A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 14

A csillagász komoly tekintetet vetett a szólóra: – Dicsőségével
tetteidnek, s a téged imádó nagy hazának közepette, – Istenemre! nem
egyedül; fénylőbb kisérete e földön ma nincsen senkinek.
Mátyás keserűn mosolygott: – Öreg! közel állok honomhoz, mert keblemben
hordom azt. – De későn érik a dicsőség gyümölcse, élő le nem
szakíthatja; – századok szűrik meg egy nagy névnek anyagát, míg világos
lesz: mi tiszta volt benne, mi salak? – A tetteket is a jövendő bírálja.
– Ha mint királyt fény köröz, s kíséretem dicsövedzett? szólj: kinek
közelében van a férfiú, az ember, az ifjú! ki szeret vagy gyűlöl;
vonzódik vagy undorodik, vágyik vagy irtózik. – Mondd! megszűntem-e
ember lenni? s midőn az egész világ szeret, e társas életben özvegy
maradjon-e lelkem s egyedül álljon? – Férfiúbarátság ezt be nem töltheti
egészen; az érzékeny szív nőkeblen pihen meg a tett súlya után, s egy
órája a szerelem odaengedésének, mondd! mivel ér fel? s tanácsolj! – Ha
a nap fáradalmai után haza térek; nincs angyalian-vidor arcz, mely
fogadjon! nincs kebel, hová érzésem heve átömöljön! nincsen szem,
melynek sugáraiból a mennyet szívjam keblembe! – A királyt egy
kerítvénye a hódolóknak övedzi! – az ember – a szeretni vágyó – pusztán
áll a világban!
– A hon óhajtását előzé meg felséged e nyilatkozásban. Én jobb tanácsot
nem adhatnék, mint azon eszmét, mely királyomnak szavai alatt rejtőzik.
Európa fejedelmi udvaraiban nemes hölgyek vannak; a franczia király,
például, örömmel lépne leánya által a legközelebb viszonyba
felségeddel.[45]
– Feledted-e – mond a király sötéten – békeeskümet? hogyha gyermek
nélkül hal meg nőm, második nősülésre nem lépek.
– Nem feledtem, uram király! de hiszem, hogy Fridrik császárt rá lehetne
birni a feltételrőli lemondásra.
– Hiszed-e azt? – kiált fel az ifjú némi hangnyomattal – úgy te nem
ismered őt! – Az egész békealkuban, az egy korona váltságának
visszaadását kivevén, nincs feltétel, melynek inkább örült, melyre
többet számított. – Ő attól soha el nem áll.
– Most talán nem, de a jövő sokat változtathat.
– Csalatkozol: ritkán hoz jobbat a jövendő! S vedd a dolgot úgy, a mint
áll, s miként esküm következésében kell azt venni: én a honnak királynét
nem adhatok a nélkül, hogy békeeskümet megszegjem. A dolog tehát
lehetetlen s szót sem érdemel tovább; de hidd: vannak óráim, melyekben
örülök, hogy ezen eskü nem enged hűtlennek lenni szerelmemhez.
– Királyom!
– Ne szakaszsz félbe; – mondd, mit vétek honom, mit esküm ellen? – ha
királynét nem adva a trónnak, nőt! – nőt Isten színe előtt csatlok
szívemhez! olyat, kit szeretek, kivel lelkem rokon, ki szívemet érti, s
ma királyné lehetne, mind szépségére, mind eszére és szívére, melyek
páratlanok!
Bretizláw feszült komolysággal bámult maga elébe. – S ha valaha
Fridriknek szándéka változnék – szólt – azon nehéz feltét megszűnnék,
mit tennél akkor? Nemde a nemzet szólalna fel, s kívánna trónjára
királynét, ki annak méltóságára született, a honnak érdekében kívánatos
s ki előtt kevély, nemes magyar arcza pirulása nélkül, hajthassa meg
térdeit.
– Ellenvetésed az, – felel Mátyás nyugodtan – mely a legközelebbi, s
melyet mindenki tehetne nekem. Fontosságát nem tagadom, – bár oly
állításon alapul, melynek kétességét magad megismered; de hallgass ki
engemet. – Ha tenném azt, mit előttem tettek sokan, s teendnek utánam is
számtalanok: hogy szeressek olyat, kit nem becsülhetek, s kinek
szerelmét az oltár szentsége nélkül élvezhetném, – állana ellenvetésed.
