A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 15

nagyoltár irányában nyúló ablak előtt állottam meg. De az ablak magas
volt s a felkapaszkodás párkányára lehetetlen!
– Nem tudtál-e valamelyikre a hársak közől mászni, melyek az egyházat
körözik?
– Annyi eszem nekem is volt, pajtás! – s azt tettem is, de csak akkor,
mikor láttam, hogy közelebb nem férhetek az ablakhoz. Helyzetem
olyanszerű volt, hogy az ablakon át a nagy oltárt s az egyház hajójának
egy részét beláthattam.
– Az oltáron tizenkét gyertya égett s az ékalakú boltozatról a nagy
ezüst mécses csüngött le, ötös lobogványával, melyet asszonyunk,
Szilágyi Erzsébet, ajándékozott a püspöknek.
– Tovább, tovább!
– Csendesen, czimbora. – Az egész jeleneten valami szent ájtatosságra
emelő volt. Az oltár előtt Széchi Dienest ismertem meg; tagjait hószin
lening födte széles redőkben, s vállain arany casula csüngött,
gyöngyökkel s kövekkel kirakva, e fölött pompás pluviale.
– S a többi! ne öltöztesd őket rendre, ki nem állhatom részletességedet.
– Béketűrés! öltözetlen elődbe nem vezethetem e komoly urakat; halld
tehát: fején a püspöksüveg, kezében az ezüst horgas bot; mellette állott
Vincze úr, violaszín öltözetben, mely fölébe övig érő lenge csipke-ing
volt vetve s fején négyszegű veres bársonysüveg ült. – Az oltár alsó
lépcsőjén egy hölgy állott, – mindketten ismerjük őt – de szebb talán
soha sem volt, mint ez igéző helyzetben. Úgy állott, hogy arczát egészen
kivehettem: szép sötét szemeiben aligha könnyű nem csillogott, oly
sugárzók, oly fényesek voltak azok a kétes éji világítás ellenére!
– Nevezd meg hát!
– Mindjárt. Öltözete fehér volt, egészen csipkékből szőve, melynek lenge
fodrozatát keleti gyöngyök keríték; ugyanazok simultak gömbölyű
karjaira, mint pereczek s nyakára mint szorítók. – A szép, tündöklő
hajzaton zsenge koszorú fénylett ezüst rózsákból; a bájló ara mellett
atyja állott.
– Gondolom, ideje már, hogy nevét hallasd!
– Találd ki!
– Furcsa kivánság annyi közől.
– A legszebb leány, a kit láttál!
– Gara Mária?
– Szebb!
– Giskra Serena?
– Följebb!
– Ha keresztény volna, a vén Ábrahám zsidó leányát nevezném! – vagy
megállj! – – de hiszen azt elküldötte az atyja!
– Nyomában vagy, csak találd bátran; a legszebb leány Magyarországon,
Európában, no – – – a világon, most csak kitalálod?
– Izabella?
– Ő, Istenemre! ő volt! felékesítve mint ara s a köny, mely talán
szemeiben csillogott, örömköny volt, mert arczán az ég nyílt meg s ajkán
az ihlettség szentsége reszketett!
– S a vőlegény! – kiált fel Szelepcsényi meglepetve.
– Ezt – mond Csupor, – arczban nem láthattam helyzeténél fogva; háttal
állt szemben velem. – Egyszerű barna dolmány volt rajta s termete deli,
bár a legény nem magas volt; kezében zöld bársony süveget tartott
nyusztprémezettel.
– Mit mondasz?! – hiszen az a – –
– Megállj, koma, ne találgasd! – vág hirtelen a Szelepcsényi szavába
Csupor, – mindenesetre a dolog titok akar maradni; s legyen! én rá nem
ismertem. – Néhány percz múlva Széchi Dienes úr rövid beszédet tartott,
hol a koszorús hölgyhöz, hol a vőlegényhez intézve szavait; mely egész,
hihetőleg igen épületes szónoklatnak, boszúmra egy hangocskáját sem
értettem. – Ezután a két szerelmesnek összetevé kezeiket s annak módja s
rende szerint megesketé őket – de –
– Nos, mit de?
– Koma! a dolog még sem egészen úgy ment, mint szokott: a menyasszony
jobb kezét nyújtotta oda, Széchi Dienes uram pedig a vőlegénynek bal
kezét helyezé a hölgyébe.
– Különös! remélem, másnak ki nem fecseged?
– Szón kívül! de neked, legrégibb kenyeres pajtásomnak, el nem
titkolhatám.
– Hiba volt, fiú! de én hallgatok; azonban ha még egynek elmondod, bár
kinek, – – megmérkőzünk.
– Ez el nem ijesztene! – felel hetykén Csupor; – de ha a vőlegény az, a
kit gondolok: Istenemre! érette sírig néma maradok, ha kell!
E pillanatban nyilt meg a király belső szobájának ajtaja:
Nankelreutherné lépett ki; Mátyás nyájasan bucsúzott tőle. – Mindenek
fölött hallgatás! – mond némi komolysággal.
Ilka mély bókolás közben távozott. Mikor a királyi szobák ajtaja
bezáródott s a nő már a másik – ettől jobbra eső – ajtónál volt: az
apródok, kik az előbbinek megnyilásakor hirtelen felugrottak, meghajták
magukat; Csupor ezt ismétlé a távozó Nankelreutherné előtt, még pedig
oly rejtélyes tréfagúnynyal, hogy a nő, ki a pajkos apródot ismerte,
ujjaival fenyegette meg s mosolyogva lépett ki. – Nemsokára többen
érkeztek az előszobába s így a délelőtt eltelt. Délre nyitott ebéd volt
s este felé azon sajátságos ünnepély kezdődött, melynek rövid leirására
a jövő czikkelyt szenteljük.


STRENA.
Annál marad!
_Börne_.
Szokásban volt történetünk korában a magyar előkelőbb házaknál – főleg a
királyi udvarban – január elején nyilvános ajándékokat osztogatni. E
szokás még az első magyaroktól s a pogány korból vette eredetét; később
Jézus körülmetéltetése ünnepével jött kapcsolatba. Strenának
nevezték.[47]
E nemzeti ünnepélyre a királyi csarnok legtágasb elfogadó terme volt
felkészítve, egy hosszas négyszög, melynek falairól gazdagon aranynyal
hímzett veres bársony-szőnyegek folytak le, festői redőkbe szedve s
mindenütt nehéz aranyzsinórokkal s rojtokkal ékesítve. A boltozatok
tetejéből több aranyozott réz és ezüst csillár függött le, melyeknek
színekkel tarkított viaszgyertyái csak az ünnepély napjának
alkonyodtakor gyújtattak meg a királyi apródok által, kik szokott égszín
bársony öltözetökben, fehér vesszőkre tekert gyújtóikkal oszták a
világot. A terem hosszabb falainak közepén szemben két tágas ajtó volt
nyitva. Ezek előtt oroszlán-kaczagányaikkal, fénylő aczélfegyverzetökben
állottak a királyi testőrök néhányai; nemsokára a gyertyák s lámpák
meggyújtattak s minden fényben ragyogott.
A terem keskenyebb oldala balra sátrat képezett: veres, fehér és zöld
nehéz selyem-szövetből, elől tágan szétváló szárnyakkal, melyek
égszínüen voltak béllelve s szélesen aranynyal hímezve.
A sátornak közepében három lépcsős emelvény nyúlt el s e fölött az
egyetlen darab ezüstből öntött, karnélküli királyi szék vala látható,
veres bársonyvánkosával s földig folyó arany rojtjaival. Oldalain
félkört képezett egy magas, több lépcsőből emelt állvány, a legfinomabb
zöld posztóval bevonva. Az ünnepély kezdetén ezen fokokon az ajtókon
halkal begyülő ország nagyjai foglaltak helyet. – Jobbra az egyháziak,
balra a világiak s mind a két rendbeliek közepette a Mátyás udvarában
mindig számos idegenek. – Az állvány előtt párnázott lóczasor vonult
félkörben, a magasb rendű nők számára.
A baloldalon álló férfiak közt különösen szemünkbe tűnik egy ölnél
magasb német lovag, Holubár nevű, hőse a német tornáknak s mindeddig
győzhetlennek tartott; – kit Mátyás király maga idézett Budára, nemes
lovagi csatára.[48] – A lovagon barna bőrujjas volt, fehér selyem
virágokkal hímzett; alsó része öltözetének gyapjú szövetből készült,
melyet tágan szétváló festetlen csizmák egészítének ki, a hosszú lovagi
sarkantyúval: oldalán, fekete hímzett szíjon, nemes fegyvere lógott:
egyenes kard, keresztidomú markolattal.
Közel ehhez az ősz Bolezláw, a százévű huszita, állott a Podjebrád
követségéből, két kisérőjével együtt, az ifjú Borissal s azon koros
lovaggal, kiket vele együtt a rejtélyes romok közt láttunk már. Kissé
távolabb Giskra, Rozgonyi Sebestyén, Magyar Balázs, Zokoli Péter valának
kivehetők, számtalan másokkal, kiknek tág s gazdag keleti öltözetökkel
szembeszökő ellentételt képezett egy karcsú lovag a trón közelében.
Elemér volt az, a sas; fején feketített aczélsisak ült leeresztett
rostélylyal, mint mindig, tetején három magas sastoll; sugár tagjait
fekete bársony-dolmány födé, míg száraira vasfegyverzet borult;
dolmányán felül a sűrű vasing volt látható: egyik megkülönböztető jele a
fekete seregnek; fénylő halálfővel mellén, mely alatt az arany
buzogányláncz vonult jobb válláról a balra, oldalán egyenes kard
csüngött.
Az egyházi férfiakon fekete menték voltak, elől nyitva s veres
virágokkal hímezve, melyek alól ezüst vagy aranyozott mellvértek
csillámlottak s oldalaikon görbe kard lógott.
Alig foglaltak ezek helyet, midőn a király többek kíséretében
megérkezett s a nagyszerű látványnak mintegy gyúlpontját képezé. –
Egyszerű volt öltözete kivételesen, mert máskor ily ünnepélyek
alkalmával aranytól s gyöngyöktől csillogott. Gazdához illő nyájassággal
foglalt az értékes sella curulison helyet. Jobbra tőle egy kerek,
bársonynyal borított asztal mellett Galeotti állott, a mindig tréfára s
enyelgésre szintúgy, mint komoly tárgyak vitatására kész udvarias olasz,
fekete talárban s fénylő övvel. Nyakáról három aranyláncz csüngött le, a
Mátyás, a római pápa s a nápolyi király mellképeivel. Az asztalra
roppant, majd teknőnagyságú ezüst medencze volt helyhezve, tele ujdon
ezüstpénzzel s mellette egy kisebb, gazdagon kövekkel kirakott tál arany
pénzhalommal, melybe egy onix kanál volt szúrva.
A látvány, mely itt a király előtt bontakozott, valóban nagyszerű volt.
Szemben a sátoralakú menyezettel a terem túlsó fenekén, egy a király
mellett levőhöz hasonló, de magasabb lépcsőzet emelkedett, aranyozott
sorompó által korlátolva, úgy hogy e korlát s a királyi sátor közt tágas
hézag maradott; tömve voltak a fokok csinosan öltözött néppel; a
változatos tömegben lehete Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát festői
öltözeteikben látni, melyek még egészen czimezék az izrael
gazdagabbjainak ekkori fényüzését.
A király – miután a hozzájárulók néhányaival beszélgetett – Galeottihoz
fordult vidáman. – Mi itt, – mond, – a gazda vagyunk s egészen a régi
divat egyszerűségében kivántunk megjelenni, mint atyáink, kik ezen
ajándék vagy Strena-napot sátraik alatt tarták tanyáikon vagy
táboraikban. – Kezdődjék az ünnepély!
A királylyal szemben levő aranyozott korlátok előtt középben hárfások,
cziterások és énekesek foglaltak helyet; jobbra s balra ezektől az
udvari hangászkar: hegedűikkel, czimbalmaikkal, hosszú s rövid
sípjaikkal, trombitákkal s tárogatókkal.
Tizenkét hölgy fehér patyolatban s szintannyi fiatal férfiú fekete
selyem-öltözetekben jelent meg a terem hézagának közepében s éneklé
Árpádot a Pannonhalmán, midőn széttekintett a gazdag honban s
tigrisbőr-sátrát vonatta fel s egy szőrzsákon ülve az agg kapitányok
közt, paizsáról, melyet váltva fegyveresei féltérden tartottak előtte,
osztogatott vitézei közt görög s római pénzeket s kérte hőseit, hogy e
napot emlékezetére ünnepelnék. Éneklék: miként jöttek rendre a vésznek
edzett seregek bátrai medve- s borz-süvegeikben, vas- és fa-sisakjaikban
s fogadák az ajándékot végtelen sorban, egy egész nap és egy éjtszaka.
