A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 11

meg lehete is fejteni, a rekeszbe jöttét bizonyosan nem, Serena hírének
kára nélkül; s így mind a két kijárás a szobából, az ifjúra nézve,
használhatlan lőn.
A hölgy elméjén egy más gondolat is vonult keresztül. – Hátha – mond
magában, – a leányok termébe menne, tőle magától kisértetve s ott azt
mondaná, hogy Giskrával akart szólani; az apródok szobáján jött be s e
túlsó oldalon távozik? – De ezt sem lehetett semmiképen végrehajtani: az
átmenésre a Serena szobáján ily későn nem lehete megfejthető ürügyet
adni. De a nőszemélyzet is ilyenkor vagy aludt már, vagy vetkezőfélben
volt s mindnyájokat méltán meglepte volna Elemérnek megjelenése, kinek
nem lehet oka az út rövidségeért az illedelmet megsérteni, s ki arra
távozhatnék, sőt illik távoznia, merre jött. – Végre a kapaszkodás
alkalmával a ruházata is szenvedett, mely egyszerű s ízletes volt, de
nem látogatásra alkalmas, ha általán véve ily késő látogatásnak nem lett
volna lehetetlen valószínűséget adni.
Mindezek váltakozván elméjében, arra az egyetlenre számított: ha reggel
nőcselédeit valami ürügy alatt eltávoztathatja termükből s azon a
lovagot kieresztheti. De egy egész éjtszaka hevert még e kétes remény
közt.
Könnyen megfejthető, hogy aggodalma s azon nyomasztó indulatkeverék,
méltó harag s szánakodás közt, mely kedélyében dúlt, neki egyelőre csak
annyi időt engedett, hogy a helyzet jelen pillanatára találjon
biztosítást. Ennek következésében akarta megtudni, ha atyja visszatért-e
a lakomából! – Azért sietett ő színéből kikelt arczczal, de az
ártatlanság bátorságával előbb a négy szobán keresztül a terembe s onnan
még a Giskrát váró s unalmukat koczkákkal űző apródok szobájába, melynek
ajtaját megnyitván, azonnal megtudta: hogy atyja még nem érkezett meg.
Szokása volt Giskrának, néha, bármi későn érkezett haza, jó éjtszakát
mondani leányának; ilyenkor pamlagán rövid negyedóráig beszélgetett. E
látogatástól tartott leginkább Serena. Midőn másodszor távozott el,
akkor hálószobájának ajtaját zárta be. Ugyanezt akará tenni a másik
szomszédszoba ajtajával is; de két okért nem cselekedhette: először,
mivel gyöngédsége erkölcsi lehetetlenséggé tette, hogy magát így minden
oldalról elzárja egy férfiúval, kire méltó oka volt neheztelni s kit,
bár közel állott szívéhez, nem ismert még; – másodszor, mivel ezen ajtó
mindig nyitva szokott lenni.
Végre visszaérkezett szobájába, hol a lovagot a széken ülve találta.
Elemér azonnal felállt. – Nemes hölgy! – mond fojtott hangon, egészen
eltávolítván azon bizodalmas megszólítást, melyet az ingerültség
veszélyteljes pillanatai talán kimenthettek, de mely később az illedelem
vakmerő sértése lett volna. – Megbocsáthat-e azon aggodalomért, melyet a
legtiszteletreméltóbb hölgynek szereztem! – Nem, e haragtelt tekintetet
nem tűrhetem! ereszszen sorsomnak! hadd menjek azon az úton, melyen
jöttem.
– Lovag! – mond a hölgy mondhatlan fönséggel, mely szelídséggel
párosult, – nem tagadom, hogy jelenléte kedvetlen előttem; de nem vagyok
oly kicsinyszívű, halálnak áldozni valakit önveszedelmemért. – – Mit
fogok tenni, nem tudom – de az ég sugall nekem egy szerencsés eszmét! –
Serena kissé elgondolkozott, egészen részvétlenné erőtetett tekintetet
vetvén a lovagra. – Kegyednek bátorsága vakmerőség, – folytatá, – én
utálom azt, szeretem a nagyszívűséget, – minden, a mi szívtelenség
önmagunk vagy más iránt, nem tetszik nekem; s a kegyed gondatlansága nem
használna semmit: önmagának nem, mert ha fegyvert adnék kezébe, miként
azt tehetném is, két oroszlán ellen miként védhetné magát?
