A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 09

szeretni fog mindig, – s épen azért, mivel őt és téged ismerlek: mertem
s kellett szólanom. Bella! ily férfiú szerelmének birtoka adjon erőt
neked róla lemondani.
A leányka kis szünet után, mely alatt gondolatait rendezé elméjében,
atyjához közelített. – Atyám! – mond elfogódott hangon, de határozottan,
– értelek! megbocsátom neked, hogy a mi álom volt keblemben, azt te a
nyilatkozó szónak hatalmával valóvá teremtetted; megbocsátom, hogy azon
édes nyugalmat, mely lelkemben honolt, elűzted onnan s egy örvényt
nyitottál előttem, melynek mélyébe szédelegve tekintek.
– Izabella!
– Hadd elvégeznem, a mit mondani akarok s ne vádolj! Hidd nekem! tudom
én most, hogy szerelem volt az, a mi keblemet édes hatalmával vonzá azon
ifjúhoz, kit megismerni, méltánylani, csodálni te tanítál; de ezen érzés
szivemben a földi salak kérgétől ment volt; több barátságnál: szív-,
lélekrokonság volt az s azon szenvedélyes csatlakozás, mely egy jobb
életben létezik lélek és lélek, szellem és szellem, angyal és angyal
közt. A földi fürkésző, találgató szónak hatalma rántott le mennyemből,
melynek dicsősége felé néha egy merész pillanatot vetettem; de fénye
szemeimet elvakította, nem! én soha abba nem tekinthettem volna. Igaz s
te így akartad: mert szólottál. Atyám – én szeretek! Szerettem már
régen; de épen mivel indulatomnak neve nem volt, álltam bátorságban.
Bretizláw meglepetve bámult leányára, kinek arcza sugárzott.
– Szeretek! s lehet-e nem szeretnem? Te tudod atyám, hogy zsenge
koromtól óta szerettem őt. Valahányszor örültem, képe állott előttem; s
ha nagyról, szépről hallok, ő az s tettei! S te magad is, jó atyám! nem
tértél-e beszédedben mindig vissza hozzá, mint a vándorcsillag a naphoz?
s nem volt-e jövőd minden reménye kapcsolatban azon ifjúval, kit
szeretek? mint fogoly – mint apród – mint király, mindig bámultabb! –
Ah! taníts ily férfiút feledni! Mi köze érzésemnek mindazzal, mit földi
körülmények s viszonyok tolhatnának szerelmem óriása elébe? kit
gyermekből, árnyékból teremtél egyetlen szóval oly nagygyá, oly
oszlopszerűvé, hogy neked s magamnak remegni kellene tőle, ha nem volnék
Izabella s nem neveltél volna többnek, mint hölgynek.
– Leányom! – mond komolyan a csillagász, szavaid végét várom s késem
feleletemmel; mert, Istenemre! különös szövedéke ez a mélységnek s
ábrándozásnak. Mint szemrehányás hangzik az előzmény! Jó, én nyugodtan
akarom elvárni a befejezést.
Izabella folytatá: – Ismered-e Mátyást? Nem, te nem ismered őt, mert nem
remegnél s hagytál volna engem lelkem sugallását követni s ifjú szép
álmát fonni odább. Tőlem sem félhetél, mert én, miként ő, nemtelen
szerelmet nem érezhetek. Arczában olvasok, a mióta tudom, hogy szeretek;
rejtélyes jelek voltak nekem tekintetei, lelkes szavai, édes mosolya! –
most nyilt könyv a szem, a homlok, az ajkak. – – Ne rettegj tőle, atyám!
de ne is szólj neki, ne gyújtsd meg keblében a szövétneket, miként az
enyémben meggyújtottad azt. Szerelmemnek ura vagyok, ezt esküszöm neked,
míg annak szent titka az enyém; – de ismétlem, őrizkedj Mátyással
megtudatni, hogy szeretem! – mert ha ő azt tudná, gyanítná: – minket a
korona, te s az egész terjedt mindenség nem választana el többé, ha
Mátyást ismerem?! pedig ki ismeri őt, ha én nem?
– Leányom! értettelek-e? – nem, nem értettelek; Bella, ki szerelmének
ura, miként állíthatja, hogy megszűnnék az lenni, ha Mátyás előtt tudva
leend szerelme?
– Meg! – felel Izabella kevélyen.
– Meg! s kész volnál mindent feláldozni szerelmednek?
– Mindent!
– Úgy nem ismertelek, gyenge leány! úgy nem vagy az, kinek hittelek.
– Nem ismertél? Oh atyám! nem te mondottad-e mindig, hogy az emberek
szerelme a csillagokba van írva, s hogy a földi erő, mit Isten kötött
össze, föl nem oldozhatja? nem ezt mondottad-e? – s most akarod, hogy
tegyem a lehetetlent! – Tudom, mit felelhetsz nekem, hogy a csillagokban
kétkedtem néha. Igen, a hit a csillagokban kétes; de a hit a szerelemben
nem csal soha; a hol a hit megszűnik, elhalt a szerelem. Emlékezzél
önszavaidra! ki tanított a dolgokat úgy tekinteni, miként én tekintem?
nem volt-e magasztaltság egész életem? s most tagadjam meg azon
eszméket, melyek velem nőttek s véremmé váltak? – Megbocsáss, ha vannak
az életben pillanatok, melyek ihlettsége közben a halandó földiség egész
kicsinységében tűzi ki magát előnkbe; megbocsáss, ha arra emlékeztetlek,
mit a büszke férfiú oly sokszor feled: ember vagy, atyám! halandó,
határozott elméjű ember, kinek lelke azon indulatok ezrei közt, melyek
keblünket körülhullámozzák, egyetlent, egyetlen-egyet sem képes egész
mivoltában, egész mélységében felfogni, kikapni az életből; – és te a
szerelmet akarod ismerni? te korlátokat akarsz szabni egy indulatnak,
mely örök, végtelen, mint a mindenség gyűrűje; az egész természetet
folyja, s övedzi körül, azt összetartja; mely a minden, az Isten maga!
– Leányom! csillagaitok közelléte még nem jósol szerelmet: az enyim is
közel van a nagy királyéhoz. A mi belőled szól, nem természetes, nem
való, – fellengő magasztaltság az! – s ábrándozásaid azok, melyek nem
ismerik a korlátokat! A lélek ereje jő Istentől; kiben ész s lelkület
van, az tud határokat vonni indulatinak s szokott azoknak hódolni. Ezt
tudni a való szabadság! mert önalkotta kerítvény közt kéjelg annak
lehellete, ki erejét ismeri, s abban bízik; ki magáért felelhet, az az
erős, a szabad!
– Szabad? mondád atyám! – a szavakból annyi telik ki! – de hát nem
szabad-e többé, a ki szeret? – lehet-e nemes kebelben nemtelen szerelem?
s férhet-e nemes szerelemmel a szolgaság eszméje össze? – Vesd az égnek
szemére, hogy távola kéken mosolyg; a növényt kárhoztasd, hogy a nap
éltető sugaraitól hegyei bújnak ki, hogy vígan és zölden emelkednek a
légbe föl, nyúlnak ágakká, virágoznak, gyümölcseiket a nyár heve
aranyozza; vesd keblednek szemére, hogy lehel – a szívnek, hogy szeret!
– Ne vádolj fellengéssel engemet; a pillanat hatalma szavaimba önté a
magasztaltság erejét; de szívem a régi, érzésem való. – Gondold
helyzetemben magadat. Képzeld a nagy királyt s engemet, az egyszerű
csillagász gyermekét – tedd hozzá, hogy királysága minden fényével a
legkedvesb, mi szívemhez szól! – megfoghatsz-e? bámulod-e? ha ily
férfiútól szerettetni, ily férfiút szerethetni üdvözít! túlemel magamon!
őrültté tesz! – Szeretetében az egész honnal osztozom! – szerelme! – az
az enyém! egy és oszthatlan – az enyém egyedül, kirekesztőleg! Érted-e
ezt, atyám? – hiszen te mondád! s e kincset, sajátomat, ne tudjam
becsülni! óvni! védni!
– Jó! ki tagadja a szerelem hatalmát; de korlátlan-e az? – nem ismer-e a
természet maga rendszert, mely határ és szabály? – Szeress! Hölgy, mily
te vagy, csak az élettel szűnik szeretni, de – – –
– Azzal sem! – és sohasem! – vág közbe Izabella. – De te meg nem
foghatál, nem értettél engem. – Ha Mátyás megszólal; ha megtudja, hogy
szeretem; ha előmbe lép azon ifjú, kié vagyok, ki Istenem, kit
bálványozok, – s kezemet ragadja meg, s lelkes szemeit az enyémekre
függesztve kérdi: Bella, én lelkedben olvastam, szívem hölgye! életem
élete! szeretsz-e?
– Te hallgatni fogsz!
– Hallgatni? – tehát igaztalan lenni, ha a hallgatást Mátyás tagadólag
veszi; – s mindent megmondani, ha ő azt annak tartja, a mi valóban: néma
vallomásnak, – s ha annak veszi, pedig úgy fogja ő azt értetni: mit
akkor? – Ha szerelme föllobog: ha látom, hogy üdvét tőlem várja; ha
hatalmamban áll azt, kit lelkem teljességéből szeretek, boldogítni!? –
hidegen s keserűen vonjam-e magamat vissza? hallgassak tovább is, míg ő
eped, míg szótlanságom a halál: – egy szavam az üdvösség!?
– Így ismered te a szerelmet – s te csak most kezdesz szeretni! – én meg
nem foghatlak!
– Most tudom hogy szeretet, a mit éreztem; de nem most kezdek én
szeretni s ha igen: nem mondottam-e, atyám! hogy az Isten a szeretet, ki
mindentudó! – s te bámulsz, hogy midőn az Isten szállt keblembe, én őt
megismerém, – fénye, dicsősége felragyog körülem s mennye, angyali
karaival, tárva áll előttem?
– Mit akarsz tenni, leányom? – kiált fel Bretizláw majdnem indulatosan –
szenvedélyességed elrémít engem!
– A szerelem birtokom még, ezt mondám már atyám! – Ha Mátyással szólsz:
szűnik az lenni; lényem átolvad az övébe, én akkor övé, – ő leszek.
Szivével érzendek, agyával gondolkozom, lelkével akarok! – Mit tudok
többet neked mondani? – lelkem mélyét tártam fel előtted; – tehetek én
arról, ha annak betűit nem érted, sorain káprázó szemeid eltévednek? de
légy nyugodt s érts meg! Én távozom: teljesül, a mit akartál; – megyek,
mert csak ez tarthat meg indulataim birtokában. – Lemondani róla? nem –
én soha le nem mondok.
Az öreg csillagász megölelte leányát. Hogy távozni fogsz, azt vártam
tőled; – szólt valamennyire könnyebbedve, – mindazokra, miket mondál,
felelhetnék neked; de arra oly pillanatot szántam, melyben az első
benyomás hevén túl leszesz s lelked nyugodtabb. Akkor aligha magad
azoknak, miket állítál, egy részét nem fogod túlságosnak vallani, a
másikon pirulni.
– Atyám, – felel Izabella mély önérzettel, – mit e pillanatban hiszek és
vallok, azt hiendem holtig! – Gondolod-e, hogy érzésemben egy árnyéklat
legyen, melyért pirulnom kellene? – Szerelmem szentség! ez dicsőségem s
büszkeségem! – Ha nincsen erőm Mátyástól elválni, ha ő maga parancsolja
s kéri szeretve maradásomat: ne kárhoztass! – Miért akarod te a
hölgyszívet ismerni? – Igen! épen az, mit a férfiúi büszke negéd
gyöngeségnek kárhoztat bennünk, az a mi erőnk; mi szeretni születtünk,
nekünk nem szeretni annyit tesz, mint magunkat megtagadni, mint élve nem
akarni lenni! – De ha erőmbe kétkedel: tedd szerelmemet próbára! – Ki
nemes szerelemnek nemesen fel tud mindent áldozni, oh, hidd! nem gyenge
az; ki az előítéleteken elkezdve, azon álszokásokon keresztül, melyekről
az eszme s nézet minden égaljban más, egészen a valóságig, az életig
mindent fel tud áldozni! – ha ez gyenge: úgy hol az erő? – ki az erős?
– Okoskodni tanultál tőlem, Izabella, nem szálat hasogatni; – mond
Bretizláw hidegen s majdnem gúnynyal; – szíved magvába láttam, lelkemre!
nem tudom: gyöngéd érzet vagy érzelgő ábrándozás, szerelemdüh vagy lelki
nemesség, a mi belőled szól? de annyit tudok, hogy nagy ideje távoznod!
– Készülj: még ma indulsz!


AMINHA.
_Antonio_.
– – – Különös ujságokat mondhatok
melyekről nem is álmodhatál.
_Leonato_.
Jók-e?
_Antonio_.
A kimenetel mutatja meg; legalább
öltözetök jó, külről szépen mutatkoznak
_Shakespeare_.
Izabella eltávozott; atyja őt maga vitte Boroszlóra, hol egyik rokonának
gondviselésére bízta, maga pedig visszatért Budára.
Minden, a mi túlfeszült s fellengéssel párosul, némileg a természet
szokott menetén kívül vagy túlesik, s el kell múlnia. Így okoskodott
magában a derék csillagász, s végre leánya jobb meggyőződésére számított
az első heves benyomások elmultával.
*
A szép Ilka, a mint azt a tőle semmi esetre el nem vitatható lelki
erőből gyaníthatjuk, melyet már volt alkalmunk tapasztalni: házikörében
a hajdani szerepet s felsőségi szellemet újra gyakorlatba hozta. – Férje
nem kevés hajlamot mutatott a féltékenységre; de a fürge nő, tudván,
hogy minden jó kezdettől függ: férjével együttlétének első pillanatait
is hasznára fordította, s felülkerekedett; azaz a helyett, hogy férjétől
engedné magát a vadnai mulatásért s azon kétes szerepért, melyet ott
játszott, kikérdeztetni, valódi asszonyi tapintattal féltékenység
álarczát vevé magára, s a derék Nabuchodonozort szalmaözvegységének
minden perczeiről szoros kérdőre vonta. Szavaitól s feleleteitől a
hitelt csintalanul megtagadta; hűtlenséggel s kevés szeretettel maga
iránt vádolván, annyira sövény közé szorítá a komoly lovagot, hogy az
minden elmésségét elővette, e gonosz gyanúpör alól kimenekedhetni.
Ilka remekül játszotta szerepét, s lehet, hogy az akkori zivataros
időkben a hajdani, szénaevésre kárhoztatott királynak druszája nem is
mindig maradott hű azon parancshoz, mely a többiek középsőjén épen
túlesik.
Mihelyt vette észre neje a dolognak régi emlékben létét: azonnal a
vitatkozási tárgyak, mint a tenger szélvész után, ki kezdének sikulni s
egyenleni; ő végre egészen honn találá magát. Később üres óráiban némely
dolgokon törte, a maga módja szerint, fejét, s azon tárgyakkal
bibelődött, melyeket még ama veszélyhíres várba vett űzőbe. Majdnem
bizonyosnak hitte, hogy az ifjú Wratizláw, ki már a király választása
előtt s közben sokszerűen igyekezett kegyét megnyerni, s később Vadnán
is megjelent éjjel szobájában – nem más, mint Komoróczi maga. Innen
megfejthető bizodalmatlansága Wratizláw iránt, ki mindenesetre igen
elfogadható ajánlattal közelített hozzá: a szabadulhatáséval. Mert ha
Wratizláwot valóban annak hinné, kinek az magát nevezte, oktalanság lett
volna ajánlatát, főleg oly jellemű s tapintatú nőnek, milyen Ilka volt,
el nem fogadni, ki ha sajátságainak meglepő ujságával a gonosz,
megrögzött rablóra, Komoróczira is tudott hatni, sőt ezen öntudatban,
úgy szólván, vakmerő volt: bizonyosan gondolhatta, hogy a fiatal, édelgő
cseh lovaggal még előbb czélt érend, s ezt szintúgy, mint amazt, a
szükséges korlátok közt tarthatja.
De már jóval azelőtt, hogy Wratizláw nekie megjelent, kezdé Ilka
észrevenni, hogy sem a bozontos hajzat, sem a szem vaksága Komoróczinál
nem való; mert bár mindezen álszerek remekül készültek s az akkori idők
szellemében az ily változtatások eszközlésére elegendő csalékonysággal
bírtak: mégis Ilkának hosszabb együttléte a rablóval, észrevéteté vele
azon ellentétet, mely főleg az éles női szemet s figyelmet ki nem
kerüli, a durva lovagnak bozontos haja, szakálla, s bőrének, vonásainak
fiatal gyöngédsége közt. Ezekhez még egy sajátságos, nem könnyen
eltéveszthető kettős anyajegy a bal fülén járult, melyet Budán
Wratizláwon vett észre.
De volt egy érzés keblében, melyről nem tudott tisztán számot adni
magának. Wratizláw, mint udvarló iránt, láttuk: elhatározott
idegenkedést érzett. Meglehet, hogy az édelgő lovagnak negélyteljes
nyájassága neki visszatetszett, vagy azon szenvedélyes csatlakozás,
melyet Ilka, főleg házassága első korában, derék férje iránt érzett,
okozta, hogy Wratizláwnak udvarlása nemcsak kellemetlen, hanem
egyáltalában alkalmatlan is volt neki.
Ő ezen idegenkedését a pirosló cseh leventétől, mint udvarlótól, igen is
értette; de nem tudá megfejteni magának nemét a vonzódásnak e rejtélyes
személy iránt, mely őt akaratlan meglepé s faggatá. Női hiúság volt-e
itt a fenékszín, vagy önkénytelen vonzalom, mely a kedélyt néha
öntudatlan lepi meg, nem választhatá el s nem értette. – Budán sokan azt
állították, hogy Ilka és a cseh lovag közt meglepő hasonlatosság van,
főleg arczélben. Ezt Nankelreutherné kénytelen volt igaznak elismerni,
mert talán ő volt az első, ki ezen észrevételt maga tette. A
hasonlatosság neki hizelkedett, mert főleg arczéle Wratizláwnak ritka
aggszerűséggel s nemességgel birt; de minden hiuság mellett a tetszeni
szerető nőnek, jól érzette, hogy nem ez az, a mi őt Wratizláwhoz vonja.
Még Vadnán történt egykor, hogy Komoróczinak álszakálla elválván, arcza
és szakálla közt Ilka hézagot vett észre, a mi őt az iránt, mit addig
csak hitt, szinte bizonyossá tette. – Ugyanakkor azon kétes vonzalom,
mely közte s Wratizláw közt volt, szintén átlátszott Komoróczira, ha
ennek gonosz kedélye s kegyetlen szíve Ilkát el nem idegenítnék tőle, s
azon rokonérzet nemét is, melylyel ő Wratizláw iránt viseltetett, meg
nem tompították volna.
Kiszabadulása után Vadnáról, férje őt Budára költöztette, hol a királyi
laknak közelében, s a mindig éber szemmel őrzött budai várban nejét
mentnek hitte további veszélytől. De nem soká mulathatott ott Ilkával,
mert a király parancsára Zokoli Péter seregeihez kelle csatolni magát.
Kevéssel elindulása előtt egy napon úti készületeit tevé a lovag.
Nankelreuther németes részletességgel rendezé el apró, kalandos életéhez
mért málháit; folytonos lélekzetben tartván bőbeszédűségét nejének, ki
elég szivesen s ügyesen segített férjének podgyászait rendbe hozni.
Miként Ilka egy darabot a másik után átadott: repedezett rézszelencze,
szép festett cserépmázzal bevonva, akadott kezébe; a nő keveset
vizsgálván azt, egykedvűleg nyujtá férjének.
– Erre nincsen szükség, – mond Nankelreuther sajátságos mosolylyal –
tedd el édes Ilkám, hogy tartalmának egykor hasznát vehessed.
– S mi lehet az? – kérdé a nő felébredt tudnivágygyal.
– Nézd meg, – felelt mosolyogva a lovag.
Ilka a szelenczét felbontotta, s egy sárga réz, pénzalakú képet lelt
abban, vékony fekete zsinórkával.
– Mi ez? – kérdé nevetve – valami ereklye a régi időkből? – tán szerelmi
ajándék, úgy-e? Így jő az ember nyomára egykori bűneidnek.
– Most az egyszer – jegyzé meg Nankelreuther – csalatkozol; a dolog
megfejtést kiván. Mikor gyámatyádtól megnyertem kezedet s te is
ellenkezés nélkül lettél nőmmé: e szelenczével senki sem gondolt; –
azonban egy öreg szolgálója a háznak, elmenetelünk előtt néhány órával,
kezembe adá s arra kért: hogy bármi csekélységnek látszassék is ez,
gondosan zárjam el, mert még valaha hasznát vehetem.
– De – kiált fel Nankelreutherné – meg nem foghatom, mi fontossága
lehetne e rézbe nyomott boldogságos szűz képének, mely egykor
alkalmasint ájtatos apácza olvasóját diszesítette. – Alig mondá ki e
szavakat, midőn egyszerre egy gondolat lepte meg elméjét. – Mutasd a
képet, – szólt, hirtelen kezébe vevén az emlékjelt. Ilka figyelemmel
nézegeté azt. – Különös! – kiált fel – valóban különös! – egészen az!
– Mi? – kérdé a lovag.
– Semmi – felelt a nő. – Úgy tetszik nekem, mintha e képnek mását
valahol már láttam volna! – mondd! honnan került ez?
– A ki kezembe adta, azt állítá, hogy nyakadon függött akkor, midőn
tégedet Budán gyámatyádnak ajtaja előtt leltek, s mint a babonás
szolgáló szentül hitte, valami jóltevő tündérnek ajándéka, mely neked
szerencsét hoz.
Nankelreutherné mindig inkább mélyedett el gondolataiba. – Miért nem
szóltál előbb nekem e talizmánról, Nabuchodonozor? – mond csintalan
mosolylyal, – ki tudja, mennyi bajtól megőrizhetett volna e pénzdarab
engemet. – Miként így ábrándozva tekintett az emlékjelre, majdnem
önkénytelen mozdulattal ajkaihoz szorítá azt. – Te csekély, de egyedüli
maradványa egy anyának, ki azt talán a Szentföldről hozott olvasóról
fejtette le s tette nyakamra, légy üdvöz nekem! Oh édes lehetett a
fohász, melylyel ez történt, s lágy, gyöngéd a kedves anyai kéz, mely
ezt nyakamra kötötte. Istenemre! sohasem válok el többé ezen ereklyétől,
ez anyámtól jő! Nankelreutherné angyal volt, midőn ezt mondta, s szemei
nedvtől csillogtak. – Igaz! a gyermeki szeretetben valami nemesítő van,
mi minden arczot dicsőít.
Ki fejti meg, hogy az önállásra annyira törekvő ember oly édesen
emlékezik a függés éveire, azon gyermekéletszakra, hol, szinte akarat
nélkül, mindent mástól várt. Mi kapocsa azon szeretetnek gyermek és
szülő közt, mely minden szerelmi viszonynál tartósabb, s legkevésbbé
vegyül azzal, mivel minden emberi indulat: önzéssel!? A természet
sugallása? – minő nyelven szól az? – A mélyebb fürkészet szinte
odavezet, hogy éltünk – folytatása szülőinkéinek, s hogy teljes önállás
nem boldogít.
Ilka hirtelen félbeszakította beszédét, segített újra férjének, míg
minden rendben volt. Akkor a mellékszobácskába vonult, egy karszékbe
vetette magát, az ablak párkányára könyökölt s szemeit a pesti rónákon,
a zöld szigeteken s a szőke folyam nemes habjain úsztatá végig. –
Istenem! – rebegett – e csekély rézpikkely szivemet ragadta meg; minő
gondolatok merülnek föl agyamban! igen, ehhez tökéletesen hasonló azon
rézkép, melynek egykor zsinórját észrevettem a Wratizláw nyakában;
tréfásan kivontam, amuletnak vélvén azt, s ő kiragadva kezemből,
ajkaihoz voná olyan arczczal, melyet tudtam volna szeretni! s keblébe
rejté. – Ezt egy szent adta, – mondá – neve édesanya! – és ment. – Igen,
igen! most értem magamat: e pillanattól éreztem e megfoghatlan vonzódást
azon ember iránt, kit gyűlölni akartam – és szerettem.
– Ő Komoróczi! igen, ő az! fogva Visegrádon; – folytatá a nő. – Mi
faggatja szívemet? miért e jel az én- s az ő keblén? – miért a
hasonlatosság közöttünk, mely mindenkit meglepett? – Ő fogva! – Ilka
elmélyedett; végre vígan felkiáltott: – Én a királyhoz megyek, s
kegyelmet kérek számára: igen, igen! – – Nem tudom, mi űz; de e gondolat
felvidított, boldoggá tett! én megyek. – Nankelreutherné fölkelt
székéről s megállott a szobában. – Nem, nem, mégis nem lehet! mit mond a
világ? mit férjem? – nem, nem! – S mégis űz engemet a belső hatalom! –
Mit tegyek? – Igen, ezt teszem! kiáltott fel, mintegy új ötlet
felvillanásától ingerülten.
A jövő pillanatban halk kocczanás tevé figyelmessé – Szabad! – mond Ilka
s a csendesen nyiló ajtón egy ritka tünemény mutatkozott.
Leány volt az, s a mint első tekintetre látszott, alig tizennyolcz évű.
Öltözete annyira különbözött az Ilkáétól s oly eredeti volt, hogy néhány
sort szükségképen kell leirására szánnunk.
A szép, keletien szabályos főt, melyről aranyfényű szőke haj ömlött le
két gazdag tekercsben, párta neme födte, minden szalag nélkül, széles
abroncsot képezve, mely a gyönyörű kerekségű főnek hátulsó részét
kerítette körül. Nyakát sürű és sokrétűen ahhoz szoruló keleti
gyöngy-sorok majdnem egészen elfödték, s a szelid ábránd-arcznak
lángoló, világoskék szemeivel oly tekintetet adtak, mint azon aggszerű
arczoknak van, melyek régi görög szobrokon láthatók s a hajdaniság
bélyegét viselik. A test felső részét sárga, gazdagon aranynyal áttört
tunica födte, térdig érő, elől nyitva s az égszín bélést kitüntető, mely
a legkarcsúbb derékhoz zománczos mívü kövekkel terhelt övvel volt
szorítva; ujjait ezen ízlésteljes öltözetnek könyökön alól a legfinomabb
csipke födé, fellegezve a gömbölyű kart s egy részét a havas, gyűrűkkel
terhelt kezecskéknek. A felső öltözet alatt nehéz fehér fellegzett
selyemszoknya folyt alá sűrű festői redőkben s a léptek alatt suhogva. A
fehér szattyánba szorult gyermeklábaknak kissé felhajló orruk e meglepő
alaknak keleti tekintetét még jobban kiemelte.
Ilka az érkező felé fordult s a legderültebb arczczal üdvözlé: – Aminha!
minő rég nem láttalak! így kell-e szavadnak állani? szép gyermek, ezt
igérted-e Vadnán? egy hónapja, hogy felém sem jösz!
Aminha szelid főhajtás után a kézzel kijelölt széken foglalt helyet. –
Asszonyom! – mond – az ily kereskedő népnek, mint mi izraeliták vagyunk,
kevés ideje van látogatásokra! valóban, ha tehetném, sehol sem volnék
oly sokszor, mint itt; mert sehol nem lehetnék örömestebb.
– Aminha! te szép vagy, mint egy piros körte, és sugárzó, mint egy
karperecz! – kezdé Ilka újra – mondd, hogy élsz? mit csinál öreg atyád?
jobbul-e? ah! én neked sokat mondhatnék, jó gyermek! mióta nem láttalak,
sok történt, a mit nők örömest közlenek barátnéikkal.
A kelet leánya a beszélőnek kezét ragadá meg s voná ajkaihoz; de Ilka
hátrahúzta azt s egy csókkal homlokára váltá fel a leány hálakiömlését a
barátné nevezetre.
– Nekem is sok közleni valóm van, – szól Aminha sóhajtva – s ha az én
kegyes jó asszonyomat – – –
– Barátnémat! – igazítá ki Ilka.
– Nem untatom – folytatá a másik: – rendre elbeszélem, a mi rajtam
utolsó együttlétünk óta történt. Atyám jobban van! Vadnai szenvedése
óta, a mint azt már többször elbeszéltem, az ábrándkomolyság sohasem
távozott tőle egészen, akkori ijedtsége őt őrültté tette; – igen! az is
volt ő, még hazajöttünk után is három holdig; de gondos felügyelet s a
kereskedés szükséges elszóródásai s fáradalmai közben ezen inkább lázas
őrjöngés, mint valódi őrültség, búskomolysággá változott át. Egyrészt
roppant veszteségünk is nevelte kedélyének ezen irányzatát; mert – bár a
jó felséges királynak szilárd rendelései következtében sok kézhez került
is, – kárunk valóban nem csekély. De néhány szerencsés bérlet s jól
sikerült vásárlások, vidám meglepetéseik által, a kereskedői bizodalmat
s reményt visszaadák atyámnak, – s ő most sokkal derültebb. Ideges
állapotjai igen ritkák s csak rövid időre lepik meg; egyébiránt egy régi
óhajtása teljesedéshez közelít, s ez őt igen boldoggá látszatik tenni. –
– – Én ara vagyok.
– Ah! ki azon szerencsés, kinek a legszebb leányka Budán adja kezét?
– Nephtali! – felel Aminha könnyű pirulattal s szelid vidámsággal, – ki
Vadnán is ott volt s kiről olykor beszéltünk.
– Választásodat helybe kell hagynom, Aminha; bár – megbocsátasz
barátnédnak – ha néha vallásod sorsosaira irigykedik éretted, s
szivedet, kezedet egy nemes lovagnak óhajtaná.
– A szegény izraelita leánynak ily magas szerencséről még álmodni sem
szabad; – felelt Aminha némi komolysággal. – Nephtali jó ifjú! Atyám azt
mondja, hogy atyja Sámuel, egy a legtehetősebb kereskedő közől a honban;
de az nekem sohasem jutott eszembe. Én őt Vadnán kedveltem meg, mikor
oly hév részt vett atyám sorsán s az enyémen, magát feledve. – Ah, akkor
a hiú leány benne azon hajdani hősök egyikét képzelé, milyenekkel tömvék
az izraelita nemzetnek történetkönyvei; egy Jozuát vagy Machabét;
szóval, úgy vélte, hogy nem rosszabb ő egy nemes lovagnál – a szegény
megvetett zsidó. – Utolsó szavaiban a szép teremtésnek mondhatlan
fájdalom vegyült, nemével a fönségnek s büszke keserűségnek.
Ilka csendesen hallgatá őt s kezecskéit szorítá a magáéi közé. – Boldog
vagy-e? megelégedett tehát? Aminha! – mondd!
A leánykának keblét halk sóhaj dagasztá. – Az vagyok! – felelt rövid
szünet után – miért ne lennék az? Nephtalit szeretem, lelkem
teljességéből, először életemben; s tudom, hogy én mást nem szerethetek
soha, s nem is találnék jelesbet, szorgalmasbat, s ki hozzám oly jó, oly
igen jó lenne.
– Szivemből részt veszek boldogságodban, kedvesem, s szerencsét kivánok
neked; de örömed még sem egészen tiszta, nem egészen ment az ürömtől;
arczodról olvasom azt; szólj! mi bánt?
– Atyámat imádom! oh egek! tízszeresen atyám ő, nem a minők ezrenkint
vannak, nem, – ő olyan, minőt ifjú személyem Ábrahámban s Jákobban
képzelt, azon aggszerű patriarchákban, kik atyák, királyok, Isten voltak
egy személyben; kiknek szavai, mint a jóslat igéi, hatottak a lélekre, s
szemök hunyorítására a hű háznép sátrait szedte fel; kiknek intő szava
után kövér nyájak s csengős, terhelt tevék mentek a pusztán; s parancsuk
a dús legelőkben egy országot teremtett, hová sátraikat feszíték ki,
melyeknek kúpja az ég volt! – Úgy, mint atyám, nem szerethetett engemet
senki.
– Értelek! – mond Ilka s szemeiben a részvét s bámulás nemes gyöngye
csillogott. – Atyádtól nehéz elválnod; maradj mellette, sok jó ember
elfér egy födél alatt, s nálatok ez nem ritkaság, ti a zsinatot
megszoktátok.
– Igen! – kiáltott fel a leányka magasztalva – mellette és övéi mellett!
– híven szelid hitemhez, az Ábrahám, Jákob és Mózes hitéhez!
– Minő szokatlan hevülés emeli lelkedet, Aminha! én így nem láttalak
még; szólj barátnédnak, talán valami csetepaté történt?
Különös ellentételt képezett Ilka, néha pórias kitételeivel, a szép
izraelita hölgynek magasztaltságával, mely szavaiból szintúgy, mint
tartásából kitűnt. De a fellengés szelleme egy árnyéklatát láttatá a
keserűségnek s ijedelemnek; vonásai azon kétes feszültséget árulták el,
mely valakit nagy s elhatározó sorsváltozás előtt szokott meglepni.
– Nem tudom, – rebegé a leányka – mi fog velem s rajtam történni, de egy
kínos előérzet szorítja keblemet össze. – Oh Ilka! – kiált fel,
barátnéjának nyakába borulva, ki őt szivesen szorította kebléhez. –
Életemben először mertem azon nemes nőnek e bizodalmas nevet adni, ki
oly sokszor bátorított rá. Igen! korlátimba fogok, a magasztaltság e
pillanata után, visszalépni újra; de az életnek vannak szakai, hol egy
rokon lénynyel szemben úgy eltávolítunk mindent, hogy a hézag betelik,
mely helyzet és helyzet közt ásít, s az ember az emberrel marad
szemközt, s a király a koldússal fog kezet.
[: – Atyámat imádom!]
Ilka mindinkább bámulva tekintett a hölgyre, ki kínos hevességgel
folytatá:
– El akarnak atyámtól ragadni! – de nem, az Isten nagy és jó – s én
vétkezem, ha búsulok s nem bízom benne s nem vagyok vidám, mint eddig. –
Ezzel Aminha igyekezett vonásainak újra azon derült kifejezést adni,
melylyel érkeztekor birtak.