A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 02

classikus régiségek búvárát akaratlanul a római lictorokra emlékezteti;
s a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabiró; végezetül az üres s
ah oly bő bőrzsák! mely – quia natura horret vacuum – azért utazott
urával, hogy betöltessék; – nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek
oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.
Szolgabiró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan
alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely, mint tudjuk, egészen a
természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabiró s esküdt
együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról
szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat
állítsam olvasóim elébe, ki nem épen mellette, de valamivel hátrább a
főbiró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szive
jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utolsó
törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.
Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghivebb barátai által
közönségesen neveztetett, főbirájának jobb keze vala, s pedig nem olyan,
milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az irás szavai szerint,
nem tudva mit a bal – t. i. – szolgabirájok – tett, annak ép
ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, kik előljárójának minden akaratát
ismerve, csak azon iparkodik: hogy az egész, melynek felét képezi, minél
inkább gyarapodjék. Jó keresztyén létére Kenyházy főesküdt egészen az
irás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha
egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda, – s valahányszor
főbirája megsértetett, – értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely
birót érhet, t. i. a megvesztegetést – ő is oda tartá kezét, sőt kész
volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem
követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházyt ezért könnyen
megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte
veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, melylyel az esküdt nemes
fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt,
bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemű birónak, ki
egyébiránt ilyen megbántások után is soha esküjéről meg nem feledkezett,
s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy
indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél
még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt
mindenkinek, ki, bízva ajándékában, őt már megvesztegetve gondolá,
legszebben bebizonyította függetlenségét.
S most a helyett, hogy Kenyházynak, kivel úgy is e történet alatt
sokszor találkozandunk, személyét leirjam, s ruházatának egyes
részleteit festegessem, a kék spenczlitől, melynek hajdanában egy gombja
sem hiányzott, a mellényt, mely mostani szinét csak a nap befolyásának
köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán,
de melyen ura ép oly kényelmesen füghetett volna, a lovaglás alatt egész
a térdekig fölcsúszott szép egérszinű lábravalókat, s így le a
sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének
különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy
előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek,
gyakorlatilag nem létezik is, legalább elméletileg közönségesen
elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető birák ellen létezik, s
teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek
a millió száju közönség által ellenünk miveltebbek ellen csupa
irigységből terjesztetnek.
Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényünkről, melyek szerint az
ajándékok elfogadása biráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a
legmerészebb ujítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajjon nem
alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek,
melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni
a birótól, hogy csak ő maga legyen háladatlan az iránt, ki vele jót
tett? «A mit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is» ezt parancsolja
vallásunk; már föltéve: hogy a biró annak helyzetében volna, kitől most
ajándékot fogad el, azaz ha oly perben állana, melynek igazságáról
tökéletesen meggyőződve nincs, nem kivánná-e ezen esetben ő is, hogy
birája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem
kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – azt tenni felebarátjával,
mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint
minden biró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint
mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az
egyik fél még egy pár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél
ezen közhitelességű adatokra épen nem felelt, – a biró tehet-e mást,
mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem
int-e ugyan erre a história, mely Jákób lencsetálától a párisi
békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek
hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből
tanulhassanak. Ha az Alkmaionidák a delphii oraculumot meg nem
vesztegetik, Athén a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a
megvesztegetett pásztor Thermopyláknál a perzsákat át nem vezeti az
ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiaiak
Themistoklest, Themistokles pedig a többi vezéreket pénzen nem
vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s
vele talán a polgárosodás elvesznek; – s csak hely hiányzik, hogy hosszú
árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy
szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy biráink ennyi
magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők
osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bizatott, vagy hogy e kis
becsületért adják azt mindenkinek, mi által, – mert hisz a köztisztelet
a tömegtől függ – aristokratikus országunk nem csekély veszélybe
jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben
osztozkodva, egyes birák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból,
hogy Cyrus egy királybirót, mert pénzért igaztalanul ítélt,
megnyuzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia
később mint biró ült. Hasonló okból Darius egy birót felakasztatott; de
hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány
történik is, – mert hisz az irás szavai szerint: szükséges, hogy
botrányok történjenek – legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az irás
azon szava is: «de jaj a botrányt okozónak» kétségkivül be fog
teljesedni, s hogy példája bizonynyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik
mint ő, elég szemtelenek lennének biráik ellen kikelni.
Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leirása
lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a Törökdombon
hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről
vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz,
mert a mint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a
párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban
mégis valamennyien ép annak ellenkezőjét teszszük; ez, mert szivét más
szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az
öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett, hogy
vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.
Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról
kezde beszélni.
Nyúzó, esküdtjével a tisztujításról s a közbizalom megszerzésének
módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes
helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának
hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: «No úgy megmaradunk»-at
mormoga fogai közt, nem birva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz,
mintha tánczolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes
erővel járó gőzerőműhoz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat
magyar nemes emberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.
A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett
figyelmessé, kik, míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább
közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s
Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajjon nem
pandurok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az
előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívűl
kitünt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton
szokott előleges eljárást megkezdék.
– Lovagoljon valaki oda a pandurokhoz, s mondja nekik, hogy a
delinquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőkép
egyike Viola bandájának. Statariális eset, s kár volna őt a faluba
vinni. Nemde mondtam – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki az alatt szinte a
lovasokra fordítá figyelmét, – megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek
is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát,
hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt
akasztatok fel.
– Azaz: ha megkapod, – monda Ákos mosolyogva, – min, engedelmeddel, még
egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek czáfolatául, ki mindig
azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni, – ti csak
ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt
hoznak – – Viola czimborája – tevé hozzá nevetve – a hatalmas zsivány,
kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s
Angyalbandi – vén czigányunk.
Kislaky, ki most az öreg Petit – ez hires neve – hasonlókép megismeré,
szintén nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek
szive a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.
– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos, – a hazának nincs
hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat
romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló
patkóját, vagy valamely táblabiró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a
lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek;
– sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában az államot még
hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig
hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.
– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ránczokba
szedve homlokát, – a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább
nem hiszem, hogy a kit pandurjaim hoznak, az vén czigánytok és ha –
– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve, – ha valahogy fehér merészlene
lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.
– Már most elég – szakítá félbe a főbiró Ákos enyelgéseit, egy pár szót
ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a
tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik; – ki mondta azt, hogy ez nem
czigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgosnak
gondoltál, –
– Nem tetette-e magát csak czigánynak, úgy-e? – kaczagott föl Ákos, kit
az érdemdús tisztviselő haragja mind inkább mulattatott – s most majd
kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt,
megmutatod, hogy a hires Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más,
mint Peti czigány, és – –
– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a
felbőszült főbiró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg
magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát üzzenek,
egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja, az oly igen
becsületes vén czigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s
ha már egyszer a hóhér szerepét vivé, nem játszhatik-e ép oly jól más
szerepet valamely akasztófa körül. – A vén gazember, úgy hiszem, lógva
nem rosszul vehetné ki magát.
Mire a szolgabiró, elmésségén magát nevetésre kényszerítve, pipáját
ismét meggyujtá, s káromkodva az izetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem
eléggé sebesen siető pandurok s a vén czigány miatt – várá a
szerencsétlen rabot.
Szegény Peti, ki azalatt a Török-dombhoz mindig közelebb jött, s már
ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely
közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak
következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott, – de
hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle
valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel birája
által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr
elébe.
– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután
inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson,
eléggé keresztül mívelte, – no ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.
– Ugyan kérem a nagyságos teins főbiró urat – sóhajta fel a
szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb
hangjával, – én –
– Hallgass – dörge közbe a biró, – én tudok mindent, s ne félj, majd
eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.
– Nagyságos, méltóságos uram – hisz én ártatlan, szegény, vén ember
vagyok – sóhajta föl Peti, – én – –
– Ne ugass – lármáza Nyúzó – vagy úgy pofon nyallak, hogy még
föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló
még tagadni mer.
– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram – semmit sem – tevé
sirva hozzá – csak…
– Jobb is, ha nem tagadsz; úgy is téged nem igen kérdezünk – szakítá
félbe az öreget Nyúzó, – a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a
pandurok egyikéhez fordulva – beszélje el kend János, miért hozták
előmbe e vén gonosztevőt?
– Hát csak úgy teins uram – viszonzá a megszólított, – mert azt
parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.
– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag
felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogták el,
kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.
– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a
közbeszólóra, – szóljon kend bátran tovább – folytatá panduraihoz
fordulva, – hát mit tett ez a vén gonosztevő?
– Hát – folytatá a pandur, ki Ákos szavain, a mint látszott, kissé
meghökkent, s főbirája szokatlan nyájassága által ismét neki bátorodott
– az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé
lehetett, úgy-e Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag
inte fejével – midőn a Gyilkos csárdából, hol kissé megpihentünk s
falatoztunk, a sz. vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig
lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának,
miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn
Pista – kinek jobb szeme van – a sz. vilmosi erdőnél egy lovast lát s
mellette egy embert, ki vele beszélget. – Hátha ez Viola volna – szólt
Pista, ki ép pipára gyujtott. – Ejnye, ha ez Viola volna! – szólék én, s
odanézve csakugyan meglátom – –
– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből, ki őt úgy ismeré, mint
pandurja, könnyen észreveheté, mily felelet kivántatik.
– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett, – mernék fogadni, hogy ő volt.
– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát
még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az
embert.
– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s utonállók ily
protectiót találnak, az ördög tudja fentartani a rendet. Szóljon kend
tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?
– Dehogy láttuk teins uram – viszonzá amaz, – alig indítottuk meg
lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig birhattuk
farkas-ügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra oda értünk, csak e
vén czigányt találtuk, ki sz. Vilmos felé sietett.
– No és – szóla türelmetlenül a főbiró, ki, mint látszék, reményében
megcsalatott.
– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva ide hozták – vága közbe Ákos,
– hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész sz.
Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket
küldenek ki, maholnap vége lesz az utonállásnak, mert becsületes ember
nem mer kimenni házából.
Az öreg czigány, ki az alatt hallgatva sötét villogó szemeit
körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla
vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét
már egészen feltörte, megszabadítsák.
– Majd bizony – kiáltá a főbiró, – kend megszokta a brúgót s e kis
hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésségen
nagyot kaczagtak. Miután azonban Vándory, ki az egész jelenet alatt
látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbirót
kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák, s Tengelyi embertelenségről
kezde beszélni: Nyúzó főkép azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek
jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni,
megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores
criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá
benevolumát.
– És azután, mikor a czigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a
pandurokhoz fordulva, kik bámulva főbirájok szokatlan kegyességén, épen
a hegedű leszedésével bajlódtak, – elfogása után mit vettetek észre? Nem
találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanussá
tenné?
– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandur, pederve bajszát s úrias
méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve, – mikor a
czigányt utól értük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more
átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a czigány szörnyen megijed –
– Megijed? – szóla közbe Nyúzó, – szeretném tudni miért?
Mire az esküdt, fejét csoválva szokása szerint, egy «valóban gyanus»-sal
felelt.
– Kérem alásan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a czigány, – mikor csak
úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint
hogy haramiák.
– Hallgass, átkozott barna kutya – kiáltá a szolgabiró, – mert úgy
megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered, – beszélj tovább
Jancsi.
– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt
mondja, hogy nem látta.
– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki
észrevéve főbirájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben,
mely belőle pajtására háramlott, – ez nem igaz, Péter czigány – mondtam
én, – kend itt beszélt vele szemünk látára, s ha nem vallja meg,
mindjárt más nótán tánczoltatjuk. A czigány még mindig tagadta. Hát ki
lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?
– No s mit mondott erre a czigány? – kérdé az esküdt, mély belátású
kifejezésre kényszeríte arczát.
– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János, – s mikor erre
fölpattantam – mert hisz a mint a teins úr is tudja, Peti minden embert
ismer – szaladni kezdett.
– Oh édes nagyságos teins uram – rimánkodék a czigány, – hogyne
szaladtam volna, mikor agyba főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám
akarják tenni.
– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a hegedűtől.
– Azt gondolám én is – viszonzá János, – mihelyt tehát tudtuk, hogy
gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a
hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.
– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó, – most vezessék
előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre,
majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.
– De kérem, – rimánkodék Peti, – mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan,
mint a ma született gyermek.
– Tudjuk, tudjuk, – viszonzá a főbiró, szavának legkeserűbb hangján, –
te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator
paripáját úgy-e?
– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a czigány, – de mit tehetek én
róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először
a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy birónak
választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily
öreg ember mit tegyen, ha csákányos, pisztolyos zsiványok jönnek hozzá,
s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.
– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a
szolgabiró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete
fejével.
– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan, – hogy zsiványok azért
járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.
– És mért lakik kend (a czímeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide
ragasztott, ortographikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?
– Mert a teins viczispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz
támadt, nem tűri, hogy mi czigányok benn a faluban lakjunk – felelt a
czigány alázatosan, – elég baj ily öreg embernek!
Nyúzó, kinek az irás szavai szerint: egy eltévedt bárány, kit az igaz
útra – azaz a megye házához – vezethetett, kilenczvenkilencz olyannál,
mely soha a jó ösvényről el nem tért, kedvesebb volt, minden feleletben,
mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a birói
méltóság megsértését látta; s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet
szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden
embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál
nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott,
s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, ha őket
jobbaknak találta, mint gondolá; mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit
önismeret (mely, bár mint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja)
pessimistává tett, – senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott,
ártatlannak ismerni többé nem akart, s főkép ez esetben felbosszantva
Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg czigány bűntettei
napvilágra jőjenek.
– Jól van jól – szóla elfojtva, a mennyire birá, mérgét, – majd
meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig hires
czimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik. – Vezessék őt
kendtek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert –
A czigány rimánkodott, s már a pandurok igazítani kezdték a hegedűt,
midőn Ákos megkönyörülve könnyein, kezességet ajánlt a főbirónak, s
kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése
megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.
– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – örvendek ha kedvedet tölthetem,
de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola
kezeink közt lesz, s meglátjátok, e czigány czinkosaihoz tartozik.
– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve, – míg Violát
elfogod, örökös kenyérre fogadtad.
– Majd meglátjuk – viszonzá a főbiró gúnyosan, – én csak azt mondom,
hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe.
Bizonyos hirből tudom, hogy estve s pedig magánosan a tiszaréti
csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, – a csapláros cselédei s mind, kik ép
a csárdában lesznek s hirt vihetnének, összekötözve a pinczébe záratnak,
s helyökben parasztos ruhában a commissarius és pandurjaim várják a
vendéget. – A többi magában értetődik.
– Igen, ha eljő – szóla közbe Ákos – de –
– Ez egyszer el fog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi.
– Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most – szóla a pandurokhoz
fordulva – induljatok.
Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá,
észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arcza
átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először
említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz
érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi
vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az
öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandurok között, kik főbirájuk
parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.
– Kérem alássan nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordulva, – ha már
épen mennem kell, s ártatlan öreg ember létemre tömlöczbe hurczolnak,
mondja meg a nagyságos úrfi édes atyjának, hogy az öreg Petit elfogták s
hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.
– Mily leveleket? – kérdé Ákos.
– Hát azokat, melyeket a teins viczispán úr reám bizott – szóla a
czigány, egy pár, ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből,
melyet Ákosnak átadott. – Mindig én vagyok a nagyságos úr expressusa s
most sem késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót
igért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta,
hogy igen fontos dolog; s ha ezek… – a substantivumot Peti csak gondolá
– ott az erdőben el nem fognak – –
Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e
levelek átadása után szegény Petire nézve történt. – S midőn Ákos az
egyik nyitott ivet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végig nézett, nem
képzelheti senki a zavarodást és bosszút, mely arczain mutatkozott.
– Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos valamivel
halkabban a főbiróhoz. – Ha a tisztujításnál kimaradsz, legalább azzal
vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha
a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetek szavaz, valamennyien kimaradtok,
arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint úgy lesz.
– Dehogy lesz – mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást
hallván említtetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott – dehogy lesz,
hisz a sz.-vilmosiak –
– Téged úgy sem igen szeretnek – vága szavába Ákos – s ha választanak,
csak atyám, vagy inkább jegyzőjök kedveért teszik, ki ismét nem
szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma
reggel hirt kaptunk, hogy a Bántornyiak notárius uramékkal egyezkedni
kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt
levélben mindent megigér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind
holnapra meghívja az egész sz.-vilmosi nemességet, hogy velök kezet
fogjon s most ide állsz te panduraiddal s elfogod a hirnököt, hogy
ellenségeid, kik az alatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek. – Ha
ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobbizűt.
– De ki gondolta volna – szóla Nyúzó, – hogy apád ily fontos üzeneteket
ily ember által küld.
– Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a főbiró
zavarodásán, – hogy az öreg Péter hű emberünk s évek óta hordja
leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fűtő czigányát
minden ok nélkül elfogják s hegedűbe teszik, s még kezességre sem
bocsátják ki.
– Igaz – szóla Nyúzó, kinjában fejét vakarva, – de mikor nem szól, mikor
egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén
gazember, – folytatá legnagyobb mérgében a szolgabiró, ki azon
kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal
fölforr, s kik soha sem gorombábbak, mint midőn engedelmet kellene
kérniök; úgy hogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben
forogsz, mintha te tetted volna – mért nem mondtad, hogy a teins alispán
úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád,
hogy –
A czigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá,
hogy a pandurok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kinjában,
honnan jő. – Azonkívül – folytatá – a nagyságos asszony azt parancsolta,
hogy ez irásokat senkinek se mutassam, főkép, ki a teins vármegyéhez
tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgy is kisül ártatlanságom.
– Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit összecsapva Nyúzó, –
táskájában levelet hord az alispántól, s ő ártatlanságában bízik. De
most menj, lódulj, takarodj’, itt vannak leveleid s ha estig
Sz.-Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.
A czigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet
hajtva főbirája teljesíthetlen parancsára, Sz.-Vilmos felé sietett.
Nyúzó a czigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva, sok
káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon
czigányát elfogni merészlették. – Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a
bámulókat, kik csak pár perczczel előbb már kancsó borról álmodoztak.
Ákos s a többiek, majd Nyúzó hadarászó gesticulatióin, majd a czigányon
nevetve – ki időről időre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig
sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó
főbirót látá – útra készültek; s csak a jegyző és lelkész tarták meg