Az ifjúnak szeme nemes tűzre gyúlt s ő szólani akart.
Serena hallgatást intett a kezével. – Nem bátorságán kétkedem kegyednek,
csak annak sikerén, – mond hidegen. – Mit vélnének végre azon halottról,
a Giskra fegyverével kezében, ki ablakaim alatt a léczezetet törte szét?
Elemérnek keblét önkénytelen sóhaj emelé.
– Mit tehetek? – mond.
– Vakon s némán engedelmeskedni! – felelt a gyönyörű hölgy nemességével
s fönséggel mind arczának kifejezésében, mind tartásában. – Lépjen
kegyed e szobába! – hálószobájára mutatott.
Ezen pillanatban lépéseket hallott a terem felől s ajtónyitást. Serena
összerázkódott, ajkait szorította egybe s arcza halvány lett, mint
halotté; kezeivel egy szék karját ragadta meg s a másikkal hirtelen
távozásra intett. Elemér egy percz alatt, a helyzet veszélyétől
előidézett élénkséggel a Serena hálószobájában termett, ki utána
tántorogva inkább mint menve, görcsös sietséggel csavarta a kulcsot az
ajtóra s rejtette azt keblébe; de nem birhatván lábait, az ajtó
közelében tágas karszékbe hanyatlott.
A jövő perczben a másik ajtó nyílt meg s Giskra lépett be, vidámabban a
szokottnál s bortól kissé felizgatva, de kábultság nélkül.
– Most hallom, Serena! – mond, – hogy tudakoltál; jó éjtszakát jövök
mondani, miként van, hogy még itt talállak? ma későn fekszel le.
Serena összeszedte minden erejét, fölkelt a székről, s atyja ölelésére
ment; a pamlag előtti asztalt kissé félrébb vonta, ülésre intve – s
Giskra azon helyet foglalt.
– Nem a legjobban érzem magamat, – rebegé a leány erőltetett hangon, –
az álmatlanságnak nincs jobb gyógyszere a virrasztásnál; azért fenn
akarok darabig még maradni. – Hát atyám miként mulatta magát? – kérdé,
nyájasan fogva meg atyjának kezét.
– Vigan telt el az estebéd, – viszonzá ez, – a király különös jó
kedvében volt. – Az öreg Káldor története jött szóba, melyről már
beszéltem neked s kiszabadulása Visegrádról. A király igen elmésen
előadta az egész ördögidézetet, melyet a Zugligetben végig hallgatott,
félig nyilt ajtó előtt. – Galeottinak víz volt ez malmára s Garával,
Országgal s Csuporral sokat vitatkoztak s enyelegtek az ördög s
czimborája fölött.
– Komorócziról mit szólott a király? – kérdé Serena elszórva.
– Nevetett! – Higyjétek, – mond, – ha valahol elfognának, aligha úgy nem
tennék magam is; egyébiránt, hogy atyját halva sem hagyta Visegrád
alatt, azt szeretem. – Rövid szünet után felkiáltott: – Gonosz pára! de
a cséplők elején, vagy a vár rovátkai közt nem rossz ijesztő leend a
törökök ellen ez a Komoróczi.
– A király jó – mond Serena, hogy valamit mondjon, – Komoróczival – vagy
az ifjú Káldorral már – úgy bánt mint Szilágyival, kinek megbocsátotta a
világosi vár elfoglalását.
– A király, – viszonzá Giskra, – nem rosszul számít az ily
engedékenységgel; sokan vagyunk a megtértek, s túlzott keménység egyik
hibás ellen sértene mindnyájunkat. – Ő férfiú, emberbecsülő, maga feje
után jár; de baj is volna ennyi zavar közt minden tanácsadónak
véleményére hajolni! De szólj, kedvesem, hány lehet az óra? te nem jól
vagy, arczod nagyon halvány; fejed fáj, úgy-e? jó lesz valóban
lefeküdnöd, – jegyzé meg Giskra.
– Az óra a hálószobában van – felelt Serena alig eszmélve s karját az
asztalra támasztva igyekezett félülő, félheverő helyzetéből
fölegyenesedni.
– Maradj! te valóban rosszul vagy, kedvesem, – jegyzé meg szíves gonddal
Giskra, – majd megnézem én az órát; vagy jer fölsegítlek.
– Köszönöm, – felel Serena, minden erejét felköltve, – jobban érzem
magamat; ne fáradjon kedves atyám, elmegyek magam. – A hölgy
fölemelkedett, a szoba közepéig haladott, de érezte, hogy kezei nem
birandják az ajtót felkulcsolni: megállott s azon lélekjelenléttel,
melyet ily körülményekben csak tisztaság s ártatlanság adhatnak, fordítá
fejét vissza:
– Most jut eszembe, mond, nevetésre erőtetve ajkait, – hogy az óra nem
jár ma estétől óta, feledtem-e felhúzni vagy megromlott, nem tudom;
mindig haton áll.
– Van éjfél; – mond Giskra nem gyanítva semmit, – de feküdjél le.
Serena, atyjának egykedvűségét látván, mindinkább kezdé lélekjelenetét
visszanyerni. – Ah! – mond, kissé biztosabban lépve vissza a pamlag
felé, melyre leereszkedett s atyjának kezét fogva meg – valóban nem
vagyok álmos s azután – tevé enyelegve hozzá, – tudja-e kedves atyám,
hogy nekünk hölgyeknek, megvan a magunk szeszélye? – én ezuttal
fejecském mellett maradok, – tevé tréfás méltósággal hozzá, – s azon
nemes lovag, ki mellettem ül, tisztelni fogja a szépnem jogait!
Giskra nevetett. – Gyermek! – mond, – mintha szegény anyádat látnám! – s
a vad pártvezérnek szemeibe egy köny lopódzott s a férfiú-kebelt, melyet
az ég villáma meg nem reszkettetett, egy halk sóhaj emelé fel. – De te
rosszul ülsz, leányom! – folytatá gondosan – vánkost hozok, maradj! –
Giskra hirtelen felkelt s néhány lépést tett a hálószoba felé.
Serenában a vér fagygyá vált újra; nemével az indulatosságnak s
békétlenségnek, melyet a sokszorozott rémület idézett elő, kiáltott fel
ritka lélekjelenléttel: – Csak azt kérem, mely, ott ama széken áll.
Atyja arra nézett, s egy veres kordovány aranynyal gazdagon hímzett
párnát látott, melyet a jövő pillanatban Serenának feje alá helyezett.
A hölgy béketűrésének minden húrai feszülve voltak, de semmit sem
tehetett; mert egy elhibázott szó titkát árulhatá el. – A pillanat terhe
ólomsúlylyal nehezkedett rajta. – Istenem! – fohászkodott fel magában, –
rövidítsd e kínzó órát, mely végtelenre nyúlik! Azonban kényelmesb
helyzetbe tevé magát a pamlagon s tréfásan emelte fel szavát. – Atyám!
leányát egészen el akarja kényeztetni! elégszer feküdtem én már puszta
hevederes tábori ágyon, fejem alá gyűrt köpenyen; hiszen én a Giskra
leánya vagyok!
Az öreg hizelegve simogatta leányának homlokát; végre fölkelt: – Jó
éjtszakát! – mond, nyájasan megcsókolva őt. Serena újult; az öreg balra
fordult s a hálószoba felé közeledett.
Serenának minden izma reszketett; őt újra a rémület fogta körül, –
felkelt. – Parancsol-e atyám valamit? – kérdé élénken.
– Nem, angyalom! – felelt Giskra, – csak cselédeidet akartam szólítani,
mert le kell nyugodnod; az ily virrasztás többet árt, mint használ.
Serena karját ölté az atyjáén keresztül. – Én engedelmeskedem, – mond, a
lehetőségig titkolva nyugtalanságát, vidám nyájasságal, – lefekszem. –
Ezzel mintegy önkénytelen fordítást adván lépteinek, atyját a túlsó ajtó
felé vezeté. – Majd előszólítom nőimet; – folytatá, – jó éjtszakát,
kedves atyám! – holnap, remélem, főfájás nélkül együtt reggelizünk, – jó
éjtszakát!
Mindezt Serena azon biztos tapintattal s magafeltalálással tevé, mely a
veszély perczeiben a hölgyek sajátja s oly természetesen, hogy atyja, a
jó éjtszakát viszonozván, gyanú nélkül távozott.
Alig haladott el az öreg, Serena a kulcsot azonnal az ajtóra fordította,
s mintegy kifáradva azon feszültségnek nyomásától, mely kedélyét e
derült színezetű, de borzasztó kétességű jelenetek közben összefűzte, a
pamlagra rogyott. Arczán boszankodás volt olvasható, türelmetlen
békétlenséggel vegyülve. – Minő helyzet ez! – kiáltott fel magában –
hogy szabaduljak-e vakmerőtől, ki nekem ennyi nyugtalanságot okoz? –
Hevesen kelt föl, s járt fel s alá. – A hálószoba ajtajához közel
megállapodott, önkénytelen fülelve, de semmi nesz nem hallatszott,
minden néma volt körüle.
Míg Serena atyjával beszélgetett, Elemérnek kedélye a legkínosabb
hánykódásban volt; érezte: vak szenvedélye minő kétes, sőt
becsületveszélyző körülménybe helyzé azon hölgyet, kit imádott s kit e
véletlen összejövetel után, sértett gyöngédsége közepette oly nemesnek,
oly nőileg szentnek talált, hogy szerelme ezen óra alatt éveket nőtt.
Miként szabadíthassa fel e szorongató nyomás alól szíve leányát, ezt
fontolgatá magában.
A szoba, melyben volt, keskeny boltot képezett, góth alakú falívei ékbe
futottak össze, valaha alkalmasint levéltárnak használtatott, de a
királyválasztás óta, a lakosztályok elrendelésekor vendégszobának
fordíttatott. Falai nehéz kék szövettel voltak bevonva; a párkányzat
régi aranyozást láttatott; egy tágas veres kordovány s színes virágokkal
hímzett kerevet; Serenának patyolatfellegzett ágya, hófehér vánkosaival
s bársony-paplanával; néhány fehér és zöld támaszú s karú tágas szék;
egy nehéz, gazdagon rézzel ékesített fekete láda s két szekrény
egészíték ki az aggszerű bútorozást.
Elemér tág karszékben foglalt helyet s dobogó szívvel fülelt a szomszéd
szobában történtekre; de egy szót sem vehetett ki s valahányszor
lépteket hallott az ajtó felé közeledni, mindannyiszor önkénytelen
tőréhez nyúlt, de mi czélra? maga sem tudta. Első gondolata volt, véget
vetni a dolognak. A szerelem hős indulatával s áldozó hevével akart újra
a rekeszbe lépni. Serenának minden ellenvetéseit mérlegbe tevé
fölfedezhetése esetével s annak következéseivel, s halála a rekeszben
kisebb rossznak tetszett neki mind magára, mind Serenára nézve. E
gondolattól űzetve voná szét a magas ablak leeresztett kárpitait; de
ijedtére látta, hogy a boltozatos szobának ablakréseit kemény vasbotok
keresztezék át.
Minden elmésségét összeszedte egy kifogás, ürügy vagy mentség
feltalálásában, ha itt éretnék. A szerelem odaengedésével inkább
bárminek kivánt egy perczig tartatni, csak Serena erkölcse maradjon
gyanútlan. Végre lelke kissé megnyugodott, midőn rejtekét háborítlannak
látta s a lehelletet magába fojtva, ült csendesen:
Ha minden balul üt ki, nem léphetek-e föl nyiltan Giskra előtt az
igazsággal? – igy fűzé tovább gondolatit, – nem mondhatom-e, hogy
leányát szeretem! mióta tudom, hogy él; – hogy őt látni vágytam: mivel
holnap indulni akarok, s nem tudtam magamtól megtagadni e gyönyört.
Hiszen nem akartam egyebet. – De hinni fogja-e? s mit mond Serena? – s
mégis végre is ez marad hátra!
Ezen pillanatban a kulcs halkal fordult s Serena lépett be, intett
kezével s Elemér szótlanul követé őt a másik szobába, melybe csak most,
midőn a veszély kissé szűnni látszott, tekintett jobban körül. Tágas
volt az, két ablakkal Pest felé. Ezek egyikén jött be az ifjú. Balra
ettől kifelé hajló vastag falábakon álló pamlag vagy hosszú szék nyúlt a
fal mellett, melynek oldalait S alakú rézhorgok tarták össze, csak ülése
volt rózsaszín metszett bársonynyal borítva. A pamlag előtt asztal
állott, fölötte pedig aczél-tükör, zöld, arany s üvegkerettel; néhány
hadi jelenet olajba festve a falakon; almáriomok, székek, egy kemencze a
szegletben, s a függő lámpa valának egész készülete.
