A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 08

– S az úr, öreg Komoróczi Péter, figyelmes lőn irántam; mint tizenöt évű
vittem súlyos kardját az első csatába oldalamon; vakmerőségem megnyerte
szívét az öreg úrnak, elválhatlanná levék tőle. Olykor hosszú estéken
lovagomat, ki nő nélkül állott a világon – víg beszélyekkel derítettem
föl.
– Így loptam magamat szívébe, s ő fiának fogadott s nevét adá nekem.
– Mondd, fiam! testvéreidnek semmi hírét nem hallottad?
– Nem, a mint oly sokszor mondottam már. Ők alkalmasint elvesztek,
miként én vesztem volna el, váratlan segítség nélkül.
Az öreg búsan eresztette le fejét. – Igazad lehet! fejem gyenge s
feledékeny; de szólj! midőn mindenekből kifosztottak, váraid romokká
dűltek, miért nem folyamodtál az öreg Komoróczi Péterhez te s a másik
gyámfia, Walgatha?
– Hm! – felelt Komoróczi különös tekintettel, melyben békétlen önvád s
keserű gúny vegyültek – miért? – mert átok van rajtam, atyám, s hálátlan
valék. Walgathával vígan éltük napjainkat s az öreg vitézzel keveset
gondoltunk. Ha a martalékból részt kért fukarsága, vagy tetteinket
korholta agg keménysége: mi orra alatt paczkáztunk; hiszen Vadna s
Galgócz a mienk volt, s több, ezer bérlettnél függött intésünktől.
– Hálátlanok! – mormogá az öreg magában.
– Lehet; – felelt hideg keménységgel Komoróczi – mit tehetek én róla? –
mint ebbel bántak velem az emberek, míg néma s buta voltam s hasznomat
nem vehették; a kegyelem kenyérhéját rágtam s az ebéd csontjairól
fejtettem fogaimmal le a sovány inadékot. – Gyűlölni tanultam az
embereket, mert haszonvágy vezeti őket. – Az a Komoróczi, ki a néma
gyermeket hagyta rugdostatni cselédeivel, bennem, – midőn hasznomat
gondolta vehetni, csak magát szerette. Higyj nekem, atyám! csak anyai
keblen s apai szem előtt szól az ember a teremtmény keblében; az idegen
szeméten csirázó növény dúsan és buján tenyészik, de nemes gyümölcsöt
nem terem.
– S te, – szól az öreg – ki ezt mondani s gondolni tudod, játszád ki
szerencsédet kezedből? az agg Komoróczi Péter megmentette volna a hálás
gyámfiút; a hálátlan kígyót, kit keblén melengetett, feledte, s méltán!
– Most atyám van! s szavaid a sikoltó anya alakját emelték ki a mult
sötétéből, most tudnék talán hálás lenni, öreg! – talán? – de a
szabadság az én elemem; itt e komor boltozatok alatt jó nem vagyok, nem
rossz! itt tengek, mert cselekvés nélkül hever akaratom, s átkaim e
falakat meg nem rázzák! – Lenne szalma itt: rég leereszkedtem volna
tekercsein; vagy bármi durva szövet: rég szalagokra téphetém, s szabad
volnék s hoznék szabadítást neked! itt semmi sincs, a toronyból élve nem
érnék a szirtig alá.
– Béketürés; – mond az öreg – oh, szólj! mekkorák voltak hugaid? úgy-e
szőke gyűrűk ömlöttek fejeikre? s a kis Anna szemei kékek voltak, mint
az ég boltja, s szelidek, mint a gerle szemei?
Komoróczi elgondolkozott. Atyjának kedvencz tárgyára már oly sokszor
felelt, s mindig újra felelt. A multnak járatlan sötétében lába már
biztos lépteket nyert; úgy tetszett neki: a mit részint emlékezete,
részint szeszélye szőtt össze, hogy az mind úgy volt a valóságban. Néha
képzelé, hogy hugainak angyal fejecskéje mosolyog rá, s a durva rabló
szívét lágyulni érzé.
Épen készült emlékezetéből egy vigasztaló feleletet előálmodni öreg
atyja számára, midőn a toronyablaknak üvege megcsördült s egy nyílvessző
röpült külről a szobába be, s miként hulltában ívet képezett, a
Komoróczi czombjába fúródott.
