A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
15. KÖTET
A FALU JEGYZŐJE
Irta
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911

A FALU JEGYZŐJE
REGÉNY
IRTA
BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF
ELSŐ KÖTET
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
Révai testvérek tulajdona.
Franklin-Társulat nyomdája.


I.
A ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármely táján
csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri.
Mint bizonyos családok arczain, úgy itt az egyes vidékeknél csak
közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas,
kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva
fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi
észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei ép oly
kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó
vitorlákkal előre halad. A messze elnyuló legelők, melyeknek
változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémes kút, vagy
félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek,
melyeknek tengerijét s buzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás
is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magányos tanya, hol bozontos
kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt
széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok
takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit
behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek,
midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol
határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok
közt, melyeket most lát, ép oly kevés különbséget vehetni észre, mint a
falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna
is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől
esti hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt,
elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem
hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes,
hogy a Tisza is eltáblabirósodott jurátusként felejtve vagy megbánva
ifjúságának Máramarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak
jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén
azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy
valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott,
még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassuságot,
melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar
juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud;
úgy hogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek
kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, ép oly kevéssé nevezhetjük
kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak
installatiók, tisztujítások vagy lakodalmaknál minden becsülettel
eláznak. Ha az áradás ideje megszünt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy
zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony
partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van
nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a
legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa
nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy
egészen az maradt, mivé Isten teremtette.
Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a
tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük
Taksony-megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S-sé
kanyarodik, nem messze három nyirfától, melyek kétöles homokdombon
állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre
domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által
legkönnyebben akadhatnak történetünk szinhelyére) fekszik Tiszarét
helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta birt tulajdona,
mint ezt a nemzetség ügyvéde, teins Macskaházy Jónás hiteles s
ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha
tudniillik Taksony-megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai
eredetét kétségbevonni bátorkodik.
A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabirák.
Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel
mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta
volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely
a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s
határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a
fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi
paradicsommá varázsolták.
A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harmincz év előtt
ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó,
melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben
zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal
homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel
hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására, idegenek által
sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany
gombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornáczán az
alispán úr délután pipázni szokott s góth kapuja előtt mindig az
instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra
istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett több emeletű tyúkólak
látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az
istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s
nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főkép a kapu elébe lépve egyszerre
töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye
főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzed, hogy alispánok
közelében járnak lépteid.
Minden, a mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s a
mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy
közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a
család százados nemességén Taksony-megyében, nem kételkedett senki, s
mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél
fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a
másikat mossa, itt még azt sem állíthatá senki, hogy ezen műtétnél –
mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok
kezei tisztákká váltak.
De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a
Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel
ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utczán végig
velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely mint előbb
említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak
nevezik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a
látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk
kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.
Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő
határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a
téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld szinét
porfellegekbe boritná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget
eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes
munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták
félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott.
A dombon, honnan a sz.-vilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét
akáczkerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre
követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában,
vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az
emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit
hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely
minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal s a
pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel
kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk:
annyival szivesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább
feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a
kiválasztottak, legalább a meghivottak közé tartozánk mi is. S ha a
férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban
töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének,
néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze
rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a
messze terjedettnek csak oly kis darabját járhatják be, mert itt is
előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem
terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez,
gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai,
mint tulajdonai – a történetiró birtokához nem tartoznak, azért nem
háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy
személyöket ismertessem meg olvasóimmal.
Az ember külseje egy része sorsának. Az arcz, melylyel a társaságba
lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában
a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok
ember arczán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s
talán olvasóim is, bármi gyönge leirásom után, több érdekkel tekintenek
személyeimre, kiket a Török dombon eleikbe vezetek, mintha száraz
szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét
helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált
lelkipásztorával találkoztak.
E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról
mondék, többé nem illik ugyan; előttök arczuk a szerencse kapuit
megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az
élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy,
nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az
emberismerő e férfiak arczain jóslatra nem találna is alkalmat, annyival
több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az
idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarczra mindig rányomja
bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagy maga után, mint e
két férfi tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem
gyakorlá hatását.
Minden aristokratiának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől
megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tätovirozott arcz; egy
hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velenczében, fekete
öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban,
fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta
alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e
jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt,
irigyeket s gyülölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti
állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani
szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától
az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még
továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy
ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem-nemes vala. A természetnek is megvan
a nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által
kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is
istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly
tökéletesen tudná elérni czélját, mint államaink. A természet nemesítési
hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a chinaiaknál,
valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai
egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is
csak magasabb civilisatiónk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy
minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából
kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a
természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely
egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer
látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve
ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom
megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fenforgó esetben a
természet az usus által is segített.
Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe
hajtatál s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a
kiáltó hang, melylyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk, –
mintha azt gondolnók, hogy a természet által kevesebb füllel áldattak
meg, mint mi, – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a katonai
biztos nem mívelé szenteit s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen –
szemtanukat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán
azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét
a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni
egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye
szenvedjen, mindig rendkívüli meleg vagy az által iparkodék
megmagyarázni e szerfölötti megalázását, hogy hajait igazítá. Tengelyi
mintegy ötven éves lehetett s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen
őszülni kezdének s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott,
még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös
ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor
zöldje csak tavaszra int s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e
redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a
magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt
állsz, kiket az idő inkább megkeményített, mint megtört s kik e hosszú
életcsatában, mint zászlók a harcz között, csak ékességeiktől fosztattak
meg.
A férfi, ki Tengelyi mellé ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára
függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számlálá – valamivel
idősebbnek látszott s szabályos arczának szelid kifejezése mintegy
ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arczain
észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád,
melyeket az idő még el nem takarhata s szemeinek sötét lángjai arra
intenék, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé
fölébredniök ne lehetne: Vándory arczai mint az ég, melynek színén az
átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban
mosolyogtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors
igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé s küzd remény
nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát
győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál papi köntösére nem
vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt
állsz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő
embertársaiknak vigasztalói legyenek, s ha az előbbinek látása azon
szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel
találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett, a másik arczairól azon
vigasztaló meggyőződés mosolyga rád, hogy az erénynek nemcsak külön
szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e
földön.
Vándory végre letéve virágait, félbeszakítá a hallgatást, melyben a
barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.
– Hol járnak gondolatid, barátom?
– Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; –
iskolaéveim, Heidelberg s jurátus korom körül. Emlékezel-e még
Heidelbergre barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harmincz éve,
hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a
tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben; a zöld
hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha
ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors
óriási igaztalansága miatt, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata
lakhelyül.
– Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva, megfogván
barátja kezét, – e mező nem zöldel-e szépen itt, mint bárhol a világon?
A folyó, mely ingó füvek közt kigyódzva tovább halad, ott az erdő
sötétje s távolban tornyok s a tokaji hegy: nem szép-e mindez? ha már az
égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az
alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan, te vagy
barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.
– Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi, – nem
elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámlálni ne tudnád,
ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem
hinni, hogy Isten maga egész mindenhatóságával nem birna semmit
teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.
– S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert Isten bölcs
határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory, – s mert e síkon
s ez emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót
keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha
részleteiben nézed, többnyire szegény, s így jársz az úgynevezett
nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas
egyenlőségén szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet,
annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire
szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb
gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az
ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra
rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan
szemeinknek a legszebb kilátás nyilik?
[: A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett.]
– Azaz, ha ezt tenni birjuk.
– Birjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory, – hidd
el, birjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy
akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit s valamint a szent könyvek
szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden
szenvedés s öröm nem természetünk, hanem önakaratunk műve.
– És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.
– Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk, – viszonzá
Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, multjában is elég
olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki
vidám arczczal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arcz mosolyg
elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérczeiről, ha
örömhangokat küldél feléjök.
– Látom, nem birok veled – szóla nevetve Tengelyi, – reménylem, ha
majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok
prókátora s be fogod bizonyítni, hogy soha ember több erénynek oka nem
volt, mint ő, miután mindenki, a ki őt meg nem verte, a legnagyobb
győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott
űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugat felé mutatva, hol a távolban több
lovas vágtatva közelgett agaraival, – ha téged kérdez, azt fogja nyerni
válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra
űzettetni. Hisz ha vasárnapokon hiveidet boldogságukra emlékezteted s
mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen
mosolygva hozzá – nem sokkal könnyebb feladatod.
– Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét
az agarászatra fordítva, mely épen a Török-dombnak vevé irányát. – Meg
nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?
– Nemde s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet – szóla Tengelyi –
s érdekkel nézed az egyenetlen harczot?
Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat örömeit legalább
ifjúságukban ne élvezték volna. Férfiaknál az első elfogott nyúl ép oly
eltörülhetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök, sőt vannak,
kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A
gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják,
bizonyára annyiszor hallották sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat
örömeinek részletes leirását, hogy én ezuttal Szellő és Czigány
hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre
ellenkező irányban s miként fogatott el ez alkalommal épen a legutolsó s
legrosszabb agár által, – bátran elhallgathatom.
A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a
lihegve köröskörül fekvő kutyákat czirogatá, s Tengelyi vágyteli
tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott: – Hejh barátom, beh
boldogok ezek!
– A mi engem illet, – ismétlé Vándory, – én nem foghatom meg, mívelt
ember hogy’ találhat örömet ily durva időtöltésben?
