A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 08

mulattatni akarnak, nemcsak disharmoniába jőnek érzelmeinkkel, hanem
bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a
vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk
nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre
visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy
reménybankrotnál, melyen keresztül mentek, ismerősökké devalváltattak,
nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely ép ezen túlbuzgóság által
hosszabbíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod miért, hű
pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis
kellemetlenség ér, olyan, mely inkább boszantó, mint fájdalmas, s melyet
a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még más nap is, hogy
felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban
gyógyulna meg, hogy háládatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a
kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy
bajba esünk s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen
hibájokat egyszerre le szokták tenni és nem igen alkalmatlankodnak
szolgálatukkal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett
volna, ha e non interventio elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon
jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatokat, melyekkel terhünkre
voltak, ezt egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt,
inkább egyszerre, mint fillérekben nyujtják, azaz úgy, hogy kis összeg
is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs
mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak
hozzánk, legalább az által nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető
legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb
szolgálatokért a tehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az
ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát,
mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon
sok szerencse-adományok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében
boldognak tartatott, mint például: hogy apja alispán, anyja született
bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak
egyért irigyelhetném, ha t. i. azt, mit a sors magunknak is adott,
mástól irígyelni lehetne, s ez nővére.
Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leirásommal nem fogják
beérni. Sok szeretetreméltó asszony száll sirjába, ki, mint Hegel,
elmondhatná, hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is
félreértetett, mert az egy, ki előtt szivét egészen kitárta, lázas
állapotban csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény
regényiró hogy’ boldoguljon nők leirásával, főkép ha tárgya Etelkához
hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné szineit? Ily szőke haj
s fekete szem, ily szabályos vonások leirására tenta s papiros vajmi
szegény eszközök; s hát a nyájas arcz szinezetéről mit mondjak? Ha
havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugarai pirosra festik, míg
aljok tiszta fejéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó szinek
határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bércz, a mozdulatlan
jéghalom, eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arczait, sötét
szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egy szóval a
lelket, mely szép arczain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos
világítása a legcsunyább tájt, úgy a legközönségesebb arczot is széppé
tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly
harmoniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitünők egyes
tulajdonaik, s ha azon előitéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll,
mely nagy részint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem
birják, czáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég,
hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.
Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos
szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta s pedig
annyival szivesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titkoknál, mint
Ákoséi, egyike a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit
nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő
korában s akkor is vajmi rövid időre képesek!
A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt
Tisza, s a határtalan róna meglátszott.
– Jőnek – szóla Etelka Szt.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg
a várt nemes vendégek közelítését hirdeté – egy óra mulva zaj lesz a
házban.
– Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék – szólt Ákos sóhajtva.
– Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a
jegyző házánál, nemde?
– Ne szólj erről, ha csak rá gondolok, sirhatnám; tudod, tegnap mi
történt?
– Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.
– Én nem reménylek többé.
– Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk – –
– Atyám? ha más akadály nem lenne – szóla Ákos szenvedélylyel, – én
tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám
egymás mellett nem férnek meg szivemben, kész lennék kiszakítani annak
képét, ki előitéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e
ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetetlenebb atyámnál.
– Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.
– Nem ismered őt. – Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs
e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az
becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen.
Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet
észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jőjön házunkhoz,
Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól, miután – mint keserűen kifejezé – nem jó, ha ily magas
rangú ifjak szegény lánynyal társalkodnak. Azóta, ha az utczán találva
hazáig kisérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyen meghajtja magát s
én mehetek. Szóltam nejével, ki, Isten áldja meg érte, mindig pártomat
fogta, de az asszony, ki nem épen vakon engedelmeskedik férjének, azon
válaszszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetetlen. Szóltam
Vándoryval s minden optimismusa mellett csak azon vigasztalását
nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi
méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s
hogy a közelgő tisztujításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő
hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok: – s azután
remélj, ha tudsz.
– S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva, – hol
egy részről minden nemes érzémény, a másikról csak okok szólalnak föl: a
győzelem nem mindig azon ügyé, melyet legjobban védelmezni, de azé,
melyért legmelegebben érzeni lehet.
– Gondolod? – szóla örömében szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét
Ákos, – ó csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim
fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szivét.
– Ákos, Ákos! miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – mily
ellenek? mily fondorkodások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja,
csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az ujoncz, ki
először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek,
vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót
képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? Hisz maga Tengelyi belsejében talán
fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le
magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha
apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország frigyre lép ellened, s
egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi
lányok gyöngék vagyunk s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s
meglehet igaz; de ép ez biztosít szerelmünkről; ha százszor
bebizonyítják, hogy szivünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek
is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.
[: Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól.]
– Kedves Etelkám, mi boldoggá tészsz! hát néha szóltok felőlem?
– Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én
Tengelyi nagy proscriptiójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most
majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve
fogadott, de miután zongorához ültem s egy pár kedves dalát énekeltük,
komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyed óra
alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem
tudta, szomorkodott, miután azt tőlem meghallá, nyugodt lett, s most
vigasztalásaim után ismét teljes reménynyel néz a jövőbe.
– Csak láthatnám, csak egyszer egy perczre ismét.
– Majd meglátjuk, ki tudja, talán nem sokára, ha az öreg Tengelyi majd a
tisztujításra megy, addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek
mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.
– Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos visszatartva
Etelkát, ki már a ház felé indult; – kérlek az Istenre, ne vond el tőlem
pártfogásodat.
– Bizonyos lehetsz, csak még egy pár napi türelem s meglátod őt.
Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult
a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.


VII.
Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az
barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény, fájdalom, nem a világossággal,
hanem lármával kezdődik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most
Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s
tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pinczében az ispán s
udvarbiró, a kamarákban a gazdasszony és szolgálói, mindenki lármáz,
parancsol, veszekszik, hogy kiki alig hallhatja saját szavát; s a
nagyságos asszony, ki a felső emelet közép ablakánál várja vendégeit, s
a csend helyreállítására már utolsó pesztonkáját is leküldé, a nélkül,
hogy más sikert tapasztalna, mint hogy a zaj egy hanggal erősebb lett,
alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, melyet a megye úgy is csak
három évről három évre, ép a tisztujítások előtt, bámulni szokott.
A tornáczon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó főbiró s még néhány
tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egy pár szegény rokona, ki
ily alkalommal mindig meghivatik, majd valakinek pipát gyújtva, majd más
szivességgel szolgálja le meghivatásaért tartozó háláját; míg Macskaházy
a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis
szemeit az egész társaságon.
E társaság, melyhez Magyarországban, főkép tisztujítások előtt, majdnem
mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnák, számra kevés, de
oly egyedekből áll, kik Taksony-megyében kétségen kívül a legkitünőbbek.
Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint,
ismerősünknek, kivel Réty Ákos társaságában a Török-dombon találkoztunk,
apja. A jámbor öregen sok van, a mit szeretni, kevés, mit leírni lehet.
A kis gömbölyded férfi, szép ezüst hajával s piros arczával, kinek ajkai
mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívűen tekintenek reád,
tárt kebellel áll előtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden
alkalomnál ismétel, s melyeknek nagy kárukra ép végét feledé el, néha
untattak, de észrevéve, hogy e férfiban ép oly kevés hamisság van, mint
meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá és jobban érzé magát
társaságában, mint a legelmésebb körben.
A többiek közül, kik az alispán tornáczán mulatnak, azonban leginkább
két személy vonhatná magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim
e két, a megyében kitünőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E
két férfiú minden esetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán
úrral egy véleményben nem lehetünk is, hogy az egész világon
hasonlójukat nem lehet találni, – mert részünkről azt hisszük, hogy az
úgynevezett «originalis» emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt
feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A
megyeház győzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább
adószedőjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy
hozzájok hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi
az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.
Karvaly Ágoston régi nemes ember vala, – olvasóim természetesnek fogják
találni, hogy leirásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e néhány
szócskával: «nemes ember vagyok» hidon s utakon átmehetünk fizetés
nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kivánni személyeimtől,
kiket ily előfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más
birák, kegyesebbek lesznek irántok. Multja, önmagára nézve, egyike a
legérdekesebbeknek és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen
Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve, szokott
elmondani, a jövő kornak nem fog feltartatni. Édes apjának ötödik fia,
ki ismét édes apjának ötödik gyermeke lévén, a karvali birtoknak csak
számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a
Karvaly-családnak nemzetségfája csaknem az öt szám sokszorozási
táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésű birtok ugyan,
– a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett, – de legalább
annyi jutott, miből magyar nemes ember, ki, mint tudva van, inkább
jogaiból, mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét
apja curiája körül nemes rokonaival birkózva vagy a libapáston falusi
fiúkkal verekedve tölté; s ezen – a classikus Homér hőseinek
neveltetésére emlékeztető – előkészület urán a pataki collegium, hol
társai közt mindig az utolsó, s az agarászat, hol mindig az első volt,
oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja,
kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán
azért lábbadtak könyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édes apja jutott
eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá: hogy ily fiú az egész megyében
nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedő természetű, de
becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt,
sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen,
mely major potentiae actióból következni szokott.
A Karvaly-család szerencséjére – mert máskép ennyi próbatételek után az
öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna – az
1809-iki fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel, s nincs
mit csudálnunk, ha a nemesség őt, ki harczias tulajdonainak már annyi
jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell,
mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez,
melyet ha Isten megsegít, egykor kamatos tőkével fizet le, hamarébb
végződött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutathatta volna;
minden, mit felőle mondhatunk, az, hogy a nagy strategikus remekletben,
mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem
előztetett meg, s hogy senki az egész megye ezredéből e veszélyes időben
saját tűzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemről
azonban ő, mi az erény jellemző tulajdona, inkább hallgatott.
Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve
ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendő urokat
szívesben választják azon rendből, mely minden egyebeknél inkább
subordinatióhoz szokott, vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat
egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, a mi néha mégis megtörténhetik,
előbbi kedvesöktől nem értve, változásra látnák magokat kénytelenítve,
mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt s bálványozásuk tárgyában csak
az arcz változott, nem is vádoltathatnak állhatatlansággal? nem
mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt
huszárruhában látta, sugár termete s a remekül pödört bajusz oly
tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő – ki mint az egész környék tudta,
noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette – soha a
kék eget nem nézhette többé a nélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne
jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet
oly erősen fonta körül, hogy a varázst csak papi áldás oszlathatta el.
Voltak a megyében, kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolták, s
főleg Ráczfalvyné rokonai, kik tőle örökséget vártak, lármáztak; sőt
voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdették. Én azonban, ki
az asszonyt legfelebb negyvenkilencz évesnek tartom, s jól tudom
mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra
lépett, minél hamarabb elköltse, sőt, hogy miután minden egyéb
lassanként elfogyott, az utolsót, mi megmaradt, azaz nejét is,
odahagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s
olvasóimat biztosakká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól
örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak
igen sokszor siratta halálát, hanem, mit sok nép még szentebb
kötelességnek tart, teljes mértékben megboszulta jóltevőjét.
E katastroph után Karvaly ismét saját közlegelőjére szorult, s ha
házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez,
alkalmasint a nagy kortescsapat közt tünt volna el. De ismert dolog,
hogy alkotmányos országban az előhaladás legjobb módja nem az, ha minél
több barátokat, hanem az, ha oly elleneket szerzünk magunknak, kik a
gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözői szinte a
kisebbségben maradt félhez számíttattak, ő maga a többségtől pártolva,
csakhamar várnagygyá, hajdúkapitánynyá, sőt tiszteletbeli esküdtté
emeltetett, s mindazon kényelem s tiszteletben részesült, mely ezen
helyzettel összekötött. E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk.
Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást
becsületesen gyűlölőre ne akadnánk, talán nincs a világon; s
természetes, ha Taksony-megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay
vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellenmondott
egymásnak és Sáskaynak elsárgult papirhoz hasonló képe, melyet valaki,
mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyűrt, száz
redőivel ép úgy nem illett Karvaly verhenyős arczához, mint nagy
szorgalommal előrefésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha
felszólaltak, első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt,
vékony hangja a másiknak hatalmas bassusával soha össze nem hangozhatik.
E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltünt.
Karvalynak főtulajdona nyiltság volt, sőt Taksony-megye közönségének egy
része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevébbé
szeretetreméltó, ha ezen erényből jóval kevesebbet birna. Sáskay magába
zárkózva, még ha az iránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás
után s bizonyos óvások mellett felelt s nála – oh közönség! – ismét azt
találták sokan, hogy kár annyit zárkozódni, miután mint
gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgyis
olvashatja mindenki, mit rejt. Még azon sok közlekedési apróságok is,
melyek férfiak között a mívelt világban léteznek, s valahányszor tűz
kell vagy burnótszelenczénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják:
hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat
kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek.
Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal
nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úri ember valaha
máskép, mint ebédnél, lehet egy véleményben.
Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat
említem, melyről erős lelkületénél fogva maga ugyan soha sem szólt, de
mely a megye jegyzőkönyvében áll. Főadószedő korában tudniillik a
reábizott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá ő, hogy a
pénzt ellopták, s habár az egész megye hitt szavának, sőt nem is
kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából
kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is,
mind a haza, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedőt
hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony-megye tizenháromszor irt
fel és sérelemmel fenyegetődzött, az oly nagy érdemű férfi még sem
jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes
megelégedésével viselt, s melylyel fölruházva nem csak hogy magának
vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.
Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései
után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így boszulják meg
magokat, sőt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselők
felelősségének nagyobb ellensége lett volna, mint ő; a mi pedig a
népképviseletet illeti, ki őt e részben csak egyszer szólni hallá,
meggyőződött, hogy ha csak az állam teendőit a legnagyobb zavarba hozni
nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást
engedni nem lehet.
Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé
kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselőknek megvannak elleneik, s
így neki is. Idővel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt,
– vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá
vált – el szokott mulni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait,
sőt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt,
mint azelőtt. A mint mondók, elvei őt a conservativ párthoz csatolák,
kivévén a financziális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen
gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz, vagy megyei
kölcsönök terveivel előállva, legmerészebb újításokat javasolt; sőt
mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása s mellé ügyes fináncz
emberek felállítása, kikre az egész kezelés bizatnék, fejében szinte
rögeszmévé vált.
A tornácz közepén, kék, ezüst gombos atillában, nagy ezüstkupakú pipával
s kis ezüstsarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha midőn
olvasóimnak mindenek előtt nem a háziurat mutatám be, az udvariasság
szabályai ellen vétettem is, irói kötelességem parancsolá, hogy a
legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan nagy embere.
Mint mai időben a kávé, úgy legalább egy nagy férfiú minden társaságnak
első szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában surrogatumokhoz
nyulunk, mi, ha hozzá szoktunk, ép annyi élvezetet nyujt és nem oly
drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve
is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának,
hivatásának rosszul felelne meg; s így szükséges az életben is, hogy
azon legmagasabb helyeken kívül, melynek elérését kevesen reménylhetik,
számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínűbb; csak így
reménylhető, hogy mindenki, nagyravágyásának tárgyat lelve,
lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye
buzdítaná a katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a
harczmezőn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta
sokan káplárságot vagy őrmesterséget reményljenek. S így van az egész
világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy,
hanem számtalan középszerű egyediségek által vitettek véghez.
Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye
mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy
részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának
hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább
ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most
találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.
Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak
nevezhetünk, s kik – habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál,
csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba – alispánaink közt, hála az
égnek, soha nem hiányzottak.
Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha
valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra
emelkedni nincs rosszabb: Réty mióta személye a megye többsége által
zászlónak tüzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének
tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a
szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben, melyben
e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is
külön elvek fölállítása kivántatván, könnyen két pad közé juthatunk,
hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer
egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát – okos játszóként, ki
egyszerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne
lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez
vezet, s magam is ismertem több becsületes embert, ki húsz éves korában,
ha kivántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt
szerkesztette volna honunk számára s később egy kis törvény egyes szavai
fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban ép ennek
ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban
látta, hogy alispáni állásában minden lehető meggyőződések között a
leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva
magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha
önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik
meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszalák, mondatott, hogy mindig
elől menni nem nagy dicsőség, s hogy az kit valamely korcsmából
kitaszítanak, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még
vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty
ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik
ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt
legbuzgóbb pártolóik között találták, s ily esetekben a nagylelkű magyar
szokás szerint annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb
lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent összevéve, jól érzé magát
taktikája mellett, s mi Taksony-megyében hallatlannak látszik, már
kilencz éven át, azaz három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.
Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett,
azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú
hivataloskodás után talán elbizá magát; sőt emberemlékezet óta arcza
soha nem mosolygott oly nyájasan, soka karjai annyi táblabirót nem
öleltek még; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új
szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem
allegoriájának látszott, hogy önzsirunkban fulunk meg, a legnagyobb
concessio volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka
abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez
kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg
bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem
tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parlamentalis szónoklat mintáinak
tartattak. – Nem szólok én erről, T. KK. és RR.! – így folyt előadása
közönségesen, – nem szólok én arról s távol legyen tőlem, hogy ezen
másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a czéltól elvezetne,
vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még
nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a
T. RK.? S itt következtek általános s szebbnél szebb nézetek a magyar
nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról s más ily új s
nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó
éljenek által, azon tagadhatlan axiomával végzé beszédét, hogy a nép
szava Isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban
önmagok fogják eldönthetni a kérdést. – Így szólt Taksony-megye
Demosthenese egykor. Beszéde – hogy egészen új hasonlatossággal éljek –
tiszta folyóként, melynek sima fölszinét semmi sziklaként kiálló elv
vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabirói kar mintegy
tükörben önmeggyőződéseit láthatá, futott végig a tárgyakon. De egy idő
óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de már is
észrevehető, s a megye egy része igaztalanul apostasiáról kezde szólani,
noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötven éves korában, most először
életében látszik valamiről meggyőződni.
Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig
csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy
azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az
indokokat, mint jámbor történetiró, elmondom. Nagy embereknek
közönségesen megvan nagyravágyásuk s ez jó, mert csak ez az
közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan
sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek