda menni, s azóta meg sem ismer. A főbiró s ott azok a
katonák a szobában oly szörnyüket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog
jőni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt
beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Később kis testvérem is
sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is
éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A
szolgabiró megparancsolta, hagy senki se merészeljen nekünk valamit
adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egy
pár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen
legalább mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jőjjek haza. – S
ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve, keservesen sírt.
– Szegény fiú – szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerű történet
elbeszélése alatt nedvesedni kezdének, – jókor ismerkedik meg az élet
keserűségeivel. Reménylem – tevé Erzsébethez fordulva hozzá, – küldél
valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt oda megyek s megnézem – –
– Ne fáradjon kedves atyám – szóla Vilma nyájasan, – nincsenek ott
többé, mi nem vittünk nekik semmit, őket hoztuk ide házunkhoz.
– Ide, az én házamhoz? – szóla Tengelyi megijedve – s meggondoltad-e a
következéseket?
– Igen – viszonzá Vilma nyugodtan, – meggondolám, hogy ha tovább ott
hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, mig
igéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény
asszonyt elhozhassuk, sőt még maga is segített.
– Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd – szóla Tengelyi, nyugtalanul föl
s le járva, – vitetted volna bárkihez, én szivesen fizetnék értök, de
itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja, a tiszaréti jegyzőnél
szálláson! Mit fognak mondani elleneim?
– S nem montad-e atyám – viszonzá Vilma szeliden – ha keblünkben erős
meggyőződés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük.
– Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal, – szóla Tengelyi. –
Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek
közt el fog jőni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselőnek esküdt
kötelességem elfogni őt, mint ember borzadok e gondolattól.
– Te nem fogod elfogni, nemde apám? – szóla Vilma hozzá simulva, – azt
te nem teheted!
– S ha nem teszem – szóla Tengelyi homlokát redőkbe vonva – ocsmányul
elkergettetem hivatalomból, zsiványok czimborájának neveztetem s ismét
koldulhatunk.
– Nem, atyám, az nem lesz – szóla Vilma bizalommal, noha szemei könyekbe
lábbadtak, – jó tettet Isten nem büntethet.
– Isten nem – viszonzá Tengelyi komolyan, – az emberek néha szokták. Ne
sírj leányom – tevé hozzá, talán csak agyrémekkel kinzom magamat.
– De nem neheztelsz reám – zokoga Vilma, – én nem tudtam mind ezt, nem
képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.
– Neheztelni? – kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét – reád
neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s
büszkesége, legszebb emléke multamnak, reménye jövőmnek, egy egész
mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek – tevé hozzá kezeit
Erzsébet felé terjesztve.
– Igen, de ha Viola eljön – zokogá Vilma – s ha azután mindaz történik,
a mit mondál?
– Nem fog jőni – vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha
kételyeit ki nem mondja – s végre ha jön, talán nem tudja meg senki,
tudod nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig minden esetre nem tehetsz
róla semmit. Ha idehaza vagyok s ez asszony helyzetét látom, én is
befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le
könyeidet, kedvesem – folytatá leánya homlokát megcsókolva – te jól
tettél. Így kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért
futok, ő fél orvos. – Isten áldjon meg.
S ezzel az öreg sietve elment, nehogy ő is könyekre fakadjon; s míg az
asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely
miatt a könyektől elszokni még vén korában sem tud.


V.
Az ismeretlen, kit előbb a kertárokból kibujni láttunk, most közel a
tűzhöz, de még világkörén kívül megállt, s vizsgáló tekintetet vete maga
körül. A lobogó szalmalángok kétes világában magas rémként egy kútágas
tűnt fel a homályból. A tűz mellett összegörnyedve, s kis pálczával
piszkálva az égő szalma között, egy férfi ült, ki ép most újra kezdé
énekét, s az ódonszerű dallamhoz így énekle:
Más népeké a nagy világ,
Nekünk hely nem marad;
Hazátlan a czigány, szegény,
Hazátlan – de szabad!
– Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? – szólt az ismeretlen,
ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan
vállára tevé; – mi bajod?
Peti – mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk, mihelyt
visszanézett, s az ismeretlennek arczát a tűznél meglátá, fölugrott, s
kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. – Az Istenért!
ha valaki meglát – szóla halkan, ellentálló barátjához.
– Megbolondultál – viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz
közelítve – ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd
szárítkozzam kissé.
– Nem, nem; menned kell – sürgeté Peti, – az egész falu telve
ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer,
végünk, neked futni kell, a meddig lábaid birnak.