De a hölgy, ki szívemet birja, sokkal nemesebb, mint hogy ily viszonyra
léphetne bárkivel e földön. Én ismerem őt, és sokkal mélyebben
tisztelem, mint hogy valaha őt kisebbítő gondolat s vágy juthatna
eszembe. – Ő csak Isten színe előtt s lelkész keze által lehet az enyém,
lehet nőm a szó legvalódibb értelmében. – Ha ő nemes, jó és nagy, –
mondd! azon hű nemzet, mely a számüzött foglyot emelte trónjára! el
fogja-e taszítani szívétől azt, kit szeret? s gondolod-e, hogy valakinek
adhassam kezemet, ki előtt meg nem hajolhatna diadalérzettel a
legbüszkébb magyar levente térde?
Az öreg hihetlenül rázta fejét.
– Hátha – folytatá a király – szándékomban – a nélkül, hogy annak
tárgyát megnevezném – a hon legelőkelői már megegyeztek volna? ha többet
bíztak ezek választásomban, mint te, s ha az esztergomi érsek, s az egri
püspök maguk ajánlották lelkészi közbejövetelöket az egybekelésre?
– Mit mond felséged? – hihetlen! a nélkül, hogy tudnák nevét annak, kit
kezével akar boldogítani: helyes volt-e az ily engedékenység?
– Úgy van! – felel a király – ők megegyeztek, mert el tudták a királyt
az embertől választani.
– Ha felséged megcsalódnék, – ha egy cselszövényes kigyó foglalna
királyi kebelén helyet, ki abba beincselkedte magát vétkes ármánynyal?
ha a hon, mely dicsőül királyában, pirulva fordítná el fejét nejétől.
– Csak neveznem kellene őt, – mond az ifjú sugárzó arczczal – jámbor
öreg, Istenemre! egy nevet hallanál, melyre tenmagad, miként én és
minden, a ki ismeri, kevély lehetnél.
Bretizláw elgondolkozott; hosszú szünet után felfogá újra a beszéd
fonalát. – Igaz, – mond – a neme a szövetségnek, melyet felséged
szándékozik kötni, a csalódás esetében nem feloldhatatlan; de megbocsát
az én legjobb királyom, ha nyiltan kimondom: épen azért nem hiszem, hogy
hölgy, kinek becsülete szent, arra léphetne.
– Miként érted ezt? – kiált fel Mátyás pirulva – szavaid sértők;
magyarázatot adj!
– Ha mindig csak az volna a vétkes, uram király! – felel Bretizláw
sötéten – ki bűnt követ el, s méltatlan az, ki méltánylatra érdemetlen:
akkor hinném, hogy oly férfiú, mint felséged, s egy nemes lelkű hölgy
közt oldhatlan lenne a házasság, mihelyt ez királyomnak szerelmét meg
tudta érdemelni; de néha az álszín csal; s ha Fridrik császár súlyos
föltétele valaha szűnik, az egekre! elég ember akad, ki gyanússá teendi
a legártatlanabb nőnek erkölcsét, ha annak származása büszkeségét sérti,
vagy terveinek sikerét távolítja.
– Így ismersz te engemet, Bretizláw? – felelt nemes fönséggel a király –
gondolod-e, hogy kinek szívemet adom, azt választatlan s megfontolás
nélkül csatlom magamhoz? – Gyermekészszel s gyermekszerelemmel ez
megtörténhetik; de én férfiúnak értem, öreg, ismerem, a kit szeretek.
– Ah! de nem változhatik-e a legjobb is?
– Nem! – felelt Mátyás – legjobb nem változik, mert nem lenne a legjobb,
ha azt tehetné. A kit én szeretek, sohasem fog változni; kit
választottam, a fölött nincs ármánynak s cselszövénynek hatalma.
– Mindezen feleletek királyomnak magas erényét, szép bizodalmát, nemes
jellemét bizonyítják; de ha őszinte lehetek: én e lépést nem javallom.
– Okaid?
– Nem tudom, hibásak-e vagy nem! de én Magyarország trónján felséged
mellett csak királynét tudok szeretni s megszenvedni.
– Van-e trónról itt szó? ti hideg szívetlen emberek! üres-e trónotok?
nem töltöm-e azt be? minek kívánnátok ott még egy koronás főt látni, ha
az szívemtől idegen lenne!? – Oly nehéz-e nektek elhinni, hogy én is
csak ember vagyok? – – De szólj röviden nekem: helytelen-e, mit tenni
akarok, ha azzal a hon érdekének nem ártok?
– Épen ez! – jegyzé meg a makacs öreg – s ha e házasság gyümölcsöző
leend? akkor – –?
– Fiaim! – felelt a király büszkén – mint Hunyadiak vívjanak a hon
csatáiban; gondolom, nagyatyjuk nevével megelégedhetnek. Istenemre, a
név ér valamit! – Leányaim boldogítsanak magyar leventéket, neveljenek
bajnokfiakat s szelid anyákat! – – Rossz húrt pendítél meg, öreg! –
folytatá Mátyás a szenvedély boldogító hevével. – Egy fiú tőle! hitemre!
– a fiú bajnok lenne! Oh Bretizláw! boldogságom függ e lépéstől;
megtagadhatnád-e tőlem teljesedését?
– Én?
– Te! – felelt Mátyás – mert jóváhagyásod nélkül nem akarnám tenni.
– S ki az, a kiről itéletet kell hoznom, mielőtt nevét hallanám?
– A legnemesb hölgy Magyarországban, – felel a király.
– A szerelem szemeiben, – mond szeliden a csillagász, ki gondolatait
olvasá az ifjúnak.
– Minden szemben! – jó öreg! hallj engem! én nőt veszek, nem királynét,
atyám szent nevére mondom! – mert ha békeesküm tilt hölgyet emelni
királyi székem mennyezete alá: nincs isteni s emberi törvény, mely
tilthatná szívem trónjára nőt ültetni, mely tilthatna szeretni! – Szólj!
ha az, kit választék, szeretne, miként én – engemet – – nem koronámat? –
ha kezemet önkényt, – koronámat kinálva sem fogadná el? – ki nőm akarna
lenni, Hunyadiné, nem egyéb? mondd! – hibáztatnál-e még?
Bretizláw némán tekintett a királyra.
– Atyám! – folytatá a király magasztalt hévvel – én megtaláltam őt, mert
a szerelem előtt rejtek nincsen; fölkerestem, s ő, oh boldogság! – a
királyt visszaidézte, elhatározottan, nagylelkűen; – de Hunyadival kész
életét megosztani, – ő szavát adta a férfiúnak: a királyt nem ismeri.
– Uram! – mond az öreg, s egy köny csillogott szemében – szeretetem
felséged iránt nincs gyöngeséggel vegyülve, szívem nem csábíthat el,
midőn eszemre van szükség; azért engedje felséged, hogy az égből nézzek
feleletet.
– Késő; – viszonzá Mátyás – csillagaid jóslatának nem hinnék már. E
tiszteletes homlokról, e nemes vonásokból akarom az ember szavait
hallani, nem a bölcsét.
– Legyen! – mond az öreg – királyom boldogságáért életemet adnám, s mint
ember, nem tudnám a szerető ifjút kárhoztatni, ki vágyik szíve hölgyének
ölében üdvezülni; de mint baráti névvel megtisztelt királyomtól, mint
aggott férfiú, kitől érett tanács kéretik, azt mondanám: ne tedd uram!
– Ah! – mond Mátyás – én rád számítok! ha esküm alól felold Fridrik, te
segítni fogsz nőmet arra birni, hogy trónomat oszsza meg.
– Soha! – rebegte a csillagász – soha! a tett meggyőződésem ellenére
van, s ha gátlani nem tudom, Istenemre! elősegítni nem fogom soha!
– Jó, jó! – mond Mátyás keserűn. – Oh minő egyedül áll a király, midőn a
mindennapiság avából kilépve, valami újat, szokatlant akar tenni! jó!
hagyjatok magamra! – a felelet terhét elbirja vállam, s ott az igaz biró
előtt a felhők felett védendem az embert a király ellen!
Késő estig folyt a vitatkozás. – Hol nyugodtan, hol keveset
beszélgettek; – míg végre a király búcsút vett.
Bretizláwnak csendes vonásain komolyság ült, de szelid nemű volt az,
szemében köny csillogott; némán járt fel s alá szobájában; végre az égre
tekintett, melynek fénylő népe nyájas derűben ragyogott fölötte. – Egy
ikercsillagzatra volt a tapasztalt szem függesztve, az öreg összetette
kezét: – Oly közel! – mond ihletve.
*
A király az estebédnél gondolkodó volt, asztalánál Galeotti ült s Ország
Mihály, kikkel éte után majd éjfélig beszélgetett: arczán neme a
fájérzetnek vala olvasható; de valami oly csendest, oly megelégedettet
mutatott kifejezése, hogy azon jóság bélyege képének, mely őt annyira
kedveltté tevé mindenki előtt, sohasem volt úgy kijelölve látszható,
mint ezen éjjel.
Távozásakor Galeotti megszorítá Ország Mihálynak kezét. – Uram! – mond –
a királyon valami szokatlan történt.
– Meglehet, – felelt Ország – ma kegyelmezett meg a vadnai foglyoknak; a
kegyelem napja örömnap Mátyásnál.


A VÁCZI EGYHÁZ VILÁGA.
A hol szilárd s gyöngéd egyesülnek,
A hol párja szelid az erősnek:
Ott az összhang igen jó.
_Schiller_
Komoróczit, mint láttuk, jó szerencséje s előre látása újra megmenték:
mert midőn az egész rablósereg a hős Mátyástól összezuzatott, ő s hű
szolgája, Orosz Gáspár, kit a Zugligetben s a Salamon tornya alatt
láttunk már, Bicskére szaladtak; Angyal diák kézhez került s fogva
vitetett a budai börtönökbe.
A király nemsokára győzedelme után Budára érkezett. – Egy napon Zokoli
Pétert jelentették; ő Zokoli Mihálynak, kit történetünk elején többször
említettünk, bátyja volt. A király megkülönböztetett nyájassággal
fogadta; több kérdést tevén előtte öcscsének sorsa felől?
Tudta-e a király az ifjú Mihálynak hollétét? várta-e, hogy a rajta
borongó gyanúból országosan kitisztulva, föllépend-e vagy nem? csak
gyanítnunk szabad; de azt itt még nem akarjuk elhatározni. – Zokoli
Péter mindenesetre azt hitte, hogy Mátyás öcscséről szintannyit, vagy
többet is tud, mint önmaga; de nem szólott, s a kérdéseket kitérő
feleletekkel viszonozta, mint kit vagy fogadás késztet titoktartásra,
vagy időelőttinek véli annak fölfedezését.
A derék vezérnek szilárd óvakodását a király nem látszott gáncsolni;
azonban más alkalommal egy este, bucsuzáskor vállára tevé kezét azon
bajtársi szellemű könnyedséggel, mely vitézeinek annyira meg tudta
lelkét nyerni.
– Öcséd, Péter bátya, – így szólt, – makacs vasfejű lovag! s aligha
némely dolgokban túl nem vág elégnél. – A valódi önérzetnek nem
tulajdona azon féltékeny kényeskedés, mely őt mindeddig rejtekben
tartja. – Minek e makacs névtelenség, midőn ártatlansága bizonyos s
holléte nem titok?
– Bizonyos lehet valami, – mond Zokoli Péter, kiben sok lelkületi
rokonság volt öcscsével, – de nem bebizonyított; ha öcsémet szent eskü
kötelezi, csak tisztán lépni királya elébe, s mondani: most szenny nem
borít, – itt vagyok! ki nevezhetné állhatatosságát makacsságnak? – Én
abban sok őslovagi szellemet látok, s ha a fiú nem hever, mint gyanítom,
s névtelen bár, de nem ismeretlen: úgy nem vádolhatom. Ha tettei itt őt
elárulták, arról nem tehet, – a mit esküje igért, híven megtartotta.
A király elneveté magát. – Mondhatom neked, bátya! – viszonzá nyájasan,
– nagyon óhajtom azon perczet, mikor e szükségtelen rejtőzködésnek vége
leend; melyet értek s mind a mellett túlságosnak tartok. – De alig
tudom, miként lehessen az – anyagi lehetségben? – ily esetekben –
erkölcsi bizonyság elég. Ki hűségét bizonyíthatja, ott és akkor, midőn
hűtlenséggel vádoltatik, az ártatlan, erkölcsi hihetőségben. – Hallod-e,
bajnok! nekem öcséddel szólanom kell, te elő fogod őt kerítni nekem,
érts jól – őt – Mihályt!
Zokoli Péter oly arczkifejezést láttata, melyen olvashatá a király, hogy
e megbízásnak kevés sikerét reméli.
– Te azt hiszed, hogy meg nem jelenik parancsomra.
– Sőt repülni fog annak teljesítésére, de – –
– Nos! mit akartál mondani? – Nem Zokoli Mihály fog jőni, úgy-e?
– Azt hiszem, – felel Péter komolyan, – s azon esetben elhatározásán nem
változtatunk.
– Sapientis est consilium mutare in melius! – mond a király mosolyogva.
– Felséges uram! – felel a bajnok, ki Mátyást igen jól ismerte s tudta,
hogy a tisztelet körén túl nem vágó tréfát szereti. – Ha az állana: én
tudnék valakit nevezni, kinek bölcseségén Európa nem kétkedik; de ki
véleményeit s elveit sem jobbra, sem rosszabbra, átalában nem szokja
változtatni; sőt az említett mondással néha gúnyértelemben él!
– Látom, – felel a király tréfás nehezteléssel, – hogy ma semmire sem
megyek veled. – Meddig mulatsz itt?
– Két napig, uram király!
– Látjuk egymást, – fejezé be Mátyás bucsuzó főhajtással.
A vezér szállására ment s ajtaja előtt egy idegen férfiút talált,
beszélve cselédeivel.
– Ki ezen ember itt? – kérdé a hazatérő, behaladva szobáiba, egyiktől,
ki közel állott az idegenhez.
– Ezen ember, – felelt a kérdett, – kegyeddel akar titkon szólani s
állítása szerint igen fontos és érdekes a tárgy, melyet fölfedezni jött.
– De ki hát?
– A budai tömlöczőrök egyike.
– Megfoghatlan! mit keres ez ember nálam? – Jó! – bejöhet.
Nemsokára belépett az idegen, mintegy negyvenöt évű, középtermetű, barna
képű férfiú.
– Mi kereseted, atyafi? – mond a vezér.
– Uram! – viszonzá suttogó hangon a tömlöczőr, a legfontosabb
fölfedezést tehetem kegyednek, de eskü alatt csak s feltételesen: – egy
embernek szabadsága s egy másiknak becsülete függ követségem sikerétől.
– Halljuk! – mondja a vezér fölingerlett tudnivágygyal.
– Uram! – folytatá az őr, – szavát adja-e kegyed, hogy ittlétemet el nem
árulja senkinek s arról, a mit most mondandok, ha kérésem foganat nélkül
maradna, nem fedez föl semmit?
Zokoli kevély tekintetet vetett a szólóra. – S minő fejedelem követe
tesz nekem ily megszorító s óvakodó föltételeket a dolog tudása előtt? –
ha titkod oly félelmes, miért mondod azt épen nekem?
– Igéri kegyed hallgatását vagy nem? – ismétlé az őr, – a dolog öcscse
ártatlanságát illeti; de esküm kötelez hallgatni a kölcsönös hallgatás
igérete híján.
– Mit mondasz? – kiáltott fel hirtelen örömmel a vezér, – mi birhatott
téged ezen esküre?
– Kétszáz velenczei arany jutalom a siker esetében.
– Értelek! – ha a hallgatás becsületemmel s jobbágyi hűségemmel
összefér, igérem azt!
– Elég! – lőn a felelet. – A budai börtönben egy fogoly van, ki – ha
kegyed, nemes vezér! becsületszavával s esküvel biztosítja
kiszabadulását s megkegyelmeztetését – eldönthetlen hitelű oklevelekkel
kész Zokoli Mihálynak ártatlanságát kivilágosítani.
– S mi neve azon fogolynak?
– Nincsen neve!
Az öreg hős kissé elgondolkozott; arczát neme a magasztaltságnak
lelkesíté. – Igen! a király megteszi érettem, – mond magában s hangosan
folytatá: – Ember! ha az, a mit igérsz, való: a kétszáz aranyat még
annyival szaporítom. – Megmondhatod azon fogolynak nevemben, hogy: bár
ki legyen ő, becsületemmel merem életét, sőt szabadságát biztosítani
azon esetben, ha okleveleit látom s azoknak sikerén nem kétkedhetem.
– Úgy ő mentve van! – mond a börtönőr, – s nekem a négyszáz arany
zsebemben! – Mikor akarja kegyed őt látni?
– Tüstént, ezen órában! – mond Zokoli élénken.
– Jó! – felel a másik, – én kész vagyok kegyedet hozzá kisérni. – Ezzel
mindketten sietve távoztak el.
*
Másnapra e párbeszéd után Budán a király udvarában nevezetes ünneplésre
készültek. – A pompás teremek nyitva voltak s bár akkor az újabb,
Mátyástól később épített királyi lak még csak tervben volt: a régi
építvények sötét ívei s bibliai képekkel ékesített tetejű teremei is
ritka szemlét nyújtának. Mindezen szobák többnyire a legértékesb keleti
szövetekkel voltak bevonva s a bútorok nagy része Bécsben és Prágában
készült; néhol a Mátyás korában Budára telepedni kezdő számos művészek
remekei is díszlettek. – A király mindennek, a mi nemzeti s ős
szokásokra emlékeztetett, nagy barátja volt; s ily szellemű vala az
ünnepély is, melyre ritka fénynyel tétettek a készületek.
Reggel számos főemberei kíséretében kilovagolt s ily alkalommal öltözete
mindig egyszerű volt s az egész kíséret ment azon ünnepélyes fesztől,
mely tréfát s barátságos közlést távolít. – Mátyás többször megállott az
utczán, ismerőit köszöntve ablakaikban, vagy a vele találkozókkal egy
pár nyájas szót váltva.
Az öreg Ábrahám házának kapujában állott, fején az izraelita főkendő,
vállán a halottas ing volt, fejér gyapjúszövetből, széles fekete
csíkokkal.[46] Ez imádkozási öltözete alól hosszú gyöngyszín talárja
folyt le; mellette Nephtali, kinek szilárd jellemét s nemes bátorságát
Vadnán volt alkalmunk bámulni, de kiben most aligha azon ifjúra
ismernénk, mert majd fél fővel magasb volt, mint akkor; szép, egészen
keleti szabású, tojásdad arczát, eredetét bélyegző vonásaival, sötét
szakáll folyta körűl; szemeinek világa határozottabb volt s termete
férfias; öltözete tiszta, sőt ízletes s az akkori izraeliták szellemében
jóval közelítőbb a keleti fényhez, mint jelenben. Testének felső részét
a halotti készület födé s vonásain, arczszínének minden virító egészsége
mellett, búskomolyság volt olvasható.
– Jó reggelt, öreg sáfár! – mond a király, ráismerve Ábrahámra, – hová
ily jókor?
– A zsinagógába, – felelt az öreg, mély tisztelettel hajtván meg magát.
– Leányodat, – hallom, – férjhez adtad, ki a vőlegény?
Ábrahám Nephtalira mutatott, ki egyét veté azon különösen jelentő,
meglepetéssel elegy bámuló tekinteteknek az ifjú hős királyra, melyek
nagy emberek ellenében szinte önkénytelenek.
Mátyás tetőtől talpig mérte meg szemeivel Nephtalit. – Szeretnélek,
vőlegény! – mond vidáman, – fekete legiomban látni. – De ti béke emberei
vagytok, jámborok, s csak idegét a hadnak kovácsoljátok: a jó forgandó
pénzt. – Szerencsét, ifjú, a szép menyhez! s te öreg, említs
imádságodban.
Mátyás kecscsel emelintett süvegén s előre vágtatott.
– Ez egy király! – mond Nephtali, utána bámulva, – ilyenek lehettek a
bírák Izraelben valaha!
Mátyás rövid lovaglás után hazatért, vendégei elszéledtek a pompás
teremekben s ő kérőknek s követelőknek ada kihallgatást.
Előszobájában a királynak két apród volt: Szelepcsényi Gyula s Csupor
Ádám; mindketten csinos ifjak s mint a király udvarában minden
szolgálattevők: fényes öltözetben, melynek szövete kék bársony volt,
gazdag nagyvirágú hímzésekkel s oldalaikon gazdag jobb kardok
csüngöttek. – Szokás volt akkori időben a kardokat párosan készíteni:
úgy hogy az egyiknek külső czifrázata a bal-, másiknak jobboldalán volt;
mint az ilyen párkardokat – bár ritkán – mai napig is láthatni. Ezeket
eleinknél a fegyveres szolgák, vagy magasb helyzetű férfiaknál az
apródok jobb oldalukon viselték, hogy uraik balján lovagolván – a
kirántásra kézügyben legyenek az egyik kard eltörésének, vagy
vesztésének esetében.