– Kegyed, – mond Serena nyugodtan, de királynéi fönséggel, – engemet a
legterhelőbb helyzetbe hozott; fiatal gondatlanságának akarom
vizsgaságát nevezni, s nem teszek szemrehányást, – a dolog megtörtént. A
reggelt itt várja be. – Az egész nekem egy álmatlan éjtszakámban
kerülend; holnap, remélem, utat találok eltávoztatására. – Kis szünet
után vonásai kevélyebb szelleműek lőnek s némileg sértve folytatá: –
Hogy igaztalannak kelle lennem atyámhoz; hogy egy titok létezik köztem s
kegyed közt, melynek tekervényeibe önkénytelen jöttem s melynek
avatottja lenni – tevé majdnem megvetőleg hozzá – sem vágyam, sem
dicsőségem: azt meggondolni s az iránt önszivében mentséget találni,
kegyedre bízom; ezzel köztünk ez életre minden meg volt mondva! – Én
szobámba távozom, kegyed itt a pamlagon pihenhet; én virrasztani fogok,
mert kell! – egy éjtszaka nem a világ!
Míg Serena a büntető beszélyt hallatá Elemérrel, ez több ízben akart
szólani, de kevély intése a hölgynek kényszeríté őt az egészet végig
hallgatni. Serena a hálószoba felé indult, Elemér a legmélyebb
tisztelettel, de a szenvedély merészségével állott elébe.
– Serena! – mond fojtott hangon. – Igen én bűnös vagyok, mint hiszed! –
Megengedj, hogy ezen órában, midőn éltemből kiköltözve, magamon túl
vagyok ragadva, tegezlek, mint a hivő Istenét! – Itt lábaidnál látsz!
készen meghalni egy intésedre! vagy élni éretted s neked s az éltet mint
tekinteted ajándékát nézni!
Serena a legszorongatóbb küzdésben volt, kétkedve: távozzék-e vagy
maradjon? arcza hideg volt s szinte kemény kifejezésű; végre megszólalt:
– Itt van kegyed, levente, akaratom ellen, – én is itt, a távozni akaró;
szóljon, mit mondhat nekem?
Bárminő visszaidéző volt az arcz, a hang s a szó mely mondatott, Elemér
folytatá: – Bűnös vagyok, Serena! mert bűnömet nem bánom. – Te nem
volnál azon istennő, kit én imádok, ha rám neheztelnél azért, hogy e
pillanat boldogságaért egy életet adnék! – hogy haragodat nem rettegem,
én, ki az eget láttam, s az ég legszebb, legszentebb angyalát az ő
dicsőségében színről színre.
A hang, melylyel az ifjú ezt mondá, oly szelid, oly szenvedélyteljes
volt, annyi mély s igaz tiszteletet fejezett ki, hogy Serena nemét az
elfogódásnak érzé keblén; de hirtelen ébredt föl ábrándozásából s
visszatért kevélységgel tekintett a beszélőre. – Vágyok tudni, – mond
lesújtó hidegséggel, – meddig vezet e szemtelenség? s minek leszek még
kitéve, a Giskra leánya egy katonával szemben?!
– Nem, nem! – kiált fel az ifjú, – nem mérem én a szavak súlyát, nemes
hölgy! – nem szívedből eredtek azok; légy igazságos – szeretlek! bűn-e,
hogy arczod egébe kívánok tekinteni? – évek óta hordalak forró
keblemben, Serena! te nem tudod azt, s mióta láttalak először, nem
távozott képed egy pillantig elmémből. Sokszor jártam atyád táborában,
álruha födte tagjaimat: nem sátrait számlálni, nem cséplőinek sorait
följegyezni, – kém nem vagyok! – Láttalak! Strazniczban, észrevétlen, de
láttalak, – szemeid sugárit lestem, mint a hajós a világító torony
ragyogványát; mint az ozmán a napsötétség után első fénygyűrűjét a
királycsillagnak.
– S miért, – mond Serena méltósággal, de önkénytelen szelidebbre olvadt
arczkifejezéssel, – miért nem lépett kegyed fel nyiltan és szabadon? –
Ki? – én nem ismerem; ha nemes lovag, vagy tettel, vagy születéssel
helyzetem magasságán: minek álruha? minek éjjeli kalandorságok? – minek
mindez? – Zárva tartja-e Giskra leányát? apácza vagyok-e mohos falak
közt? mit higyjek azon férfiúról, ki retteg nyiltan és szabadon
fellépni.