– De kérlek öreg – viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz
terült, – félmérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn, mitől félsz?
– Téged megismernek félmérföldnyire is; tudod ma délután, mikor veled
szóltam, már a szt.-vilmosi erdő mellett voltunk, s a pandurok itt a
kertek szélén, még is az egyik rád ismert.
– Igen, mint mi ő reájok; gondolták, hogy én vagyok, – s ha olyan nagy
kedvök van velem megmérkőzni, velem – tevé hozzá, egyenkint kiszedve s
megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt, – im készen vagyok.
Éjjel nem félek senkitől.
– Viola, Viola! utoljára is merészséged ront meg, – szóla szomorúan
Peti, – megveted a veszélyt s veszni fogsz.
– S nem jobb-e, – szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját, – nem
jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot, ha
fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözőimet nyomomra vezetheti;
remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni
minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket
szerettem, s az erdő vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok
után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam, – ez életem, hidd el
Peti, nincs rajta mit féltenem.
– És nőd, s gyermekeid?
– Igen – nőm s gyermekeim? – szóla emez s mélyen fölsóhajtva néze az
apadó lángokba, melyek ép elég világot árasztanak arczára, hogy Peti
láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.
Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva hollófürteitől,
melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias
kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes
méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozott,
akaratlanul arra emlékeztetett, hogy azon emberek egyike előtt állsz,
kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily
magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el.
– Ne szomorkodjál pajtás – szóla végre a csendet félbeszakítva Peti –
még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy perczig sem
vagyunk biztosan. A restallatió közelg, Nyúzó fél, hogy kimarad, s
mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután
egymással szóltunk, a pandurok elfogtak, s eleibe vezettek; Isten verje
meg a hóhért, úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetődzött, hogy hajam
borzad, ha rá gondolok, s ha az áldott Ákos úrfi meg nem ment, most a
helyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak
köztünk, nem nevezte meg őket, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet
ismeri, s ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy
megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tűznél találkozunk,
el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás és cselédei megkötözve a
pinczében fekszenek, helyettök paraszt ruhába öltözött pandurok várnak
reád. Házad hasonlókép telve pandurokkal, s a faluban parancsolat van
adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan
jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte
készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem s egy órája ordítom
dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.
[: Ne szomorkodjál, pajtás, – szóla a csendet félbeszakitva
Peti.]
– Házamban pandurok – szóla Viola felugorva – és feleségem, mondád
beteg?
– Arról ne aggódjál – szóla a másik, – Zsuzsi nincs a házban többé, s a
mennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték.
– Tengelyihez? – mint rabot?
– Nem, nem, minden gond s kimélettel, csak úgy felebaráti szeretetből.
Hejh! ritka dolog ám az, barátom! főkép mai időben, de Isten meg is
áldja érte.
– Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt, – hátha csak
cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit
kezei közt tartja, az életemet tartja kezeiben?
– Most az egyszer csalódol, – viszonzá a czigány mosolyogva, – magam is
azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem
czigány, nem igen bizik a tisztviselőségben; – s midőn hallottam, hogy
Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy
az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt,
megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra
esküszöm. De most ne késsünk, még virradtig Szt.-Vilmoson kell lennem,
hogy levelemet átadjam; neked minden percz, melyet itt késel, éltedbe
kerülhet.
– Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz,
előttem az egész megfoghatatlan.
Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ilyen hangon kimondott kivánatának
ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje
bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak.
Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz
fohászok nem emelik keblét.
– Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre, – arra, hogy
mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a
földönfutó, másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott
teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?
– Menjünk, menjünk barátom! – szakítá félbe Peti – feleségednek nincs
semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igazságtalanságai
fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor
majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer
herczegileg befizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember,
mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.
– Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti,
s talán igazságos: hogy Isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy
szeretek – – ki senkit sem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem
bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem s kezemet föltartja, ha
bosszumban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen
vétke, hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak,
nembánom; akaszszanak föl engem, de őt ne bántsák.
– De hisz ki bántaná őt? – szóla Peti mindig türelmetlenebbül, – soha
jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert Isten bizony pórul járunk s
csak te lészsz oka.
– Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará
magához fölvenni, Tengelyit kivéve.
– Mondtam már, hogy nem, – a főbiró eltiltotta, s nem merték.
– Jól van, jól, számolunk ezért; soha az egész faluban nem bántottam
senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor
háznépem inségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla
megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez máskép lehet, hogy Viola