Csupor Ádám, a híres vezér Csupornak unokaöcscse, vidám ifjú volt; tele
apródi könnyelműséggel s apródi csinokkal, melyek azonban – bár sokszori
feddést szereztek neki – nemtelenségig sohasem sülyedtek. A leányok
Budán, Fejérvárott, Váczon s a hol csak az ifjú Csupor mutatkozott,
kifogyhatlanok voltak dicséretében, az öreg polgároknak nagy boszújára,
kik nem tudták eléggé őrizni tőle leányaikat. – A nélkül, hogy valaha
igazán szerelmes lett volna az alig tizenhét évi fiú: minden köténynek
nyomában volt s mindenüvé be tudta színleni magát. A történetecskéknek,
melyeket róla beszéltek, nem volt vége, a király maga is sokszor jóizűen
nevetett rajtuk; bár ezt az apród előtt sohasem tevé, igen is
hajlandónak látván őt arra, hogy ily nevetést biztatásnak tekintsen.
Szelepcsényi Gyula sokkal szebb volt az előbbeninél, bár arczában azon
érdekes valami, a mi szenvedély-, vidámság- s bátorságból olvad össze s
a nőnemet szívén ragadja meg, hibázott. – Komoly, fontos s éjjel-nappal
helyt álló maga, szeles pajtását nem egyszer segítette ki a bajból.
Szelepcsényi karszékben ült, míg a másik, ki épen akkor érkezett,
kalpagját felrázta, hogy prémje annál lombosabban álljon és sűrű fénylő
fekete fürteit egy aczéltükör előtt rendezé el. Ezzel két kezét
csipőjére tette s bizonyos kedvteléssel hajlongott a tükör előtt.
– No! mit mondasz, Gyula? – nem utolsó gyerek vagyok, úgy-e? nézd! e
dolmány nem úgy ül-e csipőmön, mintha ráöntötték volna?
– Hallod-e, Adi! – felel a másik önkénytelen mosoly vonulván el ajkai
körül, – minden szépséged mellett, mely úgy sem a hímje, többet érne egy
kis pontosság benned s pajtási figyelem! két órája, hogy itt magamban
vagyok; s csak az szerencse: hogy a király ma igen hosszas
kihallgatásokat tart.
– Nem tudakolt-e senki?
– Maga a király, haza jövén a lovaglásból.
– Bene! – mond az apród. – Mit mondasz, okos úr, ezen övhez, melyet
araszszal át lehet fogni?
– Eszednek még arasz sem kell; – viszonzá Gyula félig tréfás, félig
békétlen hangon, – most, remélem, veszteg ülsz?
– Egy kérdést, – mond Csupor, kényelmesen helyet foglalván egy
karszékben; – mikor jött ma éjszaka a király Váczról haza, he?
– Váczról? azt sem tudtam, hogy ott volt. Tegnap Csáki és Rozgonyi Imre
szolgáltak.
– Hm! – folytatá a másik, – tegnap későn este – lehetett nyolcz óra – a
király Széchi Dienessel, – az érsekkel, egy könnyű kocsikában kiment a
várból.
– Úgy-e? s honnan tudod azt?
– Az nem kérdés, elég, hogy láttam s gondolván a rést, barnámra vetettem
magamat s mint a fergeteg nyargaltam Váczra Juditkához.
– Azt is ismered már? nos!
– A király kocsiját találtam közel Váczhoz. – Talán csak rám nem ismert;
pedig a lovakhoz sejt s mint tudod: Czinkos a király ajándéka. – Ej! egy
kis fekete dolmány volt rajtam, melyről a minap Kanizsai Imrének leánya
– –
– Az a magas komlókaró?
– Hogy jut eszedbe? a kisebbik, a barna, kivel a mult télen a lassú
lengyelben majd nyakamat törtem.
– Hosszas történet! s mi köze annak a dolmánynyal?
– Azt mondta, hogy abban vagyok a legszebb, heh!
– Te mindig visszatérsz arra, a mit mondok, szépségedre; – beszéld
kalandodat.
– Béketűrés, koma! a kaland regényes, – páh! a milyenek az enyémek
mindig. Ki van a királynál?
– Csinos menyecske.
– Jó! Úgy ráérek beszélni, de ki?
– Nankelreutherné!
– Ha ha ha! hát ez mit keres itt?
– A manó tudja! ma a király hallatlan hosszú párbeszédeket tart; az
előbb Zokoli Péter volt benn hangos másfél óráig.
– Az a tágbeszédű úr! – mond gúnynevetve Csupor, – s a menyecske rég
benn van-e?