Dühösen ragadta ki azt a könnyű, de vérző sebből a rabló. – Ha! – mond –
árulók! így vesztitek el azokat, kiknek életet igértek? – s midőn
dühösen az ablak felé rohanna, a nyílvesszőn egy pergamendarabkát vett
észre. – Mi ez? – szól magában, a mécs közelében állva meg s a szelet
irását olvasva: – atyám! segedelem! halld, mi van itt írva: «Hű ebed,
Gáspár, segítséget hoz! adj jelt s egy második nyílvessző a kötélhágcsó
zsinegét röpíti a toronyba».
– Itt nincs veszteni idő! – mond az ifjú, nem várva az öregnek
feleletét, ki kábultan emelkedett föl a kemény lóczáról s kezde az első
ijedtségből magához térni.
Komoróczi a mécsest ragadta s az ablak előtt csóválta meg halkal; azzal
atyjának intett s mindketten oly állást vőnek, hogy a berepülő
nyílvessző őket ne érhesse. Az ifjú a lámpát állítá félre, hogy a
szélvonal el ne oltsa, s az ablakot nyitá fel. Néhány percz mulva nyíl
sivított be a nyitott ablakon; Komoróczi élénken felragadta azt s a
fonalat megtalálta végén. Közelebb lépett az ablakhoz.
– Te vagy-e, vén Gáspár? – suttogott le. A szél dühösen rohant az
ablakon át a toronyba be, s a mécsest eloltaná, ha azt hátrább nem
állítják.
– Én! – hangzott alulról alig érthetőleg. – Siess, uram! mert a falakon
lépteket hallok.
– Egy kérdést még – beszél Komoróczi gyorsan le: – Atyám van itt,
megmenthetem-e?
– Ha evezni tudsz, uram, meg! – felelt Gáspár – mert sajkámba, úgy
hiszem, csak kettő fér; én majd itt a bérczeken vesztek utat; de
gyorsan! vond a fonalat!
A rabló azonnal húzni kezdé a fonalat fölfelé; nemsokára egy jó vastag
zsinór végét érte, s azt is feljebb vonván, végre a hágcsó nehezét kezdé
érezni; megragadta erős kézzel a zsinórt s néhány percz mulva a
kötélhágcsó első pálczafoka akadott kezébe. Azonnal megerősítette azt,
sokszorosan kerítvén körüle a zsinórt az ablak párkányához, melyet kissé
hátrafeszített, hogy közén a köteléket átvonhassa.
– Atyám! – suttogott – az út kész; eredj, kezd meg! én követlek.
– Eredj te előre! – felelt az öreg sötéten – ifjú vagy s majd engem
gyámolíthatsz.
Ezen pillanatban lépteket hallának; a torony pitvarának ajtaja
csikorogva nyilt fel.
– Siess! – kiált megrémülve az agg Káldor – már a pitvarban a poroszlók!
– Eredj előre, atyám!
– Nem – felel makacsul az öreg – szaladj! követlek! ha nem tehetném:
mint szabad, előbb segíthetsz rajtam is.
– Te akartad! – mond Komoróczi nemével a békétlenségnek, a sürgető
veszélytől üzetve. – Fujd a mécsest el s jer, emelkedjél ide az
asztalra, hogy közelebb légy az ablakhoz. – Komoróczi atyját az asztalra
segítette. – Te követni fogsz – mond gyorsan – vagy visszatérek!
E közben már a torony ajtajában csikorgott a kulcs s az őrök morgása
hallatszott. – Komoróczi az asztalról az ablakba kapaszkodott; s midőn a
torony ajtaját csörtetve tolta be a külső erőszak, már ő kívül a
kötélhágcsón volt; csak egyik keze és süvegének teteje látszott az ablak
párkányának irányában egy pillanatra; kezével az atyjáét tartá, segítve
s vonva őt maga után.
A várnagy egyik biztosa több poroszló kiséretében rohant be.
– Mi történik itt? – ordított ez, dühösen tekintve maga körül, míg
ketten a poroszlók közül lámpásaikat emelték föl világítva.
Az öreg Káldor már az ablak párkányára kapaszkodott. Még egyszer
hátratekintett; hosszú szakállát dühösen kanyargatta a szél; arczának
kifejezése irtózatos volt; s miként a lámpák halvány fénye folyt el
azon: sírból felkelő rémhez hasonlított.
– Hah! te tündér! ördöngös eb! – hová tetted fiadat? – riadott a biztos
rá. – Eltűnt Komoróczi! – ez boszorkányság!
Az öreg, az első meglepetést használni akarván, annyi lélekjelenléttel,
mennyit az ily alkalmakkori erőfejtés nyújt, emelte egyik lábát az
ablakon ki.
– Zúzzuk össze! – kiáltottak a poroszlók, az asztal felé rohanva, ki nem
akarván szalasztani a menekvőt kezeikből.
Egyik, hosszú kopjáját emelte föl s az öreg nyakába döfte oly erővel,
hogy a kötélhágcsó fokait lábával kereső Káldor az ablakpárkányt,
melyhez egyik kezével fogódzott, elbocsájtván, az egyensúlyt veszté el s
hanyatthomlok zuhant a mélységbe alá.


A CSILLAGÁSZ ÉS GYERMEKE.
Tecum vivere amem, tecum obeam libens.
_Horatius._
Menni, igen, menni akarok, és gondolatim mind.
_Klopstock._
Újra egy évet haladtunk; az idő, merész röptében, fontos történetek
tanúja volt, melyekben egyik főszerepet Mátyás király vitte. Mi őt, bár
itt a regényesség bájszínezetében lejtett el előttünk, meg nem
foszthatjuk egészen azon történeti kerítvénytől, mely nagyszerű
személyességét kiegészíti; e dicssugáröv híján csak félig foghatnók meg,
csak félig értenők. De a történetek viszonyainak regényünk menetelére is
majdnem közvetlen befolyásuk volt.
Giskra már a király részén volt, szintoly elhatározottan híve adott
szava után, mint egykor Erzsébetnek.[22]
A Mahomet zászlóját újra lobogtató ozmanok ellen gyors készületek
éledtek az egész országban; Velencze segélyt igért; a péterváradi
országgyűlés minden kaputól egy aranyat határozott.[23] A seregek
gyűltek: egy része Raguza segedelmére sietett, a másikkal a hős király
Boszniát hódoltatta meg, huszonhét várossal, s Zápolya-Deák Imrét tevé
kormányzóvá.[24] Elemér a sas, kit a Rozgonyi s Hédervári hadai közt
láttunk, később egy osztályt vezérlett Zokoli Péternek, a történetünk
elején említett Zokoli Mihály bátyjának seregében, s Ali bég ellen
vívott Futaknál; onnan a diadal után a Pongrácz hadaival
Temesvárnál.[25]
A Sas neve oly rettentő lett a török előtt, hogy jelenléte a királyi
seregek közt a diadalt látszott biztosítani, s a fővezérek mindenkép
igyekeztek a királytól a nemes lovagot segédül kinyerni.
Az érdek, melyet e bátor, regényes szellemű ismeretlen hősnek tettei
idéztek elő, még nagyobbodott azon állandóság által, melylyel arczát
titkolá. Csak olykor magában s meghitt barátai közt vette le a rostélyt
sisakjáról.
Végre ezernégyszázhatvanháromban, Jaicza ostrománál[26] érte őt egy nyíl
oldalban, midőn első a vár rovátkain tűzte fel a zászlót oda. A hős
királynak s Zápolya Imrének szemeik előtt a falak ormairól hozták őt le
vállaikon az agg vitézek, kiket dicsőségre vezetett. – A királyi sátrak
egyikében vette le a sisakot a nemes főről s könnyű bársonyálarczczal
cserélte föl, melyet otthon szokott viselni.
A seb veszélyes volt, az életben maradhatás reménye kétes. – Mátyás
látni akarta őt; a parancsnak engedni kelletett: nem volt ürügy azt
elhárítani. A látogatás másnapra halasztatott.
A kivívott Jaicza falai közt látjuk a sebesültet egy nappal később,
törökösen párnákkal kerített s gazdag szőnyeggel borított szobában.
Itt a dagadó kereveten elnyúlva, hősi tűz még a szép szemekben – de a
halál lankadtsága a nemes tagokon nyugszik; feje alatt veres tábori
vánkos, lepedője fénylő tigrisbőr s takarója könnyű zöld nyári köpeny.
Feje könyökére volt nyugasztva, szemei az ajtón függöttek, s előtte az
orvos állott: egy olasz, barna arczczal, fekete szakállal s bokáig érő
redős kék selyemöltözetben, melyet derekához fekete kendő övedzett.
Az ajtó megnyilt s a király visszaidézve kisérőit, a szobába lépett
egyedül, még a csata hevétől lángoló arczczal, egyszerű barna
dolmányában s fodros inggallérral, nyakkendő nélkül, szép keleti karddal
oldalán.
– Elemér, – mond a király – miért ezen álarcz barátod közelében? nem
vagyok-e meghitteid sorában, kik arczodat födetlen láthatják? Te vagy! –
ki lehetne más? – te – –
Elemér hirtelen emelte föl, hallgatást kérve, kezeit. – Mátyás szokott
élénk részvéttel sietett a fekvőhöz s ágya fejénél foglalt helyet. –
Hallgatok, – mond szeliden – makacs! – S azután részletes gondossággal
tudakozódott sebéről, szükségeiről s kezét tartá kezében.
Elemér elfogódott, ajkain a szavak lebegtek, melyeket ki nem tudott
mondani.
– Ne szólj! – folytatá a király – lépj homályodból ki; van-e oly vak
seregeim közt, ki hűségeden kételkedhetnék? te hű magyar ifjú! ki
életedet minden csatában odavetetted, mindenütt első, mindenütt győző!
Ne szólj, a szó fáraszt; mit mondhatnál nekem? hiszen én mindent tudok.
Elemér nemes nyiltsággal nézett a királyra; szóló volt a tekintet,
melyet a hálás Mátyásra függesztett, s ez százszorosan s érthetőbben
mondá, mint azt szavak mondhatták: – kétkedel-e még bennem?!
– Tevém-e azt valaha? – felelt, a kérdő nyilt tekintetét értve, a
király. – Ha hollétedet nem fürkésztem s tiltottam fürkészni:
bizodalmamat fejti az meg. Budán ismertem rád s midőn a Sas nevet
ezeríté a dicsőség viszhangja, lelkemben azon vágy ébredt: bár ő volna!
és kisért, mint elutasíthatlan rögeszme!
Az orvos nem minden remény nélkül volt, s a következés több heti
szenvedés után bizonyította helyes számítását; a királytól ezer darab
aranyat s gyémántokkal ékesített képét Szilágyi Erzsébetnek
elefántagyarból, nyerte ajándékul.[27]
A királynak minden kérése sikertelen maradott, hogy a regényes kalandort
valódi személyében föllépésre birja. A makacssággal határos szilárd
eltökéléssel mellőzte Elemér az egyenes feleletet. – Ha árulás gyanúja
van azon, – mond fönséggel – kit felséged ezen álarcz alatt gyanít:
minden, a mit eddig tettem, csak azt bizonyíthatja, hogy árulását
megbánta, megjavult s párvonalban áll Garával, Ujlakival s másokkal, kik
visszatértök után ragaszkodást, tetterőt és hűséget bizonyítanak; de nem
azt: hogy ártatlan!
– Ki merne ezen kétkedni, ha én mint barátomat üdvözöllek? – mond a
király hevülve.
– Minden ellensége királyomnak, minden irígye dicsőségemnek. De szabad-e
lovagnak esküt szegni? szabad-e arczot mutatni, melyen szenny borong,
míg nem áll tisztán, megczáfolva s a közvélemény oldja fel az anathemát?
– S ha ez sohasem történik.
– Él egy hit bennem! – mondá az ifjú, – van örök igazság! De elég, uram
király, – mond Elemér kissé ellankadva, – én itt mint ügyvéd szólok.
A király e lelkület szilárdságot minden túlsága s magasztaltsága mellett
is nem tudta nem bámulni; kezet nyújta az ifjúnak: – Jól van! – mond. –
Hiszem, igen! van egy örök igazság s te tisztán fogsz előttem állani; de
bárminő néven: legközelebb szívemhez.
A lovag arcza elfödve maradott, midőn seregei között megjelent mint
vezér már: mellén a király képével, oldalán a Harám bég kardjával, kit
személyesen fogott el megsebesülése előtt Jaicza falain.[28]
*
Hosszú zivatarok után a legterhesebb feltételek alatt béke köttetett
Fridrik császárral.[29] Mátyás a hon körülményeit ismerte s átlátta:
hogy jelenben nagyárú béke is nyereség.
Igy történt, hogy a császár Mátyás királyt fiának fogadta s gyermektelen
halála esetében a korona a császárra, vagy fiai egyikére lőn szállandó:
végre, hogy a már is sír felé hanyatló Katalin meghalván, a király
másodszori nősülésről lemondott.[30] A császár, miként a következő
ezernégyszázhatvannegyedik év megbizonyítá, nem rosszul számított, mert
a szelíd Katalin márczius eleje felé átszenderült azon jobb életbe, hová
őt testi s lelki szenvedései közben titkos, édesen kínos vágy ragadá.
A csillagász gyermeke, a kedves Izabella, a beteg királynénak perczeit
leste; ágya mellől nem mozdult s a szelid Katalin végóráinak enyhét a
szűzien deli, felvirult hölgynek köszönheté, ki egészen kifejlett
szépségével mindent felülmult, mit valaha szem elragadót, bájost és
hódítót látott s természetes szerénysége tulajdonait nemével a dicsnek
övedzé.
A korona már kezében volt Mátyásnak. A koronázás napja márczius
huszonkilenczedikére Székesfehérvárba határozva, midőn a király nejének
veszélyes állapotjáról tudósíttatott. Sietve röpült Budára Fehérvárról;
az ünnepélyt el akarta halasztani, de a nap ki levén tűzve s annyi
idegen udvarok róla értesítve, nem teheté. A hű férj megjelenése az
utolsó örömsugár volt, mely az angyalian jámbor nőnek lelkében világolt,
– de a bájfellobbanást a halál követte. A jobb, bár egyszerűbb sorsra
született hölgy nemes férjének vállán lehelte ki életét.[31]
Kimúlta szelid volt, mint élete: jobbja a király kezét szorította,
baljában a zokogó Izabella keze volt. Egy hirtelen rándulat után húnytak
el szemei, – s ő nem volt többé. Az utolsó vonaglásban történetesen két
kezét összevonván, a kínosan elfogódott királynak s az ájult Izabellának
kezeik egymásra estek.
E veszteséget Mátyás erős lélekkel, de valódi, színletlen érzékenységgel
viselé. A kora kimúltat fényesen temetteté el a király; a nőt a szelíd
jóindulatú férj titkon s nem látva senkitől, sírjánál látogatá meg s
annak hideg márványára egy szánakodó s igen igen keserű köny csöppent.
Izabella fájdalmát nehéz leírni: valami sejtés fészkelte magát keblébe,
neme a kínos előérzetnek; úgy tettszett neki, mintha önsorsát tükrözné a
kora elhúnytnak rövid életálma. A leányka szivében sok másként állott
már. Holdak teltek el, míg fájdalma enyhült valamennyire s az életöröm a
mosolyt visszaköltözteté ajkaira. De nem a hajdani vidor, gyermekien
elfogulatlan volt az; valami ábránd, magábaszállt nehézkedett ezen
angyali mosolyon s a mennyit annak derült vidámságából vont le, annyival
sokítá annak báját.
Mióta Izabella a király keblén mint gyermek nyugodott tréfás
lovaglásakor, az idő haladott. A prágai leánykát, ki kis állacskáját
nyugasztá kezében s a sötét torony ívei alatt vitatkozott s feleselt
atyjával, senki sem ismerte volna meg benne; nem a vidor serdülő
hölgyet, ki a leánykor előestéjén a holdvilágította éjjelen, mint lenge
szellem lebegett a király lován el. Akkor is már domborodott a hókebel,
s a szép termet hullámai bájlók valának s a király szeme e fakadó
igézetre olvadt. Szíve – maga sem tudta miért – gyorsabban vert, és
soká, igen soká látta ő az angyali arczot vidor félelemmel magához
feltekinteni; érezte a selyemkarnak bársonyát nyaka körül, álmaiban
lengett körüle a szelíd termet s a kis kezek s keskeny lábacskák.
Izabellának gyermeki szendeségét s odaengedését mondhatlan nemesség
váltá fel arczának kifejezésében. A vonások ugyanazok maradtak, de
kétesség borulatából kilépve, a hajdan nemes alakjaira emlékeztettek: a
sötét, szépvágású szemek, a keskeny egyenes orr s az egész gyönyörű
arcz, gödröcskéivel, kerek állával, derült homlokával. Őt nem lehete
bámulás nélkül tekinteni!
