A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 19

eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanaz
uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán
az, hogy nemességem egész éltemen át soha kétségbe vem vétetett azon
pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak s magamat többé védelmezni
nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa
elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak
megraboltatásomról czimborák által már tudósítva voltak, senki által nem
emlékeztettem, hogy nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s
bizonyítására még készülnöm kell? mindez csak vak eset, puszta véletlen?
Oh csak láttad volna Macskaházyt, midőn ott a küldöttségi asztal mellett
állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmel arczán, nem szólnál
így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja, Viola csak vak
eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az
elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem
akartam, le kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.
– Az Istenért Jónásom, ne beszélj így – szóla Erzsébet férje kezét
megragadva – szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél
vissza a multra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd
kétségbe, és –
Tengelyi arczán leirhatatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét,
mely még az övében pihent s fojtott remegő hangon kérdé: mi történt
leányával?
Erzsébet elhalványult s hallgatott.
– Erzsébet! – kérdé még egyszer, reá meresztve szemeit a jegyző – mi
történt leányommal?
Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arczának szörnyű kifejezésén, ismét
hallgatott s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a
történteket elmondhassa.
– Hát igaz? – szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi – leányom
megbecstelenítve!
Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté,
egymásután elősorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy
becstelenítésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz
támaszkodva s reszkető ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet
vigasztalhatá.
– Igen, igen – szólt végre keserűen mosolyogva – minden rendiben van, a
dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s
leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe és a felség mindent
visszaad, mindent! Oh ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét
visszanyerheti!
Vándory ismét néhány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért
Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes
szándékkal jött a házhoz.
– De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? – vága közbe Tengelyi
mindinkább elkeseredve. – Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról
ellovagolva, lovát künn kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként
házamba lopódzott, hová világos kivánatom következtében jőnie nem volt
szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes
szándékait?
– A jövő legjobban meg fogja mutatni – szólt Vándory nyugodtan – ha
Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? – Erzsébet halkan
ismétlé e szavakat.
– Ha Rétyné lesz, úgy-e asszony? – szólt haraggal Erzsébethez fordulva
Tengelyi – s te kivánod ezt; te talán, midőn az egész történt, magadban
áldád Istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod-e, hogy
lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet,
mert hiuságodnak élte boldogságát áldoztad fel? Leányom Rétyné; mert
megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel
fogadva a házban, melybe lép, gyűlölettel a családtól, mely őt körébe
nem veszi, hanem tűri, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló, kit
férje kegyelemből fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely
alatt őt az otlárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai
között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.
Erzsébet sírt.
– Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony – szólt Tengelyi
szenvedélylyel – nincs könny a világon, mely bűnödet lemossa. Volt-e
jobb, szeretőbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belőle?
Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték,
megfeledkeztem multamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha
körüljárva köztük minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott, és
most! ha majd pirulnom, ha szememet, mint gonosztevőnek kell lesütnöm,
midőn Vilmám említtetik – –
– Az Istenért, légy irgalmas – szólt a székhez támaszkodva Erzsébet, –
ha szeretsz, ha valaha szerettél.
– Ha szerettelek? A mindenható Isten tudja, miként szerettelek;
házasságunk első napjától volt-e egy keserű szó, melyet ajkaimról
hallottál, volt-e kivánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet
előtted titkoltam? S mit tevél te annyi szeretet után? Ismerted
nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megigérted,
s a pillanatban, mikor ez igéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy
megcsalhass. Ákos előre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi,
megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék
s távol házamtól örültem azon pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli
lények körébe léphetek, kikben e földön bizhatom, addig ti vártátok
vendégteket, nem kivánva mást, mint hogy valamikép idő előtt haza ne
jőjek. Ez a mód, metylyel szerelmemet viszonoztad.
– Isten látja lelkemet Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.
Tengelyi szemeiben vad tűz lángolt. – Ne szólj hozzám – kiáltott
magánkivül, – menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a
pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam –
Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja megnyilt s Vilma,
ki gyors léptekkel kijött, apjai lábaihoz borulva, kérő hangon kiálta: –
Apám!
Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában megtámadva,
apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bizott,
csalatva látá; eddigi boldogsága romjai felett nem győzheté le
érzelmeit, s indulata határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett.
Vilma nyájas hangja szenvedélyeinek más irányt adott. Az átokra emelt
kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó
elakadt a szelíd gyermek előtt, ki térdeit átkarolva, kérő tekintetet
vetett a szerencsétlen apára.
– Megbocsátasz-e Vilmádnak – szólt gyönge hangon a leány.
– Jer szivemhez – szólt felemelve gyermekét Tengelyi. – S apa és lány
sírva feküdtek egymás karjaiban.


XVII.
Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal
karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte
megszégyenlé, hogy mint mondá, ily kicsiség miatt csak egy perczig is
eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról
hivatott s még inkább Vándory – mert az első minden diplomája mellett
alig talált volna engedelmességet – a sebláz miatt, melynek jönnie
kelle, a betegágyba fekteté. S itt találjuk őt most, elég rosszkedvően
vánkosai között, míg barátja, Kálmán szivarral kezében ágya mellett ül s
öreg huszárja, János a sérült kezet időről-időre hideg borogatással
takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág és kényelmes. Az
asztalokon ujságok s könyvek, a falakon néhány híres magyar férfiúnak s
ép annyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld
posztóval bevont falon fegyverek, lovagló- s kocsisostorok, melyek
között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy minde
vadászkészület nemcsak diszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa
mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelől, egypár szép, női kezek által
készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet,
hogy úrfiszobában vagyunk, nem említve a karszékeket, melyek mint tudva
van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatal úr
szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő
foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék czélszerűnek tartják, hogy
gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák; vagy azért, mert
idősbjeink érezve, miként hazájok iránti tartozásukat csak ülés által
szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a
lehetőségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve,
melyeknek mindegyike valóságos kinzó eszköz; vagy végre talán mert
elfajultunk s az ivadék, mely megelőzött, legalább székei után itélve,
tízszer keményebb volt, – mindennek megitélése nem engem illet; azonban
tény: hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz
hasonlítani lehet, s hogy épen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt,
Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a
szék jóságának tulajdonítottak.
Azonban minde kényelem, melyet a kandallóban égő tűz még nevelt, az
ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól
elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepett oly
váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el; Kálmán, ki azon meleg
részvét által, melylyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra
megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely
közte s Etelka között emelkedik; s az ifjak, miután egymásnak
történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában
csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvencz agara, osztozni látszék urának
rossz kedvében s az ágy előtti pokróczon kerékbe feküdt s ha néha urára
föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János,
ki időről-időre friss jégborítást vagy más valamit hozott, járt pengő
sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha midőn ifjú ura szomorú képét
látá, rosszkedvűen fejét csóválva.
– Teins uram! – monda végre a huszár, midőn ura karjáról, mint látszék,
több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.
– Vigyázzon karomra – kiáltott Ákos.
– Oh, én vén szamár! – sóhajtott az öreg – mindig rosszul veszem le a
ruhát.
– Semmi baj, most nem fájt – szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét s
egyszersmind elmosolyodva erőlködésein, melyekkel érintéseit a
lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett. – Mit akartál előbb mondani?
– Hát csak azt akartam mondani, – válaszolt János – bizony rossz időnk
van.
Ákos az ablak felé fordult s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt s
miután egy ideig a kertbe kinézett, nol a fonnyadt lomb, mely még a
fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá,
szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkiséretével a legvígabbat
is elkedvetlenítheté, felsóhajt s ismét hallgatva tért vissza székére;
míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá s fogai
közt egyet káromkodott Kálmán ellen, «ki a helyett, hogy a beteget
mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól
semmit.»
– Bizony az a krumpli, mit most szednek – szólt János, ki ismét
visszatért az ágyhoz s hosszú bajszát pödré – mind elromlik.
– Meglehet – felelt Ákos s ismét hallgatás lőn.
– Eje, ej – sóhajtott a huszár – csak ne menne senki agarászni
határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.
Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről s s párszor körülforogva
ismét lefeküdt.
– Ez a kutya is egészen neki szomorodott, teins uram! – jegyzé meg
János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elő, de
mind hasztalan! Végre kiment s friss jégborítással tért vissza.
– Hisz épen most raktál, – szólt Ákos türelmetlenül.
– Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.
– Nem bánom, add ide – mondá Ákos, s a sebre új borítást tétetett. János
az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át
fején, a huszár megállt. – Teins uram! – szóla.
– Mi kell?
– Hát csak az, kérem alássan: fel se vegye a teins úr, katona dolog, nem
tesz semmit.
– Mit ne vegyek fel? – szólt Ákos bámulva.
– No hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom,
hiszen nekem is volt részem benne, Aspernál s később a lipcsei
ütközetben, még Francziaországban is kaptam egyet-kettőt a ferkóktól, de
se baj! Nem kell szomorkodni teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi
asszonyt egy oldalbordából készítette, a hol pedig a csont mind ép, ott
mégis egész legény egy kikerül.
– Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?
– Hát min teins uram? – szólt a huszár jókedvűen, csakhogy valami
beszélgetés kezdődőtt, – hisz jól tudom, az ilyen úrnak jobban fáj.
Mikor kimasiroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak
kis ujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is
ment! Végre ők is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz,
golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s ép úgy meg is
gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy
eszik. Béke idején az ember nem is hinné –
Ákos elmosolyodott, de arcza előbbi szomorú kifejezését vevé fel, midőn
sóhajtva hozzátevé: – Hidd el János, ha más bajom nem volna, mint ez a
gyermekség, nem látnál ily rosszkedvűnek.
– Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el – szólt az öreg huszár
s egész képe mosolygott, midőn fejét hajtogatva minden módon tudni
akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. – A nótárius kis Vilmája,
úgyre bár? Ej, az a szerelem ép olyan, mint a dohány, mikor új, oly
erős, könnybe lábbad az ember szeme, ha csak rá néz. De tudja-e teins
uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?
– Mit?
– Hát elvenném.
– Bohó, csak tőlem függne!
– Hát kitől? Ej! – szólt az öreg fejét csóválva – hisz e kis lövés miatt
a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higye el, ha valakinek
három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma még se menne máshoz.
Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz, – s ezzel az
öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.
A baráságos állás, melyben Jánost urával találjuk, olvasóim egy része
előtt talán csodálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges
tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset,
írni épen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért
vissza a háborúból, s Taksony-megye által huszárnak fogadtatván, innen
rövid idő mulva Ákos apjához, akkori főszolgabiróhoz került. Ez idő óta,
jóval mielőtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta.
Mikor ura főbiróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele
avandsirozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midőn ez
második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérő járt; s ha
a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben,
mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve
szerint és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a
mult jobb időkről, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins
asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert
mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik s azért
becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette,
testől-lelkestől övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott s ebédnél több
tányért s palaczkot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudták, hogy
nyalkább legényt találhatnának és sok arcz van a világon, melyhez a
sárga zsinorú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyős képéhez,
melyet csak homlokán a hosszú sebhely s órási bajsza ékesíte, ez is oly
színű, mintha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik, – de hogy
hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok között ennyire bizhatnának,
a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e
tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jól esett, hogy oly valaki
váltja tányérait, kinek mellén több színű szalagot láthatott, sokkal
nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily
viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak
leghatalmasabb eszköze a megszokás. Ministerek, kik hivatalaikat sokáig
viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát
elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat,
tőlök megválni mégis lehetetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is
napról-napra nőtt, főkép ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a
házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen
változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki ha Rétyékről
szólt, soha máskép, mint «mirólunk» nem beszélt; s az egész ház
becsületét legalább ép úgy hordá szívén, mint az alispán maga.
Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt
találunk. Nem is lehet máskép. Emberi gyengeségeink közé tartozik:
szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, s
kik velünk mégis úgy bánnak, mintha mi lennénk a felsőbbek s ezen vágy
sehol sem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek
között. A szolgának jól esik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak
nevez, kinek csizmáit tisztítja, sőt kinek egykor talán bérében álland,
tökéletes egyenlőség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három
láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagy bajuszú
embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a
többiek mind, kiket az úri szobákban talál, őt föl sem veszik, vagy
legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát
szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat,
számtalan kis titok, melylyel szülők s uraság megcsalatnak, mindinkább
nevel, s ha néha a szolga elküldetésével végződik s azon szomorú
tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlőség utáni vágyunkkal a
világon teszünk, azért nem kevésbbé kellemes.
Az öreg huszár, ki senkit gyermekeknél inkább nem szeretett,
katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya
gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömet, s
valahányszor a ficzkókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét
elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok
derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már
kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos
dajkája, a szobából kiment, ő vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein
tánczoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkaczagott örömében. Mikor a
gyermek pokróczán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a
földön s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midőn először
tatá-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy
látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre
mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé – s úgy
látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajuszon – nyeré
egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s
ha néha ura által megdorgáltatott is, is, hogy huszárból dajkává vált,
szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most először érzé magát
kielégítve, midőn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá
hajlandóságát.
Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy
a legszilajabb, ki minden idegentől sírva elbuvik, szép asszonyhoz első
pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bir
is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott,
hihetőkép ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a
gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet
követve ép oly ritkán csalódik, mint később tapasztalások után indulva
sokszor – ezen ösztön erősen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha
boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával
lehetett.
Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon
van, nem igen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb
legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi
társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a fiatal nevelő is, ki
Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az
öreg huszárra bizhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat
teljesíti, melyek fiatal úriembernek vállait terhelik. Ha igazság volna
a világon, sőt ha csak regényekben is türetnék, mondanám: hogy Ákos az
öreg huszár által neveltetett; de azt legalább bizonyíthatom, hogy a
gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának
köszünhetett. Szép napokon ő járt vele a kertben, a mezőkön, ha szél
fútt, ő bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép aranyos papirossal
fölékesítve maga készített; ha esett, ő igazította a kis malmot s
hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végig futó csatornákon a gyermek
nagy örömére vízre bocsáttattak, sőt a hosszú téli estéken is Ákos
egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket
a régi katona bajszát pödörve órákig elregélt.
Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe
vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak
vagy dőltek el s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók minden embernek
erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén fentarthassa:
János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt
életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, ő közelről látta,
ő részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának
elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, melylyel ez minden kicsiséget
tízszer végig hallgatott. János előadásában voltak bizonyos hiányok, az
elbeszélő például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott
ferkók tulajdonképen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek
százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza, azon kis
történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétől végig
mindig győztek; de mind a mellett a hallgató s beszélő egészen
kielégíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket
kivánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában
gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos első történettudományát
apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben
szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint
történetkönyveinkben a népről, úgy János elbeszéléseiben ép a vezérek s
felsőbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban:
kevésbbé valók avagy érdektelenebbé váltak-e ezen előadásai? Egész
képzelő tehetsége ily módon János által foglaltatott el. A gyermek, ezen
elbeszélésekből választván ideáljait, természetesen nem Napoleont, hanem
Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált s kit az elsőnél sokkal
nagyobb férfiúnak tartott; ezekből meríté tudományát, s tudjuk, hogy a
ki a gyermek képzelő tehetségére hathat, az egész valójának irányt ad,
János ellenben, ki életéből senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott
még, egész multjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha
Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta
volna hozzá inasnak.
Itt a viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos
fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének,
melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más
foglalatosságokat nyujtottak, sőt a vén inas, ki nem egyszer nevelői
szerepet vállala magára s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá,
mihelyt esett, felczipő s esernyővel, mihelyt hűvesedett, köpenyeggel
jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált; de Ákos sokkal jobb
vala, semhogy boszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott
volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, fél
óra mulva engedelmet kért s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem
voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi s juratusi évei évei
alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki
ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden
mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyilt,
barátságos mód, melylyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán előtt nem
vala váratlan.
– Az öregnek tulajdonkép igaza van – szólt Kálmán, rövid hallgatás után
folytatva a beszélgetést, melyet János kimenve abba hagyott – Vilma
szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani; barátom! nincs okod
szomorkodni.
– Nem is azért szomorkodom – válaszolt felemelkedve ágyában s kezét
karjára támasztva Ákos. – Vilma nem tartozik azok közé, kiknek
szeretetét, ha egyszer birjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon
boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt.
– Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz – mondá Kálmán.
– Nem, nem – folytatá Ákos – csalódol; ha van ember, derült életnézetű,
én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a
jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta,
melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint
iparkodom, nem birom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még
soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús előérzetek töltik el,
mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.
– Sok vért vesztettél, ez az egész.
– Nem az, – válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva, – mikor Vilmát
először keblemhez szorítám, mikor szive dobogását érzém, s ép akkor,
boldogságom közepett riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a
gondolat támadt lelkemben: vajon nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez,
melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak
nyájas, örömteli jövő állt képzetem előtt, most miután legszebb
álmaimból ily durván ébreszttettem fel, több figyelemmel tekintem
helyzetemet s nem sok megnyugtatót találok. Senki nejét boldoggá nem
teheti, ha a helyzet, melybe őt állítja, ha az emberek, kikkel őt
érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok?
Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.
Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.
– Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést
értem, mely abban áll, hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat
akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltűrik, de értem azt, mely
szivből jő, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A
szerelemnek nem elég, ha tűretik, neki részvét kell, s ha midőn
boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy
kétkedő mosolylyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete
mellett magánosan érzi magát; s ha kettős szeretettel ragaszkodik is ily
viszonyokban ahhoz, a kit választott, nem boldogsága, hanem fájdalma
érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást
megértse; azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai között
élvezünk, az egész világ hasztalan zugolódik ellenünk; de nyugodt
szerencséhez, s ez az mit a házasságban keresünk, két sziven kívül, mely
egymást érti, még vajmi sok kell!
– Idővel tán ez is kiegyenlíttetik – szólt Kálmán biztatva – de most,
meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyülölik egymást, az ember
szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma
a zsidótól hallá, hogy irásai elraboltattak, abból, hogy nemessége épen
akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész
cselszövényt következtetett, melynek főmestere – – –
– Apám? – kérdé Ákos ijedten.
– Nem ép az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok s csak
Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások
eszközének tartja.
– Apám ily tettre képtelen – szólt Ákos gondolkozva.
– Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik
rablást is, mely a lelkésznél megkisértetett, hol szintén csak irományok
kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában
találhatott, csak ép azon fiókot törte fel, melyben Vándory irásai
voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak s a jegyző nem
egyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez,
vagy legalább ugyanazon fő gondolta ki. A többi közt – tevé hozzá kis
szünet után, mint ki oly valamit kérdez, miről nem tudja, nem fog-e
rossz néven vétetni – nem hallottál semmit Vándory irományairól?
– Nem én – válaszolt Ákos, – töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor
lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák,
vagy ő maga félthetné.
– Azt mondják mindenfelől – válaszolt Kálmán halkabban – hogy ez
irományok családodat érdeklik.
– Családomat?