A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 03

embereket itt? – – Oh, uram király! vessen felséged egy tekintetet e
szánandóra itt, egész alakja megczáfolja állítását.
György magához tért. – Uram király! – mond habozva – nehéz egy
szolgának, kit ura sohasem bántott meg, sőt jótéteményekkel halmozott,
ellene föllépni, mint vádlónak; ez tett habozóvá, s fojtja torkomra
vissza a szavakat, de mit tegyek? – ő akarja, hogy szóljak: a vád igaz,
a levelek átadása előttem történt, s ezen erszény itt – folytatá, tömött
zacskót vonva ki kebléből – volt a hallgatás bére. Tagadja kegyelmed, a
mit tett, a mi nyolcz szem közt történt, minek elhallgatásáért fizetett,
nem bánom, én az igazat megmondottam.
– Hah! – kiált fel Rozgonyi – mit szólasz erre?
– Mit szóljak? – mond Zokoli kővé válva – szóljanak tetteim, szóljanak
azok, kikkel élek, kikkel felnövekedtem, kik gondolatimat tudják;
szóljon a király maga! és kegyed, bátyám! – én ártatlan vagyok! – Az
ármány nyiltan áll előttem: ezek itt meg vannak vesztegetve, s írásom
utánozva; de az élő Istenre! ki felettünk van, minden szó, mely engem
vádol, igaztalan!
– A kínzópad – jegyzé meg Zágor Pető – alkalmasint megvallatná
kegyelmeddel, a mit tett! – Igaz, mi ármányt gyanítottunk, mi a
királynak hű szolgái vagyunk, s Giskra helyett Szilágyi Mihály vezérhez
vittük a leveleket.
– Ha a király bűnösnek hisz, – mond Zokoli sötéten – vagy csak
pillanatig annak hihetett, – úgy az itélet ki van mondva! s valamint ő
hitét bennem elvesztheté, úgy én az emberekben; – de nem – e királyi
tekintetben, minden szilárdsága mellett megismerem a nagy Hunyadi
Mátyást, ki, mivel bizodalmát el nem veti, nem is ingadozik abban.
Kínzópad? – folytatá büszkén – ám legyen! Hiszed-e nyomorult? hogy a mit
nem tettem, s nem tehetnék, annak vallomását a kínzópad csikarja ki
belőlem? arra számítottak? jó, jó, – eredjetek, kicsiny lelkűek,
eredjetek! inkább ki birnám én a kinzás minden fokait állani, ha
szükség, mint valakit kínoztatni. Ártatlan vagyok! de bűn homálya föd,
míg álarczotokat le nem rántom!
– Elég! – mond a király, Zágor Petőhöz intézvén szavait. – Ha igaz e
vád, vagy igaztalan? ki fog sülni, minő való, hogy egy Isten él! –
Tanácsodra szükség nincsen, rossz szívű ficzkó, vigyázz! ha ármányt
kohol lelked, hogy magad oda ne kerülj egykor, hová ezen ifjút szántad,
a kínzópadra. – Zokoli Mihály! – folytatá nyugodtan – az első
gonosztett, mely királyi székünk elébe jött, az, melylyel te vádoltatol.
Mi ártatlannak hiszünk: mert a pokol ármánya nagy, s ellenségeid
lehetnek, kik meg akarnak buktatni; de ha e hit lelkünkben él, s ám
éljen, mert el kellene azt jobb emberekben vesztenünk, azért
igazságosnak kell lenni a királynak. Vádlott vagy, undok gyanú terhe
nyomja válladat s közkárhoztatás súlya tipor el, neved nem tiszta többé;
– de ne legyen az út védelemre elzárva, te ki fogod magadat a vád alól
tisztítani. Az, ki barátunk volt egykor, s kit most annak nem
nevezhetünk, önbecsületünkért is szükség, hogy a legtágabb mezőt nyerje
ártatlanságának bebizonyitására. Nem börtön odvában, nem! a szabad
légben élj! elmehetsz! – A hű Zokoli lelend útat, hűségét kitűntetni,
tettek súlyával tiporni le a vád kaján szavait. – A hűtelen! ha volna e
fénylő neven ilyen, túlesnék haragunk határin. Én csak becsületszavadat
kivánom, hogy első felszólításomra visszatérendesz, hiszem, tisztán.
A jelenlevők közt rosszaló zúgás hallatszott; a király intésére a tanúk
kiléptek.
Mátyás élénken járt fel s alá a sátorban, végre megállapodott Rozgonyi
Sebestyén előtt. – Kishitűek! – mond nemes fölhevüléssel – mit akartok?
– hogy az első koholmány, mely egy ismert férfiú ellen emeli
sárkányfejét, legyen elég arra, hogy a ki mindig mint derék honfi s hű
polgár állott közelünkben, köznapi gonosztevőként bűnhödjék? Börtön s
kínzópad csikarja ki a fájdalomsajtolta vallomást a reszkető ajkakon? s
ha a valló ártatlan, a borzasztó kínokat ingyen viselje? Istenemre! hű
magyarjaim közepette ármányt, árulást megvetek, mert szíveik a pajzs,
mely éltemet födi.
Zokoli föltekintett a királyra, hangja magasztalt lőn. – Nagy vagy, uram
király! – mond, – habár nekem vesznem kell is, legyen Istené a köszönet!
mert a hon élni fog, s dicső leend alattad! – De kegyességed, uram
király, fel nem old kötelességem alól. A Zokoli névnek szűz becsén gyanú
borong, vedd szent eskümet, hogy e pillanat óta Zokoli Mihály halva van.
Nevemet, mindenemet visszavetem a sorsnak! – ezen arczot itt csak akkor
látja nemes királyom s udvara, ha tisztán állhatok előtte.
Ezzel az ifjú föltette sisakját, s leeresztvén annak rostélyát, hirtelen
eltávozott.


ELEMÉR A SAS.
Egy ember mi csekély, de ezer tud róla beszélni,
Mint hata, mennyit tett, élte mi hasznu vala.
_Goethe, Bajza fordít._
Hanák és Zajácz a Giskra tanyáján vígan folytatták beszélgetésüket. A
tavaszi légfolyam hűsen és fűszeresen lehelt a magas fák között s a
táborban zaj ébredett; jártak-keltek, s a nyitott fa-színbe többen
kezdtek gyülekezni. Ki egyet, ki mást hozott elő, mint az ily életvídám
kalandor nép. A kövér nőnek s még kövérebb férjének, ki ásítva s
nyújtózva bújt elő egy zugolyból, dolguk perczenkint szaporodott.
Egyszerre lódobogás hallatszott s az ivók előtt egy csinos hölgy
mutatkozott: lova karcsú volt és deli készűletű, ezüstháló borította
derekát, s a nemes főn hasonló anyagból folytak le a csillámló
czafrangok. A paripa hollófekete volt, mint az éj, a hölgy arcza fehér,
mint a derület; öltözete a tavasz zöldébe szorította gyöngéden emelt,
könnyű szabású tagjait; kiséretében hat levente. Tiszteletes távolságban
haladtak ezek utána: külsejök inkább egyszerű, mint fényes, s
fegyverzetük vadászatra, nem komoly csatára számított.
Az ivók mindnyájan felugrottak és süvegeiket emelték le. Volt valami
önkénytelen, összhangzó és szokásos e tisztelkedésben, a mi minden
feszültségtől s meglepetéstől ment vala. A hölgy kevélyen billenté meg
fejét, alig fordítva kissé arczát a köszöntőkre. Szép kék szemei, nemes
vonásai, s arany fürtei a régi cseh tündérekre emlékeztettek. –
Elhaladván, mindnyájan helyet foglaltak újra.
– Hanák – kiált fel Zajácz – ki volt ez?
– Az úr leánya, – felel a kopjás büszkén vetve fel ajkait. – Ugy-e, nem
sok terem ilyen!? – kár hogy az ily nép számára mint mi, csak oly vastag
Ánkák s Mázsák[6] maradnak, mint sörárusnénk amott.
– S kik azok kiséretében? – folytatá kérdését Zajácz.
– Lenge nép, cseh és magyar leventék: mint szolgáló ebek csaholják
körül, s engedelmeskednek minden intésére: egy szava, mosolya égbe
ragadja őket; itt naponkint gyűlnek, s jó szívvel fogadtatnak, mert
mióta Rozgonyi s Hédervári pusztítva közelgetnek, s Komoróczit
kiugratták fészkéből, azóta kedves és kivánatos itt a vendég, bárki
legyen.
– Hm, okosan! – de mondd! – ki az ott, ki jobbján nyargal az úr
leányának, ama deli levente, párdúcz-süvegben sastollal?
– Talafuz, a medve, miként mi nevezzük itt, – viszonzá Hanák.
– Híréből ismerem.
– A hír mindent gyanít, ennél Uderszki is különb legény tettre; azért
egyre felelj nekem: te nem rég jöttél a Hédervári táborából, – mondd:
mit tudsz a sasról, hogy néz ki?
– Hogy néz ki? honnan tudjam én azt, ki sohasem láttam? A ficzkó
közvitézből lett alvezérré, s az ördöggel van czimboraságban, ennyi
igaz. Nálunk, hol még a vallásnak ereje van, Rokizána a püspök, minden
vitézsége mellett, rég megétette volna.
– Az ördöggel czimboráz? – mondád.
– Nincs különben; tulajdon seregében sem tudja senki, honnan került, s
ki fia. Három héttel a Vadna s Galgócz ostroma után vetődött a táborba,
s azóta, a hol megjelenik, lépteit győzedelem követi; hír hírt ér róla;
ha kopjásaink hófehér ménjét látják, azonnal futásnak erednek: nincs
győzedelem, hol az ő neve nem hangzik, nincs vívott vár, melyre az első
zászlót ő ne tűzze.
– Ha! – mond, az asztalra verve, Hanák – csak cséplőink közé kapnók a
jámbort, majd megkalapálnók fejét a vérengző ebnek! – Hallom, a
foglyokat mind nyársra vonatja.
– Ez nem igaz, vad mlatecz![7] a foglyok közől egyet sem ölet meg, ennek
köszönhetem, hogy itt vagyok.
Míg ezek itt a seres kanták közt beszélgettek, Giskrának leánya gyorsan
haladott balra, s nemsokára kiért kiséretével egy tágasb völgybe, hol a
vadászat kezdődött. A kürtök rivaltak, a kirendelt hajtók már kiáltani
kezdettek a bérczek élein, midőn két lovag száguldott az úton elő.
– Megálljatok – kiált rájok a szép hölgy – hová ily bódult sietséggel?
szóljatok?
– Asszonyom – felelt az egyik – az Uderszki seregéből jövünk; minden el
van veszve! Brezniczét Elemér a sas felgyújtotta; Rozgonyi közelít,
negyvennyolcz óra alatt itt lehet, nekünk sietni kell. – Ezzel a
lovasok, be nem várva a feleletet, vagy újabb kérdést, tova lovagoltak a
Poprád partjai felé.
– Elemér a sas! s mindig csak ő – mond a Giskra leánya magában. Ki lehet
ez ifjú, ki egy ezred erejével bír, s a hol van, a győzedelem nyomait
követi? Erős a hadban, kegyes a csata után, egyszerű és nagy, deli és
vitéz! ki lehet ő? – Mindig e nevet hallom két hold óta már. – Nem
lett-e a félelmes Rozgonyi név üres, puszta hang, mióta e királyi
szárnyas repül a csatákra? – Ellenség ő, igaz; de látni óhajtom!
A hölgy, kinek itt legtitkosb gondolatit követtük, magas érzelmekben
növekedett fel. Atyjától öröklötte bájló szépségét; szenvedélyes
csatlakozó volt, mint anyja, de kevély, mint atyja. Gyáva hódolókat
látott eddig lábai előtt; ő azokat nem becsülte; szerelem keblében
idegen volt, de nem a szeretet: mert atyját s anyját imádta. Lelkét azon
regényes szellem, mely a sas név körül sugárzott, meglepte; valami új
volt az előtte: egy férfiú magasodott fel képzetében, oly színben s
alakban, minő, különössége s újsága által szükségképen hatott kevély
magasztalt kedélyére; úgy tetszett nekie, mintha e rejtélyes lovag
közelednék azon képzethez, melyet büszke lelke egy lényről fogott fel,
kit a hölgy urának nevezhetett. Valami titkos erő, melyről fogalma nem
volt, hozta azon képzetet, melyet Sasról alakított elméjében, egy más,
szétfolyó színezetű, határozatlan képpel kapcsolatba, mely emlékező
tehetségének legbensőjében emelte fel olykor magát: nem szeretve, nem
óhajtva; de jelen mégis, visszaidézhetlenül a bosszankodásig – jelen!
Van-e boldogabb időszak? mint amaz életkorány, hol minden eszme egy
fejletlen virágkehely, melynek egyenkint látjuk leveleit bontakozni, s
szemünk színeiknek pompáját élvezi; hol gyémánt a harmatcsöpp, mely
rajtok csillog: ellenséges szörny a bogár, mely illatját iszsza; hol a
képzet egy szende tekintetből, egy égi mosolyból regényt sző; hol a
jelen egy rejtvény, a mult egy percz, a jövő a paradicsom, melynek
kapuja előtt állunk. – E boldog korban volt a leány, kinek titkát lestük
ki, kinek szeszélyes képzet-csapongásait kell ábrándhüvelyökből
kifejtenünk.
Játéka képzetének, nem volt egyedül a két alak összeszövése, mert a kép,
mely lelkében élt, egy futólag látott alakhoz szorult. A soha nem látott
Elemérrel kezdé ezt halkkal összeolvasztani, egygyé, s ugyanazzá tenni.
A szép leányt kellemetlenül rázta fel ábrándozásából azon bizonyosság,
hogy e két alak nem egy, nem lehet egy. A milyen hihetetlennek látszik
egyelőre az ily elmesovárgás, oly természetes, oly élet- s világszerű
az. A már említett határozatlan kép talán az első volt, mely szemét
lepte meg; a másik, a nem látott, első, mely képzelődésére hatott. E
képeket az eszmék kapcsolata egyesíté, s ez okozá, hogy a kevély férfiút
kicsinylő hölgy öntudatlan és akaratlan bibelődött két alakkal, a
nélkül, hogy magának számot adna, vagy akarna adni az őt elfoglaló érzet
minőségéről.
Néha úgy tetszett nekie, nemétől az önkénytelen önvédelemnek nógatva,
hogy Elemért, mint köznapi férfiút, szeretné megtört kevélységgel,
kilépve a képzelgés dicsövéből, lábainál látni; de volt egy más szózat
szívében, mely a gondatlanul kifejtett vágyat megczáfolta, s titkon
feddé hiúságát: hogy azt, kivel elméje megszokott társalkodni,
megalacsonyítva, köznaposítva akarja látni, vagy csak képzelni is.
E talányos belső küzdelem a hölgynek kellemetlen volt; el akarta, el
szerette azt űzni magától. A hányszor e közvitézből lett ellenséges
alvezérnek képe merült fel agyában: az önkénytelen bámulással női
önérzete ütközött össze; s bármit gondolt belsőleg, fejét magasbra emelé
s érzette, hogy vele szemben büszkébb tudna és akarna lenni, mint
valaha.
Míg az érdekes hölgy gondolatainak országában merengett, a követek a
Giskra sátorához érkeztek. A vezér bő reggeli mellett ült, több komoly
hadi tekintetű férfiúval; előttük húsneműek, cseh kis lepények
tejsűrűvel, nagy gömbölyű buchtik, kenyér, bor és ser állottak.
Giskra fokonkint nevekedő haraggal hallotta a hírt; végre fölkelt, s
azon hideg komolysággal tekintett maga körül, melyet az önbizodalom ad.
A jelenet egész hadias volt, s az ottlevők, bár könnyen, vagy félig
fegyverkezetten, egyikét látatták azon aggszerű, őshadias képeknek,
melyek minden korban megtartják érdeküket. Giskra erőteljes magas férfiú
volt, egészséges arczszíne, élénkvilágú kék szemei s alig szürkülő
tömött szőke fürtei tartós erőre mutattak, s azon férfias barnaság, mely
szabályos, bár kissé vastag vonásain borongott, a nap heve alatt érettet
bélyegzé.
Kezeivel intett a követeknek, s azok eltávoztak. Rövid szünet után
megszólalt. – Férfiak! – mond – e csatát, s e szenvedélyes kitörését az
ifjú gyermekbitorlónak – mert hitemre! nem király ő – egyedül azoknak
köszönhetjük, kik mint Walgatha s Komoróczi, a nyílt hadi élet nemes
pályájától eltérve, mint haramiák dúltak a szomszéd megyékben. Fokról
fokra emelte őket gyors bizodalmam; gazdagok lettek és büszkék – de
gyávák; rabolni tudnak: vívni nem; buta, vad kopjások ők, nem vezérek.
Nem érezték a vihart meg, mint a gondos holló: minden mennyköve a
gyermekzsarnoknak készületlen lelte őket, szégyent hoztak a Giskra
névre.
– Váraik romokban hevernek: merre Rozgonyi s Elemér dühöng, minden
lángban lobog. – Ezt nem vártam! – Hittem, hogy cselekesznek; de ők
keveset, vagy semmit sem tettek. Azért tegyünk mi! – a tanácskozás órája
elkondult, fegyverhez kell nyúlnunk! – Talafuz! holnap reggel indulsz, s
megtámadod Rozgonyit s Hédervárit; a cséplőket vidd magaddal. Még nem
ismerkedtek meg a magyar fők a cseh vasfejű hadaróval, a kétélű karddal,
a csatacsillaggal[8] s a lánczos buzogánynyal. – A cséplőkkel előre! nem
kell kihagyni jőni a divatból e virgoncz csapkodókat a vén Zsiska s a
két Procop idejéből. – Mi várainkba vonulunk vissza. A védelmi rendszert
rövid időre elő kell vennünk, mert nyomorult alvezéreink rosszul
gazdálkodtak előttünk. A seregnek gyorsan ki kell adni a parancsot. –
Hidegvér urak! még elég erősek vagyunk, s a gyülevész magyar hadaknak
majd megmutatjuk az utat e völgyekből ki!
A vezérek, vevén Giskra parancsát, azonnal elszéledtek, s néhány percz
múlva élénk mozgás hullámzott a táborban; trombiták harsogtak, kürtök
rivaltak, a dob pörgött, s a zászlók szélnek fejték szárnyaikat. Giskra
sátra előtt hosszú homlok képeződött azon vad gyalogságokból, kiket a
huszita hadak óta cséplőknek neveztek. Gömbölyű sisak födte fejeiket,
bőr-öltönyeik fölött vas sodrony-ingek borúltak, rövid kard lapult
száraikhoz, s kezeikben a veszélyhozó csép volt szorítva, melynek
hadarója a nyéllel nehéz bőrszíjakkal egyesítve, elől vaskarikákkal volt
ellátva.
A lovas seregnek nehéz lándzsái voltak s aggszerű pisztolyai
szarvasszaruágygyal s a lovakat vaslánczháló s pikkelyezett
bivalbőrtakarók födték.
Túl már a sátrakat szedték. – Midőn Giskra nemes hölgye a tábor-utczába
vágtatott, telve találta azokat podgyászoló néppel, tehervonó lovakkal,
nehéz szekerekkel. Csak egy sátor állott még bontatlan, s nyílásából
Giskra lépett ki. Arany-sisakja már a fején csillogott s könnyű zászló
volt kezében; egyik oldalán ennek a kehely, a másikon a Husz képe.
Mellette bő veres köpenyegben, széles kétélű karddal állott a sereg
hóhéra, s körüle a számos cselédek, kik a tomboló czifra lovakat
vezették elő, minden oldalról.
Giskra rövid beszédet tartott: emlékeztetvén vitézeit régi tetteikre.
Mindnyájan szenvedélyteljes figyelemmel hallgatták szavait.
Egyszerre kürt rivalt; s mások mintegy felelve hangoztak. – Néhány percz
múlva egy ifju lovag hófehér ménen jelent meg; leszállott lováról, s azt
egy kopjásnak átadván, közeledett a vezérhez. Egyszerű fekete dolmány
fölött sötét-vas ing volt öltve, s oldalán súlyos kard csüngött,
rostélyos sisakának föléből magas hófehér kócsag nyúlt fel: minden
körűlállók tekintete a kevély lovagra volt szegezve.
Végre megállott Giskra előtt s megszólalt. – Üdvöz légy, vezér! – mond.
– Egy lovag áll itt, ki bizodalommal s nyiltan közelít hozzád, s néhány
komoly szót kiván veled váltani.
– Ki vagy?
– Sasnak neveznek a Hédervári seregében, – felel könnyű udvariassággal a
kérdett – egy dandárnak vagyok parancsnoka. Miként látod, lovagi
bizodalommal kíséret nélkül jelentem meg előtted, nagy vezér! kiben
nemes ellenséget becsülök. Nagy érdek hoz ide; de csak egyedűl neked
nyithatom meg szívemet.
A sas név, mihelyt a deli lovagnak ajkairól ellebbent, varázshatalmát
gyakorlá. – Valamint a csatákban rémülés követé azt: úgy itt is
ingadozás s hullámzás mutatkozott a durva cséplők sorain s naptól
barnult vezéreken.
A köznép rendkívüli sikerrel, történetünk korában, mindig a babona
eszméjét köté össze. A mi lelki erős férfiúi bátorság természetes
eredménye volt – s ihlettséget, regényes magasztaltságot legfeljebb
magasra feszített szenvedélytől nyert: azt a varázs bűvének, vagy épen
az ördög befolyásának tulajdonították. Ezen álhiedelem s a kor butasága
néha magasb lelkekre is hatott. Az elhíresedett sasnak roppant ereje s
bátorsága elhiteté a köznéppel, hogy neki az ördöggel kell czimborázni.
Nem csuda tehát, ha megjelenésekor a babonás megütközés morgásban
jelentkezett, s magok a vezérek közt is kétes suttogás hallatszott.
– Minő vakmerőség! – kiáltott fel Corabin, egyik jelesb vezére
Giskrának, talpig aczélban s egy arczczal, melyből kevélység és bátorság
sugárzott.
– Istenemre! – felelt Jarozláw, egy másik alvezér, hasonló hadi
készülettel kövér arczát Sas felé fordítva – a ki az ördöggel czimborál,
többet is merhet.
– Ide jönni! – mond az előbb szóló – a bizonyos halálra, megfoghatlan!
– Sas? – kérdé Giskra nyugodtan, önkénytelen meglepetését hirtelen e
kevély önbizadalom hideg kifejezésévé olvasztván át. – Mi lehetne az,
mit nekem mondhatnál? Hedervárinak egy alvezére? Nem illett volna-e
inkább önmagának megjelennie, vagy illendő követséget küldenie?
– Én nem vagyok küldetve, – felel Elemér – magam jöttem egyedül, meg nem
bízva másoktól!
– Magad? s mi bírhatott ezen oktalan vakmerőségre? tudod-e, hogy
seregemben fejedre bér van téve?
– Tudom! – viszonzá a lovag – de azt is tudom, hogy sehol biztosabban
nem lehetek, mint Giskrának közelében, ha magamat nagylelkűségére bízom.
Giskrának leánya közel atyjának sátorához állott meg a lovával. –
Arczának kifejezése némi elegyét a tudnivágynak s szenvedélyes
bámulatnak mutatá. – Sas feléje fordítá fejét, s a hölgy, egy
megfoghatlan remegésnek önkénytelen engedve, azonnal megfordítá lovának
fejét s elszáguldott.
Míg Elemér feleletre várt, a távozó hölgy után bámulva, Giskrának
elméjében egy eszme merült fel. Ezen ember – így gondolá magában –
egyedül jelenik meg előttem; tudja, hogy seregeim mennyire fel vannak
ellene bőszülve; hogy fejére bér van téve, s mégis itt van! Nem csalódás
– a félelmes Sas egyedül s önkényesen adta magát kezembe. Egy intés, s ő
fogoly, vagy halva hever lábaimnál. – De hátha megsértetett? hátha
Mátyás úgy bánt vele, mint Zokolival? kit gyáva gyanúra száműzött; ki,
ha valóban pártomra akart volna szegődni, rég itt volna. – Igen, ez az
ember nálam menedéket keres; s legyen csak egyszer seregeim közt, ez a
babonás nép annyira fogja őt imádni s követni, mennyire gyűlöli és futja
most.
Ez Giskrának elméjében néhány rövid percz alatt megfordult, s kezével
távozást intve a körülállóknak, sátrába visszalépett; Elemér, kinek
fejével követést parancsolt, utána.
A seregek megindultak, merre őket a vezér parancsa idézé. – Nemsokára
Giskra segédtiszteit, néhány alvezért s a szokott őröket kivéve, a sátor
elején tágult a látkör.
A vezér szövethajlékának közepén állott meg, s előtte Elemér,
tisztelettel teljes tartással. A sátor szárnyai félre voltak vetve, s
őket az az előtt állók láthaták.
Vezér! – mond az ifjú, leoldva kardját s távol magától egy tábori
székhez támasztván azt – én most fegyvertelen vagyok s egészen
hatalmadban; ereszszük a nyílás lepleit le, hogy szabadabban szólhassak.
Giskra azonnal megvont egy zsinórt, s a sátor bezáródott. Magukban
voltak a hadi tekintetű férfiak, nem látva senkitől. A vezér Elemérnek
kardját vette föl s nyújtá neki vissza. – Kösd fel fegyveredet, lovag! –
mond udvariasan – mert ha nem követ, nem ellenség: úgy barát vagy és
vendégem. Foglalj e tábori széken helyet s mondd, mit akarsz?
– Vezér! – szólt az ifjú, kardját nemes könnyűdséggel felkötve s helyet
foglalva – ismétlem, mit az előbb mondék: magam ingeréből, senkitől sem
küldetve vagyok itt! – Velem nagy méltatlanság történt a királyi
udvarnál!
– Gyermekkirálytól mit várhatnál egyebet, lovag?
– A királytól, csalatkozol, uram! mert lelkemre! ha e király gyermek:
ősz aggokat kellene csecsemőknek nevezni. Dicsőség a királynak! ellene
panaszom nincs.
– Hogyan?
– Halld tovább! nevem, mint a bűnös hamvai, szóratott a szélnek, s én
ártatlan vagyok!
[: – Kösd fel fegyveredet, lovag!]
– Hallatlan! s ki míve volt ez?
– Nem tudom! a csapás egy főember kezén keresztül vert, mint az ég köve
váratlan, fejemre! nem nevezem azt is, mert ősz fejét becsülve
emberedtem; s hiszem, hogy csalatva volt ő, miként a többiek.
– A király elébe jött a dolog, s mit tett az?
– A mit királynak tenni kell. De azért látod, szabad vagyok, mint a
szárnyas, melynek nevét viselem.
– S kitisztítottad-e magadat? s tudja-e azt a király?
– Nem, vezér! sokkal mélyebben hevernek szálai a cselszövénynek, mint
hogy azoknak végét kezem megfoghatta, sokkal sűrűbben fonódtak sodrai,
mint hogy azokat széttéphette volna.
– Nem értelek.
– A név, melyet viselek, önteremtésem; nevet kellett adni magamnak, s
annak fényt szerezni. – A földet kirántotta az ármány alólam, – én az
égbe röpültem föl – nevem Sas!
– Istenemre! – kiált fel Giskra – a név nem rossz! de a király, a
király?
– E nevet ismeri!
– Meg nem foghatom a dolgot, – mond Giskra, a szép termetű lovagra
bámulva – s nem üldöz, nem keres senki! – ellenségeid élnek, s
ismeretlen maradhattál-e mindeddig?
– Mondd, vezér, – viszonzá Elemér – ráér-e a férfias király ennyi
zűrzavarok közt azt fürkészni, mit ő oly sokszor s nemesen megbocsátott,
vétséget s árulást személye ellen: s ha volt, ki megismert, az égre! nem
vesztettem el hitemet a magyar hűségben, engemet egy sem árult el.
– Mi vezet tehát ide, ifjú lovag? mit akarsz itt? én tisztítsalak-e ki a
gyanú alól? – Aligha tehetem! – de megboszullak, ha akarod. – Jer
seregeim közé, osztozz diadalaimban. Ha barátod nincs, s neved porba
dült: itt e baráti kéz! s nevet is szerezhetsz magadnak. Fridrik császár
hatalmas még! semmi nincs elveszve, mert győzhetlen állok én is: s gyáva
vezéreim helyett százakat emelhetek ki vad, hadnak edzett seregeim
közől!
Elemér felállott. – Vezér! – mond nyugodtan – őszbe vegyültek fürteid,
te nagy férfiú vagy, s az embereket ismered, mert ádáz sors romboló
vihar közben nevelt nagygyá tégedet. Ha szent fogadás nem tiltaná
sisakrostélyomat fölemelni, meggyőződhetnél, hogy arczomban egy vonal
sincs, melyből árulást s hívtelenséget olvashatnál. – Igen, seregeid
közt akarok én vívni, erős férfiú! zászlóid szárnyai alatt a dicsőség
gazdag aratását aratni; férfiúvá érni oldalad mellett! de mint híve nagy
királyomnak, kinek hűségeért és dicsőségeért minden ér feszül bennem.
– Hogyan? – szól közbe meglepetve a vezér. – Mátyást jöttél-e dicsérni?
itt, esküdt ellensége előtt? – Király-e ő? midőn a trón igaz jogon mást
illet, s midőn azon hon, melynek hű fia vagy, az ismeretlen és
gyakorlatlan kéz alatt hanyatthomlok rohan vesztének? Nézz szemem közé:
nem az a Giskra áll-e előtted, kit Erzsébet királyné szép bizodalommal
hívott az országba, kit gazdag, hatalmas úrrá tett; s ki azon percz óta
lankadatlan, ha akarod, makacs hűséggel volt barátja az ő s fia
barátainak, és ellensége ellenségeinek?
– Mondd, vezér! – felel Elemér – nem ismerted-e martius tizenötödikén,
ezelőtt egy évvel, Fridrik császárt magyar királynak el?
– László halála után, igen! mert a hatalmasabban több biztosságot láték
azon honra, mely most az enyém is.
– Ne csald meg magadat, nemes férfiú! – viszonzá Elemér – érettebb a te
lelked, mint hogy az agg Hunyadi fiában félreismernéd azon királyi
tulajdonokat, melyek oly dúsan, oly fönten mutatkoznak.
– Hogy a gyermekben atyja lelke él, meglehet; de eddig tetteit vezérei
vitték végbe, nem ő.
– S te mondhatod ezt? – felelt az ifjú. – Nem hagyták-e őt el a hon
legvagyonosb, leghatalmasb fejei? A bazini grófok: György és László;
Báthori István, Zápolya Imre és István, Upor, Lancz s többek.[9]
– Ezek visszatértek, hallom, – jegyzé meg Giskra némi gúnynyal. –
Hűtlenek! itt és ott, a hová szegődtek!
– Igen, vezér! és miként fogadá a királyi férfiú az árulókat?
– Miként szilárd királynak árulókat, – ha azok – nem kell s nem szabad
fogadni, – felelt Giskra büszkén.
– A megtérteket sem? – kérdé hirtelen s hevülve Elemér. – Igazad van! –
Nem a köznapi királynak, ki személyes rezzentségből gyűlöl, s méltóságát
félti a kegyelemben, mely Istentől jő. Nem, ki a hon érdekét sohasem
birja a magáé elébe tenni! de Mátyás úgy fogadta őket, miként Isten a
megtérő bűnöst; miként egy király, ki azon nagy mesterséget érti:
ellenségből barátot varázsolni. – Ő a megtérteknek kedvetlen tekintetét
királyi fönséggel s nemes nyiltsággal birja el, midőn személye s az
imádott hon közt van a kérdés.
Giskra megütközött: lehet, hogy makacs ragaszkodása egykor adott
szavához elfogulttá tevé őt; s ő még soha nyugodtan nem tudott, vagy nem
akart a körülmények s tények lényegébe világítani. A mit az ifjú Sas, a
kézmozdulatok legnemesb kiséretében, ritka ékesen szólással tárt ki
előtte: igazságával s szembeszökő megfoghatóságával értelmét ragadta
meg. A mi itt mondatott, arra felelni, azon vitatkozni lehetett! de a
tény ingatlan magasodott fel előtte s nagyságának súlyával elnémította
őt. Elemér észrevette azon hatást, melyet szavai az agg hősnek kedélyére
tettek, s élénk szenvedélylyel folytatá:
– Tekints magad körül, nagy vezér! mondd, mi kivetőt találsz azon
férfiúnak tettei közt, ki fellépte óta a trónra, melyet nem kért, nem
keresett, nem remélt, mint Isten tartja erős és szilárd lélekkel a
kormányt? szólj! gyermek volt-e az, ki a zűrzavarok közepette, darabolt
országban, egyszerre három oldalra lobogtatta győzedelmes zászlóit, s
vállán hordá három hadviselés gondjait; ki mint győző, szelid, nemes;
mint vezető, csüggedetlen; mint király, éber, és mindenre érő; mint
honfi, gondolatával, vérével a honé?
– A Szilágyi sorsáról mit mondasz, ifjú – vág közbe Giskra, – nem a
vessző alól menekvő hálátlan gyermeknek boszúja volt-e, a mit az agg
érdemdús férfiúval tett, jóltevőjével, bátyjával, ki őt jóra tanácsolta?
– Úgy látszott, hogy ezen ellenvetés alkalmával a vezérnek arcza
tartalomban nyerni kezdett, mint a ki egy ellenvetés sikerében bízik.
Elemér nyugodtan tekintett a vezérre. – Uram! – mond – Giskra, a
hatalmas, önálló, győzhetlen Giskra tevé ezen ellenvetést? nem tudná
azon vezér, ki oly régen tartja a főnökség gyeplőit erős, ingatlan
kézben: mit tesz az, minden nagy czélban, minden nemes merényben
megakasztatni s feltartóztatni az aggság kétkedése s féltékeny felsőségi
szelleme által? – Istenemre! Szilágyit sajnáltam, miként senki sem
inkább; – de azon ifjút, ki tizennyolcz évvel egy értelmi zsarnoknak
ezer lánczai alól a lélek ereje által kiemelkedik, bámultam. Őt
nagyobbnak, mint e tettkor, nem ismertem! mi lett volna hatalmából, ha e
vasfejű öregnek kényurasága, s mondjuk ki egészen: cselszövényes