– Szavaid büntető súlya letiporna, ha ártatlanságom érzetében nyiltan
nem emelhetném szemeim rád, nemes hölgy, – felel szeliden Elemér. –
Igen, tehettem volna mindazt, a mit szavad kifejezett; fellépheték
elődbe: főleg most, midőn királyom közelében vagy, szép leánya hű
bajnokának! De mit tartanál te azon életadó szemekkel, melyekből a
feddés halál, üdv az engesztelés, ha egy levente, születésére hozzád
hasonló, – bár lényegében tőled, te páratlan! mérhetlen távolban áll; ha
egy lovag képes lenne fogadását megmásolni? – Nekem nevem nincsen! csak
az, melyet magamnak adtam; Elemér a sasnak neveznek a harcz fiai; de
arczomat sötét rostély födi, mert szent eskü tilt fölemelni azt a világ
előtt, míg alatta vonások élnek, melyekben egy másra ismerhetne a
fondorság, kinek tiszta nevét álnok ármány a porba tiporta.
Serenának vonásai lelkesedtek; egy eszme ébredett keblében; tekintetét
az ifjúnak hosszas elfödéstől szokatlan fehérségű képére függesztve egy
sugára az engesztelődésnek derült szép arczán. – Kegyed ama –?
Elemér hirtelen emelte föl kezét, hallgatást intve: – Ne nevezz azon
névvel, mely ajkaidon lebeg, nemes hölgy!
Szünet lőn, Serena gondolkozni látszatott s keblében jóltevő melegség
terjedett. – Levente! – mond szép tartással szelid hangon, – nem
tagadom, ha azon névnek birtokosa, mely most lebegett ajkaimon, nem
vonhatnám meg kegyedtől bámulásomat; s valamint nemes öntagadása, úgy
ezen agglovagi szava, tartása teljes méltánylásomat érdemli!
– Serena! – folytatá a lovag, – egy eskü talán az indulat hevében, de a
világ legnemesb királya előtt önkényt kimondva, fegyverzett lovagtól,
diadal után s elhatározottan, nem engedi sem udvarnál föllépésemet, sem
másként, mint födött arczczal, látogatásomat atyádnál. Ne kárhoztass
engemet! csak látni akartalak én távozásom előtt s kerestem arczodat,
hol azt a mult napokban megpillantottam: nem szólni, nem szobád küszöbét
átlépni. – Hogy látsz, hogy a vonások födetlen mutatkoznak előtted; a
véletlen oka; – értesz-e már? Szerelmem éveiddel nőtt, s miként te
állasz itt a szépség teljében s dicsőségében: úgy áll szerelmem – egy
Isten erejében! – állandóságában egy kőszál! – Te tanítottál szeretni s
árva vagyok bár! lelkem mondja hogy értékedet fel tudom fogni; nem várok
tőled semmit, csak egyet: szeress! legyen szíved mélyében egy hang, egy
erecske, mely értem rezzen meg, a feledett Elemérért.
– Elemér! – kiáltott fel Serena az indulat kitörő hevével, – én
igazságtalan valék! Istenemre! e név dicső, magasra száll, mint a sas,
mely azt kiséri.
Az ifjú kezét ragadta meg a hölgynek: – Mit mondasz? szíved hangja-e ez?
A hölgy gyöngéden vonta vissza kezét.
– Serena! – folytatá az ifjú. – Haragod súlyát éreztem; engedd
bizodalmadat tapasztalnom! a nemes léleknek ezen égi gyümölcsét! te
páratlan! légy kegyes és szíved tisztaságában hivő s adj reményt nekem!
Serena hallgatott. – Kis szünet után alig hallhatólag rebegé: – Elemér,
a kivánat nem nemes, nem lovagi, – a mi sértő benne, ám mentse az ifjú
szenvedély; de felelettel rá nem akarom kegyedet sérteni, nem magamat!
A szerelem higgadt kedélyekben valami oly szent, oly felsőbb természetű,
hogy mindent utál, s kerül, mi rá, a szabadra, bilincseket rakhatna. A
kényszerítés eszméjétől irtózik: önkényt hajolni, vagy soha! ez az igaz
érzés jelszava. Idő, érdem, csatlakozás idézhetnek hálát s vonzódást
elő: a szerelem magamagát teremti – lesz! hogy soha se szűnjék!
