A falu jegyzője (1. kötet): Regény - 14

födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelü épületek
között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok.
Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláirás útján
készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök
ideje óta nem nőttek! a szederfa-iskolát, hol József-császár korából
megmaradt három fa évről-évre várja az új sarjadékot, míg új szeder
ültetvény helyett körében csak fejes káposzta tenyészik; a kövezetről is
szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva,
úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zötyenésekből veszik észre.
Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a
megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.
Az előszoba, mint a civilisált világban minden előszobák, mert ezek
bizonyos emberekre különös vonzó erővel birnak, telve van várakozókkal.
Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit, kik
mint katona-nemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol
legmélyebben tisztelt fősipánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket
tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú
sora, a táblabirák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a
tisztujítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen
tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia felforgatásán
töri fejét, s hogy az állam biztosítására elkerülhetetlenül szükséges
B.-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a
megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság
veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző
kezelt, más vallás hatalmába kerül, vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye
pecséte úgy is protenstánsra bizatott, a tollat ugyanazon hitfelekezeti
egyedre bizni nem más, mint a catholicizmus megsemmisítése. S
valahányszor a tanácsadók egyike kijön s a főispánnal tartott
beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszerű
ismétlésére, mint mit benn töltött – párthiveinek elmondja, nagy öröm
támad a hallgatók között, mert a főispán velök mindenben tökéletesen
egyetért.
Gyetyagyujtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a
tanyákra, másik a casinóba sietve, melynek tagjai ez estvére politialis
tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek
főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s
alá jár szobájában.
A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi
hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon
stereotyp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden
főispánról, legalább beigtatása alkalmával elmondatnak – jeles ember
vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magas állású
férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megaczélozva
csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha.
Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal
melyre ujságok s azzal, melyre bankjegyek iratnak – támadtatik meg, elég
ha a szív kissé megkeményedett, elég ha a római «nil admirari»-t nemcsak
jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e
tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.
Ha mindenek előtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s
asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván
szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek
megismerésére sok idő kell – legnagyobb ellensége meg fogja vallani,
hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet ő
excellentiája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima
homlokát, s szája körül nem szünő mosoly játszik – attól, melyet bölcsek
ajkai körül látunk csak annyiban különböző, hogy benne keserüséget nem
vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit
mondjak ruházatáról? mert miután más regényirók személyeik köntöseit
leirásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A
világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó
bundában nézzük; a hölgy szivesebben borul keblünkre, ha szép atila,
mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényirók sem
ignorálhatjuk. Az arczon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése
magas helyzetű egyedeknél főkép ily alkalommal szinte a ruházathoz
tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de izletes. Zöld atila
agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű
nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne
láthattad, – ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről az nap
mondhatunk. A tökélyről, melylyel e ruhadarabok egytől-egyig
készíttettek, olvasóim, ha csak Bécsben nem készíttetik magok is
ruháikat, alig birnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen
kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan
szólanom. A természet midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek,
kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások
mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet
ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk.
Valószinű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre
illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség
mindenkinek, ki e városba jő, charactere után kérdezősködik, értve ez
alatt a czímet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy
értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb
helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos czimet el nem
fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi
czímünkhöz illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe
láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon
hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos
mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot
illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagy
úrra, s legfeljebb az iránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagy
úrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk
meg.
– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve, – hogy holnap
minden jól fog menni?
– Azoknak kivételénél, kik talán megveretnek, közkivánat szerint –
válaszolt a titoknok – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgy is csak
testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egy pár
kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó, becsületes ember,
önként lemond hivataláról s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az
egész nem érdemes, hogy excellentiád csak egy perczig aggódjék.
– Csak kicsapongások ne történjenek.
– A városban két század gyalogság van, a vasasok holnap reggel jőnek, és
–
– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig
rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő
használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.
– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – nem hiszi
excellentiád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi
s Réty talán tízszer kérdék, megtétettek-e a nyugalom fentartására
szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy
nyakamba nem borultak. Taksony-megyében már excellentiád előttöse alatt
megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak
szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék,
talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.
– Ne enyelegjen ön.
– Mit tehetek róla, ha minde baj között néha nem nyomhatom el jó
kedvemet. Excellentiád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak
az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános
romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a
pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem
nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét
kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak
sárga, vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajduk
egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi
gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék
e nevekhez. Ha excellentiád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne.
Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utolsó gyűlésen
a húst kilencz krajczárra szállíttatta le; míg a szomszéd korcsmában a
megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik,
ki oly buzgón vítt a tíz krajczár mellett; s mikor a kávéház mellett
elmentem, egy vezető ép azt vitatá, hogy Veszősyt főbirónak választani
nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellentiád nem is
képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Épen most
volt Slacsanek nálam, keserüen panaszkodva, hogy két legjobb kortese
elraboltatott.
– Elraboltatott?
– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés
s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a
püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellentiád az utolsó
tisztujításról? Óriási ereje, melylyel egy egész tisztikart vállain
elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főkép
tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött: a kortesség
gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert
a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint
erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint
barátokat szerezhet magának. Most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez
szegődött s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot igérnek egy más
erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák
ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy
közülök csak egy váljék szolgabiróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom így
hivják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap
barátjánál egy hordó bor mellett a tisztujítás fölött kis barátságos
beszélgetés lesz, oda igérkezik. Másnap elmegy s a társaság által, mely
titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja
be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje
fölött s faluról falura csak azért czepeltetik, hogy az a hiedelem
támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart,
Zsoltáry mindig részeg s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár,
szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák
foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely
mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér
nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn
követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára,
mely vele szüntelen játszik s valahányszor a szerencsétlen
visszaemlékezve a tisztujításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy
veszteni, a mint épen szükségesnek találja, úgy hogy a szerencsétlen még
most sem került ki kezeik közül s holléte sem tudatik.
A főispán nevetett. – És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?
– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellentiád nem képzelheti,
mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha
több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s még sem látta
át, hogy a falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot
reformálhatjuk.
– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyujtózkodva – de ki tehet róla,
ha mint mondja, nagy befolyása van.
– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory,
ki mint excellentiád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által
oraculumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki
valaha ügyvéd is volt, s most a félnemességnek kérelmek irásával,
törvényes tanácsokkal, s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért
már excellentiád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty
vele sok ideig szoros barátságban élt –
– Tudom, tudom, dæmagog! Rég hallottam felőle.
– Talán nem annyira, mint excellentiád gondolja – monda a titoknok, ki
egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos
helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul
elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra
kényszerítnek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek,
dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak.
– Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni
szoktunk. Az elvek, melyeket dæmagogok személyes czélokra eszközül
használnak, neki czélok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának
szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre
van.
– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva, – ha fél századdal
előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utólérheti.
Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.
– Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire
elkülönözve állnak, s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, mely
által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő
érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellentiád
látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan,
kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán
érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik
vezércsillagul a szoros logikát tüzék ki magoknak, azokat a sokaság
ritkán követi.
– Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a főispán, ki
titoknoka ügyességének sokkal több hasznát vevé, semhogy szabad elveit,
főkép így a la camera, nem tűrte volna, – majd meglássuk. A jegyző
feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit
elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan,
ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink
tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előitéleteiket legyőzhetjük, de hatvan
éves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán
Tengelyi még csak ötvenkilencz.
– Nagyon csalódnám, ha excellentiádnak igaza volna – szólt a titoknok
nyugodtan.
– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve
székéről, – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arczai a többieknél
pirosabbak, legyen meggyőződve, épen ezek festik magukat; és száz eset
között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt
következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem
rossz néha ezen elv szerint itélni a politikai jellemekről is. De úgy
tetszik, hallok valakit – kérem önt nézzen ki, s ha Tengelyi, – hagyjon
magunkra.
A titoknok kiment, s kevés perczczel utána, mélyen meghajtva magát,
Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét
a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.
– Megbocsát – szólt a főispán, – hogy miután a megye többi
tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél
kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a
távolságot, hideg formasággal felelé, hogy ő excellentiája mindig
parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi
jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól,
kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.
– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől
elválasztani nem tudom, s önt collegáival egy sorba teszem.
– S excellentiád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. A
mi belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől
független marad, s nagy sziveket, fellengző gondolatokat találni
némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit
ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk
becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel
többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kiván.
Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol
excellentiád velem?
– Ezelőtt néhány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon
állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél
redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését
– ha oly időkre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán
kellemetlenek.
– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellentiád szegény
személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig birok
annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.
Tengelyi szavaiban s főkép a hangban, melylyel azokat mondá, több
keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog,
melyet öntől kívánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé,
melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis
bizalom s barátság irántam, kevés jó akarat s örökre lekötelezhet.
Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában
nevelve, az élet sötét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb
részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főkép azoktól, kik
nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak
bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek nézete szerint talán
bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző czél eszközének
csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:
– Ha, mi tőlem kivántatik, elveimmel megfér, excellentiád bátran
számolhat reám.
– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kivánatot
föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről
hallok, meggyőztek, hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a
körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a
reájok bizott talentumot nemes czélokra használhassák, inkább elássák
azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének.
Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.
Tengelyi, kinek e szavak jól estek, mert bármit mondjunk, kevés van, ki
ócsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép melyet érdemel, közönyös
maradhatna, meghajtá magát s a főispán kis szünet után folytatá.
– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását;
helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe
jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek,
szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos
jótéteményként fogad el.
