A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 09

nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják
magokat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy
tetteknél nem kevésbbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy
nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor
ép ellenkező irányban működik, mint férjeiknél: – itt fekszik a baj,
melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s
kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a
szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt
teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a
földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s
ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba olvasóim
s mondjátok meg, nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen,
csakhogy azon Jánustemplom ajtai, melyek a házi életben nőitek
rózsaajkai által képviseltetnek, bezáródjanak s béke legyen
birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem
is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket,
legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a
történetben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési
iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig
követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e,
hogy Rétyné tudva ezt, minden hozzá irt levél föliratában saját
szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy
méltóságos, sőt talán kegyelmes czímet, mely, tagadni nem lehet, főkép a
pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok
is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem
hogy az elitélteket magokkal fölhozzák, ki rosszalhatja, hogy angyal
lévén ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt
akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl
bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha egy asszony e
Rubiconnál megállni nem tud, midőn Cæsar maga nem birt elég jellemmel,
hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen
Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá: hogy férje
báró legyen?
Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s
inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is
szert tehet a méltóságos czímre, szebbnek tartván, ha csak miután
állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos
azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeiről fátyol hullt
volna le, mindent egészen más világban látott, s kettős erővel fáradt,
hogy alispáni helyzetét megtartsa.
Az alispán talán épen ezen rendkívüli helyzetéről, melyen e haza sok
alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek
hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínűleg hasonló tárgyakról
ábrándozának, – hisz tisztviselők, s azok, kik hivatal után vágyódnak,
szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a
hivatalok czélszerű betöltésében áll – midőn a csend távoli, de hatalmas
éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornáczon
állt, egyszerre mozgásba jött.
– Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Haj rá! – S más
ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha egy kis káromkodás s egyes
pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a
tisztválasztásoknál nem hiányozható:
Virágzik a tulipán,
Réty lesz a viczespán;
e minden alkalomra egyaránt illő dal, melynek ríme állandóbb, mint azon
népszerűség, mely azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint
gyönyörű karének uralkodott. Képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli
czigányokkal, kik a Rákóczit húzzák s a falu valamennyi kutyáinak
vonítását s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespearerel
szóljak, angyalok sírhatnának.
– Ez lelkesedés! ez már népszerűség! – szóla végre Karvaly, ki bajszát
pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a hangokat. – Bizony szép dolog, ha
az ember a közbizodalmat úgy birja, mint a teins úr. Szegény legény
vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven
forintért, ha nekem csak egyszer így ordítanának e világon.
– Csak ne gyujtsanak föl semmit – sóhajta közbe a szegény rokonok
egyike, ki a mult tisztújításról nem beszélt annyi zöldeket, mint mások,
de annyival több zöldet, kéket, sárgát, s mit tudom én mit nem
tapasztalt öntestén, hogy szinte haja borzadt, ha bátyjaurának közelgő
feldicsőítésére gondolt, melyhez, mint ezelőtt három évvel, talán ismét
hátán fognak tapsolni.
– Felgyujtani? hát teringettét, kiről szólsz nyúlszívű teremtés? –
dörgött közbe a várnagy, – nem tudod-e, hogy nemesekről szólsz, hogy
Sz.-Vilmosnak háromszáz voksa van, s hogy ha az egész falut fölgyujtják
is, miután a teins úr assecurálva van, még örülnöd kellene, hogy
idejöttek s nem az ellenfél tanyájára?
– Karvalynak igaza van – szóla halavány öcscséhez fordulva Réty, – hogy
merészelsz így szólni vendégeimről? Én a sz.-vilmosiakat ismerem.
– Igen, én is, – szakítá félbe Karvaly – a raboknak egy tized része
közülök való, nem láttam soha derekabb ficzkókat; ki honn legtöbbet lop,
verekedik s gyilkol, az háborúban s restauratiónál mindig első ember.
– Talán vannak kivételek – szólt közbe éles hangjával Sáskay, – mint
hallám, a sz.-vilmosiak az 1809-iki insurrectiónál…
Minden jelenlévők s főkép Sáskay szerencséjére a kortesek azalatt egész
a kapuig jöttek, s a roppant éljen, melylyel az első kocsi beköszöntött,
minden további vitatkozást lehetetlenné tett; máskép Karvaly bizonyos
cassát felhozva, mivel az 1809-iki insurrectiót fizetni szokta, a
beszélgetésnek oly fordulatot ad, melynél bizonyos actiók
elkerülhetlenül szükségeseknek tartatnak, s melynél, mint a tapasztalás
már többször mutatta, Sáskay közönségesen megveretett.
Az egész nemes sereg mintegy harmincz szekeren jött, melyek a
sz.-vilmosi és a szomszéd falu parasztaitól requiráltatva, mint hallám,
közmunkába tudattak be, azon igen törvényes oknál fogva, minthogy ennyi
kocsi az úton talált rögöket széttörvén, valóban útjavításra szolgált.
Az első s utolsó kocsin sárga zászlók s rajtok e hazafiúi fölirások
láthatok, az egyik oldalon:
Utat, töltést nem csinálunk,
Réty lesz a viczespánunk.
A másikon:
Nem adózni, nem fizetni,
Hidon, vámon átmehetni,
Be nem állni katonának,
Törvényt szabni a hazának,
Mondani, hogy a só drága:
Ez a nemes szabadsága.
Minden nemesnek süvege vagy kalapja mellett félig zöld, félig sárga toll
vala látható, mi a párt reményeit s az ellenfél irigységét ábrázolá, s
azon kívül azon practikus haszonra is szolgált, hogy Réty hívei
tévedésből valamely oly koponyát ne törjenek be, mely alatt kedvező
eszmék uralkodnak.
Az alispán a nemesség éljenei s számtalan bókok között lelépe a tornácz
első lépcsőjére, s miután a vendégek nagy kört képezve hatalmas
«Halljuk!»-kal megkezdék az ünnepélyt, s a nemesek hadnagya elmondá,
hogy minden jelenlevőnek s főkép tulajdon érzelmeit szokás szerint szép
magyarságban a jegyző fogja előadni: a fölszólított ekkép kezdé
beszédét:
Dicső alispán!
Nagy hazafi!
Halhatatlan férfiú!
Tekintetes uram!
Ha Hellas vagy Róma a múzsáktól sugalt isteni szónoklatának roppant
árjával birnék, ha mint Orpheusról mondják, városokat építhetnék
szavammal, vagy fölzúgva a tehetlenség gyáva álmába merült világ fölött,
melyet annyi szent akarat felkölteni képes még nem volt, mely a
szabadság vérszínű hajnalában úszva, még mindig tovább szendereg, mint
egy Cato, O’Conell, Cicero vagy Mirabeau, hatalmas szavammal a tespedő
népeket tettre serkenthetném: ki volna, ki neked, nagy férfiú, ennyi
tiszta kebelnek, mely Sz.-Vilmoson nyugodtan dobogva nevednél, a polgári
kötelességek legszentebbikét, mely nagy férfiainak fölmagasztalt
tiszteletében áll, szerény hívséggel teljesiti, érzelmeit szebben
kimondhatná.
De mi vagyok én, hogy e roppant föladat: előtted kitárni annyi forró
sz.-vilmosi kebel érzetét, nekem juthatott? Alig élve át a játszi
gyermekkort, hol a szív ártatlanságának magasztos érzetében, mint
tavaszkor magas fán az illatos virágok, az emberiség terebély ágai
között föltárá kelyhét, nem tudva még, hogy ha majdan a zordon ősz zúgó
szele eljön, lehullva tövéről, melyen édes gyümölcscsé vált, a földön
rothadni fog, hogy belőle új fák s egész erdő nőjön – alig lépve a
nyilvános élet tekervényes pályájára, melyen szívének mágnestűjét
követve, a hazafiság tiszta csillagának sugarainál, mely egén ragyog,
száz vészektől környékezve, az igéret földéhez evez: a sz.-vilmosi nemes
tanács által szószólónak választva, hová forduljak annyi érdemeid között
nagy férfiú! tekintetes alispán! melyekről szólani tisztemden áll stb. –
Az egész beszéd egyike vala azon remekműveknek, melyeknek gazdag
képgyűjteményéről csak annak lehet fogalma, ki Hafiz költeményeit, vagy
a némely megyegyűléseken tartani szokott financziális beszédeket ismeri,
s melyeknél azon meggyőződés tölti el lelkeinket, hogy e nagy világon
minden, tenger és száraz föld, pyramis s templomtorony, Cæsar s a
megbuktatandó alispán hasonlók egymáshoz.
Miután a szónok egy ideig csillagát, s később Mózes tűzoszlopát követve,
Réty érdemein s a hazán és végre a sz.-vilmosi nemesség buzgóságán
tévelygett; miután a Duna torkolatai s Magyarországnak Nagy Lajos alatti
határainál egy perczig megállt, s innen a sz.-vilmosi határokra s az
irántok folyó metalis perre áttért, oly dolgok, melyeknek elintézése
csak Réty alispán és a sz.-vilmosi nemesség lelkességétől reménylhető, a
szónok még egyszer elmondá küldőinek roppant ragaszkodását, s a rómaival
e szavakban végzé beszédét: «Si fractus illabatur orbis, impavidum
ferient ruinæ.» Azaz, mint a nemes hadnagy kezeit összecsapva híven
fordítá:
Virágzik a tulipán,
Réty lesz a viczespán!
A szónoklatnak roppant hatása volt; s noha a szónok mindazon helyeknél,
hol a polgárokról vagy erényekről vagy ehhez hasonló tárgyakról szólt, a
nemes tanács parancsolatára sz.-vilmosiakról, sz.-vilmosi erényekről s
érzelmekről kényteleníttetett beszélni, s az említett metalis eset
felhozását is olyannak tartá, mi a közlelkesedésnek árthatni fog: soha
szónok inkább nem éljeneztetett meg, mint ő. A nemes hadnagy példája
után minden tizedik szavánál háromszoros éljen szakítá félbe beszédét,
úgy hogy – mi nálunk ritkaság – szinte sokallá a tetszést.
Az alispán, kit e megtiszteltetés, mint ily esetekben mindig, egész
váratlanul lepett meg, s ki, mi ismét mindennapi eset, alig talála szót
érzelmei kifejezésére, meglepetett ember létére szintén igen szépen
szólt. Elmondá: mennyire fáradt s mennyire vágyódik azon nyugodt házi
boldogság után, melyet családi körében élvez, s melyből őt semmi ki nem
ragadhatná, ha csak a sz.-vilmosiak hazafiúi bizalma nem szólítja fel őt
még egyszer azon pályára, melyen annyi keserűségek között haladott
mindeddig, de melyen a megtámadott nemesi szabadság védelme gyenge
erejének egész használatát talán megkívánja.
E beszéd, mint az elébbi, ismét éljenekkel fogadtatott, s miután a nemes
hadnagy kinyilatkoztatta, hogy a nemesek a nagyságos asszony
kézcsókolására kívánnak menni, az egész csapat ismét éljenek közt a
házba tolult, hol őket most egy ideig magokra hagyjuk.


VIII.
Nincs fontosabb pillanat életünkben, mint ebédeink; életnézetünk s
gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek
emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek,
s ki májbajban szenved – mint mi irók közönségesen – átlátja Pythagoras
és a braminok egész bölcsességét: midőn erkölcsi philosophiájukat a
konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbuvár között, kik
korunkban inkább új rendszerek fölállításán, mint a régi állapotok
leirásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s
nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát, –
talán ez úton nagyobb eredményekhez jutnának, mint azok, kik mindent az
éghajlat- s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új
történetirói iskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt
nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leirása helyett, mely
olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e
napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában
részesült, egyike vala a legfényesebb s legmagyarabbaknak, melyeket
képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások
annyira nem kiméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy
táblabiró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja
mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval
lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás és pörkölthús, tarhonya,
káposzta, turós csusza, gombóczok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész
lakodalom. Az utolsó czigányig nem volt egy, ki – a mennyiben t. i.
fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.
Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő
alatt lehető nyájassággal teljesíté a házi kisasszony kötelességeit,
főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné néhány előkelőbb táblabiróval
s lelkészszel beszélgetett, a többi urak részint a tornáczon, részint a
ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű sz.-vilmosi jegyzőt – ki magát
ebéd fölött sok czikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a
többiek között, annak hihetőkép oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi,
a ház másik oldalán lakik.
Ákos Kálmánnal a kert távolabb részén sétált.
Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek éltöket
első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem,
mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok
között ember-emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában
ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szive
egész erejével ragaszkodik, úgy hogy nem is képzelheti, miként élhetne,
ha ettől elszakíttatik? Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott
áll éltünk legszebb emlékei között s bár az emlék néha egyszersmind
éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, multunkban nincs semmi,
miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megizleltek, oly
keserűen átkoznók, minthogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú
barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy
érzelmeikben egymáshoz közel álltak, a házi kör, melyben neveltettek,
sokkal inkább különbözött, minthogy azon hasonlóság mellett, mely minden
nemesebb jellemű ifjak között létezik, – mert hisz valamint a lomb
tavaszkor egyenlő zöldben függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi
napjaiban változtatja szinét, – nem sokkal több különbség lett volna
közöttük is.
Vannak, kik a nevelés befolyását tagadják s ha ezalatt csak az értetik:
hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki
erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a
nevelésről irattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat
látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sikerhez
vezethetnek, de ép azért másoknál a lehetőségig czéliránytalanok. De
valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol,
csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly
gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, ép az
ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy
azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink
szerint különböző, de mindig ellentállhatlan befolyást gyakorol
jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érzené, hogy
sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes
embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a
körülmények által kapott.
Ez vala oka azon különbségnek is, mely annyi érintkezési pont mellett
Ákos és Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i., kiben Kálmán
atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb
emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez
tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal s minden hibái s
gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert
elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fentartá: az ősök
miveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószivű egyszerűségét, sok,
napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletét, de velük azon
hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harczai között soha föl nem
tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltünni nem fog e világról.
Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve
fölszámíthatlanok s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha
valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek
gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységüket,
a melybe oltattak, minden kétségen kívül van; de ép oly bizonyos az is,
hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak a história távolában sokkal
nagyszerűebbek- s szebbeknek látszanak, mintha azokat közelről
tekintjük.
Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná s
a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa
vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon
kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem
teljesíti s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem
található: úgy hiszem a gazda szivessége, Borbála asszony szüntelen
kínálásai, sőt a pulyka pecsenye mellett is, mely számára süttetett, nem
igen jól érzené magát. Taksony-megyében a háztartások e neme
közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai
feltüntek volna s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj
által történnek s pedig nem azért, mert vele beszélünk, hanem mert vele
eszünk: nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem
hiányzottak vendégei s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult
történetei, segítve a velük egykorú bor által, mely mellett előadattak,
mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán,
irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a
vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rector,
bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s
ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében s
minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha
szokásaival azonosult; csak az bámulhatná, ki őt több vagy kevesebbnek
tartja, mint jószivű, de közönséges fiatal embernek.
A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, minthogy belőle
magyar úrfi váljék. De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol iskoláit
végezé s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar
hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a juratuskodást s Ákossal
való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe
vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire s az öreg Bálint úr
s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fiúknak
finnyás szokásain s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott
magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó
befolyását, mint a jámbor szülők szivök szomorúságában gondolák. Való,
hogy Kálmán Pesten megváltozott s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba
öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja
teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az
ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak s egy-egy kocsmai
szolga megverése, ablakok s palaczkok összetörése s néha egy jól
muzsikált czigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon
polgárait a régi alkotmány épségére; de «legyőzve bár, megtörve nem» –
mint koszorús költőnk mondá – Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de
még élt egész épségében; csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság,
hozzá egy kis zene, valamivel több bor s a régi legény feltámadt hosszú
álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó
úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palaczkkal kezében Kinizsi
szép tánczát járá széles jókedvében, alig ismertek volna kedves
tánczosukra.
Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy
ellentéte vala. A Réty-család gazdagsága s számos összeköttetései által,
melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség
által közönségesen «fertály mágnások»-nak csúfoltatnak; s mi a
büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek
mágnásainknak, reménylem csak kajánságból, tulajdoníttatnak, sokkal több
joggal «ötfertály mágnásoknak» neveztethetnének, miután a Zrinyiek,
Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem
haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy
mondjam amphibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s
hajlandóságai által a mágnási renddel összekötve, hely nincs, melyet
elemének ne tartana s ismét nincs hely, melyben magát egészen
otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába
lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva
minden inas által, ki őt tekintetesnek czímezi: az érintkezés, melyet
felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet
irántuk gyermeksége óta kebelében hordoz. – Mily nevetséges gőg – így
szól, ha ön lakába övéi közé visszatér, – mily utálatos büszkeség,
mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy
grófi czím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak
azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet
vívhatna ki magának. – De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás
ekkép kiadta mérgét s az egyenlőség fentartására inasainak még valamivel
hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a
grófnál látott; te ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán
nem volt, kamarás pedig épen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy
forint harminczhat krajczárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne
gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének.