Elemér, szenvedélyétől elragadva, a helyzet szorongató voltát akarta
segédül hívni s mintegy frigyesül használni a Serena szivének
megnyerésére. Ez fájt és visszatetszett a nemes leánynak. Mivel a
szeretet ébredett keblében, – szégyenítőnek találta, annak
önkénytelenségéből valamit leróni; úgy tetszett neki, mintha szivével
inkább lenne akkor szabad, ha ezer ellenkező körülmény gátolná a
vallomást, mint most, midőn azt a sors maga látszatik előidézni.
Serenának gyöngéd, czélzással teljes felelete s nemes tartása a
felgerjedt lovagot újra visszaidézte korlátiba. – Nemes hölgy! – mond
szeliden, – értem! – itt e helyzetben szólania nem lehet s ah! nekem az
ég annyi erőt nem adott, hogy itt állva, ily közel, elhallgathatnám, mit
évek óta csak magamnak mertem megvallani; büntetést érdemlek, Serena! ne
feleljen nekem, de engedje szavait magyaráznom, megcsalni magamat s
buvárkodnom az álhiedelemben, hogy nem idegen tőlem. Irigyelné-e a
remények egy lenge levélkéjét tőlem! a menny üdvéből ne vigyek egy
sugárt, egy üdvszikrát keblemben? én várom az itéletet ajkairól.
– Elemér! – mond Serena nyugodtan. – Én távozom! minek e tárgyat fűzni
tovább? itt a menekvésről kell gondolkodni. – Jó éjtszakát! én
virrasztok; – folytatá harag nélkül, – ez mindaz, a mit tehetek!
– Serena! – mond Elemér, – ne virraszszon; engedje hölgyemet őriznem,
lovagját engedje ajtaja küszöbe előtt állani s álmait védni!
Serena hirtelen eltávozott s az ajtót bevonván, a kulcsot ráfordítá.


MENNY ÉS FÖLD.
Nemcsak kenyérrel él az ember.
_Biblia_.
Nem függve – – – – örökre csalfa képen,
Nem sirván s örülvén muló álmok miatt.
_Kölcsey_.
Elemér egy karszékbe vetette magát; Serenának minden szavát, minden
tekintetét fölidézte lelkébe, a szenvedély reményével s remegésével hol
tágulni, hol szorulni érezvén keblét.
Egyedülségét lovagunk merengve töltötte, hogy úgy szóljak, magába
mélyedett el. Éltének e fénypontján nem bámulandó, ha egész előbbi léte
mint legördülő tekercs bontakozott lelki szemei előtt. A szerelem
fellengésével keresett magában érdemet Serenának tetszhetni; igyekezett
hő vágyai tárgyát felékesíteni mindazzal, mit szeretni, mit becsülni
kell; az eget tűzte homlokára, s bármennyire ékesítette föl képzetében,
mint az önremekét bámuló festő, kétkedve rázta fejét és lelke mélyében
hangzott: mégsem az! még több ennél!
Elemérben azon őserőt, azon fiatal hevet, mely minden tettéből kitűnt,
nem bámulhatjuk. A tizenötödik században azon kimért, csalódásaikból
jókor ébredt, életúnt fiatalokat, milyenek most annyian vannak, nem igen
lehete találni.
Akkor senki sem vélte magát, a legéletölőbb csalódás után is,
feljogosítva: az egyes esetet általánosítni, mindenkorinak,
életszerűnek, elkerülhetlennek nevezni, azért, mivel rajta történt.
A mostani komoly, életúnt fiataloknak szemökbe nevettek volna akkor;
mert az életet úgy, mint van, tűrni nem tudni szintoly gyávaság, minő
nevetséges minden ábrándozás, mely hiú képzeteken alapul.
Két neme az ifjaknak van a legtöbb csalódásnak kitéve: az egyik, mely
önmagát, a másik, mely a világot becsüli túl. Mind a kettőnek okvetetlen
ébredni kell valaha, mert az első nem az, kinek önmagát teremté
képzetében; az utóbbinak világa pedig újra nem az, minek hitte.
Kevés ember van, ki elég erős és bátor, a valóban több nehezéket, több
alapot találni, mint képzeteiben, s ki álmait ne sajnálná; holott minden
álom e rövid életben veszteség, s minden ébredés nyereség.
Azért gondolkodni szerető ki nem kerülheti azon meggyőződést, hogy
többnyire az életben azok csalódnak legtöbbször, kik legtöbb hiú,
kevély, másokat kirekesztő, magukat kiváltságosító s túlbecsülő
követeléseket tesznek; kik, ha szemök felnyílik s töményt nem nyer
hiuságuk, feljajdulnak, a világot átkozzák, mely őket megcsalta, mely
rózsák helyett töviseket szórt utaikra; magukat ritkán, az egészet
mindig vádolva, végre visszavonulnak, mint elhaló vihar, a mindenségre
dörögvén megcsalott szivöknek villámait.
A legkevesb ember teszi magát annak helyzetébe, kiről elitél. Ezért
csalódik oly gyakran, s igazságtalan, sőt kegyetlen itéleteiben; ezért
követel embertől embertúlit; önkényt, elhatározást, akaratot ott, hol
mindezeknek helyök nincsen, s hol az indulat önkénytelen. – Azért egy
serege azoknak, kik a gyengeséget gyávasággal, rossz lélekkel,
kajánsággal cserélik fel, s szerelemben, barátságban, tetterőben oly
követeléseket tesznek, melyeknek maguk megfelelni képesek nem volnának.
Ritkának jut eszébe, ha az élet valamelyik fontosb viszonyában őt
csalódás éri: ennek természetét vizsgálni s megfontolni, ha nincs-e e
viszonyban magában valami, az emberi természetet túlfeszítő, ahhoz nem
alkalmazott, következőleg oly hiány, mely a csalódást magából e viszony
minőségéből fejti meg. – Kárhoztatnunk kell-e a világot azért, hogy az
emberi elme némely s talán a legéletbehatóbb tárgyak körül nincs egészen
tisztában? s nem bátrabb-e s értelmet mutatóbb ama nem hiú, sőt igen
valószínű remény, hogy mindezek valaha másként leendnek, s így maga a
valósága a helyesnek nem ábrándozás, csak a kerítvényben van olykor a
hiba.
Nem látunk-e embereket, kik megfoghatlan következetlenséggel álnokká,
kétszínűekké tesznek bennünket szándékosan, s a csalódásban találják jól
magukat. Örülnek, ha szeretetet színlünk, ha barátságot mutatunk,
erőtetjük magunkat közelítésre – mely épen azért álközeledés, mivel nem
lehet akarat következménye, hanem eszméjénél fogva, a hol van, ott
önkénytelen.
Nem látjuk-e a vetély nemes ingerét irígységgel, a gyöngédség kiméletét
kétszínűség s túlfeszített udvariság eszméjével fölcserélni? – Nem
találkozunk minden lépten emberekkel, kik oly dolgokon bámulnak,
melyeknek történniök kelletett? s egy vagy más eredményöket az
élettapasztalású figyelő árnyéklatról árnyéklatra megjósolhatá? nincs-e
igen sok emberben valami furcsa elmefonákság, mely előzményt
következménynyel, czélt móddal, akaratot szenvedélylyel vegyít össze? –
bámulhatunk-e, ha ennyi eszmezavar közt minden lépten csalódásokra
bukkanunk? – Öregek vannak, kik jelen tapasztalással fiatal éveiket
óhajtják vissza, s ifjak, kik az élet kormányát unatkozva tékozolják el,
holott évek múlva azt visszaóhajtanák, s annak emlékezetében boldogok!
Van-e egy ember, ki fiatal korának minden tetteivel meg volna elégedve s
nem óhajtaná más elmével azt átélni? holott épen ezen óhajtásban van a
legnagyobb ellenmondás és következetlenség; mert öreg észszel,
tapasztalással – a fiatal öreg lenne, nem ifjú, s talán hiú csalódásait
s álmait óhajtaná vissza, melyeken megütközni épen azért nevetséges,
mivel mindenki csalódott, s az általánost nem tudni tűrni, gyermeki
rugdalózás.
Elemér ha csalódott: azon keserűséget, mely a fiatal kebelben
önkénytelen merült fel minden csalódás után, visszafojtotta. – Van –
igen! van a világban való kétségtelen jó! – így vigasztalá magát. –
Nincs-e honszeretet, könyörület, nagylelkűség, igaz szerelem,
igazságérzet? – hiú szavak-e ezek azért, mivel ritkák? – A történetek
évkönyvei annyi gonosz közt gyöngyöket mutatnak, s ha magunkat jobbaknak
hiszszük másoknál s feljogosítva arra, hogy egy világ ellen panaszt