A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 13

petitiókat irnak alá, százezer, kétszázezer aláirás, ennek van hatása.
Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban épen –
Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül
ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet. – Igen, tudom, te is aláirtad a
petitiót, akkor a szegény-törvények mellett agitáltatok; de hogy a
dologhoz visszatérjünk, hát ép ily politikai dinnert kellene adnunk. Te
beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.
– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A
kormányról szólhat mindenki, a mit akar, de a királyt, látod, barátom! a
királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután –
– A főispánért –
– Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még
néhány általános toastokra van szükségünk: the church, army and navy,
azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.
– Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva, – a dolog rossz
hatást szülhetne, úgyis pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért
iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.
– Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy
kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell, – tevé nagy
megelégedéssel hozzá, – a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között
nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még iskolamesteröket
is egészen hasonló módon fizetik. Skótiában a zab ára szerint mérik ki
fizetésöket, nálunk némely tractusban a mester minden gyermekért in
natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely
Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is
szintúgy gyűlölik a magyar highchurcht, mint Angliában. De azért nem
tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát
gondolja alatta s nem compromittáljuk magunkat, és ha épen pápista
sympathiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a
whigek s O’Conell –
– Ne szólj ezekről barátom! Hidd el, én a megyét ismerem, ezek az
emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek –
– Tudom, tudom – viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hizelgést, –
s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a
hadseregért emelendem poharam –
– Az is talán nem egészen czélszerű, tudod, hogy a katonatisztek s
nemesség között zsurlódások vannak.
– Bizd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket, s
miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz,
a tisztikar igen rossz néven veendi s talán párviadalaim lehetnek, de ki
tehet róla! Politikai pályán nem megy máskép. O’Conell is verekedett és
S. Francis Burdett és –
– Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bizhatjuk, csak in
merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.
– Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tőlünk
kitelt, a választás már eddig is egy évi jövedelmünkbe került –
– Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstratiót
tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színű tollakat
nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bird bátyádat férfias föllépésre s
győztünk.
– Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak
becsületes módokon fogunk –
– Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér, – ezek a
határozat szavai, azaz megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése
nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem
sikerül, más czélszerűbb eszközökről fogunk gondoskodni.
– Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak
emberek, kik a tárgyról máskép itélnek.
– Egy sincs. Mikor conferentiánk e szerencsétlen végzést hozta, azok,
kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi
indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek. Hidd el, magatok
pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.
– De Tengelyi?
– Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindössze mi baj, ha ő elvál? Becsületes
ember, tiszta ember, megengedem, de végre mindent összevéve mégis csak
falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról, mint a mit az ér.
– Tengelyinek roppant befolyása van, főkép a lelkészekre, s ha ellenünk
fordul –
– Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a
leginpractikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele a mit akarsz,
vagy hizelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy
falusi jegyző meggyőződése többet ér minden tekintetnél. Legrosszabb
esetben is csak visszavonulna. Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog,
azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.
– És melyik az?
– Tengelyi – szóla halkabban Krivér – nem nemes ember.
– Mit hallok?
– Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel, mint tudod, jól vagyok, hogy a
Rétyék fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi
Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló apostásiája előtt, jól volt,
együtt jártak iskolába s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek
nincs egy darab papirosa, melylyel nemességét bebizonyíthatná. A
főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell, ha Tengelyi a
tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd
tudjuk, mit tegyünk.
A főügyész, ki azalatt a beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyítá az
állítást, s Jakab úr megnyugtatva gentleman szavára igérte, hogy bármit
mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitűzi s mindjárt holnap politikai
ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselő egyaránt
helybenhagyását nyilatkoztatá ki.
A kert azalatt mindig több s több vendéggel telt meg, kik James úr körül
csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi
mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s
parliamentről beszélt; bármi szép látni a küzdést, melylyel magát minden
új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkező barátainak jobbját majd
egy, majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a
társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt néhányan, kik Krivért Réty házában
látták s őt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e
jeleneten csudálkoznak vagy azt valószínűtlennek tartják, önigazolásomra
csak azt mondhatom, hogy az egész történt dolog s hihetőkép annak
tulajdonítható, mert Krivér hazáját minden esetre szolgálni kivánván,
czélirányosabbnak tartotta, ha két, mint ha csak egy felekezet által
jelöltetik ki másod-alispánnak, főkép miután a Bántornyiak, ha tőlük
egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben oly vetélytársat jelölhetnének
ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé
válhatnék. S vajon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol, kivévén a
telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat,
művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb
kereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivévén
természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság
által kényszerítve eladták magokat; s hol e szabad nemzet, kivévén
külső, belső, hadi, kereskedelmi, egyházi, iskolai s némely más dolgokat
a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát:
Magyarországban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal
nagyobb csoda? Mi, s talán te sem, kedves olvasóm – bármennyire legyek
meggyőződve magas észbeli tulajdonaidról – nem gyanítjuk ezt.
Természetünkben fekszik, hogy a mit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra;
s hogy míg a sphærák óriási rendjét közönyösséggel nézzük, csudát
kiáltunk, ha mint egyszer szent István asztalánál történt, valamely
pecsenye s pedig nem is borjupecsenye, hanem valamely sült szárnyas
állat – röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között
neveltettünk s élünk, azokat észre sem veszszük, de mondjuk el csak
szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek s látni fogjuk a hatást
melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki alkotmányunkat, mely
szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly
törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a birónak
pedig annyi más dolga van, hogy biróskdni sokszor ideje sem marad; hol a
polgári, mint a büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos
évekig tart, s a ki a statariumot elkerülte, évekig várhat pere
eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz
tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos
alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntető perben sokkal
több függ attól, mit tett a vádlott ősapja, mint hogy mit tett ő maga,
mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság
istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél, külön
istenasszony létezik a patriciusok s külön a plebeiusok számára; hol a
szentirás szavai szerint attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog
vétetni, hol csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg
külföldinek állapotainkat, s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr
megyéjében két párt conferentiáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni;
főkép ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását,
sőt ép ellenkezőleg, mind a két párt által egyenlően tiszteltetik. De
most menjünk a házba.
Nem ismerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun
egyszerre sok vendég jő. Nálunk, hol minden látogató a házi ur által
személyesen mulattatni vagy untattatni akar és a legnagyobb rész
szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által
személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan házi úr ily alkalomnál nem
tudja, mit tegyen, főkép tisztujítás előtt, midőn minden sértés szomorú
következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három
előkelő táblabiró közül melyiket ültesse a házinő jobb oldalához, oly
kínokat tűr, minőkről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával
három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember
nehéz vagy jobban mondva bajos helyzetekben mindig háládatlan szerepet
játszik s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget
követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s
véghetetlen örömöt, melylyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az
egész küldöttséget fogadá, le nem irva, még az uri ebéd fölébe is a
felebaráti szeretet fátyolát borítom.
Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái
a főispán elfogadására készíttették el, s a verandában fölállított
thea-asztalnál tevé végső rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget
váró háziur s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva
keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra s ismét bejött,
mondva, hogy ő excellentiája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek
egy része «bizony már itt lehetné»-vel, vagy «bizonyosan későn indult
el»-el felelt, míg a játszóasztalok egyikétől «pagat ultimo» vagy
«contra» hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben
harmincz személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar
tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát
gyújtottak. James ott hagyva a politikai csatatért, melyben báró Sóskuty
s nagyreményű fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd
monopoliumához jutottak, két fáklyás lovászszal a főispán elébe
lovagolt, midőn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbbé szép
harmoniája egyszerre fölzavartatott.
A közép szobában, hol a játszóasztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt,
mely asztalt s táblabirákat eltakart, mint midőn Vezuv gőzölgő csúcsa
alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek) zaj támadt, oly
irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.
– Teins alispán ur, ez már sok! – kiáltott a játszók egyike, kinek
száraz halvány arczán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabiráját
ismeré meg, – látott-e ilyet a világ? Pénzesy haza vitte pagátját!
– Hát persze ez baj! De hát mikor haza vitte, ki tehet róla? – szólt
Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.
– De mikor én betakarom.
– Hát miért takarta be a teins úr?
– Mikor nyolcz tarokkom van!
– S még sem tudja megfogni?
– Persze, mikor a teins ur zöldet játszik.
– Három volt, hát mit játszszam?
– Tököt, az Istenért, tököt, hogy ne huzzon.
– Tököt, majd bizony a királyomat?
– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve
Pénzesyhez, ki jókedvüen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül
több és több néző sereglett össze, s Édesy majd az egyik majd a másiknak
magyarázá a szerencsétlen történetet.
– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.
– Igy nem lehet játszani! – kiáltá Jánosy ismét – ha a teins úr még át
sem akarja hibáját látni.
– Mindenki tetszése szerint játszik – szól kissé haragosabban Édesy.
– Igen, de akkor játszszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.
– Itt van három huszasa! – kiáltá Édesy, ki végre minden türelmét veszté
– s most hallgasson.
– A mi sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne
szóljon – s ezzel a táblabiró fölugrott.
– Az úr pedig menjen korcsmába, ha lármázni akar.
– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé
előadását, melyből csak «pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois» vala
kiérthető, mig Sóskuty rövid, kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az
egész társaság díszöltözetben várá a főispánt, majd a sovány
táblabiróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. –
Domine spectabilis hagyjanak fel a vitával, Jánosy ur már most rekedt,
mindjárt itt lesz a főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a
főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. – S így
tovább, míg az ajtó fölnyilván, az alispán rohant a szobába, s e rövid
szavakkal «mindjárt itt lesz» minden gondolatnak más irányt adott, noha
a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.
– Helyes, helyes! hol van kardom? – kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez
futva, hol a társaság fegyvertára állt s hová most a táblabirák egy
része futott, míg a másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért
küzdött.
– Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! – kiált
a főügyész egy táblabirót föltartva, ki ép felkötve mentéjét kardjáért
sietett, s visszatartóztatva futásában nem kis haraggal tagadá ez
állítást, melynek alaptalanságát később a főügyész is megismeré, de nem
mielőtt kalpagja a tolongásban kezéből kiesett s összetiportatott.
– Kardomat nem találom! – kiáltá Édesy, új vesztesége fölött elfeledve
pagátjának szerencsétlen elfogását s hasztalan rimánkodva, hogy
ereszszék ki. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába
juthasson s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a
fenyegető veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog
megjelenni a főispán előtt, ha nem juthat a szobába. – Kérem alássan! De
kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany czafrangokkal, be kell
mennem! De csak gondolják meg. – Míg végre a kivánt ruhadarab kissé
változott szinnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott
gázoltatott, de csak egy-két gomb hijával jutott tulajdonosához, ki
fölvéve köntösét: – S most siessünk uraim! De kérem hisz már
elkészülhettek! A főispán itt van! – s több hasonló fölkiáltással nem
kevéssé nevelé a közzavart.
Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a
küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay
esperest úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá
járva beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfőbb ékességeitől, áll
a szoba közepén, háromszögü kalap s pallium nélkül, melyet a melegben
félre tett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint
maga mondá, mindig elhalványult.
– Menjünk, menjünk! – kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva,
mely most fegyverkezetten sereglett körülötte, – az előszobában kell őt
fogadnunk.
– Domine illustrissime, oda vagyok! – sóhajtá a szerencsétlen szónok, –
sem kalapom, sem palástom.
– Hol van a kalap, hol a palást? Ő excelentiája mindjárt itt lesz, ide
egy kalapot, akárkiét, csak háromszögü legyen! – kiáltott fel s alá
futosva a küldöttség érdemteljes elnöke s szavára új zaj s keresés
támadt, annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követték
egymást az ijesztő hirek, hogy a főispán már a pajtánál van, s hogy a
faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint táczára
tévedésből pár pohár állíttatott, végre megkerült, s épen az utósó
pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az
egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.
Vannak perczek emberi életünkben stb. mint Schiller Wallensteinja mondja
– s hogy azok, melyekben főispán tisztújításra váratik, s a tisztelgő
küldöttség már a pitvarban áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat,
melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják – ezen perczek
közé tartoznak: nem szenved kétséget; s főkép akkor nem, ha a szónoki ki
a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most először
életében tölti e nehéz tisztet, s remegve mint a hárslevél áll
paszomántos társa, között. Volt e megyének egy hires szónoka, – s mely
megyének nincs? – Kraveczky János ur, s valóban kár, hogy olvasóim nem
ezzel ismerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installationalis
szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az
emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegyriséről, mert a tárgy
nehézségei bőven pótolják az előadás szépségét, melyben ez utolsó az
elsőt talán fölülmulja, s mégis mi Erasmus érdeme főtisztelendő
Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy
fölött s mindig hangos «éljen»-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert
hisz kinek s főkép esperestnek ne lennének e világon ellenségei? hol az
esperest vörös övétől a bibornok vörös köntöséig, az iskolás gyermek
examenen nyert díszjelétől az aranygyapjuig, a legkisebb virágtól,
melyet kedvesünk, a dicső babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk
semmit anélkül, hogy ráadásként egy pár ellenség ne adatnék hozzá.
Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak
ismétlésekből állnak, azonban miután Isten maga egyformán ragyogtatja
napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt
esperestünk is, főkép mint nagy történetbuvár jól tudván, mennyi
dicsőséget szerze a nagy Cato ugyanazon egy rövid mondásnak: «Censeo
Carthaginem esse delendam» ismétlése által. Igy azonban csak az esperest
irígyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított
személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták s valóban
szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi
gyarlóságoknak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy
magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt.
Réty, ki a főispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeházánál várta, e
Demosthenest is magánál tartá, Zsolvay annyi baj után, melyen átment,
nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá,
hogy azon emberek, kik nem ultimæ informationis, közönségesen primæ
informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek
szavai mint az elsők, melyeket megyéjében hall, kétség kivül rendkívüli
hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott
minden gondolatnak.
A főispán már a kert kerítéséhez jutott, a fölállított iskolás gyermekek
s az összecsoportozott nép éljenezni kezdett, midőn egyszerre az
útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi ő
excellentiájának az utolsó állomásra előre küldött, ép úgy meglepetve,
mint ő eccellentiája, elragadják s a kapun berohanva feldöntik a hintót.
A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midőn Sámson
farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi
természeténél fogva a legközelebb úton, azaz fején keresztül, ugrik le
lováról. A pitvarban s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja össze
kezeit s miután a lovak föltartattak s az összegázoltatás veszélye
megszünt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.
Ne várja tőlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanui
lehetnének, részletesen leirjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté,
erős a leirásokban s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen.
Elég legyen annyit említenem, hogy mind a főispánnak, mind kocsisának
minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak s hogy az első egy kis
kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül huzatott
ki kocsijából s a lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az uri
társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkívül mulatá; ámbár
titoknoka, ki ő excellentiájával egy kocsin ment, s most az egyszer
urának nemcsak fontos hivatala, hanem még személye terheit is viselé, e
részben egészen különböző véleményben látszék lenni.
– Ki merte a mozsarakat elsütni? – szólt végre Bántornyi, miután a
főispán s az egész társaság a ház felé indult.
– Én, teins uram – felelt a kertész legény.
– És hogy’ mertél ilyenre vetemedni?
– Mert parancsolták.
– És kicsoda – szerencsétlen?
– Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy már csak
becsületesen kell fogadni az excelentiás urat. Tiszaréten is mindig
mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.
E fontos ok, vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy
az eddig felbőszült házi úr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban s
fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szintén a
házba ment, melynek nagy termében azalatt az egész társaság összegyült s
a megyei küldöttség ép most lépe a főispán elébe.
A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az
Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem
kizárólag arany s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszár
köntösében, melynek arany paszomántja s czafrangjai a posztó szinét csak
inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arczczal, melynek fehér bajsza a
sok drága ércz között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész
megye méltóságát érezve keblében, háromszor hajlott meg főispánja előtt,
a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait
csuszkálva és sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény
arczán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is
láthatók, az ünnepélyes csend, mely a hajlongásokra következett, szóval
minden, tisztelettel tölté a néző kebelét s ha Zsolvay esperest úr ezek
látására még inkább elhalványult s gyönge remegő hangon kezdé a főispán
hosszú czimét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb,
hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebéből beszédét kivevé s a
negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a főispáni czim
vége felé még gyöngébb, s végre szinte hallatlanná lett.
A czim után szünet.
Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: – Csak bátran olvassa, akármi
legyen.
A szónok, ki addig remegve végig futá kéziratának első sorait, neki
erőlködve hozzá fog olvasásához. – Derült arczokkal lépsz tisztelőid
körébe, dicső férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad,
most minden sziv örömében dobog látásodon.
A főispán kendőjével takará derült arczainak egyedüli sötétebb foltját,
Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt «helyes»-t
kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki ép Cserepesen lévén, a
küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag
táblabiró közt.
– Tisztelet s hála követi lépteidet – folytatá a szónok neki bátorodva –
s az egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke ne lenne, ha
arra gondol, hogy te vagy, kit előljárójának nevezhet.
– Ez czifrán rakja – szólt a vastag táblabirák egyike, míg a szónok
hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá
csinosan esztergályozott szókötéseit, – ez Kráveczkynél még különb.
– Kérem alássan – szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul – ezt a beszédet
én csináltam.
– Hogy irígykednek ezek a papok egymásközt – szólt a másik vastag
táblabiró az elsőhöz, ismét a szónokra fordítá figyelmét, ki egyébiránt
egyet fordítva kéziratán ismét halkabb hangon kezde beszélni: – A nyáj,
mely itt előtted áll – a küldöttség meglepetve fejét csóválja – csak egy
kis része a gondodra bizott nagy seregnek, mely mezőiden legel, s ki azt
elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – az nem jobb a többieknél s
bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.
A hallgatók egy része tüsszögött, néhányan suttogni kezdének, a főispán
maga nem nyomhatá le egészen mosolygását.
– Főtisztelendő uram, mit csinál? – suttogá Sóskuty – fordítson egyet. –
S a szónok fordított s félig magán kivül tovább olvasá: – Itt hasztalan
keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan
mindazt, mire emberek büszkék lehetnek, – a küldöttség mindig
nyugtalanabb lett – parasztokat látsz magad előtt. – Itt az indignatio
kitört –
– Ünnepi köntöseikben.
– Megbolondult a főtisztelendő úr?
– De mind jó keresztyének – sóhajta Zsolvay angyali resignatioval, –
nincs egy eretnek az egész seregben.
– Magán kívül van, kiáltsunk éljent. – Éljen! Éljen! – kiáltott az egész
hallgatóság.
– Kicserélték palástomat, – sóhajta Zsolvay s visszavonult; míg a
főispán röviden s mennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.
– Honnan vette elő főtisztelendő úr beszédemet? – szólt a kis plébános,
kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz
férhetett, ki a másik szobába vonult.
– Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.
– Szép! ön elmondja beszédemet s én, ki azt fáradtságosan készítém,
holnapután mit mondjak a püspöki visitatiónál?
– Az Istenért, miért vette el palástomat?
– Ön palástját?
– Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.
S a megszólított zsebéből hasonló kéziratot vonva ki, összecsapta
kezeit. – Igazság, ez ön palástja. – S a két szónok nagyon elszomorodott
s minden vigasztalás után – noha a főispán a történetet gyönyörünek
hirdeté – nem osztozott a jókedvben, melyben most a főispánt karai s
rendeivel együtt azon egy kivánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a
tisztujítás nagy napjáig, melyen őket ismét látni fogjuk, semmi ne
zavarja fel.


XII.
Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt
hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn
Taksony-megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok
fel s alá szobámban. – – – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári
napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba
visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek
megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni
akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem, s én csak akkor
nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire
természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian
változtatják nevöket, s némely iró hármat el is tudott használni, miért
ne tehetné ugyanezt Taksony-megye fővárosa is.
A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép,
melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése
helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival.
Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is város helyének. Miután az
egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltünt ugyan s a
friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta
nagy pocsolyává öregbedett; azonban ki őszkor ablakán kinézve a jól
megtrágyázott s kocsikkal felszántott utczákat nézte, nem tagadhatá,
hogy Porvár Kanaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a
legkevésbbé otthonos polgár is nehezen, vagy alig válhatik meg
lakhelyétől. Két végtelen utczán kívül, mely a várost ellenkező irányban
keresztül vágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s
közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt
annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon
terv szerint építtette lakhelyét, s a megyeházat s egy pár cseréppel