A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 03

komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tőlök búcsút véve, a falu
felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, melylyel a többiek által
kisértetett, a távolból többé nem hallatszott, Tengelyi megfogá barátja
kezét s így szólt: – Mit mondasz, hát nincs-e igazam? az agarászat nem a
legkegyetlenebb időtöltés úgy-e, melylyel ez urak mulatnak?
– Oh Istenem – sóhajtá Vándory, – s ha arra gondolok, hogy ezek
tisztviselők, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik
szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!
– S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? – szóla Tengelyi
keserűen; – a gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy
megbotoljék, a férfiúig, ki a láb-alátartásokat nagyban űzi vagy
legalább látja, nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az
elbukottat, főkép ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné, miért
volnának ezek jobbak másoknál? De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a
nap leszállt, menjünk mi is haza felé.
Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két
férfiú hallgatva indult egymás mellett a falu felé.
– Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy perczre vissza fordulva megállt s
egy pontra mutatott, – nem vén czigányunk-e az, ki ott fut?
– Bizonyosan – viszonzá Vándory. – Szemmel követem, de nem tudom, nekem
úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Sz.-Vilmos felé sietne.
– Úgy látszik barátom – felelt Tengelyi – ez egyszer a teins alispáni
parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az
ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt s ő
csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekről,
melyek ellene tétetnek, s melyeket a főbiró oly igen bölcsen közlött
vele. De mi közünk hozzá, menjünk haza, hűvesedni kezd.
S ezzel a két férfi ismét elindult s gondolatokba mélyedten, szó nélkül
haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak
üdvözletként a közelgők felé.
De hagyjuk őket most gondolataikra, éltök leirása – melyet a jövő
fejezetben találandunk – közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez,
mintha jelenöket bármi részletesen leirnám. Csak a mult azon egyetlen
kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létező ellentétek
megérthetők. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira
természetök, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz
jellemökről; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig
föl fogja találni okát: miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté
tisztaságát az emberi kebel? s Isten csak mert mindentudó, azért
véghetlenül irgalmas és igazságos egyszerre.


II.
Ott, hol a Kárpátok hegysora lejebb s lejebb szállva, végre zöld
dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két hosszan elnyúlt
halom között, melyeknek egyikét sürű tölgyesek, másikát szőlők fedik,
fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet – az
országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén – még közel szomszédai is
alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt
szivesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi
Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint
tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában
folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele
egyszer találkozott.
Ki a református lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja
hinni, hogy ötven év előtt, főkép oly kis helységben, mint Bárd, az öreg
Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv,
melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés
van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint
az őszhajú bárdi tiszteletes házának szalma-fedele s a kis szoba
időbarnított gerendái alatt. Voltak napok, midőn szobája ablakát
valamivel nagyobbnak kivánta, sőt egypárszor életében föl is tevé
magában, hogy lakának e hiányát, mely őt főkép borús napokon szentirása
olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely
fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egy hatodát
foglalá el, s főkép nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített,
mint azt a kényelem megkivánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek
látogatóba eljövének, nagy ócsárlás és lárma támadt a bárdi község
ellen, mely lelkészének még szobáját sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak
fölszólítások s unszolások, hogy miként mások szobáik agyag alapja ellen
rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek
hallgatását nekik szemökre hányják, végre szólaljon föl a papi méltóság
védelmére. De ha az idő ismét kiderült s Ézsaiás javítandó ablakát
megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette,
hányszor látá, ha estve házához visszatért, nejének kedves arczát a kis
táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemencze télen mily
hosszú kemenczepadnak ad helyet s meggondolá, hogy ez agyag talap,
melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész
prédikátióin gondolkozott, s ő első lépéseit mászta, akkor átlátá, hogy
végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy, mint állnak; hogy
semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem
pótolhatná ki: s a ház ott maradt régi egyszerűségében, szerény külső
alatt, mint a gyöngycsiga, egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha
van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely
nyugodt körébe lépve meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső
állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek
keblünk érzelmeit ép oly kevéssé változtathatják meg, mint a bibor vagy
dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.
Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény házi boldogságot.
Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért,
azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem
panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje
vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy
fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy
vágya s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.
Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá: kis fia, Jónás. A
gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi
történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bir
elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen
árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis – a gyermek
oly szép vala. Égszinű szemei anyja szelid tekintetével nézének a bús
apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat
rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek,
mely által oly szorgosan ápoltattak; mi legyen e gyermekből, ha szüléi
helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai közt sirni
mehetne? S ha van élet a síron túl s a halál jégkeze a fonalat, mely az
egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog
lehetne-e Isten mennyországában, ha fiát magánosan tudná e földön? Az
öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek, kit
egyéb vigasztalások elhagyának – kötelességérzete erőt ada neki életének
elviselésére.
A kis Jónás azalatt vigan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem
gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon, hol a szív mindig
szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan
találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom
nem talál helyet. Mint a facsemete felszivja gyökerével a langy nyári
esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a
vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember
létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első
napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem
találta, sirva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait,
anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves
ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett, csak
mint egy szép álom, vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn
magát szivében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg,
melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehete máskép? talán
legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet.
Körülötte száz virág nyilik, – a mult sötét aknáiba miért merülne?
Körében ezer hang szólal föl, melyre szive földobog, s miként hallhatná
a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?
Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül
gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én
leirhatnám; elég ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát,
úgy e gyermeki sziv a boldogságot, melylyel csordultig telve vala,
elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja
évről-évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme
vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények
nélkül.
Így multak az első évek. Jónás nyolcz esztendős vala s az öreg
tiszteletes elkezdé nevelését.
Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg
Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az,
ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami
nagynak kivitelére nem képes – az embert csak szeretet nevelheti az
életre. Ezen elv szerint bánt fiával, mi már azért is czélszerűnek
mutatkozott, mert ezen elv szive érzelmeivel ellenkezésben nem állván,
általa következetesen alkalmaztatott, s mert ez uton fiának legalább
azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér:
boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével
kibékül. – Tudományunk úgy is elég öröm árán vásároltatik meg, miért
áldozzuk fel e kincsért – mely után fáradva szivünk elszegényedik a
nélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené – még a gyermek ártatlan
örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? – A gyermek kérdezett,
az apa felelt, a mennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához
mérve, s így lőn, hogy a kis fiú már tíz éves korában eszmék s fogalmak
tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is
azon rendszer szerint neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s
melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven
kapván oktatást, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbbé
zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelvén tanulná.
Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott,
kiknek – főkép szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak,
– egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény lévén,
maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala,
mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint valamint a morál nem egyes
fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos
erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés
elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; s minden
törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli
munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne
szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s classikusok, mennyire a
gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet- s történettudomány,
épen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében Teremtőjét bámulni,
erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenek előtt a
vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg
Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen,
szükségesnek gondolt.
Az öreg Ézsaiás t. i. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk, már pár
órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásának; s habár jobb
vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés,
hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg
lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még
eszébe sem jutott. Mint ha a bárdi lelkész-hivatalon kivül oly valami,
mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; –
mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban,
mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürtjeit árnyékozák. Ő, ki e
házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor
kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé, itt tölté
életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte,
kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve
érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál
hagyott: – miként álmodhatott más szerencséről, miként kivánhatott volna
fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután
szerény kivánatoknak az épen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké
válnak – miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?
De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem
terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; s ez az, amitől az út, melyen
haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor
hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy
fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek
kijelölni határait? Igy volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről
terveket alkotott, s kertében egy pár gyümölcsfát, udvarában szép
terebély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként
padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szive kedvesének, ha
majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a
tíz éves fiú más körökben járt gondolataival, s az ifjú lélek, mely e
szerény lak otthonos kényelmei közt már is megszorítva érzé magát, egy
távol szebb jövő reményei közt tévelyegve keresé örömeit.
Miként a hajós, csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után:
úgy az, kit az élet még nem hányt körül – a nyugalom élvezetét nem
foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának,
melyben küzködve erejét megkisérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok
ébredésére s irányozására a véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifjú
korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy
szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus
barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leirt
férfi arczképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen
képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor
megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly
férfiarczok nézésével, mig minden kép ösmerősévé, s szinte barátjává
vált. Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek
magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcz esztendős, s már majdnem minden
kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás
szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett
könyv nem a biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta
volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt,
s lángoló arczczal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai
szív örömében dagadozva áldá a pogány irót, s barátját, ki neki e
könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a
könyvkötőig. Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak
elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a
morált, melylyel a keresztyénség általánossá lett?
E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással birt, s habár apja
nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentirásnak, melyet később
tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja
sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult, az első
benyomás megtartá hatását s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves
arczképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett s melyeknek
példái keblét inkább felmelegíték.
Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos
foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé, czél s ösvény
nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait
követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett látták a gyermeket, majd
az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék,
majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan
elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli
a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm
e világon, mint az, mely romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett
vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első
korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás
azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.
Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van
az a szellemi világ körében is. A gyermek, a mit csak lát, azt egyenlőn
közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet,
melyben még azt is, mi úgy szólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú
kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ
magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek
könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol
ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél
egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szive földobog,
s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan, azaz más gyermekek
társasága nélkül nevelt gyermek, – mert csak hasonlók társaságában nem
állunk egyedül, – úgy Jónás is ábrándozóvá s komolylyá vált, s ha valaki
a gyermeket hallá, midőn a Periklesekről s Gracchusokról szólt,
meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy
nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt; úgy is e kettő
nem igen távol áll egymástól!
Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A
lelkesedés, melylyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet,
melylyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások
szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész
lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban
törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon
fáradozott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben.
Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szivtelenségéről, az
embereknek Isten előtti egyenlőségéről s hogy mennyire kötelessége
mindenkinek embertársai javára szentelni életét. S így lőn, hogy mikor
Jónás tizenhárom éves korában a debreczeni reformált főiskolába
küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már
kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó s nemesért,
minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés
iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy
tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha
maga igaztalansághoz vezet: egy szóval mindazon tulajdonok, melyek
Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilisatiónk
közepett pedig tűrhetetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni
szoktak. Az iskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete
kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az
erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló
szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok
örültek gyors előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által
buzdítva, a tudományokban tett; ezek tisztelték igazságszeretetét,
bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat,
mihelyt egymás közt összevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége,
ő volt békebirójok, tanácsadójok.
Igy mult el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének
legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a
világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és
nagyravágyás, melynek csiráit lelkében hordá, szabadon követheté czélját
a nélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is,
mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjuzó
lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak
kezdetén találhatunk, midőn – mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal
megindul – csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem
mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra,
hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem
látva czélt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen
síkon.
Az öreg Ézsaiás az alatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még
csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg
lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái
alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül;
de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap
ragyogó sugarai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után
szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek.
De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s
a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a
természettől illatozására adatott: úgy az emberi élet szintúgy múlik
csend, mint vészek között. Ezsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e
gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál
eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a
viszonlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve
halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldelni meg nem szűnik, úgy e
jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most
egy más szebb hazából intének feléje.
Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az
ég teljesíté e kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött.
Tiz hónapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s
gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sirva szoríták egymást karjaik
közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem volt
pessimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás
tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom
váratlanul éri sziveinket, de mind a mellett apjára nézve nem kétkedett,
hogy e kedves lénynek napjai meg vannak számlálva. S Jónás nem
csalódott.
Egy hét – melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek – elmúlt,
a nyolczadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arczaira veték
fényöket; s a bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját
nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva, egyszerű kő jelöli a
helyet, hol a legnemesebb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi
kebelben dobogott.
Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja
kivánatát, eddig a theologiára fordítá egész szorgalmát. Minden
életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha
apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kivánatinak kielégítésére
helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok,
mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon
követé saját vágyait s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban,
melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát
választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek
érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik.
Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk
jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével;
s rövid cursusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára
ösztöndijt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre
mehetett.
Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája
határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leirhatatlan vágyat
legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté: úgy ritka,
ki főkép ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a
kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy
ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét,
mi apjától rá maradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében, útnak indult
egy pár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Kolchisa felé, hol
mogorva arczú német professorok által őrizve, a speculativ philosophia
arany – s ép ezért oly nehezen emészthető – almái függnek, s honnan
tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matriculát s
bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni,
s három évig ülte a német egyetemek collegiális padjait. E három év
részleteitől azonban keresztyén szeretetből megkimélem olvasóimat, csak
azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a
többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai,
Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint
jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.
E három év – kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a
világon jutott – elmúlt, s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében
Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.
Egy öreg barátom – (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük,
sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen
elhallgatott) – valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el,
vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly czélt ért el, mely után soká
fáradott, azt szokta mondani: – Beh kár, hogy nem mint aggok születve,
visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve s hideg téli napjaiból a
férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel,
hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők
tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább
volna még erőnk szerencsénk élvezésére. – Az öreg, ki csaknem mindig ily
hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e thesis
bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly constitutióval birna is,
mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrograd
rendszerét, – de én nem osztozhatom véleményében. Meglehet, kevesebb
ostobaságot követnénk el e rendszer mellett s egyenesebben haladhatnánk
czélunk felé, de törüld ki életedből bohóságaidat, vedd el azon
tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a czél maga marad s azon
poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd – megelégszel-e? Igaz, nem
fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például, midőn
rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor
épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? s nem épen azon botlások s fölbukások
lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr.
Pangloss mondá, legjobb úgy, mint Úristen teremé. Igaz, sokat
tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás
és tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki
irigyelhetőbb, az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a
fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágzása juta
osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahányszor bohóságaim eszembe
jutnak, mindig áldom Istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy
év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint
jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek
volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később
édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet
az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.
De most, miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk
vissza Jónásunkhoz, (Ne vegye rossz néven senki, hogy többesben szólok,
mint az más, nem tudom hamarjában melyik magyar irónak rossz néven
vétetett – én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, kik
történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követnek, s azért nem
szólhatok máskép.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házas élet,
mindig esküvéssel kezdődik, s pedig, mert Pythagoras elődeinknél
hihetőleg nagy tiszteletben állt, a hallgatás esküjével, melynek azon
sikerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes
tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött s másfél évig csörögteté