– Elhiszem barátom, – szóla Tengelyi mosolyogva, – ritkán értjük más
emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve, mivel
esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében
találunk? A ki a czélt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát
hozzá minden perczben közelíteni érzi s azt végre elérheti, az boldog;
egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának
kitűzött, az érzet egy marad. Csak a nézőre s nem a cselekvőre nézve
létezik különbség.
– És a kegyetlenség, – szóla Vándory, – nem jut-e eszedbe e szegény
állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy
gyáva nyúl után! Szinte undorító.
– A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küzködő
világon ugyan hol találsz egyenlő harczokat? Az angol gyáros napszámosa;
az amerikai gazda s rabszolgája, a gazdag s a szegény közt e világ
minden részeiben egyenlőbb harcz foly-e, mint milyet most látál? S ha
azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel
tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára
fegyvertelen szolgákat ölt meg circusában, bármennyi undorodással
említjük nevét, több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a
történet évkönyveiben számunkra fentartatott. Oh hidd el barátom, az úri
mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok,
melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem
futhatott a kegyetlenség előtt.
Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra s ha optimista
lévén, talán belsókép azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen,
hallgatott.
A vadászatnak vége lévén, Réty Ákos, ki barátainkat messziről meglátta,
vadásztársaival hozzájok a Török-dombra jött s jó estét kivánva
beszélgetéseiknek véget vetett.
Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül
összegyült, szemről-szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky
Kálmán vonnák magokra figyelmöket. Szebb fiatal embereket, mint
Taksony-megyében mondani szokták, hat vármegyében sem láthatni s főkép a
vadászat után, midőn az ifjak arczai lángolnak, sötét hajfürteik, miután
kis kerek kalapjokat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik
homlokaikat s a kék agarászómentében sugár termetök jobban kitűnik –
mely női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken ép annyi
szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt,
csakhogy mindez az ifjú sima arczokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a
szemeknek becsületes tekintete melegebb. Én magyar iró lévén, ismerem
állásomat, s tudva miként e hazában a szolgabiróval tulajdon járásában
senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a
vadászatban s most a Török-dombhoz követték, fordítom figyelmemet.
Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről
megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban
bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk nem-philologoknak néha egészen
más dolgok jutnak eszünkbe.
De Nyúzó Pál, e járás főbirája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován
az agarászatban részt vett s épen pipára gyujt, mintegy vigasztalásul
áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem
apadt e hazában.
Ha külföldieknek irnék, most * alatt szép értekezést irhatnék a
szolgabirói teendőkről s talán nőnemünk, mely éltében annyi
szolgabiróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes
foglalatosságokat, melyek legjobb tánczosaik vállain fekszenek s egy
másik irónk által két vastag kötetben leirattak; azonban elbeszélésem
távol lévén minden politikai czélzástól, elég legyen a tudatlanok
számára mondanom, hogy a szolgabirói hivatal minden kérdésen kívül a
legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon
valaki által viseltetik. Ő a közrend fentartója, a gazdag s szegény
védője, birája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot
senki sem találhat, kinek kezein alulról minden panasz, felülről minden
parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője,
szegények pártfogója, iskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas
mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebiró,
váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi
biró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak
felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.
Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik,
hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy
közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság
kiszolgáltatása megszünt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó
népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes
olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez,
évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül azon biztos
kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három
év mulva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztva,
táblabirónak neveztetik, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy
öt-hatszáz vagy legislegalább épannyi százezer szenvedő polgára van.
A szolgabirói hivatalnak e szerint, mint mindenki láthatja, két nagy
hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés; s ha egyesek, kik
e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek s egyikből –
értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a
fizetést – többet vesznek magokra, mint minek elvállalására törvény
szerint kényszeríttetnének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk
titkaiba beavatvák, e két javítást, melylyel hibás polgári
szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik, úgy hogy
azt, mit hivataluk oly bőséggel nyujt – a munkát – csak akkor vállalják
el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, t. i. a fizetésből
valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes
Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főkép azon
méltósággal, melyet hivatala megkiván s mely az egész tiszaréti járást,
valahányszor főbirája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé, –
értve természetesen ennek legaljasabb, t. i. azon részét, mely a polgári
szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.
De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon
szent félelemmel teljék el, mely a rend föntartására szükséges. Már maga
külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az
ártatlant is. Csontos szikár termete, a redős arcz, melynek mord
kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább növelék,
zöld villogó szemei, melyek Istentől nemcsak hogy lássanak, hanem hogy
sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül
az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabirót még senki sem látta, s
mely e szerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s a rikácsoló
hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész
falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban –
gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főkép ki őt kocsijában látá,
kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban
nem lépe föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki, bármit
mondjanak némely elménczek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a
magyar biróság; a lovagló kocsis után czifra forgós hajdú, – post
equitem sedet atra cura, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a