Kedélye, bár nyájas és szelíd, sokkal komolyabb volt, mint azelőtt s
szívében egy kétes, talányos indulat honolt, melyről magának számot nem
tudott adni; ábránddá tevé ez őt olykor, de mélyeit nem merte fürkészni;
úgy tetszett neki, mintha alant az érzés örvényében feneketlen ür
ásítna.
Azon estén, midőn a Mátyás nyergében láttuk, rajta nagy változás
történt. Eleintén vágyott világ végeig így ülni, a nagy király keblén
nyugvó fővel s szívéhez szorítva tartván azon férfiút, kit annyira
szeretett, imádott, a nélkül, hogy azt tudná s akarná. De alig haladott
a nemes mén kissé odább: a minden gyöngédebb lelkű hölgygyel született
illő érzete s neme az átalló elfogódásnak készté őt, a királyt
visszatérésre kérni. Ezen önkénytelen mozdulat keblében őt magát
meglepte s egy belső vitatkozása a vád- s czáfolatnak hallatá titkos
szózatát keblében. Először életében volt Mátyás több, mint lelki rokon;
– először tetszett neki, hogy illő tőle elválnia, hogy ölelése pirító, –
hogy – – – ah, de erre eszme, szó, kitétel nem volt!
Ugyanazon érzés lepte meg az ifjú, még soha nem szerelmes királyt, s
elválásuk a ház kapujánál sokkal komolyabb, sejtőibb szellemű s
szótlanabb volt, mint azt a vidám tréfa s kedvcsapongás megfejtheté,
melylyel a lovaglás kezdődött.
Valamint Mátyás keblében e regényes helyzetnek s mondhatlan bájú
jelenetnek édes emléke sokáig megmaradott s csak országos gondjai
közepette kezdett hátravonulni: úgy a gyermekleányka sem feledheté azt.
Alig várta, hogy lágy vánkosai közé heverhessen, hogy mécsesét
elfujhassa s az ablakon bemosolygó szelíd holdnak sugárainál ébren
álmodja újra az egész jelenetet keresztül.
Úgy rémlett előtte, mintha sebes száguldtában az ifjú, mikor fejecskéje
oly közel esett ajkaihoz, egy könnyű csókot nyomott volna homlokára. – –
Ez máskor is történt: mert Mátyás Izabellát mint gyermeket tekinté;
mégis egy titkos érzet susogá, mintha ily csókot mások előtt a szemérem
tiltana elfogadni. Kedves képzelődései közben aludt el. Nem volt még
tiszta keblében az iránt: mit érez, mi lepte meg; s éjjel az est
jelenetei jöttek elő álmában s ott hevert újra a király karjai közt.
Körüle vész dühöngött s ő szorosan s mindig szorosabban ölelte át a
lovag derekát s a ló nyargalt majd sötét völgyeken, hogy a kövecs
szikrát szórt lábai alatt, majd széles folyókon keresztül, melyeknek
hullámai összevertek feje fölött; s ő rettegve haladott félájultan,
félkábultan, mindig ölében a deli ifjúnak s úgy tetszett neki, mintha a
király ajkai érintenék az övét s egy soha nem érzett kéjözön futna
minden idegén keresztül s midőn hevült képzete mintegy elalélva nyöge
fel az édes, ismeretlen gyönyör alatt: fölébredett.
A selyempamlag félig letüremlett, hókeblével a kelő nap első biborsugári
enyelegtek s a lányka ajkai havas karjába voltak csókra tapadva.
Ezen éj óta gondolkozóbb lett. Ha a király látta, a mi igen ritkán s
rövid időre történhetett csak, arczát láng borította el s önkénytelen
alakultak álmainak tündérképei lelkében. Néha gondolta, hogy futnia
kellene s őrizkednie önmagától; csak azon otthonos nevelés s örökös
foglalatosság, mely neki ritkán engede rést képzeleteivel bíbelődni,
teszi megfoghatóvá, hogy még mindig nem tudott nevet adni érzetének.
Vonzódását a királyhoz növekedni látta; de annak, mi a szerelem,
természetét nem ismerve, gyermekien engedte oda magát egy indulatnak,
mely szívében névtelen párosult azon szenvedélyességgel s képzetének
azon regényes irányzatával, mely őt oly sajátságossá, oly érdekessé
tevé. Szeretett, nem tagadá magától, sőt néha felvillant elméjében, hogy
ő a királyt nem ismerte eddig; hogy a minek őt most látja, az egészen
más s nagyobbszerű, érdekesebb, mint egykor volt gyermekkori barátja
előtte. – Igen, igen! – mond magában – ez az elme érettsége, most fel
tudom a nagy férfiúnak érdemét fogni, most méltánylani tetteit; lehet-e
őt nem bámulnom, szeretnem? – De szeretet s szerelem közt a szűzien
tiszta hölgy még nem tudta a különbséget. Az ifjuság akkor időben
országos harczokkal volt elfoglalva s bár a szép Izabella gyakran jelent
meg az udvarnál, többnyire csak a beteges királyné belső szobáiban
mulatott. Ha néha nagyobb gyülekezetben volt is, sokkal kevésbbé
ismerték őt, mint hogy a Budán megforduló ifjak közül valamelyik
elhatározottan vonulna közelébe, bár őt igen is sokan vették észre s
bámulták. Voltak azonban órái, hol indulatának természete őt aggodalomba
hozá; hol a királyné helyzetét, mint nőét, összehasonlítá sorsával; hol
eszmék merültek fel agyában, melyeket hirtelen idézett vissza, mintegy
elrettenve azon érzés hevétől s természetétől, mely szívében élt már. Ez
a titkos sejtés megvan a lélekben: a mi helytelen, annak valami jóslói
előérzete van, mely lelkünket visszatartóztatja; csak az élet viharába
kitaszítva, veszti el később ezen érzékeny rúgósságot.
Izabellánál a király viszonya nejéhez, a nélkül, hogy tisztán tudná:
miért, egy néma tiltást képezett, melynek minősége kétes borulatban
derengett előtte.
A királyné halála után hat holddal látta csak Mátyást, ki bármiként
iparkodott az egykori gyermekded modort elővenni, nem tudta magát abban
feltalálni. A szépség, az erkölcsi tisztaság s a hölgyi báj gyakorlák
hatalmukat; s a király rejthetetlen tisztelettel s tartózkodással
közelített azon lényhez, kit egykor ölében ringatott s az édes,
bizodalmas te néven szólított. De egyrészt a királynak akkori színletlen
keserűsége nejének halálán, másrészt neme a helyes érzetének nem engedé,
hogy Izabellával sok időt töltsön. El lehet mondani, hogy Mátyásnak azon
kínos órákban, midőn a szelíd teremtést mint neje őrangyalát látta
patyolat-redőiben az ágy melletti zsámolyon térdelni s Katalinnak
sóhajtásait lesni, valami földien túli hatotta meg keblét?
szentségtörésnek tartotta volna, földi kéjt élvezni azon éginek
közelében, kit legangyalibb foglalatosságában csak imádnia, csak
bámulnia volt szabad.
Az öreg Bretizláv szokott nyiltszívűséggel üdvözlé a királyt.
Megjelenésekor Izabella egy ablak közelében ült s midőn jöttét hallá,
arcza lángra gyúlt, keblét emelkedni érzé; de összeszedte magát s
tisztelettel teljes udvariassággal kelt föl székéből.
Mátyás szívig ható tekintetet vetett rá s megállott, szótlan bámulva a
hölgyre, kit a fájdalom sápadtsága s a mély gyász ezerszerte érdekesebbé
tettek, mint valaha volt. E pillanatban érezte a király legelőször
életében, hogy szeret, s neme a büszke öntudatnak dicsőíté szerelmét;
mert meg volt arról győződve, hogy sem szebb, sem nemesebb tárgyat szíve
nem választhatott. Mindez, úgyszólván, rövid percz alatt villant elméjén
keresztül; a jövőben azon hézag mélye ásított fel körüle, mely őt a
nemes angyali hölgytől választá el.
Mióta Izabella a királyt nem látta, megbarnult az; arcza férfiasabb
volt, mint eddig; álla körül selyem-gyűrűkben kezde borulni ifjú
szakálla s tekintete mind szilárdságban, mind nemességben nyert. A leány
odahalt volna tekintetében, annyira meglepte őt ezen érdekes külső; de
egy ritka tapintat, mely neki sajátja volt, megtaláltatá vele a helyes
mértéket s a nélkül, hogy a régi, gyermekien-bizodalmas s meghitt
modorba esnék vissza, nemes, jól nevelt s nagyok társaságához szokott
illedelemmel fogadta s mulattatá nagy vendégét. Mátyás, akaratja ellen,
a hosszú estét Bretizláwnál töltötte s Izabellától igen igen nehezen
tudott megválni.
Midőn végre eltávozott, a leányka keblét szokatlan nyomás feszíté, kínos
és édes mégis. Úgy tetszett neki, mintha akkor ébredne, mintha szólnia
nem lehetne, s az éjet jobb lenne átvirrasztani.
Terhelve érzé magát, szeretett volna egyedül lenni; végre karszékébe
ereszkedett, ajkai körül halk reszketegség mutatkozott, szemei könyűkkel
teltek el: – ő szeretett!! s mennyei mosolya édes könyekben úszott.
Bretizláw hosszú tekintetet vetett leányára s kezét ragadta meg. –
Izabella! – mond komoly hangon, – gyermekem! te nyugtalan vagy. – Vannak
az emberi szívnek újdon, a fiatal elme által föl nem fogható mozdulatai,
melyeknek nem bir szavak által életet, alakot adni. Azon indulat, mely
ifjú kebelben ködfoltocska, fellegpont a távolban; de méhében vihart
rejt, az aggkor előtt ismeretes. – A poroszlop alatt a síma rónán az
ellenségnek elmosódott kétes alakjai nem észrevétlenek a gyakorlott
vezér előtt. – A virágos partok szélein loccsanó hullámgyöngyökben a
közelgő vésznek nedves sörényét s víztornyait látja a hajós tapasztalt
szeme. Hallgatnom lehetne, kellene, talán még; de életem fölött magasb
hatalom gyakorolja hatását: én sorsodat s az enyémet a csillagokból
olvasom s szólnom kell. Ne csüggedj, leányom! nem örömtelen a tiéd, –
folytatá mély sóhaj után az öreg. – Hol utaidban ellenek tornyosodnak,
ott az ég csillogó szemei roszszul szerkeződnek s intenek! ezt megérteni
a vizsgáló hatalmában van: mert nem mindig kikerülhetlent jósolnak a
magas égi testek.
A hölgy szemeit atyjára mereszté: mit fog hallani, mi az, a mi előtte
áll? nem tudta.
Atyja szivesen szorította meg leányának kezét, ki hallhatólag érzé
szivét dobogni.
– Emeld arczodat hozzám! – mond az öreg – nézz szemeiddel oly nyiltan,
oly bizodalommal az enyémbe, miként szoktál mindig. – Igy, Bella! – Egy
komoly szóm van hozzád.
A leányka majdnem reszketett.
Bretizláw oly arczkifejezéssel, melyből látható volt, mennyire bizonyos
annak valóságában, a mit mondand, nyugtatá néhány perczig tekintetét
gyermekén. – Izabella! – szólt végre, – te szeretsz.
A hölgy arczát vér borította el, különös érzés merült fel keblében:
neheztelés neme volt az, némi könnyebbüléstől követve, mint ki előtt egy
képet takarunk fel, melyet szándékosan födve tartott; melynek
tekintetétől fél s mégis ellenállhatlan vágyat érez a leplet
szellőztetni; s ha más teszi azt: minden neheztelés mellett egy titkos
óhajtást teljesített. – – Úgy tetszett neki, mintha nehéz kő gördülne
szivén keresztül s kínos futó nyomás után újra valamivel szabadabban
lehelne. A szó ki volt mondva, a rejtély fejtve, a sötét elűzve;
keblében világlott, atyja olvasta benne, a mit a leányka érezni igen, de
megnevezni nem tudott, nem mert.
– Te szeretsz! – ismétlé atyja. – Szereted azt, kit szeretek én is, a
legnemesebb férfiút; te szereted őt s ő imád tégedet! igen – ő is,
Bella!
Szive le volt nyomva a hölgynek; de fájdalmán keresztül egy kéjérzet
zajlott, melynek édét, büszkeségét és boldogságát nincs toll, mely
leírni tudná.
– Ő szeret! – folytatá a csillagász, – e tudomás emelje föl kedélyedet.
Érzésed nemes, mint az övé; őt a szerelem szintúgy meglepte, mint
tégedet; de ti mindketten egy örvény szélén álltok. Én ismerem őt; ő