Elvégződvén az ének, a trombita jelére megindult az egyik nyitott ajtón
át szép rendben követelők hosszú sora, mint tarka, színeiben változó
kigyó, a trónhoz kanyargó derékkal, míg eleje a királytól balra eső
ajtón vonult ki. – És jöttek a pohárnokok arany billikomokkal s a
tálnokok ezüst tálakkal s pinczérek tölcsérrel, a hangászok
hangszereikkel, a lovászok keféikkel – a régi szokás szerint.[49]
A király, miként jöttek, a széles tálból mindenkinek előre nyújtott
eszközébe pénzt eresztett s valamennyien megelégedve hagyák oda a
termet.
Míg ez így a sátor mennyezete alatt folyt s a király kifogyhatlan
nyájassággal teljesíté gyári munkáját: addig a jelenlevők tisztes
beszélgetéssel tölték idejöket, megjegyzéseiket tevén, vagy lovagi
illedelemmel szállottak le állásaikról s a nők üléseihez közeledtek. A
vidám Nankelreutherné egészen elemében látszatott lenni, mig Giskrának
tündérszépségű leánya körül nők és férfiak gyűltek.
Túl Aminha kedvetlennek látszatott. Neme a boszúságnak fellegzé szép
vonásait, de azoknak kifejezése eltökéltségre mutatott.
– Nephtali! – mond Aminha, – az a konyhaszemélyzet ezüst edényeivel?
[: – Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán!]
– Igen! – felel a kérdett, – a másik ott, az egyik trombitás s tartja
hangszerének tölcsérét tárva az ajándékra.
– Nézd csak Devecserit, az udvari szabót, – mond Nankelreutherné Gara
Máriának, egy emelt termetű lelkes arczú szőke hölgynek, – ez nekünk
fontos emberünk.
– Vágyom látni! – felel a hölgy nevetve, – minő eszközzel fogadja az
ajándékot; nekem erre sem tű, sem olló, sem ár alkalmasnak nem
tetszenek.
– Ha csak a gyűszűvel nem? – téve hozzá nevetve Ilka.
Devecseri Jordán zömök, piros és vidor arczú, becsületes budavári férfiú
és neje segítségével nőszabó is: az ünnepély szellemében csinosan
öltözve, de kezelése bélyegeként zöld kötővel s e mellé szúrt hatalmas
ollóval övében, léptetett halkal a királyi sátor felé, kötője alatt
valamit rejtegetvén.
– Mi lehet annak az embernek kötője alatt? – mond a nép közt egy fiatal
szabólegény, ki gazdáját ismerte meg a közeledőben.
– Úgy néz ki, – felel a mellette álló pohos kefeárus, – mint egy korona.
Devecseri uram, közel érvén a királyhoz, sajátságos műszerét kivoná a
kötő alól. A vidám ollóhős feltalálta magát s a király elébe egy jókora
fatálat tartott, körülszurkálva árakkal s hosszú tőkkel, melyek annak
valójában távulról korona-alakot adtak; a tál feneke különbszínű arany,
ezüst és selyemfonal- és szövetdarabkákkal volt vékonyon kibéllelve,
melyek közt néhány tű és gyűszű is látszatott.
A király elmosolyodott s Galeotti, ki az ünnepély alatt vidám tréfáival
s megjegyzéseivel mulattatá a királyt,[50] maga is jóizűen neveté a
furcsa ötletet, mely, miként tudá, sohasem szokta czélját a király előtt
elvéteni.
Valóban Mátyás egy jó marok ezüst pénzt vetvén a tálba, nevetve mondá: –
Szabó gazda! te gondoskodtál róla, hogy pénzünk nyakát ne szegje
táladban, oly helyesen ágyaltál alája.
– Felséges úr! – mond a szabó, neki bátorodva a vidám megszólítástól, –
a magyar tejfölösen szereti a káposztát.
Mátyás azonnal elértvén a tréfát, az aranytálból néhány aranyat hintett
a Devecseri uram tálába, ki vidáman s büszkén körültekintve haladott
tovább az ajándékkal.
A nők nevettek s az egész ünnepély igen vidor, fesztelen alakot vőn,
melynek derültségében Elemér is osztozott, Széchi Dienessel s másokkal
beszélgetvén. Giskrának leánya, ritka állhatatossággal egyetlen
tekintettel sem boldogítá az elfödött lovagot; de annak szemei a
sisakrostélyzaton keresztül a gyönyörű hölgyön csüngöttek, kinek kevély
tartása bár kissé különösnek tetszett a lovagnak, nem tudta eléggé
bámulni azon tapintatot, melylyel a büszke hölgy mindenkihez szólott, a
nélkül, hogy bárkit a legcsekélyebb merészségre is bátorítana; míg a
szinte bohó Nankelreutherné tízet is felültetett könnyű társalkodásával
s ezer kétértelmű beszédre s megjegyzésre adott okot minden ártatlansága
mellett.
Néha a teremben frissítők hordattak tálakban s billikomokban; lehetett
ezeknek vivői közt a csintalan Csupor Ádámot látni, a nők s leányok közt
sürögve; Szelepcsényit s még több nemes apródot, udvari szolgákat s
pohárnokokat.
Az éj jó előre haladott s a követelők még mindig jöttek; az ezüst s
arany tál újra megtöltetett s a király kifogyhatlan vidámsággal osztá
ajándékait. – Többekkel, kik hol távoztak, hol közeledtek hozzá,
nyájasan beszélgetvén s tréfálván.
– Hallod-e, Galeotti, – mond, – hát te miért nem hozod elő
szerszámaidat?
– Uram! – felel Galeotti, – én azok nélkül vagyok.
– Hát könyveidet, melyekkel tárainkat gazdagítottad, semminek tartod?
Galeotti azonnal fiának, János Márknak, inte, hogy könyveit: De homine
és De incognitis vulgo, a királyi könyvtárból hozná el.[51]
E közben a nép halkal ritkulni kezdett, végre megérkezvén a könyvek,
Galeotti a király tréfás nógatására feltárta azokat s Mátyás halommal
megtömte lapjaikat aranynyal.
Ezután egy nem régiben odahozott csinos kagyló aranynyal s gyöngyházzal
ékesített ládácskát nyitott fel s a jelen levő úri nők közt a nap
emlékére készített gyűrűket osztata el, a király nevével, a nap és év
számával, melyek közől, még itt-ott léteznek s láthatók honunkban
jelenben is.
Végre a hangászok vidám zenéje véget vetett az ünnepélynek s mindenki
haza felé kezdett indulni, midőn egyszerre egy adott jelre az ajtók
bezárattak.
Mátyás előre lépett. – Az idő, – mond, szép, teljes érczű hangon – késő
ugyan, mert jóval haladta meg az éjfélt,[52] nemes vendégeim! s ti hű
budai népem! – de a jó tettnek nem szabad késni s nekem még ma az ifjú
napot nevezetes cselekvéssel kell megnyitnom.
A király újra intett s a sátor mögötti ajtók egyike megnyilván, egy kis
ember lépett be. – Öltözete szürke; zsinórtalan dolmány volt,
pikkelyezett bőrövvel derekához csatolva s hasonló színű nadrág. –
Látszott egész lényén azon avatagság, melyet hosszas raboskodás után
lehet észrevenni.
Sajátságos külsője a bejöttnek a jelenlevőket meglepte; alig harmincz
évre mutató arczával, de hófehér hajával s nagy fejével, melynek szemei
a lehetőségig kerülték a más szemekkeli találkozást.
Mátyás hosszú tekintetet vetett ezen férfiúra, kinek vonásain durva dacz
s nyerseség mutatkoztak.
– Mi a neved, zsebrák? – mond a király egyszerre megismertetvén egyét
azon elszánt rablóknak, kik Dzwela alatt irtózást s rettegést
terjesztettek maguk körül.
– Angyal diák! – felelt röviden a kérdett.
A király a név hallására gondolkozni kezdett. – Angyal diák? – ismétlé,
– te a Komoróczi seregében szolgáltál; emlékezünk nevedre, melyet
többször hallottunk.
– Igen! – felelt a kis ember, kevélyen tekintve körül széles arczával,
melyen a börtöni lég sápadtsága ült.
– Hallod-e, diák! – folytatá Mátyás, – szerencséd, hogy Rozgonyi
Sebestyén meg nem tudta nevedet, mert aligha most együtt szólanánk! –
Ezzel a király a jelenlevő s szavait feszült figyelemmel váró
vendégekhez fordult. – Zokoli Péter vezérünk s barátunk – mond, – e
fogolynak itt biztosította életét egy feltét alatt, melyet, a mint
hiszszük az teljesített; s így bizonyossá tehetjük mi is életéről s
szabadságáról.
A fogolynak mogorva vonásain egy villáma az örömnek vonult keresztül.
– Tudva van kegyetek előtt, szép hölgyek! bajnokok s hű budai
polgáraink! hogy országlásunk hajnalán, a vadnai ostrom alkalmával,
egyik leventénkre, Zokoli Mihály uram ő kegyelmére, terhes vád jött
előnkbe; s annak minden körülménye s következése. – Azóta e hívünk
visszavonta magát udvarunktól, nevéről mondott le, melyre szenny borult
s esküt tőn: csak tisztán, mint a tűzön átfolyt arany, lépni fel
közelünkben fedetlen arczczal, vagy sohasem! – Ugyanez idő óta egy nemes
lovag él seregeinkben, kinek arczát senki sem látta, de ismeri tetteit s
ki itt van jelen. – – Sas! – folytatá a király, Elemérre mutatván, –
lépj közelebb!
A lovag a király elébe jött.
– Mi Mátyás, magyarok királya! nyilvánítjuk itt ünnepélyesen: hogy
Zokoli Mihály hű lovagunk ártatlan!
Eleméren neme az illetődésnek tűnt fel, bár arcza födve volt, feje kissé
lehajlott s tagjain reszketeg vonaglás futott végig.
Serenának angyali vonásait láng borította el, szemeit lesüté s föl nem
merte azokat a deli férfiúra emelni.
– Elemér a sas! – mond Mátyás, – Zokoli Mihály! emeld föl
sisakrostélyodat s mutasd meg rég nem látott arczodat nekünk!
Elemér födve maradott.
– Te még kétkedsz, lovag? jó! tehát halljátok mindnyájan.
– Ezen ember itt, Angyal diák, urának, bicskei Komoróczi Péternek
parancsára, Zokoli Mihálynak irását utánozta s tudván, hogy akkortájban
boldogemlékezetű öreg bátyánk, Szilágyi Mihály ő kegyelme, nem kedvelte
e hívünket: két levelet utasított hozzá, Zokoli Mihálynak Giskrához
irott s a kalózoktól elfogott irományait. Ártatlanságának bizonyságaul
jelenben két más levelet hozott ide, melyek szintúgy Zokoli Mihály
hívünk irása; azon napról valók s ugyanazon foglalatúak, – s kettőt
egészen ellenkező tartalmúakat mások irásával.
Ezzel a király dolmánya kebléből négy levelet vont elő s átadta Széchi
Dienesnek, kitől a levelek a többi jelenlevők kezeibe kerültek.
Mindnyájan, kik arról itélhettek, bámulták Angyal diáknak ügyességét, ki
a Zokoli Mihály irását vonalról vonalra utánozta; de mennyire
megütköztek, midőn az egyik levélben Zokoli Péternek, a másikban a
királynak magának irására ismertek!
A királynak igen szép irása volt, az akkortájban divatozni kezdő újabb
alakú egyszerűbb betűk s a régi czifrább s gótizlésűek közt ő a
középútat tartotta s e sajátság miatt is levelei igen nehezen valának
utánozhatók.
– Mit mondotok erre, urak? – kiált fel Mátyás.
– Megfoghatatlan! – hallatszott sokaktól.
Zokoli Péter kétkedő boszankodással, melyen valami nevetséges rezzentség
mutatkozott, nézegette tulajdon, remekül utánzott irását. – Istenemre!
ez a vesztőhelyre vihetné az embert! – szólt, újra meg újra forgatván
azt.
– Mi levelünkben, – mond a király, végig futva még egyszer a kezében
tartott irlapot, – Podjebrád atyánkat, szomszédunkat kináljuk meg
koronánkkal. Nem kis barátság tőlünk jelen állásában a dolognak! – mit
véltek urak? – –
Végre szünet lőn. – Hallod-e ember, – folytatá Mátyás, – azon cameleoni
kezekkel, melyek a tollat úgy forgatják, mint festő ecsetét, szabad
vagy! derék vezérünk szava szent! De a mai naptól óta – jegyezd meg jól
magadnak – írni elfeledtél! Hitemre! ha még egy sort, általad írottat,
látunk: oda jutsz, hová Dzwela s társai! – Mehetsz!
Angyal diák fölemelkedett sarkán, egy fővel magasbnak tetszett s kevély,
kaján kifejezésű tekintetet vetvén maga körül, lassan haladott jobbra az
ajtóig, mely kinyilt, rést hagyván a távozásra.
A teremben senki sem volt, ki többé Zokoli Mihálynak ártatlanságán
kétkednék, kinek hűségét s csatlakozását királyához, honához, minden
további felvilágosítások nélkül, az Elemér név eléggé bizonyította.
– S most, – mond a király szíves, de méltósággal teljes hangon, –
tisztán állsz itt e díszes gyülekezetben, vágyunk bátraink s híveink
egyikének nemes vonásait látni, – emeld sisakrostélyodat fel!
Elfödötten állott Elemér a sas s tisztelettel közeledett a királyhoz.
– Nem Zokoli Mihály, hanem Elemér a sas van itt, – felelt nyugodtan, –
felséged előtt, fekete seregének egyik vezére, ki kész minden
pillanatban éltét s vérét adni honáért s királyáért!
Mindnyájan rábámultak; Serena ajkait szorította össze.
– Minő makacsság ez?! – kiált föl a király; a túlságban – ha rény
eredménye is – valami gyermekes van! ezt benned, Zokoli Mihály, nem
kerestük. Mit kivánsz még? – királyod szava s e számosak jóváhagyása s
hozzá ezen eldönthetetlen levelek!? nem elég ez?
– Ha Zokoli Mihály, – mond Elemér komolyan, – szent fogadást tőn Isten s
királya előtt, hogy csak tisztán s gyanútlan hűségének fényében lép elő
s födi fel arczát, nem kárhoztatom őt, ha meg nem jelenik itt.
– Hogyan? – szólt Mátyás, kétkedővé válván maga is e rejtélyes
személynek ellenében.
Serena a legkínosabb feszültségben volt.
– Polgári szellemben, – folytatá a fekete legio lovagja, – hiszem, hogy
Zokoli Mihály ártatlan becsülete helyre van állítva! de a lovagi czím
szentsége s tisztasága többet kiván!
– S mi lehetne az? – kérdé a király, szinte indulatosan.
– Isten itélete! – felelt sötéten a lovag.
Mindnyájan elnémultak.
– Add elő kivánságodat! – szól a király komolyan.
– Felséged kegyessége nagy, kimélő, s a mint hiszem, Zokoli Mihály
imádni fogja azon királyt, ki alattvalója becsületének helyreállításában
nemes önszemélyében fáradozik; de hálája, ha valóban lovagi lélek lakik
benne, határtalan leend, ha fölséged utat nyitand neki, becsületét
kardjával kivívni mindazok ellen, kik abban kétkedni mernének még. Azért
minden nemes lovag lelkéből szólok, ha nagy királyomat kérem: hogy
Zokoli Mihálynak helyreállított becsületét s kivilágosodott
ártatlanságát a legnagyobb nyilvánossággal hirdettesse ki országszerte
azon hozzátétellel: hogy a becsületében sértett lovag a jövő pünkösdi
ünnepek harmadik napján, itt Budán meg fog jelenni s kész leend
élet-halálra vívni az ellen, ki hűségében hona s királya iránt
kétkednék.
– Legyen! – mond a király.


A VÉGÓRA KÍNAI ÉS ÖRÖME.
– – – – a halvány ajkak vonaglanak,
Érzem a szív halk verésén:
Napjaimnak állok határinál.
_Körner_.
Elemérnek makacssága a királynak visszatetszett ugyan, de nem tagadhatá
magától, hogy abban minden túlsága mellett, valami őslovagi van, minek
érdekét nem lehet elvitatni.
Ő – így vélte a király – azt hiszi, mikép ellenségei s irígyei lehetnek,
kik, a míg élete tart, talán hallgatnának; de halála után, mely a hon
sokszori csatáiban oly minden pillanat eseménye lehet, azt mondhatnák:
hogy egy rabnak tanúbizonysága, kit könnyű volt megvesztegetni, mit sem
ér; s ennek ő maga, de a kegyes király és Zokoli Péter is adhatának
tulajdon kezeikkel leveleket Elemér megmentésére. Ezért – így fűzte
tovább gondolatit – volt a regényes lovag kész életét koczkára tenni,
hogy becsületének az akkori idők szellemében egész fényét visszaadhassa.
De az oly sokszínű s vegyítékű emberekkel viszonyban élt Mátyás
lélekvizsgáló volt. Ő Elemérnek elhatározását olykor hajlandó volt egész
természetességében s valóságában méltánylani. Tudta, hogy valami
elhatározás többnyire választás következménye. – Az ember vitatkozik
önmagával, elfogad vagy elvet, végre cselekszik! – Szomorú s kissé
szégyenítő, de nem kevésbbé igaz, s a mélyebb fürkészet arra, mint
meggyőződésére, vezet, hogy mikor az ember tett és nem tevés,
elhatározás és elmulasztás közt választ: mindig a könnyebbet választja.
Mindazon hősök, kik éltöket áldozták önkényt honukért: nem választák-e
azt, a mi nemes szívöknek könnyebb volt tenni, mint nem tenni? – Bárminő
áldozatban az emberi lélek e sajátságát feltaláljuk; ki életét végzi
könnyebb a halál annak, mint az élet, s e dönthetlen igazság akkor is
áll, ha életét sajnálja s halni irtózik.
Elemérnek könnyebb volt a födött arcz minden nélkülözését s
alkalmatlanságát eltűrni, mint adott szavát megszegni.
A király, mint látjuk, emberét ismerte, s annak lelkületét egész eredeti
sajátságában fel tudta fogni. Végre gondolá: Pünkösd nincs oly igen
távol, s a dolognak vége lesz, mert ily világos állásban s ennyiszer
bizonyított hűség után ki merne, mint vádló, a leghíresb lovag ellen
föllépni? még pedig istenítéleti harczban, élet élet ellen.
Hogy a király az ármány megfejtését Zokoli Pétertől, ez Angyal diáktól,
ugyanazon rabtól vette, ki őt magához kérette a budai börtönőr által,
nem szükség mondanunk.
Mátyás tehát a csata következéseitől barátjára nézve nem tartott, s
kedélyének oly hangulatában volt, mikép mindent kedvező színben látott;
úgyis országszerte ismeretes s legtöbbször bámult engesztelhetősége s
nagylelkűsége ez évben délpontját látszott elérni. Szemeiből a férfiúvá
érett királynak csendes, óvott boldogság ragyogott. – Többször, mint
azelőtt, látták őt meghittei egyszerű álruhában kitűnni csarnokából;
hova ment? senkisem tudta, de megjöttét többnyire egy jótett, közhasznú
terv, vagy nemes elhatározás követé.
Galeotti olykor kedvtelve legelteté szemeit a király mondhatlan nemes
kifejezésű vonásain, s fiának, vagy magában mondá: «A mi Numa
Pompiliusunk Egeriára talált, mert szemeiben üdv lobog s agyában a
termett erő nőttön nő!»
Mátyás vidor kedvének közepette is élénk érdeket talált abban, a mások
boldogságát közleni s erre most, mint hitte, új út nyilt meg neki.
Láttuk az előbbi czikkben a Nankelreutherné hosszas mulatását a
királynál, s nem ok nélkül gyanítjuk, hogy őt Aminha sorsa vezette oda.
A nő, szokott módja szerint, nem kevéssé mulattatva a királyt, előadta,
nemcsak a mit az ispánnétól hallott, hanem öngyanításait is a Komoróczi
s Wratizláw azonosságáról, s az iránt, mit csak nemével az undornak
tudott gondolni: hogy Komoróczi testvére. A királyt e történet, egyrészt
regényes szelleme, másrészt különössége miatt, meghatotta; azonban
felújítván elméjében a zugligeti remeténél történt lélekidézetet s az
ezt követő megismerés jelenetét s mindent, mi akkor mondatott: a dolog
egészen világos lőn előtte.
A mint az előttünk is – kik a jelen történetet megelőző időkbe
hátratekinthetünk – világos már: hogy tudniillik a zugligeti Julius
magus volt azon kirablott lovag, kinek három gyermekét láttuk a