A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 17

Többen érkeztek most s rövid beszélgetés után mindnyájan az udvarba
siettek, a király ébredtét várandók, ki öltözés után az egyházba
szándékozott. A vívás nyolcz órára volt határozva.
Mihelyt ezen urak eltávoztak, a sorompókat fegyveres nép fogta körül
annyi távolságra, hogy egymást kopjáikkal elérhették. Az ablakból
szőnyegeket s színes kendőket terítettek ki; alant a küzdhomokot
szélesen terjesztett ritkás seprűkkel egyengették.
A város bírája a kisebbik erkélyben állott s a hozzá közeledőknek
különös megelégedéssel mutogatta a készületeket: quorum – a mint büszkén
mondá – pars magna fuit.
A Salamon egyházának tornyában a harangok megkondultak; nemsokára a vár
fokain taraczkok dörögtek kifogyhatatlanul. A király hófehér
selyemöltözetben, mente helyett himzett palásttal vállán, közeledett,
mérhetlen sokaságtól körülfolyva, számos kíséretével az egyház felé.
A nép száma nőttön nőtt, s már kezdének az ablakból bámulók a hon
szépeinek s nagyjainak helyet adni.
A hölgyek mögött fiatal lovagok, serdülő ifjak állottak, beszélgetve,
ide-oda mutogatva s mindent megfejtve a kérdezőnek.
Ezen udvarlók közt ráismerünk az egyik ablakban Csupor Ádámra, ki Gara
Máriával beszélget élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait. Ő, mint
gyanítnunk lehet, az egyházból kilopódzott, míg társai a király
kíséretében álltak, székének mennyezete körül.
Ha időnk volna rendre azon számtalan arczokat megtekinteni, melyek mint
dagadozó tenger terjedtek a Salamon utczájában: alkalmasint sok
ismerősre találnánk itt, mert alig volt egészséges hölgy s férfiú, ki
nem igyekezett a nagyszerű szemlének tanúja lenni.
Mintegy félnyolczra lehetett, midőn a királyi erkélyben Ország Mihályné
jelent meg, Perényi Péternével; kíséretökben két gyönyörű alak
mutatkozott: Ország Salezia az egyik, a másik Giskra Serena. Ezen
utóbbinak a sors által – közte, Gara Mária és Ország Salezia közt – a
díjadás nemes tiszte jutott, az annyira keresett s a hölgyek által –
mint a női tiszta erény s szépség jutalma – becsült.
A többi helyek is már meg voltak telve. A csatatéren élénk zsinat
hangzott, s az egész jelenet a legelevenebb képet láttatá.
Mátyás a szent áldozat után a nádor csarnokába ment, hol őt Pongrácz
János és Ország Mihály fegyverkezteték föl. A király vidám volt s
kifogyhatlan a tréfákból e napon.
Végre trombiták harsogtak, s a zsinat a csatatér körül szűnni kezdett. –
Ha a szem e változatos fényes képet körülszárnyalta: az egyház közelében
a királyi páholyból nézve, szemben, a balra eső háznak kiálló
erkélyében, egy elragadó szépségű hölgyet vehete észre; öltözete bágyadt
violaszín volt, minden hímzés nélkül; teljes, ifjúdon fényes hajzata
könnyű csigákban foly le havas vállaira; arczát lenge fátyol födte el,
de a lelkes képnek vonásai kivehetők valának.
A közeledők által okozott por megszűnvén, a hölgy fátyolát hátravetette.
Izabella volt, a csillagász tündérleánya; arcza halvány s bánatos ajkai
körül némi reszketegség ült, mögötte atyja állott és Széchi Dienes, az
érsek. Miként arczkifejezésökből olvasni lehetett, igyekeztek a hölgyet
bátorítni s megnyugtatni.
– Jobb volna, – mond atyja szelíden – ha haza mennél, kedvesem! féltelek
– –
– Ah! – kiált fel Izabella – lehetek-e távol? s nem ölne-e meg a
bizonytalanság!
A királyi erkélyben többen jelentek meg s ezek közt Lőrincz, Hédervári s
Perényi, kik állva foglalának a nők háta mögött helyet.
A kisebb erkélyben Ország Mihály, Gara s Zób léptek föl, mint
harczbírák. Öltözetök fekete bársony-mente és dolmány volt; a dolmány
fölött ezüst mellvért tündöklött ki, fejeiken nyitott ezüst sisak ült,
kettős kerettel tetejében.
Szünet lőn, mely alatt az egybesereglettek beszélgetési morgása
hallatszott. – Egyszerre trombita harsogott, minden szem a korlátokra
volt szegezve. – A sorompó megnyílt s egy sajátságos tekintetű lovag
vágtatott a csatatérnek közepébe. Öltözete veres bársony-dolmány és
nadrág volt, sűrű széles aranyrojtozattal terhelt, mellén és hátán a hon
czímere csüngött ezüst szövetre színes selyemmel hímezve, fején alacsony
kalpag ült farkastorokból, melynek felső párkánya körül kereken magas,
hajlongó fehér tollak voltak tűzve; kezében a nyereghez támasztott
aranyozott buzogányt tartott, csillámló kövekkel terhelt gombbal.
Megkerülte a tért aranyhálóval borított fekete ménjével, melynek
csillogó czafrang csüngött fejéről s derekáról s rövidre vonván
kantárát, a királyi páholy felé fordult.
– A király nevében, – mond érthető, teljes hangon – felszólítlak, derék
lovag Holubár, leventei csatára, erőt erő ellen! – Jelenj meg!
A hírnök, – mert ez volt – ezzel újra megkerülte a tért s kiugratván a
sorompók közől, eltűnt a szem elől.
Az egész gyülekezet feszült figyelemmel várta a felszólítás sikerét s
oly csend lőn, hogy az őrködő kopjások lépte hangzott.
Nehéz lónak ügetése hallatszott, zördülő csörömpöléssel s a felnyílt
sorompó előtt egy fényes lovag állt meg. Paripája majd tizenhét markos
és német eredetű volt; nagy kosorrú fejét aczél-vért födte, homlokán
fordított tölcséralakú hegybe végződő; vastag derekát s lecsapott farát
hosszú, majd térdig érő, redőkben csüngő fehér és kék takaró borította.
A lovag csillámló aczél-fegyverzetben volt, melynek síkjában a
gyülekezet színvegyülete tükrözé magát; a sisak rostélyzatát aczél
gömbölyű arczfödél pótlá ki, három nyilattal. E bátornak széles válla s
ülő helyzetében is kitetsző magassága, megjelenését hatásteljessé tevé.
Hosszú dzsidával kezében ugratott a fövényre, nehézkes csataménét
csörtetve forgatván meg a tér körén; végre annak közepén megállott,
feltaszítá sisakjának arczfödelét, mely alól egy nagyidomú, de lelkes
férfiarcz tekintett ki hidegen és büszkén.
A sorompó újra megnyílt s hézagában a bámuló szem egy deli lovagot
pillantott meg; fegyverzete fénytelen aczél volt, domború alakokkal
elhintve, – aranyozott szegélylyel, gombokkal s csatokkal. Bal oldalán
ezüst kettős kereszt csillogott s alatta karcsú derekát aranyzsinórokból
s gyöngyökből font öv keríté.
A sisak hasonlóul aranyból volt s tetején kékes zománczú holló ült, mely
orrában arany gyűrűt tartott; rostélya le volt eresztve s a lovag kezébe
dzsida szorult. A pompás pejmént ezüst-pikkelyzet borítá el egészen,
mint kígyóbőr, simulva minden tagjaihoz s a magas kápájú nyereg alól
könnyű redőkben folyt le a veres bársony-takaró.
A két lovag szemben állott; a később jöttnek roppant lova, minden
nagysága mellett, nemes eredetét a tagok ritka arányosságával bizonyítá.
Hőseink majdnem hasonló magasságúaknak tetszettek, bár az utóbbi deli,
karcsú volt s a szemnek kedvesebb tekintetet adott.
Kis szünet után az arany sisak rostélya megnyílt s alóla az istenített
királynak nyílt, férfias arcza világított, vidáman és szerényen.
Újabb szünet lőn; végre a trombita rivalt s a harmadik harsanásra a
csata megkezdetett.
Körülnyargalták a tért a lovagok s különböző végein foglalván helyet,
sisakjaikat födék be s dzsidáikat fekteték támadásra. A nép élénk
várakozásban volt s a nők keble szorúlt, halványuló arczokat lehete
látni itt-ott, míg a férfiú-seregnek élénk harczvágyat s kedvtöltést
lehelő vonásaiban merő bátorság s erő volt kifejezve.
Izabella halvány volt, mint a reggeli hold, keze görcsösen feszűlt az
ablak párkányára; de midőn a király könnyű paripájával vágtatott el
irányában, vonásai föléledtek, az ifjúság rózsái tértek azokra vissza s
arczának kifejezése szenvedélyt s bizodalmat árult el.
A harczbíráknak komoly «induljatok!» szavokra az első rohanás
elkezdődött; a királynak lova gyorsabb volt s elébb haladván a küzdhely
közepénél, azon jóval túl csapott össze Holubárral, kinek dzsidája a
királynak szíve oldalába ütközött, míg Mátyás a bátor lovagnak széles
mellét középben üdvözlé.
A csapás irtózatos volt mind a két részről s elhatározó. Holubárnak
sisakja hátrafordulván az erős lökéstől, a földre zuhant s a nemes német
lovagnak vérpirosra gyúlt arczát, sárga fürteivel dús hajzatának,
födetlen láttatá. Ugyanazon perczben a felső test hátra felé hanyatlott
s kemény erőködés után nyergében megmaradni, iszonyú csörgéssel zuhant a
homokra, oldalvást esvén jobb karjára, mely azonnal kettétört.
A király néhány perczig ingatlan ült nyergében; ideje volt még
sisakrostélyát fölemelni, halálosan sápadt arcza meredten bámult maga
elébe, de a szörnyű ütésnek kábító ereje a jövő pillanatban erővé tevé
hatalmát, – s Mátyás lassan kihanyatlott nyergéből s fél kezével érvén a
homokra, előbb segített esésének kevesebb súlyt adni, de lábát kissé
megsértette. Azonnal talpon volt újra s rendelést tőn a német lovagnak
elvitelére s gondos ápolására.
Megtörténvén ez, Mátyás az erkélyhez közelített s a csata díját, egy
fénylő ezüst sisakot veres, fehér, zöld strucz-tollakkal ékesítve,
fogadá el Serenától, ki azt mondhatlan kellemmel adá át.
A lovakat félrevezették, a király a hozzá sietett Ország Mihálynak
kíséretében, az erkélybe lépett föl s annak közepében helyet foglalván,
rövid szünet után vidáman, bár kissé rekedt hangon, beszélgetett a szép
hölgyekkel.
Túl Izabella fölkelt helyéből s atyjának kíséretében eltávozott; tagjain
szokatlan reszketegség volt, de arcza nemes büszkeségben sugárzott.
– Ez királyi csata volt! – mond az öreg csillagász, szép leányát
vezetve.
– Él s győzött! legyen Isten neve áldott! – szólt Izabella s többé az
ablaknál nem láttatott.
Nemsokára cselédek jöttek a csatatérre, gereblyékkel és seprűkkel
egyengetve ki a homokot s ütőkkel veregetvén azt keményre.
Mintegy fél óra telhetett az első viadal után, midőn a fentebb leírt
hírnök kettős czímerével újra megjelent a csatatéren s fenszóval mondá:
– Zokoli Mihály Isten és becsület nevében felszólít mindenkit, hogy
álljon elő, ki őt királya s hona ellen hűtlennek meri nevezni; hogy
itéletében s nyílt csatában, életet élet ellen, bizonyítsa be
ártatlanságát!
A komoly, ünnepélyes felszólítást, melynek minden szava érthető volt, a
nagy csendben trombitajel követé.
Az egész gyülekezet némán tekintett a hirnökre.
Ekközben a sorompó megnyílt s egyszerű bajnok, sötétzöld, zsinórtalan
dolmányban s nadrágban, fénytelen fekete vérttel mellén s fekete
leborított sisakkal, tollczifrázat nélkül, lépett a csatatérre, oldalán
erős egyenes kard csüngött.
A hírnök az idézetet, szint azon komolysággal, mint először, ismétlé s
újra rivalt a trombita, de a sorompók közelében senki sem mutatkozott.
Végre harmadszor emelte föl szavát, harsányul és érthetően elmondván a
felszólítást. Az egyszerű lovag nyugton állott a királyi erkélylyel
szemben, a földre szegzett tekintettel.
Szünet lőn. – Egyszerre ujjongó kiáltás hallatszott: – Ártatlan! éljen
Zokoli Mihály! – s az egész Salamon-téren egy zúgás hangzott: – Éljen
Elemér, a sas!!
– Emeld a rostélyt fel! – mond a király.
– Fel! fel a rostélylyal! – zúgott minden oldalról.
Zokoli tagadólag rázta fejét.
A zaj kissé szűnt, midőn a trombita újra megrivalt s a sorompó előtt egy
bajnok jelent meg, intve, hogy az felnyittassék. Talpig fegyverben volt
az, vérttel, czomb- és karlapokkal; sisakja tetején egy hegyes tőr
látszott, veres, mintegy vérbe mártott véggel; tigris-kaczagány folyt le
a deli termetű, bár kissé zömök lovagnak vállairól.
Az egybegyűlt sokaságon megütközés vala észrevehető, mely terjedő
morgásban jelentkezett.
A hírnök azonnal távozott s a két bajnok hidegen s merészen állott
gyalog szemközt.
A harczbírák a térre léptek le, s a bajnokok fegyverzetét s kardjaikat
vizsgálták meg. A halálra vívók esküt tőnek: hogy semmi amulet- vagy
talizmánnak birtokában nincsenek, hanem bízva erejökben s igazságukban,
állnak, mint férfiak, Isten előtt.
Végre a bírák újra helyet foglaltak erkélyökben.
Serena, ki mindeddig nyugodtnak látszott, a megjelent vivónak érkeztekor
elhalványult. Egyrészt a Zokoli veszedelme okozta a rémülést, másrészt
valami szégyenítő volt ezen, hihetőleg számított késésben, mely a
megjelenést nem reméltté tevén, egyszersmind a nép közfelkiáltását s
Zokoli Mihálynak ártatlanságát látszatott megczáfolni.
Országné azonnal észrevette a Serena megütközését s igyekezett őt
megnyugtatni. Serena minden lelki erejét összeszedte s rebegő hangon
szólítá meg a szép Saleziát, ki mellette ült:
– Ki lehet e lovag?
A kérdett egyáltalában nem tudta kitalálni. – Alkalmasint egy azok
közől, – felelt – kik vesztét eszközlötték Zokolinak.
A király Serenához fordult.
– A bajnokot gyanítjuk, – mond – a küzdés mindenesetre veszélyes leend
mindkét részről; de Istené legyen a dicsőség! – az ártatlan győzend!
Minden rendben volt. A harczbírák újra erkélyökben foglaltak helyet s az
egybegyűltek arczkifejezésén látható volt azon komolyság s részvéttel
vegyűlt feszültség, mely az isten-ítéleti csaták fontosságát jelenté.
Végre az egyik harczbírónak ily esetekben lelket rázó szózata hangzott:
– Előre! – Isten nevében!
A csata kezdődött. – Zokoli nyugodtan fogadta bőszült ellenének
csapásait, deli könnyűséggel vetvén eleikbe szabadon s tisztán tartott
védleteit. E hidegség az ellenséges lovagot majdnem dühössé tevé;
irtózatos vágást tőn, mely bár felfogva Zokolitól, elég erővel bírt
sisakjába hatni. A kardnak újabb emelésekor Zokolinak sisakját kelle
előbb feltaszítni homlokáról, míg a második vágást felfoghatta, de mégis
szokatlan gyakorlata s gyorsasága megelőzte azt, s álmélkodására minden
jelenlevőnek, mindig folytatá védlő rendszerét s ellenségére egy vágást
nem tőn.
A csata majd negyedóráig siker nélkül folyt; a bajnokok hajszálnyira sem
távoztak állásaikból.
A harczbírák pihenést parancsoltak, s a két ellenség földre szegzett
kardokkal mérte egymást, daczczal és némán.
Jel adatott újra s a kardok villogtak. Az idegen lovag hirtelen rohanta
meg Zokolit, ki pillanatra hátrálni látszatott; de a következőben oly
hatalmasan csapott ellene fejére, hogy ez kardját leeresztve, féltérdre
zuhant, igyekezvén hirtelen fölemelt kardjával a támadó rendszert a
védelmivel felváltani.
Zokoli újabb vágást tőn a fölemelt karra s midőn ennek következésében a
másik bajnok kardját kiejté kezéből, Zokoli fölemelte azt s visszanyújtá
neki.
Második szünet lőn. – Végre az idegen lovag fölemelkedett s minden
erejét összeszedvén, hevesen támadta meg vívótársát, ki nevekedő
hidegséggel fogadta a sűrű csapásokat.
A körülállók a lehelletet érzék keblökben maradozni. – Most mozdult
Zokoli; egy lépést tett az először hátráló felé s egy végső vágással
maga elébe terítette ellenségét. – A zuhanás rögtöni volt; a következő
perczben Zokoli lábát tette a fölkelni törekvőnek mellére s hosszú
egyenes kardjával a levertnek sisakrostélyát tolta fel.
– Wratizláw! – kiált Zokoli meglepetve – Komoróczi, te vagy? – Ismerlek!
Harsogó éljen hangzott.
Zokoli némán tekintett halálos ellenségére.
– Fel a rostélylyal! – hangzott újra.
Zokoli födve maradott. – Végre megszólalt.
– Add Istennek a tisztességet s valld meg itt a király s e fényes
gyülekezet színe előtt, hogy ártatlan vagyok!
– Nem! – hangzott a Komoróczi hangja, melyben düh és szégyen vegyültek.
Zokoli meredten bámult maga elébe, míg újra szólott.
– Az Isten s becsület nevében szólítlak föl bicskei Komoróczi Péter! –
mondj igazat! halálod óráján: ártatlan vagyok-e?
– Nem! – ismétlé a mogorva rablónak tompa hörgése.
Ujra szünet lőn.
– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! – mond végre Zokoli – anyád
halálsikoltására, öreg atyád nevében, ki haldokló ágyán áldott meg, –
bár távol voltál – mint hű atya fiát! ezen áldás erejére s minő igazán
szent atyád és anyád emlékezete előtted – kényszerítlek, légy igaz és
szólj! ártatlan vagyok-e?
– Hah! – kiált fel a rabló enyhülő haraggal, mintegy önkénytelen
varázsnak engedve. – Ki adta szívem kulcsát kezedbe? – – ki tanította
meg a talizmánt vonni elő, mely hatalmának ellen nem tudok állani? – –
Igen! atyám és anyám nevében, ez az ember itt nem áruló.
– Legyen Isten neked irgalmas, Komoróczi, ezen igaz szóért! – mond
érzékenyen Zokoli, fölemelvén sisakrostélyát s egy arczot láttatván,
mely majdnem női gyöngédségével bőrének, de férfias szilárd
kifejezésével vonásainak, az egész gyülekezetet bámulásra ragadta. – A
lovagnak lába még mindig a Komoróczi keblén nehézkedett; de tekintete
kérő- s kérdőleg volt a királyhoz emelve.
A király intett kezével.
Zokoli elemelte lábát a Komoróczi kebléről.
– Vigyétek őt és ápoljátok! – szólt Mátyás. – Vedd éltedet, Komoróczi!
mely ezután a mienk, s igyekezzél, hogy örülhessünk annak.
Komoróczi durván idézte vissza Nankelreuthert, ki oda sietett s fel
akarta segíteni. – Életemet elveheted, király úr, – mond büszkén – nem
adhatod! az az enyém! – Végre fölemelkedett, karjaiból patakzott a vér;
hideg, komor tekintetet vetett maga körül, s a sorompóhoz ingadozott,
jobb karját tartva bal kezében.
Ott topogott lova, melyre az öreg Gáspár fölsegítette. – A rabló-lovag a
mén vékonyába ereszté csillagos sarkantyúját s mint a zivatar távozott;
nyergéből vérzsinórok ereszkedtek, nyomaira gyöngyözve, mint sebesült
szarvasnak.


A SPÁHI.
Ha a vég jó, minden jó – Verina. –
_Schiller_.
Kevés mondani valónk van még.
*
Az isten-ítélet után három holddal a király maga kérte meg Giskra
Serenát Zokoli Mihály számára, ki a halálcsatát követő estén a királyi
csarnokban a fényes tánczmulatság víg gerjedtsége közben juttatá a
piruló Serenának eszébe azon emlékezetes éjet, mely, minden veszélye
mellett, a legboldogabb volt életében. A menyegzőt Mátyás Visegrádon
tartotta fel ritka fénynyel.
Később Zokoli Mihályné azon érdeket fenn tudá tartani az udvarnál s
házkörében, mely őt egykor bámulttá tevé a Giskra táborában.
A király barátsága Zokoli Mihály a sas iránt – mert e melléknevet
megtartotta – holtig állandó maradott; de kegyencz a nemes lovag sohasem
volt.
Néhány évvel történetünk után Zokoli Mihály házának kapuja előtt,
Kis-Várdán két elaszott, majdnem éhenhaló koldus kéregetett; az Angyal
diák által megvesztegetett hamis tanúk voltak ezek. – Serena szállást
adott nekiek s ápoltatá őket halálig.
*
Aminha Nephtaliné lőn s örököse a gazdag Ábrahám minden vagyonának.
Férje a királyi bizodalom birtokában a legnevezetesebb kereskedő volt
korában. Aminha az öreg Káldor vagyonából az őt illető részt készpénzül
s ékszerekben kapta ki.
A Nephtali maradékai II. József császár alatt Biedermann nevet vettek
föl, s később az egész család a keresztény hitre tért.
*
Nankelreutherné, mint lelkületéből gyaníthatjuk, derék férjével vígan,
könnyen úszott az élet hullámain keresztül. – Vadnai szobaleányát, ki őt
Budára követte, gazdagon kiházasította.
Azzal a képzelettel, hogy a budai tőzsér, Nephtali – sógora, sohasem
tudott egészen kibékülni; – de Aminhát szerette s becsülte, mint minden,
a ki őt ismerte.
*
Történetünket követő évben, január negyedikén, a király több úrral Tolna
várában volt, a Budára kiirandó országgyűlés pontjain tanácskozandó. – A
tanács után ebédhez ültek; de a király arczán komoly felleg borongott.
Épen fölkelő-félben voltak, midőn egy levelet hoztak neki. Végig futotta
azt szemeivel s arcza örömre gyúlt.
– Széchi! te követsz, – mond a király s belső szobáiba vonult.
– Felségedet váratlan öröm érte! – mond az érdemes egyházi férfiú.
A király hallgatott; egy asztal mellé leülvén, hirtelen néhány sort írt,
mert levelei rövidek voltak mindig. – Ezt vigyétek gyorsan Budára, –
mond. – Elolvashatod s azután a pecsétet nyomd rá. – Mátyás titkot
parancsolva tette ujját ajkára. – Ez az örömek egyike, – folytatá
érzékenyen, – melyeket a királyban az ember élvez! – Minő boldog nap
ez!!
Széchi a levélből olvasta: «Nevezzétek őt nagyatyja nevére Jánosnak. –
Tizenkettedikén látlak.
Hunyadi Mátyás.»
*
Angyal diák Bicskére ment, de Komoróczi, ki azelőtti csalásait megtudta,
csúfosan űzte el onnan, s végre, miután több életnemében sikertelen
próbát tőn, mint öreg köszvényes temetőőr végezte Sopronban életét.
*
Komoróczi a megszégyenülés által keserített boszúval tért Bicskére
vissza. Látta, hogy előbbi életnemét úgy, mint akarná, nem folytathatja,
mert rend volt a honban s éber a király. – A két rossz közt tehát a
kisebbet kellett választania véleménye szerint. A helyett, hogy otthon
nyugalomban éljen, – sebei meggyógyulván – óvakodva ugyan, de nem kevesb
szenvedélylyel folytatá kalandos életét s neve a Mátyás derék vezéreinek
csatáikban többször jő elő, mint egyes lovagé. – Ő kedve s kénye szerint
cserélt helyet és vezért; pihent vagy bajt vívott, s így azon nemét a
függetlenségnek makacsul követé, mely a Mátyás kormánya alatt igen is
szoros korlátok közé volt szorítva, s rend és törvény által féken
tartva. – Ő a szó teljes értelmében szerencsétlen volt, mert oly
országban, hol a rablás s kényuraság helyett rend kezdett uralkodni; hol
a kalózok el kezdék veszteni a lovagiság czímzetét, s a gonoszt s
rendbontót megvetés érte minden lépten az igazságos király alatt: ott a
kevély, szilaj rablólovag, színlett megtérése után is szükségképen a
kicsinyítésnek s megvetésnek egész súlyát, mint éles tőrt hordá vad s
büszke szivében. – Őt holtig Komoróczi Péternek nevezték.
Ezernégyszázhetvenötben, a Magyar Balázs vezérlete alatt kivívott
elhatározó győzedelemnél, hol százhúszezer török veszett el, jelen volt
Komoróczi, s a sorok elején vívott a rákoczi tónál.[55]
Este a török seregnek csekély maradványa egy szűk völgykebelben
tanyázott. Az ég fekete volt, a föld hóval födött, néhány sátor
emelkedett, a tábori tüzek füstjétől körülfolyva. – Egyikéből ezeknek
egy szilárd tekintetü ősz aga lépett ki.
– Mi baj? – kérdé sötéten.
A sátor előtt egy karcsu spáhi állott dzsidát tartván kezében, melynek
tetején sápadt, szakállas fő tátongott.
– Kié a fő? – mond az aga.
– Ez, a míg élt, – felelt nyugodtan s tekintetét büszkén a dzsida
tetejéhez irányozva a spáhi – Bicskei Komoróczi Péter volt!
[ – Kié a fő? – mond az aga.]