A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más
helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna, itt a jegyző
hallgatott.
– Ne vegye kiváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap
tisztujításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a
körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára
lehet.
Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már
felnyitá ajkait, hogy előtte egész szivét kitárja, de eszébe jutott,
hányszor hallá, hogy a gróf négyszem között a legérzékenyebb hangon a
legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy czéljait keresztül
vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző
csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, ő
excellentiájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.
A hizelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal
erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki
Taksony-megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött
nyájassággal folytatá beszélgetését. – Ön félreérti czélomat, hígye el,
a mi a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki
pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon
kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem e népnek állapotját? nem
kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól,
kiket helyökbe tenni kivánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket
magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a
főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem
parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok,
szóljon nyiltan előttem.
– A nép helyzetét kivánja tudni excellentiád? – szólt mély sóhajjal
Tengelyi, – oh ki birná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe
jött, nem nézett-e ki excellentiád ablakán, ha kocsija valamely falun
keresztül ment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig
parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utczákon vagy künn
marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vigságot, mely a nép
életét más országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol
boldog nép lakik, nem ilyen.
– Engedjen meg Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A
magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet,
férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig
láttam.
– Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt
emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi
század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Ugy
látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár,
Isten által nem is teremtetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de
ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk
rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt s gyolcs ingén s gatyáján
kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e?
Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen,
de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb
fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik,
míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát
jobbágya vetésein?
– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan – de higye el, e
részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely
földmívelő osztályával a jólétre nézve kiállják az összehasonlítást.
– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem
laknak-e a magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között,
kik nem kevésbbé hontársaink, kik nem kevésbbé igényelhetik
figyelmünket? Nézzen excellentiád e megye orosz népségére. Rongyosan,
éhségtől beesett halvány arczokkal látjuk e szerencsétleneket harmincz
faluban, s mi történt eddig e faj jobbléteért s fölvilágosításáért? Mi
történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy
belőlök e hon hív polgárait neveljük?
– Önnek igaza lehet s a nemzet talán nem sokára át fogja látni való
érdekeit – mondá a főispán, – de mit tehet megváltoztatására a megyei
tisztikar? mit tehetek én?
– Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A
nemesség megyei rendszerével sánczokat épített maga körül, melyek mögött
kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is.
De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sánczok mögé miért nem
veszszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk
szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a
népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása
hazánkban óriási. Nézze excellentiád Veszősy járását s hasonlítsa össze
a többiekkel. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszünt, a kisebb
gonosztévők számára egészséges fogház épittetett, a gyermekek iskolába
küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s
mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly
országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a
tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein
kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh vegye kegyelmes uram
pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e
megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik,
s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e
hazában.
Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket néhány magas elvek
hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az
emberek, nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind oly
kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez
keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül
tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi
a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi kitárva keblét, azt, mi
lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem
érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala szinlett, melylyel mondá: –
Volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni
akarok.
Tengelyi észrevevé e hatást, melyet szavai a főispánra tettek, s még
inkább lelkesülve folytatá. – – S nem függ-e hát excellentiádtól? A
megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem
szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket ép úgy, mint Réty,
Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte.
Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse fel azon
embereket, kik mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak,
vagy azt szerénységből nem keresék. Higye el excellentiád, megyéje
gazdag szép jellemű férfiakban, s Taksonyt boldog nép fogja lakni
kormánya alatt.
– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szivem int, ha az,
kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag
vezetheti, nem volna ép ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nem csak a
művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor
kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, melylyel
dolgozik, nem alkalmas eszményének valósítására.
– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán,
nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal
dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem
ez-e feladatunk a gyakorlati életben, a politika terén is, hol ideáljait
talán senki sem érte még utól, de hol a haladásnak még a lehetősége is
megszünt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túl menni nem mer, ha
senki oly czélokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem
lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellentiád kimonda, nem tartozik
azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát,
s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési
vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy
hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte
olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas czélok után
törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része épen az, hogy aljas
indulatokat is nemes czélokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik
minden felsőbbségnek hizelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Nero
Antoninként czélul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik
aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan,
kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higye el kegyelmes
uram, a hatalomnak soha sem hiányzanak követői, legkevésbbé akkor, ha
nemes czélokat tűz ki magának.
– Ön megfeledkezik helyzetemről; Réty, Krivér, azon emberek, kiknek
hivatalban maradását ön legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben
vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem
engedé, hogy állásáról megfeledkeznék, – épen azok, kik e megyében
politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?
– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez,
semhogy azt, mit mások eszméik létesítéseért tesznek, nem méltánylanám;
de a buzgóság, melylyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk,
terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát
föláldozzuk, főkép ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek,
ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszinezet, mely
rokonszenvemet birja, nem cselekszik máskép, de az, mi rossz, jobbá
válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai
küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk
azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye