A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 13

  
  – Férjem reggel csak az egyik gyermeket látván, szorosan kérdőre vont;
  de midőn megtudta tettemet, mielőtt elárulná azt, végire akart járni,
  miként fogadtatott légyen a talált gyermek? Nagy megelégedésére
  hallotta, hogy a gyermektelen uraság a legnagyobb emberiséggel s
  szelídséggel vette pártoló szárnyai alá a kisdedet s hogy annak igen jó
  dolga van. – Ez lelkiismeretét megnyugtatá s őt hallgatásra birta.
  – Azonban a másik gyermek eltávolításának szilárdul ellenszegült,
  tartván attól, hogy a mi egyszer sikerült, az másodszor rosszul üthet
  ki; de őszintén megvallom: én a gyermekeket ikertestvéreknek néztem s
  hittem vagy legalább hajlandó valék gyanítni, hogy talán férjem egykori
  hűtlenségének élő tanúi; s a nyers férfiúnak ellenszegülése gyanúmat
  nevelte.
  – Azonban férjem a kis lánykát hetekig annyira szemmel tartotta, hogy
  azt semmiképen ki nem lophatám. Az elsőnek elhelyezése után mintegy két
  holddal férjemnek kitelvén szolgálati éve, más urasághoz jöttünk,
  ugyanahhoz, kinél kegyedet – mert nem titkolom tovább, kegyed volt azon
  gyermek – tettem le.
  Ilka hirtelen haragra lobbanva emelkedett föl üléséből s kezei nyúlni
  kezdettek.
  – Béketűrést, asszonyom! – folytatá a nő, míg Nankelreutherné
  indulatosan járt fel s alá előtte, – hallja kegyed tovább! – Geréb úr
  bennünket budai majorjába szállított ideiglen, míg falura küldhetne. Itt
  szabadabban mozoghaték, s midőn férjem, ki már megengeszteltnek hitt a
  gyermek iránt, falura távozott az új hely körültekintésére: egy
  holdvilágtalan éjet bevártam s a gyermekkel a Vizi-város felé
  megindultam a Dunapartnak hosszában, feltevén magamban, hogy azt, miként
  a másikat, kosárban s aluva az első tehetősb lakost gyaníttatható ház
  előtt leteszem.
  – Már több hasztalan kisérletet tettem, – folytatá a nő, – az ily
  csínnal együtt járni szokott körültekintő vigyázattal; de mintha e nap
  minden ellenem esküdt volna, valahányszor kosarammal egyik vagy másik
  lakhoz közeledtem, mindannyiszor vagy az utczán járt valaki, vagy az éji
  őr közeledett kürtjével felém. – Végre a hosszas hurczolásban a gyermek
  fölébredt és sírni kezdett. Fel voltam ingerülve: részint a sok
  ellenszegülő akadályok miatt, részint a gyermekre magára, ki iránt,
  mióta ily nehezen tudtam tőle szabadulni, neme a gyűlölségnek emelé fel
  magát lelkemben. Nehezen csillapíthatám le hosszas kézbenringatás által,
  egy keskeny, sötét utczácskában; végre hazafelé indultam, magamban
  szidván, átkozván terhemet, mert igen távol valék már lakomtól s majd az
  utolsó házak felé kalandoztam.
  – Visszatértemben meglehetős külsejű ház tűnt szemembe;
  körültekinthettem, megvonám magamat egy szögletben; – nem láttam senkit
  s a gyermeket letettem egy magas ajtó előtt, melyhez lépcsők vezettek s
  hirtelen elszaladtam. – Azonban a gyermek, az őszi hideg s a letevés
  hirtelensége miatt, fölébredett újra, s hangosan kezdett visítani. Alig
  lehettem még húsz lépésnyire a háztól, midőn az ajtót hallám nyikorogni
  s hatalmas káromkodás hangzott fülembe. Ugyanazon pillanatban a túlsó
  utcza végéről is lépések közeledtek. A legnagyobb rémüléssel vontam
  magamat egy kirúgó fal mögé, a nélkül, hogy előre vagy hátra mernék
  lépni; szívem gyorsan dobogott s homlokomon hideg veríték gyűlt.
  – Az utóbbi, mintegy harmincz-negyven lépésre tőlem, csendesen vonta meg
  magát a fal mellett, s a mindig hangosabb káromkodásra fülelt.
  – Azon laknak ajtaja, mely elébe a gyermeket helyzém, valóban felnyilt,
  s egy pohos férfiú lépett ki hálósüvegben, vállára vetett szűrrel;
  egyébiránt a legízletesb pongyolában, mely szétnyíló szennyes ingből s
  ehhez nem hasonlatlan vászonlábravalóból[40] állott; – a mint azt később
  láttam.
  – Midőn a visító gyermeket megpillantotta: még hatalmasabban kezdett
  káromkodni, fel s alá futott az utczán, s talán a holdvilágtalan éjnek
  sötétsége, vagy fellobbant haragjátóli elfogultsága okozá, hogy engemet
  észre nem vett.
  – Én e közben gombolyagba vonulva a lehelletet fojtám keblembe s minden
  idegeim reszkettek, de annál hirtelenebben vette őt az éji őr szemügyre.
  – Ki vagy? – rivalt ez rá, midőn már igen közel állott hozzá,
  megragadván szűrének szárnyát, – megállj akasztófa! mit nyargalsz itt,
  mint a veszett állat fel s alá?
  – Ej, bocsásson kend Ambrus gazda! nem ismer-e? – felelt a megszólított
  mérgesen, – teringettét! ne czibálja úgy szűrömet! nem lát-e? én vagyok
  Majos Mihály a molnár, a budai végről! teringettét! ereszszen! – hé
  segítség!
  Majos Mihály az őt keményen tartó Ambrus gazdával vívott, nagy
  erőködéssel hányva-vetve magát oly közel hozzám, hogy a viadal szelét
  éreztem.
  – Én a félelemtől elnémulva guggoltam szögletemben, mindinkább tartván
  attól, hogy a lármára emberek gyűlvén, tetten érnek.
  – Azonban a vasmarkú felbőszült Ambrus Majos Mihály uramnak hangjára
  kissé megszelídült. – Ohó! – kend az, Mihály gazda? – mond, mint a
  fülesbagoly kerítvén tágra szemeit, – mi a manót ugrál itt fel s alá az
  utczán, mint az ökör a vágóhíd előtt?
  Majos uram kiszabadulván a hatalmas kezek alól, megforgatta nyakát s
  megrázkódott, hogy a durva czibálás által sodrából kivett termetét
  egyensúlyba hozza. – Kis szünet után káromkodással fűszerezve, előadta
  az esetet, a hitetlen Ambrust a corpus delictihez vezetvén, mint férjem
  mondja.
  – Hm, hm! – szól az éji őr, – most már mit tesz kend Mihály szomszéd? –
  A molnár valóban szomszédja volt a derék kapásnak, kin ez éjjel az őrség
  sora volt.
  – Mit tudom én? – felelt Mihály keserű haraggal. – A Dunába lököm, –
  teringettét! Mit mond nőm, ha hazajő bátyjától Váczról? – pedig minden
  órán várom. – De csak lelném meg azt a semmirekellő pokolfajzatot, ki
  ily bajba kevert! ízenkint összeaprítanám, mint a darát! – Nem látott-e
  kend senkit, szomszéd?
  – Ej, – mond Ambrus, – ki tudja, mikor tette ide a szép ajándékot? már
  messze járhat.
  – Eddig még mindent hallottam s leírhatlan rémülésben voltam, de
  mocczanni nem mertem.
  – Jutott nekem valami eszembe, szomszéd uram! – suttogá Ambrus.
  – Nos? – mond fülelve a másik.
  – Hátha a gazdag Ábrahám ablakába tennők? úgy sincs gyermeke a vén
  Jebuzeusnak; s a minap egy kis pénzt kértem tőle kölcsön s nem akart
  adni.
  – Az bizony jó lesz! – felelt Mihály, minden pohossága mellett nagyot
  ugorva, – teringettét! ezért kendnek egy véka lisztje van nálam.
  – Igazán? – kiált fel Ambrus.
  – Kezet rá! igazán. De most siessünk.
  – Az utolsó párbeszédet már alig hallhatám; de láttam, hogy a két
  férfiú, gondosan körültekintve, a velem szemben álló házsorok irányában
  a gyermekkel megindult, ki újra, vagy ijedtében vagy aludván, egy
  nyikkanást sem tett.
  – Még mindig nem mozdulhattam, sőt helyzetem perczenkint kétesb lőn,
  mivel a férfiak szemben velem állapodtak meg egy igen tiszta csinos
  kinézésű alház előtt, melynek ablakai alatt széles kőpárkányok nyúltak
  el, ezek egyikére helyezé Majos Mihály a kosarat; az abból lecsüngő
  kötelékkel az ablak vaspálczáihoz erősítve azt.
  – Ezzel a két bűnös hirtelen elillantott. – Mikor jó messze haladtak
  már, kissé előre léptem, s az igen szembetűnő házat jól megjegyezvén
  magamnak, hirtelen elsiettem.
  – Istenem! – kiált fel Ilka, midőn az ispánné újra félbeszakasztá
  beszédét. – Tehát Aminha az én testvérem volna? – Itt önkénytelen
  Komoróczi jutott eszébe. – Oh! – folytatá, – s én ki vagyok? kik
  szülőink? – E történet egész elmémet felzavarta. – Gaz asszony! s ezt
  ily soká tudtad te elhallgatni? – Semmirekellő! ha valamit nem néznék,
  úgy összepofoználak, hogy szemed ugranék ki.
  – Asszonyom! – felel az ispánné, védőleg emelve föl kezeit s kissé
  félrevonva fejét, mely történetesen igen közel esett az ily igéretek
  teljesítésében fölötte gyors kezekhez. – Mit használtam volna vele? –
  magam sem tudtam egyebet: csakhogy két gyermeket lelt a férjem s
  előadását hol valónak, hol költeménynek tartom.
  – Utoljára még azt hiszed, hogy a te ostoba fajankó férjednek gyermekei
  vagyunk!? – kiált fel Nankelreutherné lángolva.
  – Azt épen nem; – viszonzá a nő, igyekezvén lelkét előre költeni –
  elejénte nem mondom, hogy ilyesmi – – –
  – Mit mondál?
  – Semmit! – felelt hirtelen a kérdett, az emelkedő kezekre tekintve.
  – Tanácslom! – fejezé be Ilka. – De ha eddig hallgattál, mi szükség volt
  Aminhának szólanod s ott zavart csinálnod a háznál? – De az igaz! – nem
  tudom, mi tartóztat, hogy főkötődet le nem tépem fejedről? – Ihol a szép
  készség! – tulajdon testvérem zsidó, s nemsokára egy budai tőzsér lesz
  sógorom! – Ügyefogyott! oktondi teremtés! – most már elveszítem
  béketűrésemet! – bár, ha már így áll a dolog, fogtad volna be szádat és
  hallgattál volna.
  – Ha kegyed csak negyedórányi béketűrést igér, megfejtek mindent s
  kimentem magamat.
  – Hm! csak rajta! hiszen látod, milyen béketűréssel vagyok, jegyzé meg
  Ilka, indulatosan járva fel s alá, míg arczában a harag s bosszúság
  küzdöttek, – lehet-e az ember nyugodtabb? – kiált felcsattanva. – Na
  beszélj! hát mire vársz? talán még én kérjem a bocsánatot tőled?
  – Jó! tehát ha meg kell lenni, – mond az ispánné, kissé magához térve, –
  én szólok. Kegyedet s Aminhát férjem lelte; én kegyedből gazdag
  birtokosnőt csináltam. – Ki tudja, volt-e atyjának annyija, mint Geréb
  uramnak? – s ha csak maga lett volna, nem Aminha is – miért ne szólanék?
  hiszen az öreg úr bolondja volt gyámleányának, hogy talán meg is
  aranyoztatta volna. – De mindig attól tartottam, hogy a másik leányka
  dolga is kikerül! ő pedig zsidónál volt. – – Mit mondottak volna az
  egyházi urak? s nem tudja-e kegyed, hogy a gyermekkitevésre a budai
  tanács bitófát s korbácsot rendelt! Férjem megöl, ha merek szólani.
  – De most – most – most! miért fecsegtél? ezt mondd meg nekem,
  semmirekellő! – riaszt rá Ilka.
  – Miért? – azt hallottam, hogy a vén Ábrahám leányát zsidóhoz akarja
  férjhez adni, ez költötte fel lelkiismeretemet. A leány meg volt
  keresztelve, üdvessége az Isten kezében; – de hogy zsidóhoz menjen
  férjhez, azt meg akartam gátolni.
  – Jókor! – mond Ilka, – oktondi!
  – Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én Aminhát megintettem, de egyebet
  nem szólottam, – hiba volt-e ez?
  – A mint látom, te mindenből ki tudod vágni magadat, mint férjed a
  számadás alól. – Most már kész, – ki van tálalva a gyönyörű történet! –
  mondd, mit tegyek?
  – Hallgassunk az egészről, asszonyom! – férjem még magának sem súgja meg
  a dolgot; én a napokban haza megyek s annyiban marad.
  – Igen, s testvérem zsidóné lesz s egy keresztény lánynak zsidó
  gyermekei lesznek! Istenem, Istenem! beh összezavartad fejemet. – Eredj,
  hogy színedet se lássam! – holnap indulj vissza férjedhez s ne fecsegj,
  azt mondom! mert pórul jársz, – ismersz!
  A nő igen örült, hogy szabadulhatott és odahagyta a szobát.
  – Itt van la a gyönyörű történet! – mond Ilka, egyedül maradván s
  indulatosan dörzsölgetvén kezeit. – Az egyik testvérem a tömlöczből
  szökött ki; atyját lelte meg, az öreg Káldort! tehát én Káldor Ilka
  vagyok! – Ez eddig jó, bár sem testvéremmel, sem az öreg remetével, ki
  ördöggel czimborál, nem vágyok közelebbi viszonyba lépni. – A másik
  testvérem angyal, igaz! – de zsidó angyal! – Mint Aminhát szeretem; mint
  testvéremet hogyan tűrhessem a zsidók közt?!
  Ilka elgondolkozott s kezét vállára téve járt fel s alá a szobában. –
  Nem jutna-e – mond magában, toppantva kis lábával, – semmi eszedbe, Ilka
  asszony! semmi jó eszme – semmi, épen semmi? – Hm, minek való az ész, ha
  akkor nem segít, mikor legtöbb szükség van rá! – Hallgatni? – Igen, de
  Nephtali? nem, nem, az nem lehet; de vétek is, – tudva levén előttem,
  hogy keresztény leány. – Oh! te rossz asszonyi fő! – folytatá
  megkopogtatva homlokát ujjával – semmi okosra nem tudnál te bukkanni? –
  Ilka a pamlagra vetette magát, mormogott magában, végre felugrott. –
  Helyes! – kiált fel, – ezt teszem, ennél jobbat, ha egy évig mindig
  törném eszemet rajta, nem gondolnék. – Igen – természetes! – helyes! úgy
  van! – neki van legtöbb esze az egész országban! mindenkit maga elé
  bocsát, – s velem néha enyelgett is; – igaz, a mint illik! – – ki is
  kérném magamnak másként! csak Nabuchodonozor jelenlétében. – Jól van! –
  ember vagy, Ilka! – Kitálalom az egész dolgot, mindent apróra
  elbeszélek: aztán főzze és süsse meg! – Én mindenesetre Nankelreutherné
  maradok – – s az egész dologról nem tehetek. – Ezzel vígan kiment a
  szobából s az ajtót hangosan bevágta maga után.
  
  
  DZWELA ÉS ZSEBRÁKJAI.
   Kóborló cseh had él vala orvul
   Szerte az országban, mint már a veszni menő légy
   Döng szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek
   S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:
   Úgy ezek, érezvén Mátyás országa hatalmát,
   Bolygának, rövid életöket nem nyújtani, mert az
   Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá
   Elnyugodott falukon meg marhás puszta lakóin.
  _Vörösmarty_.
  Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték
  tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása
  volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek
  egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a
  gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek
  legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király
  maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá.
  Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak
  ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.
  Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás
  kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni
  kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér
  vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető
  menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket
  változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.
  Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az
  öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan
  maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal
  diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint
  Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre
  félre tudta takarni.
  Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő
  élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza
  régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s
  fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket
  csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz
  tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt,
  nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a
  bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször
  mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében
  számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva
  sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de
  pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől
  szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este
  Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt
  megszabadult.
  Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány
  órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s
  a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki
  maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba
  rejtőzködött.
  Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták
  e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent,
  zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók
  tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.
  Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh
  rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela,
  ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel
  régi ismerőseinél, hol erőszakkal.
  Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség,
  rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.[41] E mogorva
  harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű
  kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege
  együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.
  Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a
  híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség
  melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén
  termett, miként feljebb említők.
  A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon,
  ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két
  ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni
  kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei
  megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát
  eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok
  újra elő kerülnek.
  Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert
  igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy
  Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.
  Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig
  elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt –
  némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor
  félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában,
  kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá,
  személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok
  korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig
  szaporította.[42]
  Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,[43] hosszú
  csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.
  A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy
  szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán
  állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A
  saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta
  Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már
  otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely
  Borsodnak több helységeit hamvasztá el.
  A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű
  főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek
  egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta
  mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak,
  tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal
  kezökben.
  Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű
  ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.
  Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a
  többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára,
  kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre
  mutatott.
  Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és
  juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány
  hegedűt, egy dudát s tárogatókat.
  A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek,
  állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök
  lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.
  Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen
  boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra
  csavarva tódította az ablakréseken ki.
  A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva
  szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos
  zenéje még rémítőbbé tett.
  Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott
  fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.
  – Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.
  – Kétezren! – felelt Komoróczi.
  – S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.
  – Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s
  nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a
  király sietve jő felénk seregeivel.
  – Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot
  üldözendi; az pedig túl jár az eszén.
  – S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk
  marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem
  vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem
  alatt történt.
  – A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé
  elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha
  megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez
  már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta
  rablás helyett.
  Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé,
  fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a
  hol Giskra volt.
  – Veszszen a király! – hangzott a körben.
  E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! –
  kiáltottak – az Angyal diák seregéből.
  – S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.
  Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh
  fegyveres lépett a terembe.
  – Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette
  szemét.
  – Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.
  – Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!
  – Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!
  – És te! – kiált rá a vezér.
  – Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam
  mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!
  – Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! –
  végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.
  Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt
  nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel
  igyekezett markaikból menekedni.
  – A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel
  Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!
  [: – Ha, ha, ha! – végezzétek!]
  – Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem
  űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? –
  Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a
  gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt
  védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa
  vívni; fel, fel!
  Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a
  fekete sereg közeledik.
  Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden
  iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások
  fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.
  Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint
  óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla
  aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre
  távulról.
  Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.
  A fekete legió, az Angyal diákon vett győzedelemtől hevülve, szoros
  rendben vívott. Mint egy sötét kőfal haladott, visszatarthatlanul előre,
  mindent eltiporva maga előtt; a legkisebb közülök majd ölnyi magasságú
  volt.
  A rablók, kik eddig csak rendetlen hadakkal csatáztak, ezen iszonyú
  phalanxot látván közeledni, nem tudták, minő oldalon támadják meg. Ez
  volt az első rendes és gyakorlott sereg, melylyel vívtak. A tűzfegyverek
  nem kerepeltek, egy roppant dördülés volt a fekete legió lövése, melytől
  százan hullottak le egyszerre. Előre nyujtott kopjákkal ment a szép
  gyalogság, míg rendes lövése után szétválván, mint a tűzhányó hegynek
  crateréből a láva, rohant ki a könnyű lovasság hézagaiból, rémítő
  pusztítást tevén a rablók közt. – Pánrettegés fogta el a vadcsoportot,
  fegyvereit elvetvén, rohantak a romok közé, Komoróczi elvágva
  seregeitől, néhányad magával szaladásban keresett menekvést.
  Dzwela lövészeit állította a csorba várnak rovátkai közé, s szakadatlan
  lődöztetett, de a távolság miatt sikertelenűl; midőn közelebb érkeztek a
  vívók, egyszerre iszonyú zápor zuhant le az égből, minden lövés kárba
  ment, s a mindig sötétebb éjben már a romok közt csattogtak a fegyverek;
  hátrább s hátrább vonultak a rablók, a fekete sereg vitézei mint sötét
  hollók ültek a falakon.
  Egy óra múlva Dzwela, seregeinek egy részével fogva volt.
  A király a fekete ezred vasingében lépett Elemér kiséretében azon
  terembe, hol nem sokkal azelőtt Dzwela s Komoróczi lakomáztak; számos
  szövétnekes kisérte őt.
  – Ki ez? – mond a király egy csoportozatnál megállva, mely erőködött egy
  vad tekintetű férfiút a földre nyomni.
  – Ismersz-e Dzwela? – kiált a magát bőszülten védőre egy férfiú, ki
  lábát nyakára tette, a padlóra szorítva fejét – ismered-e Sőtér Jankót?
  Dzwela a kíntól csak hörögni tudott.
  – Akaszszátok őt egy gerendára! – mond a király – hogy a gonosz zsivány
  mint czégér csüngjön ki a vár romjaiból.
  – Jer! – mond a Brezniczén felakasztott Sőtér, ki, mint látjuk, nem
  siker nélkül vágatott le a szegről. – Én majd jobban bánok veled!
  Néhány percz múlva a vár egyik legmagasb tornyának ablakréséből hosszú
  gerenda nyúlt ki, melyen Dzwela függött. A zápor a vért verhenyeges
  csöppekben mosta le sebeiről.[44]
  
  
  TRÓN ÉS SZERELEM.
   Édes szerelmed bájsugára
   Általhat éltem alkonyára,
   S bár a sors tőled messze zára,
   Szent kéjre int emléke még.
  _Kisfaludy Károly._
  A nagy király történeti fontosságú cselekvényei után, melyekről a múlt
  czikkelyekben említést tettünk, a tudományok előmozdításában fáradozva,
  hol Budán, hol Pozsonyban mulatott.
  Gyakorta látta ő az agg csillagászt; munkaszüneteit ott töltötte. – Míg
  Izabella atyjánál volt, boldognak érezte magát Mátyás a szelíd hölgynek
  közelében, ki lelkét fel birta fogni. Nem bámulhatunk, hogy, megtudván
  eltávozását az atyai lakból, ürt érzett szívében, annál feszítőbbet,
  minél inkább gyaníthatá az élesen látó férfiú a távozás okát.
  Mátyásnak jellemével elég alkalmunk volt e történetek sorában
  megismerkedni, s gondolhatjuk, hogy ő, tökéletesen átértvén a mély
  tudományú s tapasztalású öregnek czélzását, rá nem neheztelt. Érezte,
  hogy leghívebb embere őt e tettével meg nem sértette.
  Szomorúságát s kedvetlenségét elfojtva, mely önkénytelen emelkedett
  kedélyében, látogatta meg Bretizláwot egy napon. A csillagászt kedvencz
  foglalatosságai, számításai, horoscopjai, napházai, látcsövei s
  jegyzékei közt találta. Leányának elutazása óta ez vala első látogatása
  a királynak öreg barátjánál, ki nem minden aggály nélkül sietett nagy
  vendégének fogadására.
  – Maradjunk itt, – mond a király nyájasan, egy széket vonva a
  dolgozóasztal közelébe – nekem sok közleni valóm van veled; engedi-e
  időd, egy órát szentelni barátságos beszélgetésre?
  Bretizláw mélyen meghajtotta magát s a király ismételt intésére a
  széken, könyvekkel s irásokkal terhelt asztala mellett, helyet foglalt.
  – Felségednek nemes körében – viszonzá az öreg udvariasan – óráimat a
  legnyereségesbeknek tartom.
  – Félre minden szólásmóddal s hízelgéssel; – nyiltan atyám! én lelkemet
  jöttem kitárni előtted s tanácsot kérni tőled, szívedből eredettet, nem
  olyat, melyet csillagaidból olvassz.
  – A csillagok igazak! – jegyzé meg hivői magasztaltsággal az öreg.
  – Ám legyen! – Egy helyzetet az égen szerettem s megszoktam; csillagaid
  hazudtak, vén jós! – én szívedre számítok, nem csillagaidra.
  – Hogyan?
  – Nem fejtem ezt meg neked; találd ki, s most egyébre térek.
  Mátyásnak, midőn a csillagokat említé, a kedves Izabella csillaga jutott
  eszébe, mely, miként a vidám egykori gyermek diadali örömmel állítá, oly
  közel fénylett az övéhez.
  – Bretizláw! – folytatá Mátyás rövid szünet után – nőm meghalt! te
  tudod, hogy nem szerelem szőtte e viszonyt; de tudod azt is, hogy az
  átszunyadott szelíd teremtés közel volt szívemhez. Ő nincs többé! s én
  gondjaim s bajaim közepette egyedül állok, ifjan, forró szívvel – és
  egyedül!