A világon mindennek megvannak határai s az egyenlőség kiterjesztésére
nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja
azon határpontnak, melyen túl a nivellatiót veszély nélkül terjeszteni
nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztujításnál szavazat kell,
nemességed el fog ismertetni, az első rész kilenczedik czíme, a magyarok
ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál
összekevertetett, itt nem feledtettek még el s mihelyt valakinek
szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek
ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához,
nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott
jobbodat, mert szeretni vagy nőül választani leányát: s ha ezt
megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét s meg
foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé
hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát,
ha az valaha megtámadtatnék, – így szól a törvény – s ha vér helyébe
pénzt teszesz, mi úgy is minden értéket képvisel, az egész való maradt
még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből
mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség
jutott, az egyenlőség, mely a régi theoriából mintegy önkényt
következett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé
számíttatik.
Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint a minek önmagát érezi,
azon iparkodás által, melylyel kitűzött ideáljait akarja elérni,
nevetségessé válik; s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél;
a szegény, ki másodkézből összeszedett rongyokkal fényüzést utánoz, mely
alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki hogy nemesnek tartassék,
magas ösmeretségeivel kérkedik s kőbe faragva, szinekkel mázolva s
lenyomva minden kanálon új czimerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává
válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon
érdemeket is, melyeket valóban birunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát
meg annak, ki tőle még ennél többet kíván s majdnem úgy bánik vele, mint
uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert
törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztanak tőkéjétől is.
Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon,
alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala s ki e szerint
házasodhatott, – mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást
szerezzenek? De büszkeségüknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik
verseiben, Voltaire diplomatiai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron
lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy
valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes,
ősei számtalansága mellett, a parvenu minden nevetséges oldalaival álla
előtted s nénjéről, a bárónéról szólt s távol rokonáról, a német grófról
s hogy ezzel s ezzel a herczeg hadnagygyal igen szoros viszonyban áll s
ma báró F. vagy gróf X.-től levelet kapott, stb.
Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének s ki nénje, báró Andorfyné
házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több észszel birt,
minthogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször
történik, ép annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott.
Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék
s ezért főkép a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett
magának; mint oly ember, ki az által, hogy ámbár angolul és francziául
tudott s a félvilágot beutazta, mégis a mennyire tőle kitelt,
betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép
népszerűnek lenni s főkép ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után
szivünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez,
mely oly roppantnak látszik, az egyes szivek mi keveset adnak, örömünket
elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek
minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette
meg erőltetett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival
kevesebbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s
Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint
t. i. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén
büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.
Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében összegyült – hol
minden tánczmulatságok hihetőleg azért szoktak tartatni, hogy az adózó
nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad
ugyane helyen a nemesség is, – vagy ha valamely előkelő táblabiró
nevenapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott: kérdésen
kívül a leglármásabb Ákos volt és senki divatszerűebben nem lépett föl,
mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki
magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart,
megfeledkezett: a szerepek megváltoztak s Ákos helyett, ki reggel
fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, este Kálmán
szemei jártak keresztben, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban
Ákos ivó theoriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a
fiatalemberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek
ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan
affectálunk.
Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint
betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál
szótalanabbá vált s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak
engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szivét tölté. Kálmán,
kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta
viseltetett, rendkívül fölvidított, – mert a bor leghamarabb száll
fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne, – az udvariasság
helyett, melylyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a
parlagi úrfi hangján kezde beszélni: míg Etelka komoly tekintete s rövid
feleletei hibáját eszébe juttatták s az ebéd vége felé ő is, mint
barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.
Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy
neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.
– Barátom – szólt padra vetve magát, – én a világ legboldogtalanabb