A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 04

kardját a fölséges curia lépcsőin föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé
vált.
Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit
följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy
Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban,
senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek természetes következése az
volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott
pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is,
hogy a censurán fáradozásainak daczára csak dicséretest kapott, de
miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egy pár úrfi, kiket ő
készített a vizsgálatra, kitünővel bocsáttatott el, – kár volna tovább
tartózkodni e ténynél, főkép miután Jónásnak ez első igaztalanság,
melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig,
míg szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony-megye felé indult, mi
még ugyanaznap délután történt. Szekere első döczögéseinél, melyekkel az
ifjú ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai
tölték el lelkét, s a multnak nem maradt helye annyi gondolatok között.
Kiváncsiak lesznek kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás épen
Taksony-megyét jövő tetteinek szinhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok,
vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint
valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire
sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer
csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra birta az vala, mert
Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka
lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőinek
állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a
szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs
tövényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így
mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője
biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni,
a másodikban, mert szükég lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint
jurátus a legregényesebb bárátságban élt, Taksony-megye alispánjának fia
lévén, aranyhegyeket igért, ha e megyében telepedik le.
Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon
számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban
fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony-megye
főhelyére. Ha ép vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van.
Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház,
melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a
deresről jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne
mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sujtó karja
pihenni nem szokott.
Átadta leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári
ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának,
kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.
Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják
mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen kezdheté munkásságát; de
szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát és soha szegények ügyvéde
több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő.
Az ember- s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden
ifjúban, mindenik a jó s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet
küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki.
Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott,
minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő
martyrja, vagy mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja volt az
igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére s képzelje, mily sebes
előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel
dicsekedhetünk.
Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős
maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra
itéltetett, s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állítá, a
közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg, mert mint a táblabirák
mondák: – Az ember csak megboszankodik, ha egy ily jött-ment prókátor az
egész törvényszéket leczkéztetni akarja, s ép azért meg kell neki
mutatni, hogy haszontalan beszédre nem hallgat senki, – de legalább ő
maga nem üldöztetett s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még.
Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét s egy
fő-fő táblabiró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly
hatalmas replicát irt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is
majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt s
tizennégy napig, valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe
állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az
ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga
fölmondá lakását, s kétségen kívül silentiumot kapott volna, ha az
alispán, fia kedvéért, nem szólal föl mellette s nem teszi figyelmetessé
a rendeket, hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik,
ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitünő ügyessége által igen hasznos
szolgálatokat tehet a nemes publicumnak.
Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező
körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát,
ha egy becsületes collégája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm
nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember
fején – Gall szerint – a küzdés organuma (l’organ de combativité)
kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez organum, mely békés
századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellenállhatlan hatalmú.
Tisztelt olvasónőimre hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon,
mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonaikon? s nem
boszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni
kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki
szivesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya,
mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn
előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat
talált, mely őt az elnyomott igazság pátolására készteté. Ezen kívül még
egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy-család
táblaügyvéde ép akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az irás
szavai szerint, semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt
hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majhnem
eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.
A mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt. – Hajtó
Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkimélem olvosóimat
leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagyrészint ép úgy hasonlítanak
egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a
physiognomia ugyanaz) Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal
viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszalák, ő (ha maguk
voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő
őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik,
az ügyvédi pályát környezik.
– Barátom, te nem vagy ügyvédnek való – így szólt ifjú kedveltjéhez, –
téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a
politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. A
mint a dolgok állnak, minden iparkodásod daczára egy pert vesztesz a
másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még
haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre épen te
születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.
E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék
Jónásunkat; s a kinek ifjúkorában ily dolgok mondattak s ki el nem hivé,
az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy
gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.
A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult
rajta. Nem a beszéd maga, mely, mint mindenki gondolhatja, diákul
tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva, annyira elavult, s elvei
annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott,
hanem hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabiró s
még kevésbbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog
vala már magában véve is, hogy a nemes táblabirói sereg első pillanatban
alig találhata szót indignatiója kifejezésére. Végre a sokáig
visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző,
főügyész és a fő-főtáblabirák egész serege fölzúdult a szerencsétlen
ellen, ki nemes czéhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi,
mindenről megfeledkezve, viszonzá csapásaikat s mosott alispánt,
főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabirákat, egészben s egyenként, míg e
hosszú vita végén az egész közönség actiót kiáltott fejére. Utolsó
huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen
főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza
lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.
A mint látjuk: hősünk politikai fölléptében sem volt sokkal
szerencsésebb, mint az ügyvédi pályán, s első jutalmul, melyet
fáradozásaival kiérdemelt, a huszonöt forinton kívül, csak azt nyeré,
hogy Kályhásy, kit a gyűlésben különös szorgalommal oktatott, pereit
Hajtó barátjára bizá. De szilárd lelke nem csüggedett el azért. Minden
alispánnak, főügyésznek, jegyzőnek van mindig legalább egy ellensége: az
t. i., ki utána alispán, ügyész vagy jegyző akarna lenni; így vala az
Taksony-megyében is; s midőn a jelen tisztviselők ellen kikelt, Jónásnak
természetesen nemcsak ellenei, hanem barátai is támadtak. Főkép
Konkolyi, kit Réty ellenei alispánnak jelöltek ki, nem győzé eléggé
dicsérni eszét s bátorságát, melylyel föllépett. Konkolyi büszke volt,
vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés
népszerűséggel birt. Réty e részben az ország minden alispánait sokkal
felülmulta, senki szivesebb hangon valakit uramöcsém vagy bátyámnak
nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort
ajánlani nem tudott – s ez utolsó népszerűség dolgában a főpont, mert
hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: –
senki több nemes társat egy huzamban kebléhez szorítani s megcsókolni
nem birt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden
megkisértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a szegényebb
nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget
tapasztaltak, mi őket az alispán-jelölt hivatalképességére
figyelmezteté, mégis Réty népszerűsége a választásnál győzni fog.
Konkolyi ügyvéde Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré s
tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély,
húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs, a lehető legszebb
tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy
ezekhez mindenek előtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel
fölruházott meg is választassék; éjeket virrasztott a dolgok ily
aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménynyel
tölté szivét.
Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá,
mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett,
mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma vele is
érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak
Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi
ő nagysága is osztozik e nézetekben s örvendeni fog, ha egy ily kitünő
fiatal emberrel megismerkedhetik.
Valami hatása a hizelgésnek mindenikünkre van, s főkép szónok talán
nincs a világon, ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit
meggyőzött, kételkedni tudna e vallomáson. Estve Jónás Hajtó barátjával
elment Konkolyi kamarás úrhoz, s midőn a számos társaságot látá, mely
mind oly nyájas volt iránta, s szabad elveit annyira helybenhagyá,
szinte sírhatott volna örömében. A kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá,
miket előbb Hajtótól hallott, s végre egész komolysággal fölszólítá,
hogy a jövő tisztválasztásnál hivatalt vállaljon. Mert, úgymond, miután
nem a megye törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, mely által
szavainak hatást szerezhetne.
Eleinte Jónás vonakodott; ifjúságát, szegénységét s hogy a megyében
ismeretlen, egy szóval fölhozott mindent, mi neki e körülmények közt
akadályul lehetett. – Nem ismerjük-e mi? – szóla ellenben a nyájasan
mosolygó kamarás, – csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! Bizzék
bennünk s főbirónak teszszük. Hisz ön nemesember, s az Magyarországban,
bármi szegény s ismeretlen legyen, mindenné válhatik. – Jónás
tökéletesen capacitálva volt, s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit,
Porváron aligha vonult valakinek fején több álom keresztül, mint az
övén. Hisz Magyarország alkotmányos ország, hol csak a többség határoz,
s ennek megnyerésére, legalább nemes embernek, érdemnél egyéb nem kell.
Százszor biztatta magát hősünk e gondolattal, s most, midőn a kir.
kamarás is ugyanazt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar
nemesből minden válhatik, miként kételkednék ezen elv valóságán ő maga?
