A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 06

fizettem, a bérlett, ki kenyeremen hízott; a földmívelő, kinek alacsony
répáit olykor aranynyal mértem fel; mindenki! – kiáltott a rablólovag
kínos-dühösen – odahagyott! Isten és ember! – Éhezve s szomjan, tört
tagokkal, a boszú vonaglásával zúzott keblemben, kerestem a vadont s az
éjet! – mert az embereket s a napot kellett a száműzött Komoróczinak
futni, kit az emberek csak rettegni tudtak, nem szeretni. Ezen egy itt!
szolgáim legalacsonyabbika, kire egy csataebemet nem mertem volna bízni,
ki kéményeimet s a szemetet takarította, ki ólaim szögletében vonta
magát nedves szalmán pihenni, kit lábbal rugdostam fel, ha a munka ájult
álomba fojtotta; – ezen eb itt! volt az egyetlen, ki engemet el nem
hagyott! – Komoróczi egy fájdalmas, önváddal teljes tekintetet vetett a
szolgára.
– S Giskra, Giskra? – szólt közbe a vén varázsló, egy, a gerendás
tetőről lecsüngő kötél segítségével fölemelkedve üléséből.
– Ő – felel a rabló megvetőleg – zólyomi várában nyujtózik!… kevély
kivívott győzedelmeire, melyeket nekem s több vezéreinek köszönhet. Ha
ha ha! – folytatá, keserűn nevetve – míg telt zsákokkal nyargaltak gyors
futáraim a felsővidéki várakba, vagy fatornyaiba, vagy táborába, s a
gazdag martalékot vitték: Istenemre! – nem volt különb ember akkor, mint
Komoróczi; míg a vándor tőzsérek tiszta vízű keleti gyöngyei égtek
szelíd tűzzel a Giskra kevély leányának hattyúnyakán: üdvöz volt akkor a
vad táborban, ki Vadnáról jött, vagy a galgóczi várból hozott hírt. Most
– – megváltozott a dolog: a szerencsés rablóvezért korona várta, a
legyőzöttet szégyen s megvetés! – Életemet vetettem a vén Giskrának oda
számtalan csatákban, mint ki a fát veti a lobogó máglya közé; hajh!
akkor ujjal mutatott rám s mondotta: – oda nézzetek, ez Komoróczi!
– Alacsony, alacsony nyomorult! – kiált fel az öreg remete tajtékzó
ajkakkal – gyilkos, égető, nőölő, gyermekvesztő gonosz tolvaj te! –
Giskra, Giskra! magamat utálom benned; raboltam én is, de nőt, gyermeket
nem öltem! – folytatá fölegyenenesedve. – Hát a boszút kikerülnéd te
zólyomi fészkedben? – s vad táborodban bűnben rögzött vén eb, te! – sem
magyar, sem cseh, kiköpve egyik országból, émelygést okozsz a másikban;
szennyes kincsleső sárkány! pogány – kehelyimádó eretnek! – ah, ha ide
keríthetnélek, ide, ide, ide! – mert cséplőidet ismertem meg a holtak
közt váramban, s kezed nyomát. – – Az öreg hátraszédült ülésébe. Hosszú
szünet után folytatá, a kevély kényúrhoz intézve szavait: – Mit akarsz
most? űzött vad! kirablott rabló! nyomorult nyomorító! kifosztott
fosztogató! kinek egyebe nincsen a vendégfalatnál s a boszú ingerénél;
kinek födele a zivataros ég, nyughelye a rejtek, hol őt az éj érte be –
szólj, mit kivánsz te tőlem? Nézd, szegény vagyok én is. – Ah! nekem
nagy, háromszoros kincsem volt s egy angyalom! ki azt őrzé: s nekem
kevés volt, mint a kincs maga; – nézd! e sötét falak fogadtak korhadt
ölükbe. Mim van nekem, mit mással oszthatnék meg!?
– Tudományod, tanácsod! ezt jöttem kérni, ezt keresni nálad.
– Tudomány?! – mond az agg keserűn nevetve. – Ah! az ember mindig keres,
hisz, remél és vár, s az élet oly szegény, viharos és puszta. Az ember a
földet elhagyja vakhitében s a babona szárnyain mereng a szellemek
országán keresztül; a lég szellemeivel szól; párbeszédet tart sötét
gnómokkal, s a tűz szalamandráival fog kezet – jót tenni, vagy ártani,
élvezni vagy álmodni. – Oh, az élet szegény! szegény és koldus! – A sors
a kezet nyújtónak egy nyomorú batkát vet vigasztalására, s ki mondhatja
meg, ha a mit buzgó hiedelmében álmodik, idéz, teremt elő: valóság-e az?
nem agya-alkotta lény, igaztalan, mint a csalfa remény, s szétfolyó,
mint az éji rém, s lenge álom szilárd valóság helyett!
– Ah! – kiált fel Komoróczi – magad kétkedel, öreg! tudományodon? s
magad tétovában vagy álom s valóság között? s nem tudod: árny-e vagy
igaz, mivel s kivel tartod éji párbeszédedet?
– Mit tud az ember? te kevély halandó! – felelt sötéten az öreg. –
Tudod-e, hogy élsz? tudod-e, hogy a világ létezik? – mi vagy te? egy
odavetett eszme, egy lobbanó szikra a nagy mindenségben, mely lát,
gondol és képzel; s mindazt, mit lát és hisz, nem tudja: valóság-e vagy
álom? az-e ő, a minek önmagát látja? vagy egy athom, – lényeket alkotó,
– melyek nincsenek!
– Ha hiedelemmel megelégszel tudás helyett; ha veszed úgy, mint adhatom
azt, mit egykor valónak hittem, s a mit most – magam is kétkedve
valóságán – birok: ám legyen. – Szólj, kikkel én szólok éjféli
rémórákban, míg mások pihennek; – tarts párbeszédet régen megholtakkal,
kik sírjaikból susognak fel hozzám; – a sátánt lásd borzadalmai s
hatalma közt, miként nekem jelenik meg olykor, s tégy kérdést a
jövendőnek! – Ember, ember! nincs a tudásban boldogság, nyugalom s enyh;
intelek! – ne add reményedet s elfödött jövendődet a nyomorult sivatag
valóért: a sors ajtaja, visszacsapódtában, a vizsga fejét zúzza össze.
– Legyen! – mond Komoróczi sötéten – atyámat s anyámat akarom látni, s
két testvéremet! jövőmnek kivánok szeme közé tekinteni, a sorsot hívom
ki, jelenjék meg előttem sivár valóságában, mit bánom én!?
– S atyád nincsen s anyád nincsen? – mond az agg elmélyedve – s két
testvért óhajtasz vissza, vad gyilkos, égető, rossz rabló te! Hát neked
is édes az elveszettek szent emlékezete? s öt közül te is egyedül állasz
a világban? s távolabb a révtől, mint én, mert ifjabb vagy! – Az öreg
fölemelkedett újra, s némán lépett el Komoróczi mellett, miként haladott
csendes kisérteti mentében, bő talárja a padlón suhogott. A teremnek
egyik szögletében egy lecsüngő zsineget rántott meg, s csendesen
folytatá útját fel s alá.
Egyik alacsony állványon, mely üléséhez közel esett, s könyvekkel s
cseréptáblákkal volt megrakva, fövényóra állott, egészen az akkori kor
divata szerint, két, véggel egymásra fordított tölcséralakú zöld üvegből
készülve, melyeket ólompántok s oszlopok szorítának össze, az egésznek
hengeralakot adva. Annyira állott ez a rejtélyes öregtől, hogy fövénye
lefolyván a párbeszéd alatt, mely végzetének tanui valánk, már kétszer
megfordította, s úgy tevé azt most harmadszor.
– Az óra közelg, – mond az öreg varázsló – tárva lesz a titok előttetek;
de némák s vigyázók legyetek! Sokat ne remélj! a sors fukar
vallomásaiban s koldus adományaiban: a halandónak csak sejdítést ád, azt
is szűk kézzel, tudás helyett; de fövénymagvai drága gyöngyök, ki azokat
használni tudja. – Kövessetek!
A szóló azon asztalhoz közeledett, melyen a mécses égett s a könyvek
voltak helyezve. Fiókját húzta ki s abból egy igen vastag, sajátságos
jegyekkel czifrázott sárga viaszgyertyát kivonván, azt a mécses
lobogványánál meggyújtotta s Komoróczinak átadá; ezután a lánczczal
terhelt könyvnek lakatját nyitá föl egy kis kulcscsal, mely szíjövéről
csüngött le, s a könyvet az öreg szolgának nyújtá kezébe. Végre a
gyertyát átvevén újra, a mécses világait fújta el egyenkint.
Egy, eddig vándorainktól észre nem vett ajtót, melyet, mint a falakat,
szőnyeg borítá, nyitott fel, s ezen által egy sötét, keskeny folyosóba
behaladott. – Kövessetek! – ismétlé s Komoróczi elől, a szolga a nehéz
könyvvel utána, követék őt. Egy percz múlva a mogorva terem néma és
sötét lőn.
Csendesen lejtettek: az agg, a bűvös gyertyával elől, óriási gnómhoz
hasonlított; előttük s mögöttük sötét éj terült.
Nemsokára mélybe csigázó hágcsóhoz értek: széles fokain a földalatti
nedv csillogott, s szaglásukat avult penész hatá meg. A keskeny hágcsó
alján az út jobbra kanyarodott, s az alacsony boltozat hosszan
látszatott a föld gyomrába behatni. Komoróczinak úgy tetszett, mintha
néhányszor kerülték volna már meg egy tág folyosó gyűrűjét; de némán
ment s elméje kábultan várá mindezeknek eredményét.
Számításuk szerint, melyet az unalom s tudnivágy alkalmasint
hosszabbítottak: fél negyedórát haladtak már, midőn egy, vassal egészen
beborított ajtóhoz értek.
Az agg vezetőnek hármas kocczantására az ajtó szárnyai kétfelé váltak, s
vándoraink magukat határozatlan körű földalatti boltban találták,
melynek tárgyai, egyetlen mécstől s az agg kezében hamvasan lobogó
gyertyától világítva, csak egyenkint s későbben fejledeztek ki.
Néhány lépést tettek előre: a varázsló a gyertyát elfújta s így a
sötétet csak a mécses derítette kétesen.
Lanyha füstfolyam gomolygott vándoraink körül s szaglásukat nehéz,
átható töménygőz üté meg.
– Készen vagy-e, famulus? – kérdé az agg a terem közepe táján megállva,
míg követői különösen meglepetve vártak feleletére a famulusnak, kit a
félig derengő világban s füst közben észre nem vettek.
– Igen! – felelt egy mély szózat, s Komoróczi közel az öreghez azon
emberre ismert, ki őt a lak ajtajánál fogadá. Fél térden volt ez s a
kérdőre emelt fővel. Később, midőn a szemek a sötéthez szoktak, már a
tárgyak is bontakoztak előttök.
A boltozat, melyben négyen voltak, köralakú, tágas és magas volt,
közepénél valamivel mélyebben négyszögű állványon gránitból durván
vésett szobor vala kivehető, kemény jelelt vonásokkal, hasonló
valamennyire egy határistenhez a római korból; fejének tetején kékes
kisérteti lángja lobogott az egyetlen mécsesnek. A falak sötétek voltak,
s rajtok semmi ajtó vagy nyilás nem látszott; egy kerek, nehéz
faragásokkal s avult aranyozással terhelt asztalka állott jobbra a
szobortól, rajta rozsdás kard volt végig fektetve, mellette két
oldalcsont s egy roppant fövényóra, melynek durva homokja hallható
sipegéssel szemzett lefelé. A nehéz, izmos boltozatok s az egész
rejtélyes hely, épen egyszerűsége miatt, képes volt a legegykedvűebb
kedélyre hatni.
Alja tiszta, finom fehér homok volt, sűrűn összeverve s egybefüggése
által majdnem fénylő tapaszhoz hasonlított.
Kellő közepén e földalatti boltnak térdelt a famulus, kinek kemény,
gúnynyal vegyült arczkifejezése jelenben neki vadult s félig őrült,
félig magasztalt tekintetnek ada helyet; közelében néhány serleg és
szelencze állott s kezében szenet tartott. Körüle figyelmesb vizsgálat
után egy tágas kört lehete kivenni, a homokba szénnel rajzolva s
sajátságos betűkkel s jegyekkel terhelve.
– Félre! – mond az öreg Komoróczinak s követőjének intve, kik azonnal a
körtől jobbra vonultak s csendesen állottak. – Te is lépj ki, – folytatá
– s a famulus kissé nehezen emelkedve föl görnyedő térdeléséből,
kilépett a körből, szemeit figyelemmel függesztvén hol a körre, hol egy
kérdő s jóváhagyást követelő tekintettel, az öregre.
– Igen! – mond az öreg, a rozsdás egyenes kardot fölvevén az asztalról s
a kör jeleit vizsgálva, – ez a szénkör! meghintéd-e szentelt vízzel a
szenet?
– Igen, – felelt a famulus, szemeivel kisérve a kard végét.
Az öreg folytatá, a kör körül jártatva szemeit: – _Az üdvezítő pedig
megindulván, közöttük állott meg, s ők megismerték őt!_[14] Jól van, –
folytatá – a fecskendezés van tehát még hátra.
– Úgy van! – felelt a famulus.
– Add a szentelt edényt kezembe, s a rókafarkot, mely éjfélkor lövetett
s karácsony után a kilenczedik éjen vágatott le.
A szolga úgy tőn, miként parancsolva volt: s az öreg a rókafarkat
megnedvesítvén a kezébe adott edényből, fölegyenesedett. – Valami
méltósággal teljes volt alakján, s egész megjelenése, aggszerű
vonásaival s tág talárjában, a mécses kétes fényétől alig világítva,
képes volt a tömjénfüsttől úgyis kissé kábult főket babonás félelemmel
eltölteni.
Csendesen lépte körül a tágas kört, vigyázva helyezvén lábait a
varázsjegyek közt, nehogy azokat megcsonkítsa. Midőn mindent részletes
figyelemmel megtekintett, közel a szoborhoz megállott, s mély, majdnem
földalatti hangon így kezdé a varázst:
_«Úr a magasban! ki erős lábbal taposod a sárkányt, s kinek angyala
tüzes karddal védi a paradicsom kapuit: te láttad a sátánt és Lucifert,
Belzebubot és Leviatant, Elimit és Astorutot, mint hulló csillagokat
leesni az égből: ím te vagy az, ki a hatalmat adtad nekem, hogy a
sárkányt lábaim elébe idézzem. Segíts! segíts! segíts, uram! Ely – Elohe
– Elohim – Elion! semmi se ártson nekünk! Segits! segíts Sebahot! –
Adonay – Jah! Saday – Tetragammaton.»_[15]
Elvégezvén szavait, újra megkerülte a kört s folytatá rövid szünet után:
_«Mennynek fejedelmi! nyissátok a gyémántkapukat fel, s a dicsőség
királya ki fog azokon lépni.»_
Az öreg elhallgatott, s egy néma hosszabb szünet lőn.
– A munka kész! – kiáltá fel az öreg. – Föld fiai! lépjetek a körbe be,
és hallgassatok, ha inteni fogok. Bármit láttok, némán maradjatok: mert
a szó a horog, melybe a sátán a körmeit akaszthatja; s kit ő megragad,
vége van annak! – Itt nem árthat nektek semmi: az ősz szirteket, mint
könnyű kérget szétmorzsolja a gonosz; de e körnek hatásával az egész
pokol nem bír. – Famulus! nézd meg, legyöngyözött-e a homok az órában, s
éjfél van-e? – az utolsó fövény hullásával kezdődik a felszólítás.
A famulus a kis asztalka mellé állott, s Komoróczi félelmetlenül
tekintett maga körül, míg szolgájának minden tagja reszketett.
– Kit kivánsz látni? – kérdé az agg Komoróczihoz fordulva.
– Atyámat! – felel élénken a kérdett.
– Midőn a felszólítás szavait elvégeztem, – jegyzé meg a varázsló –
nevezd háromszor atyádnak nevét.
– Nevét? – mond Komoróczi – ha azt tudnám.
– Hogyan? hát nevét sem tudod te, s nem atyád nevét viseled?
– Nem! – mond a rabló keserűn, – mint hét éves vesztettem el őt.
– Mint hét éves? – kérdé nyugtalanul az öreg Komoróczira bámulva.
A famulus megszólalt: – A föveny legördült.
Mihelyt a famulus e szókat ejté ki: az öregnek arcza lángolni kezdett, s
feledve mindent, babonás magasztaltsággal felnyitá a könyvet, melyet a
Komoróczi szolgájától átvett; hallgatást intett, s olvasá, mi
következik:
_«Én Julius magus, hajdani nevemmel Káldor Elek felidézlek, a mindenek
teremtője nevében, jó vagy gonosz lélek! ki a földön e férfiút fiadnak
nevezted! valóságos vagy vélt atyja, kárhozott vagy üdvezült: harmadik
felszólitásomra jelenj meg!_ – Kis szünet után emeltebb hangon folytatá:
– _Az élő Isten nevében s az Otheon, Athanatos – Issiray – Agla –
Pentagammaton szavak erejénél jelenj meg! – – szelíd és kedveltető
alakban, nem mint ijesztő; s ne merj semmit elkövetni, a mi rémítene
engemet és ezeket itt, kik a_ _Luciat Tetragammaton – On – Alpha – Omega
– Lux – Mugiens – Premoton és Timulaton szavak védelme alatt
vagyunk.»_[16]
Míg az öreg olvasott, a Komoróczi szolgájának homlokán gyöngyözött a
veríték; fölgerjedt szeszélye ezer kisérteti alakot játszott elébe.
Végre szemeit húnyta be s ajkai vonaglottak.
_– Jőjj! és felelj!_ – folytatá Julius magus – _minden kérdésére e
férfiúnak és nekem! adj tudósítást a multról, jelenről és jövőről!_
_– Ismeretlen atya! az Enga – Habdanum – Ingodum – Obu – Englabis szavak
erejénél parancsolom és mondom, és kényszerítelek! – Agla! – Agla! –
Agla! – Adonay! – Adonay! Veni! – Veni! – Veni!_[17]
Komoróczi nyugodtan állott s szünet lőn.
Gáspár urának karját ragadta meg, s a terem egyik szögletére mutatott.
Komoróczi semmit sem látott, gúnymosolylyal szegzé szemét az agg
varázslóra s a megnémult szolgára.
– _Pártos lélek!_ – mond az öreg előre lépve – _utoljára az Adonay
Tetragammaton leghatalmasabb erejű szavakra kényszerítlek! jelenj meg!
Veni! – veni! – veni!_
Ezen pillanatban a boltozat egyik eddig észre nem vett ajtaja felpattant
s megjelent – – –


AZ ATYA.
Lépted s ruhád fény-származást mutatnak.
S ama nagyok közől egyikre, kiknek
Várfödte ormaik szép völgyeinkre
Lenéznek. –
_Byron Manfred. P. Horváth Láz. ford._
Egy ifjú lovag; sisakrostélya föl volt emelve, s egyét láttatá azon
arczoknak, melyek nem annyira vonásaik szépsége, mint az azokból áradó
lélek fönsége által, emberien túliaknak tetszenek váratlan jelenetekben,
s az élet nagy s elhatározó pillanatiban. A nemes föveg ezüst pántjai
alól gazdag hajhullámok gördültek ki; az egyszerű barna dolmányt elől
testhez szoruló vért födte aranyozott ékalakú éllel közepében; hosszú
egyenes kard csüngött oldalán; s miként a kör előtt megállott, tekintete
mondhatlan méltósággal s nemével a szánakozó gúnynak, szállt
személyről-személyre.
– Ki vagy? – kiált az öreg varázsló, majdnem elvesztvén lélekjelenlétét.
– A kit szólítál, jámbor! – mond az ifjú – nem ijesztő alakban, miként
óhajtád, atyja ezen férfiúnak itt s mindnyájatoknak, kik, mint hű fiak s
igazbanjárók, bennem az atyát akarjátok megismerni.
Komoróczi az első pillanatban sejdíté már, hogy a jelenet nem szellemi;
hogy annak anyaga földi, s ármányt gyanított; de oly vakmerő, elszánt
férfiú, mint ő, a veszélytől soha sem rettent meg. E jámbor lelket –
mormogott magában – meg kell kísértenem. – Üdvözlek, atyám! – mond, a
megjelenthez intézve szavát – első kérdésem az hozzád: minő nevet
viselsz?
– Nemcsak atyád, birád is vagyok, rabló! – felelt nyugodtan a kérdett. –
Istenemre! kinek kénye oly véresen rombolt ártatlanokon, mint a tiéd, az
atyját megtagadta; ismerj rám, Komoróczi! a király áll előtted!
– A király! kiáltának fel mindnyájan a legnagyobb meglepetéssel.
Az öreg a szobor állványáig tántorgott, s annak párkányára hajtotta
fejét; Komoróczinak szolgája féltérdre rogyott; a rabló nyugodtan előre
vonta kardját. – Itt – kiált fel – egy lovagot látok, sisakkal és
karddal – a királyt nem ismerem! Mint gyermeknek egykor, az Erzsébet
név, később a Lászlóé csendült fülembe; mióta e szent nevek elhunytak,
király nincsen! – csak üldöző, ki véres karddal zaklatja ki a hon
legerősbjeit sasfészkeikből! ki a kevély várakat rontja le, s népét
palotákba költözteti!
– Igen! – felelt a király hidegen – a rablók fészkei széthányattak; de a
nemes lovag vára, kevély tornyaival, mindenütt áll még. Az itélet órája
jelen, add fegyveredet ide s várd a biró szavait!
– Adni? – mond Komoróczi gúnymosolylyal – még nem tekintettem oly
férfiúnak szeme közé, kinek szavára kardomat adnám oda! – Én itt benned
a királyt nem ismerem! mindenemet elrablottad, beszterczei gróf! – e
kard sajátom csak, jer s vedd ki kezemből.
Mátyás azzal a hideg, rögtöni bátorsággal, melyet atyjától öröklött,
ragadta mellben Komoróczit s egy fordítással kardját csavarta ki
kezéből.
A vad lovag önkénytelen tántorgott hátra, s két eddig láthatlan ajtón
betóduló fegyveresek karjai közé hanyatlott, kik őt dühös védelem után
fogták körül.
Szótlan állott a rabló legyőzőinek aczélmarkai között, oly mondhatlan
kifejezésével a boszúnak s megvetésnek, hogy őt irtózás nélkül nézni nem
lehetett.
Mátyás csendet intett. – Öreg! – mond, harag nélkül fordulva az agg
varázslóhoz – ismerlek: hét éve már, hogy itt vagy, neved Káldor; három
éve, hogy a hon kormányán ülök, szólj! miért nem folyamodtál hozzám? –
Téged Erzsébet idejében kiraboltak, rajtad kemény csapás történt: te
nődet s három gyermekedet vesztetted el.
Az öreg feje keblére hanyatlott.
– Egy fiad volt hét éves s két leánykád, úgy-e? – folytatá a király.
Komoróczi figyelmezni kezdett.
– Egy fiad s két leányod! mondd, öreg, hová lettek ezek!
– Ah! – kiált fel a rabló – ha ez lehetne! – három gyermeke volt ezen
öregnek itt, s egy hét éves fia? – kinek nyakában Mária-kép csüngött,
mely ha aranyból lenne, nem maradt volna meg oly soká; – szólj! az élő
Istenre, öreg, nem úgy volt-e.
[: – Jer, s vedd ki kezemből!]
– Úgy! – sóhajtott fel Káldor, Komoróczira bámulva – s a kép! s a kép? –
kiáltott feszülve.
– Tépjétek szét keblemen a dolmányt, férfiak! – mond Komoróczi őrült
magasztaltsággal, s arczában elegye a felriadt érzés- és örömnek vala
kifejezve. – Itt, itt! – szívemen a jel. – – – Oda nézzetek, emberek!
azon öreg ott! – az én atyám!
– Fiam! – kiáltott fel Káldor, Komoróczira szegezvén kétkedő tekintetét,
s halvány arczában az öröm bibora terjedt. – Nem, nem lehet! te
Komoróczi? a vérengző rabló, a kevély, hatalmas kényúr, kinek neve a
pesti külvárosokig hangzott, s tornyait reszketteté meg? – Ha te vagy a
király, ama fénylő vérttel szíveden, nézz ide, egy rabló ez – – de fiam!
hadd őt keblemre jőni! – oh király! húsz éve már, hogy e szem sírni nem
tudott, – itt könyük gördülnek!
– Atyám! – szól Komoróczi, az ingerültség óriási erejével hátranyomván
megfogóit s atyja térdeihez omolva. – Te vagy az én atyám! – tehát
létezik e széles világon egy élő lény, mely közel van szívemhez? – nem
árva többé a levert rabló? – – Mit akarsz te, kegyetlen ember, ki itt
magadat királynak nevezed? azért adtad-e az atyát fiának, a fiát
atyjának, hogy őket elszakítsd egymástól? – Itt vagyok, a sorssal számot
vetettem! – miként nem tudtam, mi a kegyelem, nem fogadom azt el tőled;
– de ember vagy! – neked is volt atyád, nagyobb náladnál, kit, mint
gyermek, Istennek hittem. – Engedj egy hetet nekem, hogy lehessek fiú és
ember! egy puszta, nyomorú hetet, – egyetlent! – hogy ezen öreggel
szólhassak, hogy ősz feje vállamon nyughasson, hogy őrizhessem álmát, s
kezeit illethessék ajkaim! – Húsz éve már, hogy árva vagyok! egy hetet
kérek, – s fejemet adom érte!
A rabló dühösségében, mely kínnal s nemével a kábultan fejledező
érzékenységnek vegyült, a királyt meglepte. Vizsgáló tekintetet vetett
az öreg varázslóra, ki a Komoróczi nyakán függött, s fiának arczát
vizsgálta, magába mélyedve. – Egy fiam volt! – rebegett félőrülten
Káldor – Kálmánnak hítták őt; a gyermek szőke volt, s ha élne, most alig
lenne huszonhét éves. E férfiú volna az én fiam? – Ah, mondd! a negyven
év redőit s a hosszú szakállt mi adta neked? – hová tetted kis húgaidat?
– szólj! – mert a hit kétes bennem, s talán minden újra csak álom?
– Ide nézz! – felelt élénken a kérdett – letépem az álszakállt
arczomról, az öröm bódulttá tesz! Ezzel álhaját és szakállát keríté le
arczáról, s egy szép ifjú állott a király előtt.
– Fiam! – kiáltott az öreg.
– Igen, én vagyok fiad! – oh, nézzetek ide! én ennek az embernek fia
vagyok! – a burok lezuhan szemeimről: emlékezem, hogy egykor kevély
várban laktam s tagjaimat fényes ruhák födék; egy szelíd hölgy állott
mellettem, s fürtjeimet választá kétfelé ezüst fésüvel!
– Anyád volt! – nyögött az öreg.
– E jelenet maradott meg eszemben, – folytatá Komoróczi – a vár fénye s
néhány roppant ebnek csaholása.
– A csataebeké! – jegyzé meg az atya, a rabló fejét simogatva s könyűvel
ázott arczát fiának sűrű fürteire nyugtatva.
– Emlékezem zajra, tűzre! – folytatá ez, mintegy összeszedve
emlékezetének elmosódott képeit. – Igen, egy öreg szolga ragadott fel
két gyermeket és engemet az ágyból, – füleimben egy halálsikoltás cseng
ez óráig! – E kéz, mely száz férfiút terített le, nőt nem tudott ölni:
mert ama sikoltás csengett fülembe! – Ha anyám nevében kérnétek éltemet,
odaadnám! – A rabló a végszavakat majdnem suttogva mondotta ki.
– Anyád sikoltása volt az! – rebegte kinosan az öreg, két térdre esve s
fiát ölelve át – ah! – világos minden! minden!
A király s a körülállók némán hallgaták a nyilatkozást. Volt valami
tündérileg igéző e jelenetben, mi a szívet ragadta meg. A kisérők
szövétnekei kisérteti fényt árasztottak e komoly kőívekre, s az egésznek
hatásteljes tekintetet adtak.
Mátyás mély részvéttel állott a két beszélő előtt; szivében kemény
küzdés volt. – Komoróczi Isten- s emberi törvény s az örök szent igazság
következésében, százszoros halált érdemlett. Rablás, nyiltan s orozva
ölés, gyujtogatás, rendbontás; szóval: minden, a mi bűn s országos
gonosztett, őt halálra itélte. Őt komor végzet sujtá azon körbe, hol
rablóvá nőtt fel; sorsa őt némileg mentheté ugyan: de a tettek
kiáltottak. – Igy, atyja előtt állva s annak térdeit körülölelve, a vad
rabló a király szivét érdeklé, ki nem nézhette szánakodás nélkül, s
keblében hatalmas szózat kelt föl a fiú védelmére a rabló ellen.
– Komoróczi! – mond Mátyás – teljék kívánságod: egy hetet engedek; de
egy hét múlva itélőszék előtt állandasz, s tetteidről számolni fogsz.
– Egy hétig élek! – mond Komoróczi – akkor meghalok! – legyen úgy! –
Kérdezni akarsz engemet? – – Mit vársz te tőlem feleletül? mint a lopó
adjak számot a batkákról, melyeket az erszényből kiürítettem; a gyürűket
s karpereczeket soroljam elő, melyeket a hókezekről fejtettem le? – A
Komoróczi név széthangzik az országban! – Karddal oldalamon, mint nyilt
ellenség vívtam veled! itéljen az Isten közöttünk.
– Nem az itélőszék előtt állasz most, – felel szelíden a király – e
percztől kezdve egy hétig a fiút akarom benned tekinteni, nem mást!
Mondd, mit tudsz sorsodról még, testvéreid élnek-e?
– Hagyj engemet most! mit tudom én, egy hetet adtál, oh, ne csipkedd
perczeit vissza, engedd azt ezen öregnek élnem!
– Nem leszek fukar az idővel, Komoróczi – mond Mátyás. – Te, ki az
életért esdeklőnek a perczet tagadtad meg! vedd tőlem az életet: élj! de
úgy, hogy ártani ne tudhass.
– Élni! – kiált fel meglepetve a rabló, s szemei kétkedve voltak a
király nemes vonásaira szegezve. – Rövid szünet után folytatá: – Igen,
te a király vagy! – a rablótól halál jő: a király életet ad! – Atyám!
nézd ezen embert itt, – én gyűlöltem őt: mert mint a szirt állott
előttem, s fegyverem éle gerinczein tompult el; megvetettem: mert
gyermeknek hittem, kit ölben ringat a cselszövény s péppel édelgett a
hizelgés, s ez az ember – leggonoszabb ellenségének életet tud adni!
– Oh királyom! – mond az öreg, a Mátyás dolmányának szárnyait
megragadva, miért kelle húsz évvel jobbkor születnem?
– Téged kábult babonás! – mond a király méltósággal teljes tartással –
szánlak; de átkos szemfényvesztésed bűnhödésre érdemes: nem mivel
boszorkányokat hiszesz, nem, mert azok nincsenek; nem mivel az ördögöt
idézed elő: mert mélyen pokol odvaiban van az, Üdvezitőnk hatalmától
lelánczolva; – s ha meghivásodra előáll: agyad alkotta őt, s képe
képzeted réme, nem valóság. – A gyáva babonást, kit a rezgő levél
remegtet, megvetem! – De te nem magadnak ártasz csak: te a babonát
terjeszted; te a gyávákat csábítod s rossz ember vagy, pedig az Isten
jónak teremtett! Alig hihetem, hogy józan észszel ember ennyire
törpülhessen: nyomorult! te őrült vagy!
Az öreg, a babona vakhitében, gúnynyal s tagadólag rázta fejét. – A
király egyik főemberéhez fordult:
– Vigyétek őket még az éjjel Visegrádra; szoros felügyelet legyen rájok.
Ezen ifjúnak itt, míg jobban megismerkedünk, lánczot tegyetek kezeire,
lábaira: mert nem üdvös azoknak szabadon lenni. Ki szavát annyiszor
megszegte, mint ő, annak hitele nincs. Ezen aggot itt, tartsátok jól;
könyveit, bútorait, s mindenét, mi őt őrültségére emlékeztetné,
égessétek össze; e babonás lakot dúljátok fel; romjait hordjátok el, s
üres helyét boríttassátok kövér gyeppel be, hogy nyoma se maradjon. Árát
megfizetem én. Irtódjék emlékezete ki, miként akarnám, hogy a babona s a
buta álhiedelem veszne el s terjedne világ mindenhová.
– Szobája e gyermekes vén ábrándozónak, – folytatá a király szelídebben
– kórház legyen; adjatok ezen ifjúnak itt dolgot, hogy a mit egyik húsz
éven elhenyélt, a másik kárt tett, – némi részben pótlódjék. – Ha
reményt nyujt egyik, vagy másik ördögből – mert, Istenemre! csak ily
nemében az ördögnek e földön hiszek – emberré válni, ha újra születtek a
jónak: akkor! – de elég! – távozzatok!
A király parancsa szorosan teljesíttetett: másnap már Komoróczi,
atyjával Visegrádon a Salamon tornyába volt zárva.
A zugligeti ház szétbontatott. – A minek értéke volt s babonára nem vala
használható, azt a király Visegrádra küldette az öreg Káldornak. – A lak
s az alatta terülő földalatti rejtekek s pinczék üregei a földdel
tétettek egyenlőkké. Három hét múlva a garaszolt házhelyen harmattól
csillogó gyep terjedett, s az egész lak, mint varázsvesszővel illetve,
eltűnt örökre.
Gyanítható, hogy az öreg Káldornak cselédei közt volt, ki a király
megbizottainak a lak rejtekeit felfödözte; vagy talán épen egy
lélekidézeti jelenetet várt, hogy azt hírül adhatván, tetten érést
eszközöljön. – Akkor tájban legalább közönségesen azt hitték.
A király az igazságtétel után kiséretével csendesen haladott a
Zugligetből ki Buda felé. Balján Galeotti lovagolt: olasz tudós s egyike
azon külföldieknek, kiket egyrészt a tudományokat kedvelő királynak
kedvezései, másrészt titkos cselszövények csaltak közelébe, s kik néha a
magyar nyiltszivűséget álnokul használták arra, hogy egy tervet