– Közel fél órája.
– Ezért megkínzom, mihelyt hozzájuk megyek. Ugyis a német sógornak nagy
tréfája van benne, ha nejével ingerkedem. – De a dologra. Váczon azonnal
egy ismerősömhöz szállottam: lovamat elhelyezvén, kissé kémletre
indultam a biró háza körül; lehetett tizenegy óra már. – Juditka, –
gondoltam, – rég a pelyhek közt van s rólam álmodik. A mint kijöttem az
utczára, ujra láttam a király kocsiját, egyenesen a püspök Vincze
udvarába gördült be.
– Ebben eddig semmi regényest nem találok: a király akárhányszor volt
Váczon; s Juditka minden éjjel alszik, úgy hiszem, – mond Szelepcsényi
unatkozva.
– Ha aludnék! – teringettét! de egynek sem hiszek többé. Halld csak: a
mint a biró háza körül kullogtam, világot veszek észre a Juditka
ablakában; gondolhatod, hogy azonnal oda lopóztam.
– Lesni?
– Ej! a szeretőjét meglesheti akárki; de bár ne tettem volna! – Miként a
sötétes éjben, szerencsémre senkitől sem láttatva, az üres utczában
felkapaszkodom a rostélyig, mindent kivehettem.
– Most jő a java.
– A rossza, majd mit mondok! – nem a java! – Emlékezel-e még taval,
mikor a város végére szállítottak bennünket, a király Váczon mulatván
pár napot, látogatóul a püspöknél, szomszédunkban egy kis holdvilágképű,
pohos fiú lakott, kivel sok tréfám volt s kit néha majd kiugrattam a
bőréből.
– Igen gyönyörű tréfák! zsinórt vontál az utczán keresztül s a jámbor a
sárba bukott s úgy nézett ki, mint amaz állat, mely a makkot eszi.
– He he he! – igen, de megfizetett érte a pohondi, csak képzeld,
barátom! – ott látom egy rossz mécses világánál ülni Juditka mellett,
karja a leányka nyakán volt átöltve, úgy nézett ki, mint egy lőcs s a
leányka arczát a fiú kövér pofáira nyomta! – szerettem volna egyebet
nyomni a másik oldalra, – folytatá, kezével ütésre mutatva.
– Jól esik!
– Hm! hiszen még te is járhatsz úgy; ez a legbecsületesb emberen is
megtörténik.
– Nos mit tettél?
– Leszálltam kakasülőmről, egy csomó havat gyúrtam össze kezemben,
lehetett akkora, mint a fejem; ezt betolván a tág rostélyzat pálczái
közt, felfogtam jobb kézzel, a ballal az ablakot vágtam be, hogy üvege
szerteugrált s a jövő perczben a hólabdát ugy csaptam a két egybeolvadt
arcz közé, hogy a nyavalya beléjök állt. – Azzal, mint a macska talpon
voltam; s – ill a berek nád a kert!
– Ha ha ha! – nevetett Szelepcsényi – s nem vett-e üzőbe ama járó
párnazsák?
– Feledte, – gondolom, – legalább is azt hiszi, hogy ördöggel volt baja.
De tovább! – ez a rossza volt, halld a javát. A mint gyors lábon,
jobbra-balra ugrálva, – hogy nyomomat a sok közt eltéveszszék –
szállásom felé siettem, az egyházra tekinték. Az ablakokat szelíd világ
színezte, az ég sötét volt s az aggszerű egyház, világos ablakaival,
kisértetien bámult az éjbe. A mécses, gondolám, a nagy oltár előtt, mely
éjjel-nappal ég; azonban úgy tetszett nekem, mintha lassú orgonahang
hatná meg füleimet. – Bohó vagyok, mint egy éves zerge; de ha szent
éneket hallok, koma! szívembe szállok. – Megállottam. – Istenemre!
gondolám, mit jelenthet ez? – Tudod, hogy én, ha valaminek végére akarok
járni, nem vesztegelek; egyébiránt a vékony kordovány csizmában s könnyű
felleghajtó köpenyben kissé dideregtem is. – Ej, előre, gondolám s
halkal az egyház oldalánál suhantam el. – Mikor az ajtóhoz értem, az
zárva volt; zörgetni nem mertem; mert a nyitás kísérlete is neszt
okozott már. Hirtelen balra kanyarodtam s megkerülvén az építményt, a