Jónás tehát testestül-lelkestül Konkolyiánussá vált. Hajtónak föladata
az vala, hogy neki a kisebb nemesség között minél nagyobb pártot
szerezzen. Szerencséjére a beszéd, melyért megactióztatott, e czélra
különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala,
melyben alsóbb osztályaink e hazában élnek. Hajtó megszerzé s a
változandók megváltoztatása után lefordítá e beszédet. Hol a beszédben
szegények említtettek, «szegény nemesemberek» tétettek. Hol a
büntetőperek hosszúsága s a rabok kínzásairól vala szó, ott az
említtetett: mi sebesen folynak le a megye nemessége ellen indított
büntető keresetek, úgy hogy némelyek közülök, mikor a végső itélet
hozatik, még meg sem halhattak. Hol Jónás szívreharólag festé a nyomort,
melybe az adózó nép a közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái
elcsigázva annyi fáradság után maholnap elpusztulnak, ott a fordító az
annyi abactio és invagiatio súlya alatt naponként inkább elsoványodó
nemesi marhákra fordítá figyelmét, melyek minden urasági földek s
legelőktől elzáratnak. Hogy e fordítás, ha Jónás kezébe jut, talán nem
elégíti ki kivánatát, azt hiszem (minden iró ócsárolni szokta
fordítóit), hogy azonban e beszédnek így sokkal több hatása volt, az nem
szenved kétséget; s alig mult két hét s már a rácziak s pálfalviak s a
többi községek nem szóltak másról, mint jövendő főbirájokról, kinek
Konkolyi tanyáin a legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a
tisztelet poharai. Midőn Réty pártja e taktikát észrevevé s
ellenméregként más fordítást köröztetett, már késő volt. Tengelyi
népszerűsége, főkép az által növelve, «mert ez áldott ember, ki a
szegényeket védelmezi, már egy actio martyrságán is keresztül ment», nem
volt oly könnyen megrontható. Valahányszor a nemesek Porvárra jöttek,
elmentek új tribunusokhoz, s valahányszor ő Konkolyival vagy a párt egy
másik fejével valamely nemesek hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák.
Mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért s rábizta ügyét.
Véletlenül azon rabok közül, kiket a törvényszék előtt védelmezett, az
egyik ráczi nemes volt, azon táblabiró pedig, ki ellen az adóssági
perben oly hatalmasan allegált, a pálfalviakkal most épen tilalomtörés
végett viszongásokban élt. Így ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára
szolgáltak, s a jó vörös bor árjain, ugyanazon gályán, melyen Konkolyi
duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is
közelge főbirói hivatalához, melyre már a legszebb boldogítási terveket
készen tartá fejében.
Így álltak a dolgok, midőn a főispán, mint valóságos békeangyal, – mint
a fogadó küldöttség szónoka egészen új fordulattal mondá – a megyébe
jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbirósága ellen alig
egy szó. De «minden dolognak két oldala van, így szóltak sokan, és végin
pattan az ostor, s a mely tyúk sokat kotkodácsol, keveset – és audiatur
et altera pars, mindenesetre jó volna transigálni». – De miként?
Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réti szivesen átengedi neki
húsz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltét alatt, hogy
Sámuel fia, ki a főispánnal együtt jött a megyébe, főbiró legyen s pedig
a legnagyobb szerencsétlenségre ép azon járásban, mely Tengelyinek volt
szánva. Mit tegyünk? ha egyezség nem történik, a megye zavarba jő s
egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de
erre természet szerint mi Konkolyianusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg
lenne csalva. Itt csak a főispán segíthet. Konkolyi tehát elment ő
excellentiájához és egy óráig tartó magánbeszélgetésben, a mint mondá,
szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbirónak candidálja, de hasztalan!
A főispán nem engedett. Kétségen kívül utasítása lehetett, hogy Jónást a
candidatióból kihagyja; s midőn estve a Konkolyianusok vezéröknél
conferentiát tartottak, nem volt senki, ki ily körülmények közt valami
józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani
követeléséről, melynek kivitelére a főispán nyilatkozata után úgy is
semmi remény, így minden a legszebb rendbe jöhetne. Az egész megye
nyugalma tőle függ, s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának,
minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kívánhatná tőle azt? El kell
követni mindent, habár commissariust kapna is a megye.
Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat,
mint épen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon
határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szivesen
lemond, ha az által a közjót mozdíthatja elő. – Jól teszed – szóla őt
megölelve egy öreg táblabiró – még fiatal ember vagy, kezdjed
esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó barátod, azonkívül
úrfi s nem sokat fog gondolni járásával s te mindent kedved szerint
rendezhetsz el. A jövő tisztújításig pedig ő kétségen kívül valami
dicasteriumhoz fölebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül
elfoglalhatod helyét. A főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád. –
S a dolog el lőn határozva, Tengelyi főbiróság helyett esküdtségre
concurrált s tökéletes béke s egyetértés közt virradt föl a tisztújítás
nagy napja.
Réty lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző s főbirák választása mind
úgy történt, mint előre ki volt csinálva; az ifjú Réty választásáig – ki
a főbirák között utolsó vala – nem mutatkozott véleménykülönbség; s ki a
tisztújítás előtti ingerültségnek tanuja volt, s mindazon szitkokat
hallá, melyekkel a most közhanggal választottak érintettek s a
transactióról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi
veres s Réty fehér borából oly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony
patriotikus rendei, hogy ennyi színkülönbségnek de csak legkisebb nyoma
sem maradt a választásnál. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabirói s
első két vagy három esküdti hivataloknál. Az egész egy jól betanult
szindarab mesteri előadásának látszott, s Tengelyi, ki Rétyt valóban
szereté s mindazon jót, mit egy esküdt embertársainak tehet, költői
lélekkel előre élvezé, oly biztos vala választásáról s oly nyugalommal
hallá nevét a kijelöltek között, minőt soha esküdt restauratión nem
élvezett. De vannak dolgok az égben s a föld felett, főkép tisztújítások
alkalmával, melyekről bölcseink nem álmodoznak, s ilyen vala az, hogy
Tengelyi, kit előbb a közakarat főbirónak kívánt vala, most, midőn
esküdtnek jelöltetik ki, egyszerre a legparányiabb kisebbségben látja
magát; s habár Konkolyi, mint Brutus fiainak halálos itéleténél,
hallgatva tűri el e csapást, mely szívének kétségen kívül mindenek
fölött fáj, s Hajtó annyira meg van hatva, hogy e jelenetnél a
tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, s a fiatal Réty szomorúan
lehajtja fejét s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind
elnémulnak, ez a dolgon nem változtat semmit. Tengelyi keresztül esett s
esküdtnek egy ráczi közbirtokos kiáltatott ki, ki Konkolyinak legjobb
kortese lévén, a köznemesség szeretetét magának is megszerzé.
Jónás el vala keseredve. Élte minden reményei, s mi még fájdalmasabb,
azon bizodalom, melylyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva.
Fényes jövő helyett előtte komoran intve a szükség állt és senki a
világon, kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben bíznia lehetne.
Igaz, itt volt Réty; de habár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás és
Samunak nevezék s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok, hol
a heidelbergi egyetemen jobb pajtás e két magyarnál nem volt, mégis
elmultak. A többiekről nem is szólok; a ki olvasóim között
tisztújításnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából, hogy azon
kisebbség is, mely őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a
víz eső után, ily körülmények közt mindig eltűnik. Jónás egészen
elhagyatva állt s alig tűrhette volna életét, ha a kegyes végzet nem
nyujt új vigasztalást bajai között.
Jónás szeretett. Először életében s igazán, mint csak az szerethet, ki
visszataszítva mindenünnen, lelkének egész erejével azon egy lényhez
ragaszkodik, melyet a kegyes Istenség elébe vezetett, hogy reméljen és
élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e tárgynál, s főkép Erzsi leirásával
egészen megkimélem olvasóimat. Leányok majdnem mind hasonlítanak
egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal
szólasz (nem mondom ugyanazon faluban vagy társasági körben élő
leányokkal vagy anyáikkal, hanem csak más férfiakkal), jobbadán bizony
csak jó, csinos, derék leányok azok nagyrészint mind. Ilyen vala Erzsi
is, (kivel mint Erzsébet asszonynyal nemsokára megismerkedünk), a
nevezetes csak az, hogy Jónás kedves személyes tökélyein kívül nem bírt
egyebet, s hogy hősünknek mindenekelőtt valami keresetmódról kelle
gondoskodnia, ha e szép világon, hol még a liliomoknak is csak igen
könnyű tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás
processusán keresztülmenni nem akar.
A sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a jó
hír, melyet mint kitünő deák a debreczeni collegiumban maga után
hagyott, mindez segíté őt, midőn egy nagyobb község kántori helyeért
folyamodott; s habár e helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről
gondoskodva volt, s azon igéret, hogy az első nyilásnál a debreczeni
collegiumban professorságra számolhat, szebb jövőt igért.
Nem állt tehát szerencséjének útjában semmi, s a boldog kántor
örömdagadó kebellel vezeté ifjú nejét kis házába, melynek szalmafödele
ép úgy védheté őket vész s zivatar ellen, mint bármely palota, s melyben
ennyi szeretet egész mennyországot alkotott számukra. Csak egy valaki
feledve a számolásból: Erzsébet catholika volt. Jónásunk szerelme
hevében s annyi szép remények közt feledé hitéről kérdezősködni, s így
történt, hogy a reformált község felzúdulva a botrányon, hogy kántorja
más vallású nőt választott magának, hősünket egy év mulva elküldé, s
hogy, mi igen természetes, a professorsági remények is füstbe mentek.
