A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 10

– Atyádtól! – kiált fel Ilka meglepetve – kik? talán Nephtali!
– Nem, nem – nem ő!
– Nem értelek, leány, nyiltan!
– Ám legyen! – mond Aminha. – Szokásom estenkint, ha dolgom végeztem, a
házelőtti kőlóczára kiülni s az est hűsét ott élvezni. A világ oly szép!
– Néha Nephtali ül mellettem, néha kedves, jó öreg atyám; de olykor
egyedül is vagyok. – Jövőmet hímezem itt ki gyermek-észszel, s
elgondolkodom s elszórakodom. – Ilyenkor egy hirtelen megszólítás
összerázkódtat. Így történt a múlt hetekben; csendesen valék,
magányosan, gondolataimba mélyedve, midőn egyszerre egy magas száraz nőt
láttam magam előtt. Vonásainak keménysége mélyen véste be magát
emlékezetembe, én őt ezer közől kiismerném. A nő hideg, durva kezét tevé
az enyémre s azon büszke, megvető tartással, melyet a keresztény köznép
negélyez a szegény zsidókkal szemben, szólított meg: – Te férjhez akarsz
menni? – kérdé különös hangnyomattal.
– A meglepetés képtelenné tett a feleletre.
– Egy zsidóhoz! – folytatá a nő szembetünő gúnynyal s megvetéssel, –
azzal, oh, ti nem tudjátok azt magas csarnokaitokban! – mely úgy fáj –
oly igen keserű –!
– Mi közöd azzal, jó asszony! – feleltem a tőlem kitelhető szelidséggel.
Kihez mehetne a zsidó leány máshoz, mint izraelitához! – –
– A nő maga körül tekintett s hirtelen felelt megjegyzésemre oly szigorú
arczkifejezéssel, mely most is fagyot vegyít vérem közé: – Te nem fogsz
Nephtalihoz menni! – te nem vagy Ábrahám leánya! – te keresztény leány
vagy! – – Vigyázz, mert atyádat, Nephtalit s magadat a máglyára vezethet
e házasság!
– Keresztény leány!? – kiált fel Ilka, tapsolva kezeivel s felugorva
helyéről. – Oh, ha ez volna! – kedvesem, ha ez lehetne! s mit mondott a
nő tovább?
– Asszonyom! kegyed ennek örülni tud? – rebegett összerázkódva Aminha. –
A nő szava mint a villám csapott le mellettem; – folytatá – eszembe
jutott, mit atyám egykor Vadnán mondott őrültségében; ah igen! így
hangzottak szavai: «azt mondják, hogy ez nem az én leányom! pedig az
enyém.» – Különös összehangzás volt atyámnak azon őrült szavai s a közt,
mit ama nő mondott. – Végre magamhoz tértem; kínzóm eltűnt, távol
pillantám meg őt, arcza felém volt fordulva s keze fenyítve fölemelve.
– Különös! valóban különös! – mond Ilka – de a szerencse megfoghatlan!
folytatá elgondolkozva – s azóta nem láttad-e őt?
– Szerencse? – sóhajtott feszült kebellel a leány – én nem érzem ezt! –
A nőt tegnap gondoltam látni. – Ő őrült, igen! hiszen lehetetlenséget
beszélt: őrült ő! – de mégis űz valami engemet, őt megkérdezni még
egyszer. E házba láttam bemenni, nem csalódom, bizonyosan nem; oh, igen
mélyen fészkelték vonásai magukat emlékezetembe. Egy gazdag polgárnak
vittem atyám meghagyásából bársonyszövetet; Nephtali volt velem. Midőn
visszatértemben a nőt vevém észre: tekintetemet szándékosan kerülni
látszatott, csak midőn messze haladtunk el, suhant a házba be, én nem
csalódtam.
– Szólottál-e atyádnak s Nephtalinak a dologról?
Aminha kis szünet után felelt Ilka kérdésére: – Nem szólottam senkinek;
– a nő őrült – s miért keserítsem s zavarjam elméjét a szegény öregnek s
Nephtalinak?
– S ide láttad őt bejőni? – kérdé Ilka. – Ki lehet? itt van jelenben egy
asszony, de csak három nap óta; ispánném egyik kis birtokomból,
Nyitrában; de ez nem az. – Ilka elgondolkozott. – Magas, mondád, és
száraz, ezelőtt néhány héttel láttad őt először? Istenemre! a dolog
különös. Ispánom valóban itt volt ezelőtt három héttel nejével,
élelemszereket szállítván ide, most neje egyedül jött.
– Nem, nem! – nyögött Aminha összerázkódva – nem lehet az! a kit ide
belopódzni láttam, idősb, homlokát sűrű redők borítják s fürtein aggság
dere fénylik; nem ő! – a nő őrült volt s eddig talán nincs már itt.
– Leirásod talál, – felel Ilka élénken – vonalról vonalra; de a nő nem
őrült, helyes esze van.
– Őrült, mondom én! – kiált fel Aminha gyorsan – oh, ne fürkészszük e
talányt! – ne! – az Isten nevére, ne! Őrült volt ő, vagy nekem kelle
azzá lennem! Hibáztam, midőn őt látni akartam; vétkes vizsgaság volt az,
kisértése a sorsnak, beavatkozás a szent Isten végzeteibe! – nem, én nem
akarom őt látni! igen, engedj távoznom! most látom az örvényt ásítni
felém. Ő őrült, ismétlem! – vagy tréfát űzött velem; mindegy! én nem
akarom őt látni, most, mivel tudom, hogy itt van s mondod, hogy esze
helyén. – – Ah asszonyom; taníts fékezni indulatimat, én nem tudom, mit
akarok, elmém zavart!
– Kedvesem! – mond Ilka érzékenyen – ha úgy lenne, mint ama nő mondotta,
– félsz-e keresztény lenni? – mitől tarthatsz? én szerencsét jóslok
neked. Igen! szükség, hogy őt lásd s vele szólj; a bizonyos rossz, ha
rossz lehetne az, mi lelkednek üdvet igér, mégis jobb mint a folytonos
remegés.
– Jobb, jobb talán! – mond Aminha – tegyen, cselekedjék helyettem! eszem
rugóságát elvesztette! – De Isten velem van; s bármi történjék, én
Aminha maradok, az agg Ábrahám leánya!
Ilka az ispánnét hivatá fel. Néhány percz múlva a nő belépett: Aminha
egy sikoltással dőlt Ilka karjai közé.
– Ismered ezt itt? – kiáltott a nőre Ilka, ujjával mutatva a szép
ájultra.


AZ OROSZLÁNOK.
De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
– – – – – – –
– – – – – – –
Mely reményt és bátorságot
– – – – megöl.
_Vörösmarty_.
Mielőtt Aminhához visszatérnénk, ki ájultában márvány-szoborhoz
hasonlított, mely csak pygmaleoni szövétnekre vár, drámánk nagy
személyzetének egy része történeti fontosságú viszonyok közt lép fel.
Fehérváron a király koronázásának fényes ünnepét ülték, melyen a már
egész Európában tisztelt, méltánylott Mátyást számtalan idegen
fejedelmek követei környezték.[32]
A csillogó urak közt, pompás keleti öltözetökben, egy gyönyörű termetű
lovag tűnt fel nemes kérgében egyszerű fekete fegyverzetének. Sisak
rostélyzata födte arczát; de a merre ment, az ősz vitézek, a nép s
mindenki rámutatott: amoda nézzetek! az Elemér a sas! – Kerek pajzsa
fényes szíjon csüngött karján; fekete sas kék mezőben látszott azon
ketté tépett koszorú fölött, s körüle e szók: ALES AQUILA.
A király a koronázás után Budára érkezett, kiséretében Giskra is.
Szállása ez utóbbinak Mátyásnak akkori királyi lakában volt, mely
szintén azon helyen emelkedett, hol a mostani nádor-lak áll, büszke
homlokával száz ablakból tekintve alá a vidoran s nagyszerűen sarjadozó,
egykor kisszerű Pestre.[33]
Balszárnyában az egyemeletes sötét épületnek terjedt azon osztály,
melybe a hatalmas pártvezér Giskra szállíttatott, kit nemcsak azon vágy,
hogy királyának közelében lehessen, hozott Budára; hanem a hosszas
viszályok által szükségessé vált szabályozása is némely felsővidéki
viszonyoknak, várak- s birtokoknak.
Egy azok közől, kiket Giskra újra kegyelmébe vagy inkább pártolása alá
fogadott, s kik iránt közbenjárását ajánlotta: Komoróczi volt és
Talafuz, ki régen már Csehországban tartózkodott s ott nagy szükségben
élt.[34]
Komoróczi, midőn a Salamon tornyából a lenge kötélhágcsón kilépett,
nemsokára hallotta a toronyba rohanók zsibaját; kettőzött hévvel
igyekezett az ingó hágcsón visszafordulva, atyján segíteni, midőn egy
kemény ütés hátán, majd a mélységbe sodorta. A váratlan csapást a
lezuhanó megsebesített Káldor okozta, s a vad kényúrnak életébe
kerülhete; de atyja megakadván ruhájánál fogva az egyik fokon, nem
érhette őt egész súlyával; e körülmény menté meg. A lökés kábító volt, s
csak annyi veszélyekben megedzett lélekjelenlétének tulajdonítható, hogy
az első meglepetéstől felocsúdva, vállán emelte le atyját, s az öreg
szolgának segítségével a sajkába vonta.
– Halva se birjátok őt! – ordított Komoróczi, s ezzel a testet a ladikba
végig fektette. Nem volt veszteni idő; nemsokára az evezők egyhangú
csapása, mely mindig süketebben szakasztá meg a dühöngő vésznek zaját,
bizonyítá, hogy a sajka gyorsan halad.
[: Vállán emelte le atyját.]
Egy-két, a sötétben a szaladókra a torony ablakából az alsó körfalból
rosszul irányzott nyíl sivított el fejük felett, s egy kopja furódott a
sajka oldalába.
Az éj korma födte az élénk evezőket, mert az öreg Káldor meredten
nyúlván el a sajka közepén, lehetővé, sőt szükségessé tette, hogy a
szolga is evezőt ragadjon. – A romboló vész hajtotta a lenge teknőt; még
hajnalra Tolnára érkeztek s ott a hű szolga urát s annak már útközben
élet jeleit adó atyját egy régi ismerőjénél rejtette el.
Komoróczinak nem lehetett soká mulatni. – Szolgája őt oly dolgokról
értesítette, melyekről önérdekében állott személyesen meggyőződnie.
Atyja Komoróczinak nagy örömére Tolnán magához kezdett jőni; sebe vállán
nem volt ugyan veszedelmes, de kábultsága közben a vérvesztés
elgyengítette, s a rablólovag kénytelen volt őt rövid időre szolgájának
gondviselésére bízni; maga haladék nélkül sietett Bicskére, hol, a mint
Gáspártól hallá, védelemre számított udvarházát kedves tiszttartója s
irnoka, Angyal diák, meg tudák tartani, s Bartos és Korbel közbirtokosok
s akkori hatalmas kényurak segítségével védeni is.[35]
Épen vigan lakomáztak Angyal diáknál a helység birái s jegyzője, midőn
egyszerre az ajtó felpattant s Komoróczi, portól s verítéktől ellepve,
állott hű emberei közt. Angyal diák Bartos és Korbel uraknak azonnal
hírt adott; Komoróczi víg estebéd után több hold óta először pihent puha
ágyban.
Ide hozta ő később sötét éjeken atyját is, kinek egészsége meglehetősen
helyreállott már.
Ezernégyszázötvenhatban, szeptember huszonkilenczedikén, Giskra
közbenjárása által védlevelet nyert, s azzal Nagy-Sarlóra sietett, hol
őt a királyi biztos várta, ki kemény föltételek alatt egyezségre lépett
a kevély kényúrral.[36]
*
Giskra, ki, mint láttuk, Budán volt, mély gyászt hordott keblében. Azon
színlelhetlen fájdalom, mely minden vonásaiból kitűnt s a király
kedélyének mostani állásával összhangzásban volt, tevé közellétét s
társaságát a Mátyás régi s legelszántabb ellenségének barátivá s
óhajtottá. Giskra, néhány holddal a király koronázása előtt, Lippán
imádott nejét vesztette el, kit minden vadsága mellett csatákban aggott
lelkének, mindig ifjú szenvedélylyel s babonás hűséggel szeretett.
Leányának nemes vonásai emlékeztették őt a kedves nőre, főleg szemei,
melyek egészen azon báj- s szenvedélyteljes tüzűek voltak, mint anyjáé,
csakhogy tekintetök kevélyebb s önállóbb szellemű volt.
A leány híven ragaszkodott atyjához, s miként még anyja életében sokszor
a tábor zajától sem irtózott, hogy atyja közelében lehessen: úgy most,
az imádott anya elhúnyta után, elválhatlan maradott az ősz Giskrától, s
őt Budára is elkísérte.
Lelkével e sajátságos lénynek annyira ismeretesek vagyunk már, hogy
benne, valamint szenvedélyeiben ritka élénkséget, úgy lelkületében is
kiváló szilárdságot gyaníthatunk. Láttuk őt a Poprád festői partjain a
lenge, édelgő lovagseregtől körülkerítve hideg rátartással s nemével a
kicsinylésnek fogadni a megszokott hódolatokat. – Tanúi valánk azon
benyomásnak, melyet lelkére Elemérnek neve tett; tudjuk, miként szőtte
lelke ezen eszményi alakot ifjú éveinek egy kedves, feledhetlen
árnyalakjával össze. Regényes szelleméből megfejthető, hogy azon
ifjúnak, ki ellenségből atyjának barátjává lett, naponkint dicsőbb neve
mindinkább hevítette képzetét. Az összehasonlítás által ezen alakkal,
kit a rejtélyesség még érdekesbbé tett, szemei előtt minden kisszerű
tisztelői természetesen vesztettek.
Csak kétszer, a Poprád mellett s Fehérváron a koronázás ünnepén, látta ő
a széptermetű lovagot, s akkor e termet, hasonlatossága által egy
másikkal, melynek emlékezete szívében élt, őt a magasztaltságig
elragadta, s mindig e ritka levente ragyogó dicsőségében állott lelke
előtt.
Egy titkos, kétes remény, melyet büszkesége tiltott önmagának
megvallani, kísérte őt Budára, hol remélte a lovagot láthatni. De
valahányszor e gondolat lepte meg őt, mindannyiszor büszkesége ébredett
föl s néma önsértésnek találta, foglalkozni valakivel, ki őt nem keresi.
Így gondolatiba merülve, ült ő a királyi csarnokban. Atyja víg lakomában
volt Ország Mihálynál, melyet a király jelenléte is díszesített.
Az estebéd gyaníthatólag éjfélen túl vala haladandó, mivel csupa
férfiakból állott. – A leány oly helyzetében volt lelkének, hogy e
lakoma által okozott egyedülségnek örült s azt élvezni akarta.
A szoba, melyben a magas hölgy kerek széken a nyitott ablak mellett ült,
nagyszerű tekintetet adott a Duna virító szigeteire, a holdfürösztött
tágas rónára s a Vízivárosnak részére, s végre egy fallal rekesztett
négyszegre, mely a Buda Pesttel szembeni oldalán terjedő kerttől
elválasztva, sima, csillámló gyeppel volt borítva.[37] Egyetlen roppant
diófa terjeszté szét hosszú s terebély árnyát abban.
Tíz óra felé járt; alant minden néma volt, csak itt-ott lehete egy késő
mécsest látni a Víziváros alházaiban s túl a Dunán a váczi kapu
őrtornyában. A teleholdnak egy hosszú, fehér sugara hatotta a széles
folyó hullámait keresztül, melyeknek fodrain a csillagok fénye szökdelt
föl.
Lassú suhogó léptek tevék a kémlő hölgyet figyelmessé, s szemei a
nagyszerű látványról, melyen ábrándozva úsztak keresztül, lehajlottak a
szűk rekeszre, honnan a nesz hallatszott.
– De ki írja le meglepetését, midőn egyszerre az ablaktól balra vonuló
oldalfalazatnak eddig észre nem vett üregéből egy kevély oroszlán lépett
ki csendesen: királyi feje, arany sörényével, le volt eresztve, s bojtos
farkát mint fáradt kigyót vonta maga után. Kiérvén a négyszög közepéig,
fölemelve fejét: a sertékkel borított orr alatt tág öböl nyilt s a fogak
hófehér ékei villámlottak alóla, míg a széles, piros nyelv hosszan nyúlt
ki a nemes vadnak ásitása közben. A fő újra leereszkedett, s az
oroszlán, macska-fajának negédével csóválta farkát háta fölött, mely egy
külön állatnak látszott görcsös kanyarodásban; a hatalmas lábakat
szétfeszítette s hosszan nyujtózott több ízben, míg kevélyen s teljes
erőérzetben emelte föl újra fejét csillámló szemeivel. Végre maga körül
forogván, méltóságos lassúsággal a gyepre heveredett le, sörényes arczát
első lábaira nyugtatván.
A jelenet borzasztó és fölséges volt egyszerre; a hölgy azon félelemmel
vegyült gyönyörrel nézte a kevély vadat, melyet veszélyes állattal
szemben a biztos helyzet ad, s mely mindig neme marad a kedélyt emelő
élvezetnek.
Alig hevert itt az aranyszőrű állatkirály henye kénynyel, midőn rövid
bakugrásokkal karcsú nőoroszlán szökdelt elő ugyanazon rekeszből. Feje
sörénytelen volt, s a macska-fajra még inkább emlékeztetett, mint a
hímnek sörény-övezte képe; termete nyulánk és karcsú, szőre rövid s
aranyló: – kétszer körülügette a könnyű nővad a síma gyep szőnyegét, s
rövid bődülést hallatván, a másik előtt állott meg, fejét annak széles
hátára eresztette le s fogaival a hím gerinczéjeit futotta végig, míg
lábaival néha enyelegve tapintott a domború bordákra. Amaz egykedvüleg
látszatott a hízelgést fogadni, csak néha kanyarodott fel a farka, s
korbácsolta a gyepet maga körül.
Néhány percz múlva a két állat hallható szuszogással hevert egymás
mellett s a nőoroszlánnak szép feje behúnyt szemekkel a hím vállán
nyugodott.
A hölgy csendesen legeltette szemeit az állatpáron, melynek megjelenése
alkalmas volt őt meglepni. Tudta ugyan, hogy még a múlt évben Castriott
György, az albániai parancsnok, két oroszlánt küldött ajándékba a
királynak, melyeket az igen szeretett, s melyek őt annyira ismerték,
hogy ebekként követték lépteit. Néha a csarnok termeiben, vagy trónjának
zsámolya előtt hevertek, nem kis ijedségére a jelenlevőknek, kik tudták,
hogy ily őrizet mellett életök egy hunyorításától függ Mátyásnak: mert e
két kevély vadnak szemei mindig a királyra voltak függesztve, mintegy
intést várva.[38] De azt is tudta, hogy ezek a kertnek másik oldalán, e
czélra emelt épületben tartatnak s csak nappal eresztetnek olykor ki.
A leány néha felsóhajtott: szíve körül fonódott azon ifjudon édes
sejtés, melyet semmi valóság nem pótol; mely az eget varázsolja le s a
jövendőt népesíti derült képekkel, melyeknek lelket mindig egy hév
képzettel festett alak ad; nemcsak az, szebb és jobb, mint a milyet a
sivatag való állít elő később; s a hölgy soha sem szebb, mint mikor így
képzeteinek mennyét szárnyalja keresztül s reményeinek zöldében fürdik.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha szemben a falgerinczén egy pont
emelkednék föl, melyet néhány percz múlva nem lehet az áradó hold
fényében nem annak ismerni, a mi volt: férfiú-főnek, kerek
tigrisbőr-süvegtől födve, s barna fürtöktől körülhullámozva.
Az első gondolat, mely a hölgyet e váratlan jelenet alkalmával meglepte,
az volt, hogy talán az állatok gondviselője akar a fal tetejéről egy
tekintetet vetni a vadakra; de volt e mindig inkább-inkább emelkedő
alaknak külsőjében valami, a mi jobbra mutatott oroszlánpeczérnél.
A hölgy szíve gyorsabban kezdett verni. – Ki lehet ezen ember? gondolá
magában, rámeresztve szemeit. – A férfiú e pillanatban ülni látszatott a
falon s feje a hölgy felé vala fordulva; vonásait ki nem lehete venni,
de a fő képzetet ada azon álomjárókról, kiknek csendes arcza nemével a
fohászó vágynak van a holdra szegezve, s mintegy befolyásától ihletve,
tekintetök magasztalt s meredt.
Egy új gondolat váltotta fel az előbbenit. – Ha ezen ember – mond
magában a hölgy – ama kétes alak volna, kit pár nap óta vettem a kert
aljában észre? s minap a Salamon temploma előtt, egyszerű zöld köpenybe
burkolva, csak félig látható arczczal s lángoló szemekkel, melyeknek
sugárai terhemre voltak? – Minő vakmerőség ez?! – – szemtelen tolakodás!
– tevé nemével az erőködésnek hozzá, mert akaratlan az Elemér alakja
tűnt fel elméjében, s a fiatalság gazdag szeszélye ezen emelkedő alakban
annak élvonalait gondolá feltalálni, kivel elméje örökösen bíbelődött.
A férfiúnak helyzete a falon olyanszerű volt, hogy a hölgynek ablakát
egészen láthatta; de egyrészt a közelálló fának lecsüngő lombjai,
másrészt árnya könnyen elfödheték szemei elől az oroszlánok tekintetét.
– Minő szemtelenség! – ismétlé magában a hölgy, s a következő perczben
látszató megvetéssel s kevélységgel arczvonásaiban vonult hátra, hogy az
ablakokat betevén, azoknak kárpitjait ereszsze le s úgy a helytelen
vizsgálatnak útját elzárja.
De ugyanazon pillanatban látta, hogy a férfiú lebocsátkozik a falon,
kezeivel annak párkányába fogózva.
Irtózva tekintett feléje: még a falon csüngött az; lába s a gyep közt
nem sokkal kevésb hézag lehete egy ölnél, s így az ugrás maga nem
veszélyes. – De az oroszlánok jelenléte itt bizonyos halál volt. –
Rémülés, kétség, mit kellessék tennie, s az Elemér hátra nem idézhető
alakja nyargaltak egy percz alatt a hölgy elméjén keresztül.
A férfiú bátor ugrással e közben a rekeszbe toppant s fülét egy éles
sikoltás hatotta meg. – Látta a Giskra leányát az ablak mellett
összerogyni, ki valóban elrémült, s az ijedtség megtágítván idegeit, a
székre hanyatlott hátra.
Bármennyire sértette őt az ifjúnak megjelenése, ki nyugodtan állott a
fal mellett, mintegy szemrehányást tevén magának azon ijedelemért,
melyet okozott: – a részvét nemes kedélyében fölülkerekedett; a hölgy
magához tért, szólni nem mert, nehogy hangja az oroszlánokat felköltse,
kik közül a nő fülelve emelte fel orrát, durva dorombolást hallatván;
míg a hím csendesen szunnyadott. – Látta, hogy az ifjú vakmerőnek arcza
az ablak felé van fordulva s őt észreveheti; a leány hirtelen
kinyujtotta karját s azon tájára a rekesznek mutatott, hol az oroszlánok
voltak, s a következő perczben élénken távozásra intett.
Meglepetve, mind az előbb hallott dorombolástól, mind a Giskra leányának
intésétől, tekintett rá az ifjú, nem tudván jeleit megfejteni; közelebb
lépett azon terebélyes fához, melynek sudara a rekesz borzasztó lakóit s
őreit födte el.
Egy új sikoltás hangzott s a férfiú két ölnyire állott a királyi
vadaktól, kik közelítésére fejeiket emelték fel irtózatos kifejezésével
a dühnek, s lángoló szemeiket szegezték rá.
A pillanat borzasztó volt. – A fa, melyre kapaszkodhatott volna, az
oroszlánok közelében; – a vadak ébren. – – Hideg bátorság kellett itt,
nem menekedni; mert erre sem mód, sem idő nem volt; de védelemre vagy
halálra.
Az ifjúnak minden fegyvere egy rövid tőr volt, melyet akaratlan s
öntudatlan tartott már kezében, míg szemei a derengő négyszeget
körülszárnyalták. – A hölgy ablaka alatt zöldre festett sűrű léczezet
nyúlt el, melyre a borágnak idegei tapadtak.
Alig vette ezt észre a bátor ifjú: azonnal a menekvés jóltevő s bátorító
eszméje lobbant fel agyában. Mindez, a mint gyanítni lehet, rövid
pillanat műve volt.
Az oroszlánok még hevertek, vért fagylaló bőgést hallatva. – A felugrás
néhány pillanatot kivánt; s tudta az ifjú, hogy e vad – melynek leírását
elég fogoly tatártól hallotta – a támadásra készül, mint minden állat a
macskafajból. Mindez őt hirtelen elhatározásra bírta. Bámulatra méltó
hidegvérrel ugrott jobbra, s rövid kerületet nyargalván át, az ablak
alatti zöld léczezet alá ért.
A Giskra szép leánya a közeledőben azon alakra gondolt ismerni, mely
igen is mélyen volt szívébe vésve. Mondhatlan rémüléssel kiáltott le: –
Szerencsétlen! mit tevél? – el kell veszned!
– Láttalak! – kiált fel az ifjú egy merész lépéssel emelkedve az első,
lábai alatt recsegő léczfokra – ha kell, meghalok! te könnyezni fogsz!
Azonban, a mitől a hölgy méltán rettegett, megtörtént. – Az oroszlánok
az ifjúnak félreugrását észrevevén, talpon termettek, s rövid előreugrás
után leguggoltak, felemelvén orrukat, s nemét a hörgésnek hallatták.
Elemér, kit már nevén nevezhetünk, alig ért fel lábával az első léczre,
midőn a nőoroszlán hatalmas ugrással mellette termett, s a hím, mintegy
elsőséget engedve nőtársának, guggoló helyzetéből fölegyenesedett s
méltósággal teljes léptekkel közeledett, jobbra kanyarodva s egy kis
kerületet tevén a léczrostélyzatig.
Azonban az ugrás a távolság miatt röviden ütött ki: Elemér s a
nőoroszlán között mintegy másfélölnyi hézag lehetett. – Az ifjú hirtelen
kapaszkodott fölfelé, két lécz-sor, terhe alatt engedett, s recsegve
hullott alá. – A földtől egy ölnyire állott most a negyedik vagy ötödik
lécz-soron, inkább a borág többszörös venyige fonadékától, mint a gyenge
lécztől tartatva, bár ritka jelenléttel lábát a lécznek azon végére
helyezé, mely az oszlopba volt róva, s hol az következőleg nehezebben
törhetett el, mint közepe táján. Ezt ő, az első két lécz-sorozat
meghaladtakor, az idő rövidsége s helyzete iszonyúsága miatt vagy nem
tudta, vagy nem ért tenni.
– Fegyvert nemes hölgy! – kiáltott fel – hogy védtelen ne haljak meg; e
tőr mitsem ér.
– Felebb – rebegé a hölgy, szakadozó lélekzettel, lenyujtván karját,
eszméletlen s akaratlan. – – Felebb! – ismétlé – alant a halál!
– Hah! – kiált az ifjú, megvető tekintetet vetve a két vadra, melyek
közül a hím, a nő veszteglését unván, hatalmas ugrással próbálta a hőst
leragadni magasságából – odafenn áll őrangyalom! Ezzel élénk
gyorsasággal emelkedett felebb a rostélyzaton; végre kezei a félig
elalélt, de magát bátorítni törekvő hölgynek kezeit ragadák meg. A
selyemujjaknak segítő vonása fölfelé Elemérnek minden vérét arczába
kergette. Feledve volt helyzete, feledve az oroszlánok; minden! –
Így ért ő fel az ablak párkányáig, melyre hirtelen kapaszkodott, s
mintegy kábultan fordult a szoba felé.
A hölgy kiszabadítá kezeit az övéiből s védve nyujtotta elő azokat;
arczában részvét, kevélység s méltó felindulása a haragnak küzdöttek. –
Itt – mond, a lehető hidegséget igyekezvén szavaiba önteni, – ment
kegyed; itt maradjon, míg segítséget hívok.
Elemér a kedves teremtésnek kezét ragadta meg újra. – Éltem élete! –
mond – ne neheztelj! öntsd haragod mennyköveit a bűnösre, ki istennőjét
bántotta meg; adj fegyvert; hogy utat vívjak a tulsó falakig magamnak!
csak tanukat ne hívj ide, magadért, Serena! magadért ne!
A Giskra leánya elnémult, a pillanat hatalma őt szótlanná tette.
Úgy tetszett az ifjúnak, mintha kezét érezné a magáéban reszketni. Magán
kívül ragadva, s egy annyi évig szívében lobogó szerelemtől szépítve
keríté férfiúkarját az imádott hölgynek karcsú dereka körül.
– Serena! – mond az igaz szerelem utánozhatlan édességével – egy életet
vetek e pillanatért oda! lelkem első szerelmét te gyujtottad meg! Ah!
ráismersz azon ifjúra, ki árnyadat kisérte, mióta látott! – bocsánat.
– Hátra, vakmerő! – felelt a hölgy, kifejtve magát az ölelő karok közül
– ezen az úton véli a Giskra leányának szívét megnyerni? – Ha birta
volna azt, – folytatá kevélyen – most vesztené!
– Mutass utat, hogy mehessek! adj fegyvert! vagy ezen tőrrel fúrok
ösvényt az oroszlánok szívén keresztül; csak egyet mondj! –
megbocsátasz-e? – Elemér az ablakon ereszté le lábait, s az egyiknek a
felső léczen keresett lapot. – A két oroszlán a gyepet túrta fel alant s
nyuladó nyelvvel emelte ordítva fejét rá.
– Megálljon, – mond Serena – megálljon! vakmerősége engemet is, magát is
veszélybe hozott; ha atyám itt lelné? – nem! – egy perczig várjon, –
elmém zavart, – meg akarom menteni, igen, akarom, – de puszta
emberszeretetből, mely az ellenségnek megbocsát.
– Serena! – kiált az ifjú, lejebb ereszkedve – mondd! nem érzesz-e
többet? – szerelmed nélkül halál az élet, itt legalább érted halok meg!
– Nemtelen! – felelt a hölgy, nemes szelidséggel s halálsápadtan. – A
helyzet iszonyúságát s könyörülő szívemet akarja használni oly vallomás
kicsikarására, melynek csak ajándékozva s önkényt adva van érdeme.
Kegyed férfiú! – folytatá keserűn és büszkén – nem jobb a többinél!
lépjen e szobába itt, talán lelek utat, megmenteni azt, ki jószívű
részvétem közepette engemet sérteni akar.
Elemér könnyű ugrással a szobában termett.


ÉJ.
Egy tüzes ifjú, s egy, a kegyes ég adománya szelid lány,
Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.
Félve találkoznak szemeik.
_Vörösmarty_.
– Arczod haragodban is szép és fönséges, mint a viharzó ég! – mond a
lovag s tekintete bámulással kémlelt a cseh szűznek nemes vonásain.
Serena reszketett, de egy azon ártatlanság- s öntudat-előidézte
tekintetek közül, melyek magaslelkű hölgyeknek, oly igen hatalmukban
vannak, Elemért elnémította; nemével a látói elragadtatásnak állott
imádottja előtt s látszott bocsánatot kérni. – Szünet lőn; a hölgy
magához tért, hidegkevélyen intett az ifjúnak egy távolabb helyezett
székre. – Ezután a szobának az ablaktól jobbra eső ajtaját megnyitá s
gyorsan lépett ki abból. Nemsokára visszatért s újra egy, a másikkal
majdnem szemközt nyíló balra távozott el.
Serenának lakása három szobából állott. Egyik az volt, melyben őt
Elemérrel láttuk; balra, hová utóbb bement, kisebb háló-szobácska volt;
s ezentúl keskeny, alig négy öl hosszú folyosó, mely világot csak egy, a
pesti oldalra nyiló magasan helyezett kerek ablakocskából nyert. – E
szűk köznek túlsó végét nehéz, vassal borított ajtó védte, mely egy
tágasb s hosszabb folyosóra vezetett, de mindig zárva tartatott, hogy
annál háboríthatlanabb lenne osztálya az épületnek. Mátyás jelesb
vendégeit szokta ide szállítni. Az előbb leírt bezárt folyosóból egy
terembe lehetett menni, mely az udvar felől három magas ablakból vett
világítást. Ebben Serenának nőkisérete s egy, kárpitokkal csak most
elkülönözött szegletkén két nőcseléde volt.
Két kijárása volt tehát e korlátolt szállásnak; az egyik azon ajtó,
melyből Serenát először láttuk eltűnni jobbra, s ez tágasb szobasorra
nyilt. A szép hölgy s atyjának szállása közt négy szoba és egy hosszú
terem nyúlt; ezek közül csak az utolsóban, azaz: a teremben találtatott
kijárás tágas előszobába, hol a hatalmas egykori kényúrnak s most
királyi vezérnek apródjai s főszolgái tartózkodtak; a másik, a nőkíséret
teremén keresztül egy oldalhágcsóra.
E helyzetből láthatni, hogy Elemér három úton távozhatott el Serenától:
a két leírt kijáráson s azon az úton, melyen a szobába jött.
Első pillanatában a meglepetésnek Serena segítségért akart kiáltani,
vagy jobban szólva, a megmenekedettnek utat akart a távozásra nyitni; de
hideg fontolgatás ezt lehetetlenné tette.
Elemér jelenléte nála, bármiként került oda, okot adhata félreértésre.
Mert ha a veszélytől szabadulni akarónak felkapaszkodását a léczezeten