A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 18

haraggal Kálmán – e ház a közcsend s bátorság fentartására épült, s
becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár
igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban
találtatik; itt birákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok
barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.
– Micsoda! a fütykösök ellen szól? – riada föl egy nemeshadnagy – szidja
a nemességet. Actió! – Az egész tömeg actiót ordított, míg Tengelyi, ki
soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán
váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától
elragadtatva, magának árthat, s azon kérést intézte hozzá, hogy őt a
megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen
irásaiért Tiszarétre elmehessen.
– Actiót? Jól van nemes uraimék – szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez
fordulva – csak actiózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább
megmutathassuk, miként Taksony-megyében elég, ha ily ember, minő ez – s
itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott – becsületes
emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. –
S ujjáról lerántva pecsétgyürűjét, az asztalra veté, s Tengelyit kezénél
fogva kivezeté.
– Menjünk barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok,
estig az irásokkal itt leszünk.
A jelenvolt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig
halkan mondá: – Ha Kálmán úrfi szolgabiró nem lesz, minket a teins úr
nem vádolhat. – Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha
a spanyol-falak rég felforgattattak, tovább folytattatott.


XVI.
A jegyző házánál az utósó történetek óta szomorúság s aggodalom
uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan
veszélyes, s az ifjú, hamar magához térve, önkivánatára még azon éjjel a
kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem
tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos
földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sirt; főkép pedig az,
hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az
egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül elő fog adatni,
leányának jó hirét megronthatja: a jámbor asszony szivét mély
aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova
futostak. Liptákné alig birá elutasítni a kérdezősködőknek nagy seregét,
kik kiváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e
házat huszonnégy óra előtt látá, s most, méltán elszomorodhatott emberi
végzetünkön, mely a véletlennek nem csak azon szerencse felett, melyet a
külvilág kincseiben keresünk, de még a felett is, melyet csak szivünk
nyújt, ennyi hatalmat ád.
A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek
lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett s dél felé kissé
elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a
pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki, mióta a
szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát
megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig
nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de
meggyőződése, hogy Isten a jó embert e világon nem hagyja el,
elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta
férje jöttét először várá remegve, legalább némikép megnyugodott.
– Alszik – szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga
után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott –
szegény alszik. Oh Istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily
vig, mily piros máskor! – – És az anya szemeibe könyek tolultak.
– Mikorra Tengelyi haza jön – szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét
bezárva – Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül
valaki hirt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy
jó kedvből elmennének, s így barátom a tisztujítás vége előtt alig jő
haza, addig pedig bizzunk Istenben, Vilma kiépül.
– Oh én örökre szerencsétlen vagyok!
– Nyugtassa meg magát Erzsébet asszonyom – szólt, kezét a nő karjára
téve Vándory – hála Istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás
által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint
irásokat vittek el s azok visszakerülhetnek.
– Igen, de a bizodalom, melylyel Jónás eddig irántam viseltetett, ki
fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését,
azon egész boldogságot, melyet birtam s melyet elvesztettem? Kérlek, ne
fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma,
becsülete kivánja, így szólt többször, s én megigértem, hogy kivánatát
teljesítni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam
szavát! – És Erzsébet zokogott fájdalmában.
– Baj, nagy baj! – mondá vigasztalva a másik – de Tengelyi jobb, semhogy
megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S a mi
leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki
tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert
legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.
– Oh a Rétyek! – viszonzá Erzsébet sirva.
– A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint
érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szivű, s az asszony – –
van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy
vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná?
Még minden jól mehet.
– S ha meggondolom – szólt Erzsébet szemeit törülve, keserű kifejezéssel
– hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét
legnagyobb nyomorúságában fölvettük.
– Ki tudja, ő volt-e? – mondá a lelkész komolyan – nem kell mindjárt
ítélni.
– Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy
éjjel haza felé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy
férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított s bejött. Férjem
szobaajtaját szintén tárva találta, oda ment, megtudni, ha az úr haza
jött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával ép az ajtón kijött,
földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost üzőbe vette, esküszik, hogy
az Czifránál, Viola egyik czimborájánál nem volt más; s maga Liptákné
megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál
volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik,
maga is megkérdezheti ha akarja.
– A zsidó hazudik – szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve,
Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki
beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva, Erzsébet
végszavait hallá, – Viola a nemzetes asszony házában soha sem rabolt, s
nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.
Erős meggyőződés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik
mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállitásával
iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább néhány hivet ne
talált volna: ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet Isten
azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az,
melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is
gyakoroltak.
– Legyen áldva az Úr neve, hogy úgy van – szólt Vándory, ki mindent, mi
az emberekben való hitét gyöngítheté, mintegy személyes veszteséget
tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.
– Úgy van úgy, hígye el a tiszteletes úr – szólt Zsuzsi, s szavának mély
s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál, – Viola szegény,
szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik
helyről helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra
téphetik, szivét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak
benne találni.
– Szép tőled Zsuzsi – mondá Erzsébet meghatva – hogy férjedet
védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban;
magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre
mutat és Viola, nem akarlak sérteni jó asszony, mit tehetsz te róla, de
férjed mégis csak zsivány.
Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arczán e szavaknál átvonult, Erzsébet
maga megbánta, hogy kimondá. Vándory néhány vigasztaló szóval biztatá a
szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott,
mely mellett azok ültek.
– Igen, igen, Viola zsivány – szólt végre keserűen s összevont
homlokának redői, s a pirosság, mely arczán átfutott, mutaták
meghatását; – hagyja el tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van,
férjem zsivány, én lator felesége vagyok; hisz az egész falu, egész
megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek arról beszél! De ha
majd a végitélet napja eljő s Isten meg fog jelenni trónusán, körülötte
angyalai, mint szent irásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s
gonoszok felett s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától
fogja számon kérni, miért lett zsiványnyá, hanem azoktól, kik őt reá
kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké
igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a
sziveket s Viola meg fog állhatni előtte.
E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával
vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve
meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét s így szólt: – Igazad van leányom,
bizzál Istenben s el nem hágy, – a többiek meghatva hallgatának.
– Igen, igen, bizzam Istenemben – szólt Violáné, midőn a belépőt
megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve – kend nénémasszony
százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem biznék
Istenében; de hígyék el, ha néha meggondolom egész
szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem
bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr
s a nótáriusné, azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt
judássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt
hiszem: a szegény embernek Istene sincs e világon.
– Ne beszélj ilyeneket Zsuzsi – szólt Liptákné komolyan, – írva áll:
könnyebben megy keresztül teve a tőlyukon, mint gazdag mennyeknek
országába. Nekünk szegényeknek nincs miért kételkedni az Úr kegyelmén,
hisz Isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes
asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd,
s a legjobb ember, ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, Isten
nyugoszsza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti
czigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint
üdvözítőnk.
– Igen, de ő Isten fia volt – szólt Zsuzsi sóhajtva – én gyenge ember
vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény, árva leány voltam,
apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán
elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon.
Igy, Isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt
vígabb leány, mint én. Édes anyám, midőn szült, meghalt, de néném
asszonynál soha sem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább
tudna szeretni.
Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könyek
ragyogtak.
– Igen, én víg voltam – szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi – azt hittem,
hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam Istenemet
ennyi szerencséért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával
megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot birni e világon. Eleinte nem
is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag
volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb
volt az egész faluban, marhája czimeres, és én, szegény árva leány
létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn
aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt,
kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe,
vagy néha lakadalmakon szép rozmarint is hozott s velem tánczolt,
gondolám magamban: Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott
eszembe, s imádkoztam, hogy Isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól.
De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor
nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet s ő derekamon fogva
magához szorított és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a
világ s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.
– Szegény asszony – szólt Erzsébet, szemeit törülve.
– Oh akkor nem voltam az! – folytatá lángoló arczczal emez. – Akkor az
egész világ egy nagy lakadalomnak látszott, szivemet öröm szorongatta,
sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy
csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál
találtam. Mikor első gyermekünk született s a kis Pista javára
gazdálkodhattunk, Isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk
szépen tenyészett, buzánk tizszeres maggal fizetett. Ej hány menyasszony
lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek
látszott, nem is emlékeztem lakadalmomra, oly szerencsésnek érzém
magamat.
Violáné, mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke
keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon
időről-időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem birna
annyi lélekzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekkép folytatá: – Igen,
s lássák, hogy mind ennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk
kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit e világon. Férjem
megfizette portióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt
látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott
nyomorúságunkban. Viola jól birta magát, de csak paraszt volt és az urak
között haragosai támadtak. A fiscális, Isten verje meg, – szólt Zsuzsi s
keze ököllé szorult össze – gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi
parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak
ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró boszút
esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony
létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem
azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiscális és
főbiró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény
embernek ártatlansága haragjok ellen nem használ. Most őszkor két éve,
hogy kis leányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s
nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiscális, bizonyosan mert
helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt
négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni.
Férjem kiment s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit
forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de
hogy mégis szivesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban
fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de fél óra mulva a hajdú megint
visszajött s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól
nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban
jobb lova. Viola boszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága
elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve
ellen, mert lovait nem szivesen bizta másnak gondviselésére. S ismét
nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajudások közeledtek, akkor jött a
hajdú kocsisunkkal vissza s mondá: hogy Viola jőjjön, mert a nagyságos
asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem
maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait
odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is
azt mondta, hogy maga sem cselekednék máskép, de hogy mégis jobb lesz
elmennie, mert a szolgabiró az udvaron van s megesküdött: ha jó
szántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja,
mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt,
megboszankodott s azt üzené a szolgabirónak, az idei forspontját
leszolgálta, s hogy ő ma nem megy Istenének sem. A hajdú elment; azután
mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem
hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony
mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbiró pandurjaival jött
házunkhoz s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon
kívül feküdtem, kötözve a kastélyba czipelteté.
– Úgy van – szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet,
noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami
nyomja szivünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva
hallgatott, – egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát
elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s
haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy czipelték, mint a marhát,
az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őt, de
nem volt, a ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sirtunk s
szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal,
fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabiró káromkodva s fenyegetődzve
ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságaért. Én
Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem s velök mentem egész az udvarig, mintha
előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbiró
kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához és
hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hivatott? és Viola
miket felelt? S mit tudom én hány kérdést. – No várj, – szólt végre
derest hozatva – meglátjuk, nem jösz-e uraságod szolgálatára máskor,
majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy Istenednek, hogy
a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Huzzátok le. Viola ott
állt a pandurok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom elfeledni a
képet, melylyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva,
arcza véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte
kéken. Kötözött kezei az udvaron föloldattak, most kiragadva magát a
hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre. – A kinek lelke van,
kiáltott, ne jőjjön közel. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva lelkére
esküdött: ha nem huzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind
neki rohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, melylyel ép
mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába
vetett, felkapja, maga körül vág s egy pandúr s az ispán vérökben
fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva
félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült s ki a sz.-vilmosi
erdőségbe, mint Kain, kit Isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának
emberek között nem volt maradása többé.
– S azóta Viola zsivány – szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva,
míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté s Vándory sóhajtva ég
felé tekintett.
Az egyszerű történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné ép
oly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom,
mely a szerencsétlen asszony arczán látható vala, mélyen hatottak a
jelenlevőkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit
szorítva, őt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az
ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik,
szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erőt beszédre, ha egy
kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe előtt áll? Végre Violáné
felkelt s halvány arczainak kifejezése nyugodtabb, hangja erősebb vala,
midőn az asztalhoz lépve így szólt: – Most Isten áldja meg nótáriusné
asszonyomat, mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekeimen tett. Én
elmegyek, felkeresem Violát s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy
nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.
[: Csak az öreg Liptákné szakitá félbe az ünnepélyes
csendet.]
– Hová gondolsz? így nem ereszthetlek – szólt Erzsébet felkelve.
– Ne féljen nemzetes asszony – vágott közbe Violáné keserű mosolylyal
arczán – nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa,
ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat még sem hagyom el.
– Nem úgy volt értve, Zsuzsi, – mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a
távozónak kezét nyújtva – de még beteg vagy s ha e hideg őszi napon künn
jársz, bajod lehet.
– Köszönöm – szólt emez meghatva – de most megint jól érzem magamat,
csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok.
Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene
vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a
szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az,
mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék
kínomban, ha tovább itt maradnék s mindazon szörnyűséget hallanám, miket
férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomot. – S Violáné
megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.
– Szegény asszony – sóhajtott Erzsébet szomoruan utána nézve, mintegy
akaratlanul – ez is jobb sorsot érdemelt a világon.
– Jobb sorsot? – mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az
ajtónál megfordult – higye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer
születném s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, még
sem mennék máshoz. Felakaszthatják és én az akasztófa alatt ülve még is
áldani fogom Istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az
övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. S ezzel
elment.
– Esküdni mernék – mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve,
mely mellett most épen Zsuzsi Liptáknéval elment – Viola ártatlan.
Ember, kit neje nyolcz évi házasság után így tud szeretni, nem lehet
alávaló. –
– Ki tudja? – válaszolt Erzsébet sóhajtva; – az asszonyi szív oly
különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza
sokszor, mint ha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az
igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésben, midőn
látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.
– Kétkedni az isteni gondviselésen? – szólt lelkesülve Vándory, – de hát
nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt
nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor ép a legnemesebb vállakra
rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mind e mellett? Azon
szeretet, mely egész keblét tölti, mely szivének minden dobbanásában
felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több
belső megelégedést keblének, mintha körülötte mindazon örömöket
felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem
érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga
az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig
megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az
érdemetlen mellett, kit szive körülfogott, mindazon magasztos
érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túlemelik, nem
teszi-e ép ez boldogságát? Nem teszi-e ép ez, hogy az élet jó s rossz
óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre még
sem a jók ellen fordul? Oh higye el Erzsébet asszonyom, azt, ki így
szeretett, nincs miért sajnálnunk!
A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a
botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal
elindult, az úton Iczik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja
Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen, s tőle hallotta meg a
történteket. Az utasok e pillanattól, a meddig a töltés tartott, azaz
Réty kastélyáig, repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről,
Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal,
főkép melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző
házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s
Tengelyi leszálltak s emez megköszönve Kislaky szivességét, gyalog
sietett hazafelé.
– Igaz-e, hogy kiraboltattunk? – szólt a belépő, szemeit a szobában
körüljártatva.
– Csak ládádat rabolták ki – válaszolt remegve Erzsébet – a többi – –
– Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?
– Hihetőleg még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.
Tengelyi ledobva bundáját a ládához sietett, visszaveté tetejét s midőn
mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma
nyugtalanságban álltak mellette, arczának kifejezéséből mérve vesztesége
nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé
be halvány arczát. – Oda vagyok! – szólt feszült kebellel – irományaim
elveszve, rajtam nem segít senki. – Erzsébet s Vándory mindent elmondva,
a mi mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem
válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett
észrevenni, hogy beszédöket hallja.
– Jól van, jól – szólt végre felkelve – csak az irományok vesztek el
úgy-e? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén
nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj
úgy! Nemtelenek mi s gyermekeink, parasztok! oly valami, mit megvetnek,
lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok,
minők itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt
születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s
még sem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.
Tengelyi fölkelt s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek
bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyző szakítá meg,
ki Vándory előtt megállva, röviden elmondá, mik Porváron történtek. –
Most – tevé hozzá keserűen – tudsz mindent. Nemességem bizonyítása
kivántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám mint lelkész nemességével
soha nem gondolt, jogaim kétségbe nem vonattak, s azért nem tartám
szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s ime az
irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!
És a jegyző ismét székére veté magát s kezeivel takará el szemeit.
– Jónás, – szólt Vándory, barátja vállára téve kezét, – tudod, veszteség
ért engem is, mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e
világon talán léginkább szivemen fekszenek, te nem tudod, – de bizzunk
Istenben!
– Van-e gyermeked? – mondá szemeit Vándoryra függesztve emez –
veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?
– Én értem egész fájdalmadat. Hidd el – tevé kezét szorítva hozzá – ha a
sors ezen csapása valóban érne s nemességedtől megfosztatnál, senki sem
osztoznék inkább bánatodban, melylyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de
le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem
valószínű-e, hogy az irományok, melyek a rablóknak hasznára nem
lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék
is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te,
mint apád nemesi kiváltságokkal éltetek. A királyi kegyelem, száz más
mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.
– A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!
– S miért ne? – szólt lelkesülve Vándory – ha irományaidat nem találjuk,
fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész
történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most
nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek Isten annyi
hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha
szerencsétlenségedet hallja.
– Miért nem élünk álmaid világában? – mondá Tengelyi szomorúan – a világ
nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón előtt,
hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy
eddig élhetél s az élet tarka meséjéből még sem vontad ki az egy szomorú
oktatást, melyet benne találhatunk.
– Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? – szólt nyájas
hangon a lelkész. – Azt hiszed, szegény predikátor létemre nem merek a
király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye
pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával
jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a kérés, melyet
tesz, mintegy ajándék, melyet nyujt. A király oly magasan áll, hogy a
falusi lelkész előtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik
által különben lenézetett.
– Barátom – szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről – az
optimismus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni
fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen