A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 16

barlangban elhagyatva s hogy ezek Komoróczi, Ilka és Aminha voltak. A
király még akkor, midőn a zugligeti remete ellen az első panaszok
jöttek, felhányatta a budai városháznál a jegyzőkönyveket, a melyek
egyikében olvasható volt ez:
«Káldor Elek ő kegyelme a Rozgonyiak majorját a Zugligetben átvette
lakásul: fizet per annum tizenöt vonás forintot» stb. – Ugyanakkor tudta
meg az öreg kényúrnak történetét.
Így tehát minden világos volt. A király, Lőrincz győri püspök kedves
tárnokával s egygyel a legfényesb urak közől akkori időben, közölvén
titokban a Nankelreuthernétől hallottakat, abban egyeztek meg, hogy oly
lelkes hölgygyel, mint Aminha, némi kivételt tevén, őt ne rögtön
vezessék vissza azon anyaszentegyházba, melytől akaratlan szakadott el,
hanem igyekezzenek a szelid teremtést szívvel, lélekkel újra teremteni s
kereszténynyé tenni.
Ábrahámot a király igazságérzete kérdőre parancsolá vonni, s ha a
keresztény leánynak eltitkolása mint szándékos bűn sülne ki rá:
szigorúan megbüntetni. Ez volt Lőrincz úrnak is akaratja.
Az egész kényes tárgyat azonban ritka kimélettel a sír felé hanyatló
öreg bűnös s a hitéhez s a vőlegényéhez ragaszkodó nemes hölgy iránt
akarta munkába vétetni.
Midőn a király akaratja Ábrahámnak hírül esett: nemét az őrültségnek
érezte; szívéhez szorította Aminhát, nem szólott, nem tanácsolt, nem
volt képes azt tenni. Folytonos remegés közben, mely alatt a nyolczvan
éves öregnek ritka lelki ereje meg kezdett törni, várta a lelkes
hölgynek határozatát. Nephtali, mint szent előtt, úgy állott Aminhával
szemben; a szerelem ékesen szólásával igyekezett őt arra birni, hogy ne
tegye azon nagy áldozatot egy megvetett zsidóért, melyet a hölgynek
nyilt nemes tekintete igérni s biztosítni látszott.
Aminha hallgatott, nem hallatszott igen, sem tagadó felelet ajkairól.
Hév szorgalommal igyekezett az üdvözítő hitnek igazságait lelkébe szívni
és meggyőződni arról, mit kellessék tennie?
A tanuló órák után Aminhának képe csendes volt és nyugodt, mint egy
szerafé. Néha ült, gondolatiba elmélyedve, könyökére nyugasztott fővel,
szép égszín szemeiben ritka fény sugárzott s kisded ujjai közt hajának
aranyfürtei gyürűdztek. – Úgy nézett ki, mint a halálra vált, kinek
halvány arczára az élet utolsó fellobogása mulékony rózsákat olvaszt, s
ki lelkével számot vetett már s a halál angyalának mosolygva nyújtja
kezét s mondja: én kész vagyok!
Ábrahámnak valamennyire sikerült a szándékos eltitkolás gyanúját magáról
elhárítani. Erősíté: miként a gyermek az ő – a zsidónak – ajtaja elébe
tétetett, midőn jobbra-balra tőle s közel, keresztény tehetős polgárok
lakjai voltak s így természetesen azt kelle gondolnia, hogy a gyermek
izraelita. – Hogy a dolgot nem nyilvánítá, azért tette, mert a gyermeket
Isten ajándékának hitte s annak első mosolya megnyerte szívét.
Mind való volt-e ez? s nem volt-e a gyermeken valami, a mi benne a
keresztényt elárulta volna, nem merjük állítani; de tanusítja az Ábrahám
védelme azon észt és erőt, melylyel az öreg tőzsér e veszedelmes
gyanúból ritka ügyességgel s bátorsággal ki tudta magát tisztítani, mit
– állapotját megfontolva – egyedül Nephtalinak tulajdoníthatunk.
Mennyire el volt ez évben is Mátyás foglalva, s hogy csak rövid időre
jöhetett Budára: a történetek évkönyveiből láthatni. A jelen események
közben is sokszor el kelle távoznia. Egykor újra csarnokába érkezvén,
tudakozódott Aminha felől, feltevén magában, hogy az öreg Káldornak csak
akkor adja a dolgot tudtára, midőn Aminhát mint keresztény hölgyet
vezetheti elébe s javainak birtokába; mert kegyessége a félig semmit sem
tevő fejedelemnek annyira ment szándékában, hogy az elhunyt családnak
javait is lehetőségig akará kárpótlani.
A felelet a király kérdésére kielégítő volt. A tanító a lelkes hölgynek
csendes figyelmét az oktatási órák közben nem tudta eléggé magasztalni,
s szívben-lélekben megtérését mint bizonyost állítá.
A lelkész kitűzte a keresztelés napját s a királyt hítta meg
keresztatyának s Serenát keresztanyának.
Minden már bizonyosnak tartatott, midőn egy reggel a győri püspök
kedvetlenűl lépett be a királyhoz; – épen felkelőt tartott a fejedelem –
s többen az ország nagyjai közől s ezek sorában Széchi Dienes, Hédervári
s a váczi püspök, jelen voltak.
A király vidáman lépett az érkező elébe: – Lőrincz atyánk! mi hírt
hozasz nekünk? – kedvtelennek látszol.
– Uram király! – felelt a tiszteletreméltó egyházi férfiú – emlékezik-e,
felséged, Ábrahám leányára, Aminhára?
– Igen! igen! – mond a király, kinek egyik apródja épen övét csatlá be.
A minap tudakozódtunk róla; gondoljuk, az oktatás alatt figyelemmel van?
– Igen! – mond Lőrincz úr – de minő sikerrel, gyanítja-e feleséged?
– A legjobbról tett a lelkész bizonyossá.
– A leány ó hite mellett akar maradni, alkalmasint atyja tanácsára; jó
lett volna őket elválasztani.
– Atyja, – mond a király – nem szól a dologhoz, a mint ezt bizonyosan
tudjuk, s Nephtali maga kérte menyasszonyát, hogy róla mondjon le.
– Valóban! – kiált fel Szelepcsényi Dienes – ritka öntagadás egy
zsidóban; azonban a leány keresztény; a dolog kérdést sem szenved.
A király elgondolkozott. – Hitemre! – szólt végre – különös jelenet ez!
– Egy leány, agg magyar nemes házból, kire tisztelet s fény vár, s
mindezekről le akar mondani! – A dolog nem mindennapi; mi látni s
hallani akarjuk őt!
– Ördög sugallása, – jegyzé meg mogorván a csatákban őszült Hédervári.
– Ne ezt mondd! – felel a király – a hithez malaszt kell, s ily
csatlakozó lelket nyerni nem volna káros! – A mellett marad, a mit
mondottunk; mi látni akarjuk őt!
– Mikor parancsolja, felséged? – kérdé Lőrincz úr.
– Minél elébb! – Urak! tagadhatjátok-e, hogy e hölgynek szilárdságában
valami hősies van, a mi bámulatra ragad.
– A hithez malaszt kell! ezt mondá, felséged, – jegyzé meg komolyan
Hédervári.
– Igazad van, öreg úr! s ezt kérjétek Istentől számára; ha – a mint
halljuk – a tanítás óráiban figyelmes volt, úgy hiszszük, hogy a mag nem
rossz földbe esett, ha most nem is, de később nemes gyümölcsöt fog
teremni. – De egy van e körülményben, a mi némileg aggaszt; a térítő
jámbor lelkész biztatására nem akartuk az öreg Káldort tovább leányaitól
megfosztani, s azoknak életben létöket tudtára adattuk. Oly hanyatló
korban, mint az övé: az élet, órákra bizonytalan. Nem tudjuk ha magánál
kívánja-e gyermekeit látni? vagy ide siet? – válaszát minden órán
várjuk.
Sokáig vitatkoztak s tanakodtak a teendőkön az urak, végre a király
harmadnapra tevé a határidőt, s a jelenlevőket kérte, hogy addig
mulassanak Budán. – Mindenesetre – mond – érdekes lesz a leánykát
hallanunk s talán sikerül nektek, bölcs urak, szemeit megnyitni.
A király valóban iratott volt Káldornak. Midőn az öreg a tudósítást
vette, fia, a vad Komoróczi – mert csak e nevén nevezték s ismerték őt a
vidékben – nem volt jelen. A királyi kegyelem feltételei közt az is
volt, hogy az Ábrahámtól elrablott s itt-ott ármánynyal letartóztatott
javakat kiadja vagy árukat térítse meg. E váltság összeszerzésében
fáradozott a vad rabló-lovag.
Lelkületéből gyaníthatjuk, hogy azt nem a legjobb kedvvel tevé; azonban
remélte, hogy így megengesztelvén s némileg eláltatván a királyt, idővel
– ha nem is oly korlátlan hatalmat, de legalább egy újan épülendő várban
– azon nemét a független kényuraságnak eléri, mely eleme volt s melylyel
semmi jutalom, semmi tisztesség fel nem ért képzetében.
Az öreg Káldorra a hír nem egészen kedvezőleg hatott, váratlansága
megrohanta szívét. Ő remélte, hogy holta előtt láthatja még egyszer
leánykáit, kik elméjében mindig jelen voltak. A vad, oly ritkán
közelében mulató Komoróczi úgy sem töltheté be szívét. Olykor, bár nem
mindennap, mint a Zugligetben, látták őt cselédei holdvilágos éjeken
sűrű fák közé vonulni, s altató éneket rebegni gyermekeinek.
E tévedését a szeszélynek kivevén, ő csendes volt s az őrültségnek semmi
nyoma nem látszhatott rajta, csak emlékező tehetsége csökkent.
Hirtelen tevé készületeit, őt semmi sem tartóztathatta, Budára sietett,
meghagyván otthon, hogy fiát – megérkezvén – a történtekről tudósítsák.
Azon napnak estéjén, melyen a király Széchi Dienessel, Lőrincz s
Hédervári urakkal beszélgetett Aminha sorsáról, érkezett meg az agg
Káldor Budára. Leányait akarta látni, s jelenlétét tudtokra adatá.
Aminha sokat mulatott Ilkánál, feltalált testvérénél, s ritka
béketűréssel hallgatá tanácsadását, nógatását, hogy hitéről mondjon le.
– Ő mindezekre néma tekintettel az égre, vagy egy kézszorítással felelt.
Atyja megérkezése értésére esvén, a következő napon Ilkával együtt hozzá
sietett, a derék Nankelreuther kiséretében, ki semmi visszataszítót nem
talált az Aminhávali rokonságban, de Komorócziról nem akart tudni.
Ilka s Aminha hasonlóul irtóztak a Komoróczi névtől. Mi, kik e történet
minden részleteit áttekinthetjük, nem bámulhatunk azon, ha a két hölgy
nem akarta őt látni, bár letettek minden gyűlölséget s megbocsátották az
iszonyatosnak mindazt, a mit ellenök vétett és még vétendő vala, ha
teheté. Ők azt hitték, hogy a testvéri indulat szelidségét inkább
megóvhatják így, távol tőle, mintha azon rablónak arczát látandják, ki
velök ördögien bánt.
A királytól rendelt szállásban, középnagyságú szobában találta Ilka s
Aminha az öreg Káldort; egy nyoszolyán feküdt a beteges agg, arczában
elegye volt az örömnek s ábrándelszórtságnak; hasonlított a halálra
válthoz, ki a lelkészszel közli utolsó szavait.
Jókor reggel volt, midőn a két hölgy a szobába lépett, az öreg Káldor
fölemelkedett valamennyire fekvő helyzetéből, s könyökére nyugasztván
fejét, kábult tekintetet vetett az ajtóra; az ablak kárpitjai le voltak
eresztve, az öreg intett s egyik cseléde szétvonta azokat.
A szobának falai fával voltak borítva, bútorai bőrrel bevont székekből,
s rakottmívű almáriomokból s asztalokból állottak; a nyoszolya
egyszerűbb volt, s mint látszott, nem a többi bútorokhoz szabott.
Az öregnek szemeibe könyek gyűltek, kezeit terjeszté ki. Nankelreuther a
fekvőhöz közel állott meg. – Istenemre, – ezt gondolá magában a derék
német lovag – ez embernek itt, ha poklot érdemlett is, e perczben meg
tudnék bocsátani.
Ilka s Aminha térdeikre omlottak az agg mellé, atyjoknak jelentő, bár
elhaló vonásait vizsgálták; az öreg emlékezett gyermekeire, ők nem
atyjokra; ők ismerők, emez ismeretlen volt, s mégis a természet szava
élénk keblükben; szíveik el voltak fogódva, – atyám! – ez vala mindaz, a
mit szólhattak.
Az öreg két kézzel szorította meg fejét Ilkának s vonta magához és
tartotta ajkaihoz szorítva sokáig; azután az Aminháét. – Nankelreuthert
nem látta, – ő semmit sem látott, csak kis leánykáit, kiket oly sokszor
altatott el, míg a vész dühöngött s az álomdalt a hollók károgták
fölötte.
– Hogy hívnak, kedvesem? – mond, Ilkát hosszasan tekintve, – igen, az ő,
– nőm kedves vonásai ezek, és tieid is, – folytatá, Aminhához fordulva.
– Hogy hívnak benneteket? ah, az én fejem nehéz, s elmém feledékeny!
Egyitek barna volt, az idősb – igen, te vagy az! – de neved nem jut
eszembe – majd rájövök!
– Ilkának neveznek, – felel Nankelreutherné – kedves atyám; s e lovag
itt férjem.
Ilka folytatni akarta.
– A név – mond az öreg – ismeretlen előttem; téged Máriának neveztek,
gondolom. – És te! szelid angyali orczáddal, igen – neked arany fürteid
voltak, te vagy az ifjabb, s neved?
– Aminha! – mond rebegve a hölgy.
– Nem, nem! – felel Káldor – ti rosszul tanultátok meg neveiteket, –
Mária és Anna – így! – de hiszen én csalatkozhatom, s hét év óta fejem
megnehezedett; míg remeteségemben éltem, többre tudtam emlékezni, mint
most – fiam lármás csarnokában.
Az öreg a beszédtől kifáradva eresztette le fejét a vánkosra; Mária és
Anna! – ismétlé – hajoljatok ide.
A leányok, mindig térden, hajták le fejeiket az öreghez.
– Isten! – folytatá Káldor – áldd meg őket a te legjobb áldásoddal! – s
áldd meg az én fiamat, Kálmánt, s hozz nyugtot lelkébe! – Én kész
vagyok! – Mária, Anna – mond alig hallhatólag – Isten veletek! – Az öreg
Káldornak szemei húnytak be, ajkai reszkettek; végre a halál sápadtsága
borult vonásaira. – A két hölgynek idegeiben a vér fagygyá vált, – a
szavakat lesték a haldokló ajkairól; de némák maradtak azok. Néhány
percz múlva halk vonaglás mutatkozott a kékülő ajkak körül: a haldokló
kényúr susogta: – Kálmán! Mária! Anna! – s nem volt többé.
*
Egy hétre e szívrázó jelenet után Aminhát fényes szobában látjuk. Az
ablakok a Dunára nyíltak, a szokatlan meleggel beköszöntő tavasz zöld
lehelletével kezdé színezni a Duna szigeteinek szálas fűzeit; a Gellért
dombja bársonynyal borult már, s a zsenge füvön juhok legeltek; a nap
tisztán s magasan úszott az aggszerű Pest fölött, sugárlövellése mindent
élénk, virító fényben fürösztött.
A szobában néhány velenczei tükör s képek voltak, egyébiránt világos
zölden borított falai körül bútor nem látszott; tölgypadlózatán nyolcz
karszék állott szabadon. A király ült egyikben, egyszerű barna
dolmányban, melynek nyitott eleje csipkés ingét láttatá; – négyet –
Széchi Dienes az esztergomi érsek, Vincze a váczi, Hédervári László az
egri s Vitéz János a váradi püspök foglaltak el szemben ezekkel; a
hatodikban Aminhát látjuk, gyönyörű keleties öltözetében, s mellette egy
magas férfiút fekete talárban, keskeny övvel; a lelkész volt ez, ki
Aminhát oktatta. Balra Ábrahám állott.
– Kivánságod szerint – mond a király szeliden – nevelőatyád is jelen
lehet; nyilatkozz szabadon, leányom! Több hete elmult már, hogy szent s
üdvözítő vallásunk szép igazságait hallgatod, mondd! találtak-e azok
visszhangra szívedben?
Aminha fölemelé arczát, oly angyali jósággal s szerénységgel, hogy őt
részvét nélkül nem lehet tekinteni. – Ábrahámnak tagjain halk
reszketegség zajlott keresztül, inai meg kezdettek törni. A király
intett s az öreg izraelita leereszkedett székébe. A szép hölgy
megszólalt, úgy tetszett, mintha egész bátorságát birná. – A keresztény
vallásnak – mond – szép, nemes és isteni tanításai, parancsai, igazságai
minden tiszta s érzékeny szívben visszhangra találnak! – Az örök
bölcseséget tisztelve, s imádva véstem mélyen azokat lelkembe s az
isteni férfiúra, ki nyilvánítá, mint hitem sorsosai egyikére, kevély
vagyok!
– S mégis izraelita akarsz maradni? – jegyzé meg élénken Vitéz. – Látni,
helybenhagyni a jobbat s hiányosbat követni?
– Tiszteld az Istent, szeresd felebarátodat: – ez összesége szelid
vallásodnak, keresztény! – mond a hölgy ihletve s helyzetének
fontosságához mért méltósággal. – Én, miként ti, tisztelem az Istent! s
szeretlek titeket.
– De nem az Üdvözítő rendelése s szent nyilvánítása szerint – felel
Széchi Dienes.
– Tisztelem! – folytatá Aminha, alázatosan és hivőn emelve éghez
szemeit, míg gyönyörű kezecskéit keresztbe helyzé keblére – tisztelem,
mint Ábrahám, ki kész volt fiát áldozni parancsára; mint Mózes, kinek
hatalom adatott a Verestenger hullámai közt száraz lábbal átvezetni
népét s törvényt hirdetni közötte, mely Istentől jött.
– De a törvényt Isten maga változtatá meg, tette szelidebbé s önfia
vérével szentelé meg, – szól Vincze nyugodtan.
Aminha hevülni kezdett. – Csodálatos emberek! mi köztünk a különbség? –
mi várjuk a messiást – a tiétek eljött; mi hiszszük, a mi volt, ezt
mondjátok ti; – ti hiszitek, a mi leend, a mi képzetünk szerint, – s a
mit talán hinni fogunk egykor. – Az idő hézag köztünk. – Ti jövendőt
éltek fogalmaink szerint, mi a multat a tiétekben. – S mi a nehezebb; a
mit mi cselekszünk – vagy a mit ti? – Itt vagyunk köztetek, – folytatá a
szép hölgy, ritka lelki erővel – űzött vadak! a Salamon egyháza
összedűlt! Jeruzsálem falai letüremlettek! s az Isten népe, kit
Kánahánban vezetett, vándor mindenhol. Ti befogadtatok, levegőt adtok és
vizet, ennyi vendégszeretetek adománya! minden egyébnek bére véres
verejték! – s e vendégbecsülő honban letapodva hever, kiujjongatva,
kigúnyolva a verejtékfürösztött vendég! – Egy gör földje nincsen! – s
azon üreget, melyet holta után foglal el, testével s életével váltja
meg! – Az igazság fut előle, homlokán a Kain-jegy, a csaló tűzbélyege; –
legyen szíve igaz vagy nem, neve zsidó!! – S ily úton, melynek alja
tövis és parázstűz, hisz és vall a szegény zsidó; hű Istenéhez és
törvényéhez a megvetett hontalan!
A királynak szíve összeszorult, de nemes önérzetében szólalt fel: –
Aminha! tekints magad körül! – mi híjával voltál a nyugalomnak s
kényelemnek? A mi gyámatyádon történt, az idők viszályának gyümölcse, s
nem hited sorsosain egyedül, de megtörténhetik akárkin. Mondd, nem
gazdag-e vesztesége után is e tisztes öreg? nem bársony és selyem
födik-e tagjaidat? nem tárja-e karját az anyaszentegyház elődbe? s kiván
szívéhez csatolni? nem birnak-e izraelita jobbágyaink szabadalmakkal s
kiváltságokkal? s volt-e siket a király füle panaszaitok ellenében?
– Te nagy vagy, király! – felelt a hölgy – neved él izraelben mindenha!
– Te! – oh, te az Ábrahám kebelébe jutsz, mert jó vagy és igazságos!
igaz – igaz! sok nem úgy van már, mint volt; de mondd, te nagylelkű
király! lehetnél-e boldog, ha utolsó jobbágyod szabadon gúnyolhatna, ha
gonosz nemtelen előitélet születéseddel nyomná a gyanúság, az
elkülönözöttség bélyegét homlokodra? azt hiszed-e, hogy ez szemrehányás?
oh uram király! s ti szent atyák! – nem ismeritek ti Aminhát. – Mindent
tűrök, sőt örülök tűrhetni, – csak hitemet hagyjátok meg nekem.
– Te keresztény leány vagy! – kiált fel Hédervári, béketürését
elvesztve. – Ha a sátán karjait nyujtja utánad, kötelessége a látónak
téged azon örvény mellől felragadni, melynek párkányán szédelegsz.
– Szeretetlen ember! – szól Aminha. – Mi kárhozatos volna hitemben? –
Hogy nem azt eszem, a mit te? – hogy imádom Istenemet, miként e jámbor
vénnek atyjai, kiket szenteknek nevezsz? – Kereszténynek születtem, azt
mondtátok ti! de izraelitának neveltettem! – A születés véletlenség, – a
nevelés által szívembe csöpögtetett igazságok az akarat s a szándék
művei. – Hol az erősb kapocs? – születni eset; a nevelés ad nemesb
életet! – születni, véletlen; lenni való! – Születünk meztelen és
pusztán, ész, elv, akarat nélkül; de mivé a nevelés által lettünk, az
önérzetet, akaraterőt önt a lélekbe!
– Az ördög ékesszólása! – kiált fel Hédervári indulatosan emelkedve
székéből.
– Maradj helyeden, Hédervári, s légy nyugodt, mint e tiszta szűz itt, ki
vallását s hitét védi, – mond a király.
– Nekem hitem, mindenem! – folytatá Aminha – éltem vésze közt az oszlop,
melyhez híven ragaszkodtam. – Ti ok-emberek! keresztények! ti el
akarjátok azt tőlem ragadni? – Bíznátok-e hűtelenben, ki vallását
ellenkező meggyőződés előtt tagadja meg? – Hagyjátok azt meg nekem! –
mond, összetéve kezeit s fölkelve. – Legyen jobb a tiétek! – – Ez, a
milyen – az enyém! szívemhez van forrva! – Atyámat láttam én! haldokló
keze adta az áldást homlokomra! Nem kérdezte ő, mit hiszek? – leányát
látta csak s megáldott! – – Keresztény kéz áldott meg s én térdeimen
fogadtam azt. Szerettem a haldokló férfiút, kiről mondjátok, hogy atyám
volt! – Nézzétek ezen öreget itt a sír szélén! – ez az én atyám! – mióta
gondolok, mióta a napot ismerem s az Isten szép csillagait, nagy
világát, űzött népét: ez volt, ezt neveztem, ezt szerettem atyámnak! –
Aminha térdre ereszkedett, Ábrahámnak kezeit vonta ajkaihoz s forró
könnyei hullottak rájok. – Ezek a kezek – rebegé – tápláltak! –
elhagyhatom-e őt? – Hiszen én vagyok mindene! – ez a szegény ember
nélkülem pusztán áll a földön! – – Ábrahám feje a szelid gyermeknek
keblére hanyatlott, arczában oly fájdalmas kifejezése űlt a búnak s
kétségbeesésnek, hogy Aminha, két kezével fogván meg ősz fejét,
csendesen zokogott.
– Tudod-e? – mond Széchi Dienes megilletődve, hogy azért szeretheted
gyámatyádat s tisztelheted, mint eddig; a keresztény vallásnak parancsa:
a hála jótevőink iránt.
– Tudod-e makacs leány, – vág közbe indulatosan Hédervári – hogy e bűnös
megrögzöttség az igazság szoros útján a máglyára vezethet téged s ezen
ördöngös vén embert, kinek gonosz tanácsa tesz ily vakmerővé.
– A tűzpróbán keresztül az Ábrahám kebelébe, akartad mondani, te
kegyetlen férfiú – szólt Aminha. – Kivel hite van s az Isten – az
ördögöt nem fél, nem ismer! Hitem s e jámbor öreg érlelték hűségemet
Istenemhez, honomhoz, királyomhoz; ha a máglyára vezettek s meg tudok
halni: hitem tanított arra. Én Mózest látom! – folytatá látói
magasztaltsággal – látom őt szent sugáraival homlokán a sínai hegytetőn!
látom az égő bokorral szemben, népe elején. – A tűzoszlop lobog a tenger
hullámai közt: – velem Jehova! én izraelita maradok! – vezessetek a
halálra!
– Hát veszsz! és átok – – –
– Megállj, Hédervári! – kiált fel a király mondhatlan fönséggel
szavaiban s tartásában. – Béke, ti szent atyák! vallásunk az
engesztelés, a türelem vallása! Nem átkot lehel, nem; – szavai
szentségét, isteni eredetét szelidség s áldás hirdetik. – Ezen igaznak
itt, hite szentség! – folytatá az elérzékenyülés rezgő hangján, Aminhára
mutatva – Isten ajándéka! ne foszszuk meg őt attól! Nemes hölgy! e nap
óta védelem alatt vagy és szabad! – egy szép előérzet mondja nekem, te
megtérendsz egykor! – – Hited sorsosai közt szükség van e tiszta
szentségére az érzelemnek; mert – tevé keserűn hozzá – sokakat közülök a
haszonvágy szennye balutakra téveszt. – Eredj nyájadba vissza! tiszteld
az Istent szíved szerint, míg malasztjának szent világa derül lelkedben.
– Emlékezzél meg imádságodban rólam! légy nemes és jó, nevelj nemzeted
közt hozzád hasonlókat! – Ti pedig, lelkiatyák, kérjetek malasztot égből
e gyermeknek.
Ábrahám s Aminha a király lábaihoz borultak.
– Nephtali hölgye! – mond Mátyás, szeliden emelve föl mindkettejét –
térj vissza lakodba atyáddal Ábrahámmal – béke veled.


ISTEN-ITÉLET.
– – – – – – életre halálra.
– – Végharcz fog lenni közöttünk.
_Vörösmarty_.
Történetünk végéhez közelít. – Mátyás Zápolya Imrét Szepesség örökös
grófjának nevezte, kinek ott sikerült a rablók által okozott
rendetlenségeket egyensúlyba hozni.
Mahomed a Koránra esküdt, hogy addig nem pihen, míg Európát meg nem
hódoltatja. – A király a római pápával s a velenczeiekkel tudatá a
készületeket, Zób Pétert, Disznósi Lászlót horvát-, dalmát- s tótországi
bánoknak nevezte. Nándor-Fejérvárra a védművek erősítésére roppant
mennyiségű gerendákat szállíttatott; végre pünkösd ünnepére az ország
nagyjait Budára parancsolta.
Nagy számmal gyűltek azok össze s egy szívvel, lélekkel azt határozták,
hogy mihelyt Mahomed mozdul, azonnal az egész nemesség lóra üljön s
ezenkívül minden húsz telektől egy huszárt állítson.[53]
Pompásan s királyi fénynyel vendégelte meg Mátyás az egybegyűlt
rendeket. Buda soha élénkebb tekintetet nem adott, mint e napokban. Az
utczák telvék valának hintókkal, czifrán felkészült lovakkal s
cselédekkel. A budai várról a Dunáig lenyúló hágcsón, mint áradozó
folyam, nem szűnt a nép fel- s alájárni. A királyi csarnok ujjongó
néppel volt körülállva, s ha Mátyás valamelyik ablaknál mutatkozott,
élénk «éljen»-kiáltások harsogtak.
Esténkint az udvarban fényes tánczmulatság volt. A délutánokat hadi
szemlék s az akkor alakuló fekete legio gyakorlatai töltötték be.
Végre az élénk feszültséggel várt pünkösd harmadnapja feltűnt. –
Gyönyörű tiszta idő volt, egy szellőcsapás nem ingatta meg a légíveket,
s a nap, mint gyémántlabda, úszott az ég tágas kúpján, körülsugározva
fellegtelen hézagát.
A Salamon-utcza a legélénkebb képet mutatá. – Egy kis tért kell itt
képzelnünk, melynek egyik oldalát a Salamon egyháza magas, sötét
tornyával foglalá el; az ezzel szembe nyulót pedig építési rendszerökben
aggszerű, de csinosságukban ujdonszínezetű, hófehérre meszelt, vagy
koczkára festett épületek falazák; ablakaik rakva voltak bámulókkal.
Hajnalban már az utczának az egyház irányában nyiló, nem nagy
kiterjedésű terén számos munkást lehete kivenni, kik a földet nehéz
ütőkkel egyengették; másokat, kik arra fénylő sárga homokot terítettek.
– Öt óra tájban reggel már a négyszegű tér ki volt egyengetve, s körüle
veres, fehér, zöld sorompók vonattak. Majd szemben az egyházzal a
sorompók mögött magas erkély emelkedett piros selyemszövetből s arany s
ezüst rojtozattal a király és nagyjai számára. Ezzel átellenben egy
kisebb, nemzeti színű szövetekkel borított alakult, hol a harcz bíráinak
volt hely szánva. A sorompókkal elkülönözött négyszeg és az egyház közt
az utcza szabadon maradott.
Az ablakok körülbelől az ország nagyjai s a nők számára voltak nagy áron
kibérelve, kik azokat jókor foglalták el cselédeikkel. Már e
készületeket megelőző napokon a Budán és Pesten levőket élénk érdek
tartá mozgásban.
Meg fog-e Zokoli jelenni? s lesz-e, ki ellene vívjon? – ezt kérdé egyik
a másiktól, s valamint a Zokoli megjelenésén senki sem kétkedett: úgy
mindnyájan megegyeztek abban, hogy vívó nem akad; s voltak, kik
Elemérnek vagy Zokolinak e kihívásában nemét a hetykélkedésnek találták.
A király, igérete szerint, a Zokoli Mihály ellen koholt ármánynak
felfödözését s a derék lovag ártatlanságát, szintazon számított
nyilvánossággal terjesztette ki országszerte, mint a milyennel a néhai
Szilágyi igyekezett egykor szégyenét közhírűvé tenni; de senkiről sem
hallatszott, hogy ártatlanságán kétkednék vagy készülne Isten ítéletébe
ellenkező meggyőződését érővé tenni.
Már halkal a csatatér elkészüléséhez közelgetett. A város bírája, zöld,
hosszú rókatorkos mentében, ezüst gombokkal, medvekalpagban, néhány
ugyanazon szellemben öltözött tanácsosoktól kísértetve, nézte a tért.
Hosszú ezüstfejű pálczájával integetve, tette nagy fontosságot jelentő
arczkifejezéssel a rendeléseket a sorompók s a fövényzés körül.
Az üres erkélyek s a sorompók hosszában helyzett néző lóczák előtt több
úri személy a királyi udvarból járt-kelt; a csata elrendelése körül
közölve egymással vélekedését.
Czobor Imre, egy magas szőke ifjú, szabályos vonásokkal s Csáki Tihamér
római arczéllel, mely a Csákiakban most is feltűnő családi
hasonlatosságot bizonyíta, volt ezek közt két, minden tekintetben jeles
levente. A királyi erkélybe léptek föl.
– A látás innen igen szép! – mond Czobor – s a nap nem süt szembe. Lám
igazam volt: Perényi István tegnap azt állította, hogy a másik oldalra
kell emelni a királyi erkélyt.
– Úgy van, Imre! – felelt Csáki. – De nem tudod-e, mi történik előbb; a
Zokoli csatája vagy Holubáré?
– Azt hiszem, – viszonzá Czobor, – a Holubáré.
– Miért gondolod ezt?
– Először, mivel mindenesetre a királyé az elsőség; másodszor, mivel a
Zokoli csatája ugyis elmarad.
– Én is véleményeden vagyok Tihamér! – felelt a másik – Zokoli vasfejű
legény; ez a kihívás valóban elmaradhata. Minek az ily dolgot unalomig
fürkészni s vontatni?
– Én szólottam aziránt Elemérrel; ő elhatározása mellett marad, a mi
igen természetes; hogyan is vonhatná adott szavát vissza? Meglátjuk, mi
lesz a következése.
– Semmi.
– Akarnám! – jegyzé meg Czobor. – De jer, barátom, tekintsük meg a másik
oldalt. Az ifjak, kiindultak az erkélyből, a csatatéren keresztül
léptek.
– A homok erős, – mond Csáki, a küzdhomokra, toppanva lábával – de én a
királyt féltem.
– Tudod-e Csáki, hogy Holubár feltette magában: a király ellen csak
védelmiképen vívni?
– Tudom; de azt is: hogy a mindig híreivel kész Gara megsugván ő
felségének a dolgot, Holubárnak lovagi szavát kelle esküvel erősíteni,
hogy a vívásban egész tehetségét érővé teendi.[54]
– Hm, nagy bátorság Mátyástól! s kérdés: szabad-e ily viadalban
fejedelemnek életét koczkáztatni? – Azonban sok függ a lótól is; a
királynál jobb lovast nem ismerek.
– Holubár óriás, s a testi erő az ily csatákban mégis lényeges; én
egyébiránt azt hiszem, mikép egy életet, mely az országé, így játékra
tenni vétek; de a nemes királyban annyi nagy tulajdon van, hogy némi
gyengeségeit eltűrhetjük, s a magyar szereti fejedelmét csataménen s
véd- s támadó fegyverrel kezében látni.
– Nem vetted-e észre, hogy a király lóháton szerfölött magasnak látszik?
A mi a csatát illeti: bízzunk a Hunyadiak testi erejében is, László a
maga idejében hármával megvívott.