Újra aggódni, újra küszködni kelle tehát mindennapi kenyeréért s Jónás
elkeseredett szívvel, de nyugodtan fogott e nehéz munkához. – Kit az
istenek gyűlöltek, abból nevelőt csináltak, – szól a deák közmondás, s
így természetes, hogy sorsüldözte hősünk sem kiméltetett meg a bajtól, s
hosszú keresés után csakugyan egy nevelői hivatalra tett szert. A ház,
melybe jutott, a jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a nevelő szép
fizetés és nyugpénz mellett a szakácscsal s komornyikkal majdnem egyenlő
lábon áll, s noha két fiú bizatott gondjára, mi már csak azért is elég
baj, mert két úrfi mindig többet lármáz s kevesebbet tanul, mintha csak
egy volna, s noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a
nevelő fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kis bajok s
szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem hiányoztak
nehéz ösvényén, – Jónás mindezt eltűré. Minden jobb ember életének
legfájdalmasabb időszaka az, melyben meggyőződve magas terveinek
kivihetetlenségéről, egoismusra kényszeríttetik, s kik előbb az egész
emberi nemet vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel
egy kis szerencsét keresünk önmagunknak, Jónásra nézve rég eljött, ő
szerénynyé vált kivánataiban, Erzsébet vele egy házban lakott, jövője
biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. – Sorsa máskép határozá. A
ház, melyben nevelősködött, katholikus volt, ő reformált; mint midőn még
kántor volt s katholikus nőt választott magának, az egész község, úgy
most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási botrány
ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet legalább a
keresztyén türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott, s
mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz ösvényét.
Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál
föltalálják az összeköttetést, melyben az valamely szép vagy nagyszerű
eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát könnyebben új
életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször csalódva nem érzé magát.
Így járt most is. Midőn magát gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja
tölté el képzetét, később csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon
még sokkal mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe
hivatala által jött. Virgil Georgiconában egészen megfeledkezett az
urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének
egyedüli, vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy ura –
igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltairet s Rousseaut majdnem könyv
nélkül tudá, – az urbariumot elavult s felvilágosodott századunkhoz nem
illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb javításokat kisértett meg,
melyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbeejték.
Miután parasztjai sokkal kevesebb földet birtak, mint az úrbér szerint
birniok kellett volna s tudta, hogy egész idejöket, mely az Isten, úr s
megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, a méltóságos
úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeri, mint jó apa gondoskodott,
hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is elégséges munkával
láttassanak el. Ezenkívül még más, igen czélszerű javítások hozattak be
e nemes férfiú jószágain. Így, mint jó hazafi nem ismervén el a
devalvatiót, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénz
fogadtatott el s természet szerint ebben szedette a füstpénzt is.
Hasonlókép gondoskodott jobbágyai neveléséről. Nem azon közönséges
nevelést értem, mely irásban, olvasásban s több ily haszontalanságokban
áll, hanem azon fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít s mert ezt
természet szerint az urasági udvarban kaphatni legczélszerűbben, egész
háza teli volt jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd
mind konyhaszolgálók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet
leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.
Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szive keserűségében
evé mindennapi kenyerét s csak a szükség ellenállhatlan philosophiája
tarthatá őt vissza helyén, mely érzeményei- s meggyőződéseivel egyaránt
ellentétben állt. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak
érzé magát s itt-ott volt egy köny, melyet letörölhetett, egyes
szenvedések, melyeknek enyhet nyújthatott e helyzetében is. Két év mult
el így, midőn egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az
uraság minden épületeire a vörös kakas leszállása igértetett. A
vizsgálatnak nem lett eredménye s épen pünkösd napján egyszerre csűrökön
s aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai
cseréppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike tetten
kapatott s a statarialis biróság s később az akasztófa alatt nyilván
kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok, melyek rajta az
uraság által elkövettettek, birták őt gonosztettére s hogyha a tisztek
előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen
is, kik rokonaik kedveért tettét ismételni fogják.
A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye egyik
legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabiráját tisztelé, ki soha
templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé máskép, mint
uramöcsémnek s ha az utczán végig ment, minden gyermeknek nyájasan
arczára veregetett (később, ha ily gyermekek lovászokká vagy más
cselédekké nőttek, e veregetés velük együtt nőtt), ily földesúr miként
lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a tisztek