A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 04

beavatkozása nem tört volna meg azon erődús sziklának homlokán, melyet
egy negyedóra előtt gyermeknek neveztél?
– Oh, mondd, hős Giskra! – folytatá Elemér magasztaltsággal – ha a mesés
Krokusz, mondáitok tündérkirálya, a sírból lépne föl s állna elődbe a
tiszteletes arczczal, ezüst szakállal, szívbelátó szemeivel, és mondaná:
Giskra! ne küldd cséplőidet azon seregre, melyet azok égnek összezúzni!
– ne vívd ama várat, melyet hősi reményben már kezeid közt tartasz!
Bocsásd bérletteidet el s fogd az ekét és szánts és vess! – Borulj a
kereszt zsámolyához, és végezd életedet szent csuklya alatt! – Tedd, mit
nem akarsz, s hagyd, minek sikerét biztos szemmértéked inkább tudja,
mint hiszi! – Mondd! tennéd-e, meghagynád-e állíttatni munkás éltedet a
pályatéren, diadal után száguldtában? – s ím! Szilágyi így tanácsolt; s
oldalánál az aggkor felsősége, a hatalom, mely kezében volt, s a rokoni
viszony, melyet érővé tudott tenni.
Giskra mindig mélyebben merült el gondolataiban; új világ derült
agyában, s azon ifjú, kiben gyermeket vetett meg: az napon, az órában,
egyszerre mint óriás magasodott föl előtte.
Elemér folytatá: – Annyi köteléket szét tudni tépni; ennyi korlát alól
kilépni tizennyolcz évvel, önerején; függésbe tenni a függést követelőt,
s azt, mástól megszokottat; legyőzni azon álszégyent, mely a jóltevőből
zsarnokká nyújtózó kényurat irtózik korlátaiba visszaijeszteni! –
Istenemre! midőn ez nem helyes okért történik is, óriási lelki erőre
mutat; hol az ily cselekvést a hon java teszi kötelességgé – ott a lelki
erő nagylelkűséggé emelkedik.
– De mondd! – kiált fel Giskra mindenkép leplezni törekedvén növekedő
illetődését – törvényes tett volt-e az?
– A szükség sürgető volt, – felelt Elemér – s azon kőszálat, mely
országot mentő tettek elébe vetett vállat, idő hiányzott hosszú úton
kérdőre vonni. Szilágyinak a hatalom kezében volt, a seregek hűségére
esküdve, a hon nagy része pártján! – itt tenni s hirtelen kellett tenni.
– Őt Mátyás megkötni, nem elveszteni akarta; Világoson vele hozzá
illőleg bántak, mindene volt, csak módja ártani nem. De egyre nem
gondoltál, vezér, a mi e tettben is Mátyásnak nemes lelkét bizonyítja;
halld: – Mi lett volna könnyebb, mint Szilágyit, kinek annyi ellensége
volt, országosan bűnösnek bélyegezni? – Gondolod, hogy nem siettek volna
a hon nagyjai a szigorú, büszke Szilágyira a felségsértés, az árulás
itéletét kimondani? – Mátyásnak egy intésébe került volna ez; de a
nagylelkű király nem akarta: gyöngédsége tiltá; inkább viselte a
felhevülés, a hálátlanság álvádját, mint hogy ősz bátyját a
közkárhoztatás súlyával terhelje! – – Nem bámulod-e őt?!
– Valóban derék ügyvédje vagy gonosz uradnak, hű szolga! – kiált fel
némi gúnyszeszélylyel Giskra. – Szilágyi szabaddá lett – és te névtelen
lappangsz! ő a hibás szabad – te a hibátlan száműzött?
– Az nem vagyok, sem hibátlan törvény előtt: mert a külszin ellenem van.
– De mondd, vezér! nem használt-e a tanítás az agg fővezérnek! ha nem is
mutatta ő ezt, a kevély, méltóságát érző férfiú, de, az egekre!
megismerte azon ifjúban a királyt, kinek addig parancsolni merészkedett.
– Béke hamvaival a derék ősznek! a kevi csaták s halála
Konstanczinápolyban bizonyítják engedelmességét és hűségét.[10] S te,
kevély kényúr! miért daczolsz azon királylyal, ki nyilt karokkal fogadna
seregei közt? – Nem tudnád-e te, hogy a hadi koczka forgandó, s miként
többi váraid: úgy Zólyom s a még megmaradtak ormaikra fogadhatják a
Mátyás zászlóit?
– Ezt mered te nekem, és itt mondani? – riad fel Giskra.
– Merem! – viszonzá nemes nyugalommal az ifjú – mert vendégednek s
barátodnak neveztél! merem: mert nincs hős, ki magát győzhetlennek tudná
nevezni! A király is vesztett már s épen vesztesége után ragadta meg az
elpártoltak szívét a hon szeretete; épen akkor irtóztak vissza veséibe
nyúlni a zaklatott országnak, s röpültek a könnyen engesztelhető vitéz,
nemes királyhoz.[11] Úgy hiszem, hogy a mit itt mondék, én a megsértett,
s miként nevezél, száműzött: nemes szándékból volt mondva. Tekints szét
az országban, agg vezér! melynek nyelvét beszéled, kenyerét eszed,
öltözete födi deli tagjaidat, melynek emlőin fejlett ki azon angyal, kit
nődnek dicsőséggel s szerelemmel nevezesz! Ki a király itt? – Az-e, ki
távolról szövi a cselt s nyugtalanító követelései által vért áraszt s a
zavart perczenkint növeli? – vagy a hon legdicsőbb férfiának méltó fia,
kit a nemzet összes szava örömriadással, egy hangon kiáltott fel
királynak? Gondolod-e, hogy a magaslelkű király nem becsüli benned a
hőst, a szavához hű lovagot? – hibázasz! – Alvezéreid tetteit s
makacsságát kárhoztatja; de a Giskra név nem fénytelen ragyog
emlékezetében. – Vezér, most az ideje, letenni a fegyvert vagy nem
letenni, oldaladon tartani és seregeiddel azon nemes királyhoz
közelíteni, ki mint barátot s bajtárst üdvözlendi a megtérőt e
gyászidőkben! – Itt állsz, vezér! hadi dicsőséged s szerencséd egész
fényében: meg nem győzettetve mindeddig senkitől, rettegett sokaktól, a
hatalommal kezedben, teljes erőben magadat védni: most nagylelkűség
lenne a lelkes Mátyásnak pártját megragadni, s mondani: Nem félelem,
király! hanem lelked fönségének megismerése hoz egy agg, dicsőségben
őszült bajnokot hozzád, olyat, kinek egyszer adott szavában bízhatol, ki
siet dicsőségedben osztozni, s a békét, rendet kivívni veled azon
honban, melynek fia vagy, s mely sorsát adta ritka bizodalommal kezedbe.


A KÉNYÚR.
Flectere si nequeo superos.
Acheronta movebo.
_Virgil_.
E czikket történetünket megelőző kornak kell áldoznunk, hogy azon,
részint derült színű, részint borzasztó s nagyszerű drámán keresztül,
melynek nagyobb része legördült előttünk, minden további feltartóztatás
nélkül végig haladhassunk.
Ulászló király idejében, ezernégyszázharmincznyolcz körül, egy hatalmas
kényúr lakott Magyarországban, Káldor Elek nevű. Vára a szepességi
hegyek közt, sűrű fenyvesekbe rejtve, magas sziklacsúcson fészkelt.
Tágas volt az és népes; de tekintete mogorva. Mint vaskorona ült a mohos
bércztetőn, s benne élénk zaj zsibongott, mert a lovag, ki ott lakott,
szenvedélyes kalandor és vadász volt, s a vigalmakat szerette. Negyvenöt
évű lehetett, s az akkori idők szellemében kis királynak tudta magát
várában. Néha a nagy Hunyadi seregeiben lobogott zászlója, s hon- s
királyért fénylett kardjának aczéla a csatákban. Ezt jókedvében tevé, s
mivel épen akarta, – de parancsot s kényszerítést nem tűrt: mert
szabadon nőtt fel ősi várában, s parancsolni tanult, nem
engedelmeskedni.
Első neje Perényi Anna volt, ki maradék nélkül halván el, Onodi
Krisztinát vette el, harmincznyolcz éves korában; s a szép s hozzá
hajdanszerű hűséggel ragaszkodó nőtől három gyermeke lett: Kálmán, s az
ikrek: Mária és Anna.
Káldor magas termetű, de nem kövér férfiú volt, inkább kerek, mint
hosszas képpel, sötét hajjal, lángoló barna szemekkel. Arczának
kifejezése nemét a kegyetlen vidorságnak mutatá, mely borzalomnak örül,
s melynek baj és veszély – élvezet.
Krisztina szövetségük első éveiben e kevély durvaságot valamennyire
lejebb hangolá; s férje, újabb nősülése után, levetkőzé egyelőre azon
rabló-lovagi szellemet, mely őt félelmessé tette a vidékben. – De
egészen nem tudta őt neje megszelidíteni; s utóbb, főleg viszontorlási
egyes bajviadalokban és csatákban egész kegyetlensége kitört. A milyen
szivesnek, csatlakozónak mutatkozott fiatal neje iránt: oly daczczal
teljes és kemény volt azokhoz, a kik a csata viszonyai közt hatalmába
kerültek.
Várfeneke az akkori kornak minden borzalmait magában foglalá: penészes
rejtekeket, hol egy hét halált okozott; kaszabörtönöket, melyeknek
aljába a belevetett összeaprítva ért le; egy vasszüzet a vár keleti
tornyában, melylyel a boszúra kitűzöttnek meg kelle ölelkezni, s mely
éles tőrökkel béllelt keblébe kínosan szorította őt halálra.
Pazarul fizetett népének fegyverzete e kegyetlen szellemre mutatott;
mert kétélű kardokkal, buzogányokkal, lánczon függő gombbal, horgokkal
végződő nyilakkal, hogy a sebből bizonyos halál veszélye nélkül azokat
kivonni ne lehessen; s ezekhez hasonlókkal voltak ellátva. A csatákba
bőszülten s bortól nehéz fővel vezette őket. Nem ismervén, mi a
kegyelem, a foglyokat is csak azért kímélte, hogy rajtok hidegen űzhesse
számított boszúját. Várudvarán számos roppant szelindekeket tartott,
szögekkel terhelt örvökkel; ezek a rengeteget rázták fel éjjel
ugatásukkal, s a csatába követték őt, irtózatos részt véve abban. –
Ilyen volt lakköre a kevély Káldornak. Nején s gyermekein kívül egész
várában csak egyetlen ember mert nyugodtan s bátran szeme közé nézni:
Romanini nevű olasz zarándok, ki még első neje életében került hozzá, s
mondhatlan ügyességgel s tapintattal ismerte ki emberét, s hódoltatá
hatalma alá.
Romanini ötven évű férfiú lehetett, kisded s a töredékenységig gyöngéd
alkotású; de arcza kifejezéssel teljes s néha tekintete szinte rendítő.
Magas homlokán, tiszta római nemes arczélében valami rejtélyes fönség
volt; igaz, erőtetett, de meglepő, s egészen azoknak szellemében, kik
titkos tudományok birtokosai, történetünk korában sokkal több szerencsét
tettek mint jelenben tehetnének. – E kalandor, Káldor Eleknek
szenvedélyét megértvén a csillagászatra, s kifürkészvén nagy hajlamát a
babonára, mint csillagász, ki őt tudományába szándékozott avatni,
jelentette magát nála. Okosan számított ő; – s az akkori időkben,
fensőbb szellemekkeli viszonyoknak tulajdonított szemfényvesztésekkel,
hirtelen meg tudta a kényurat nyerni.
Ő a káldori várban otthon volt, tőle minden cseléd félt; Krisztina maga
bizonyos óvakodással társalgott vele, s bár az embert nem szívelhette:
nem merte megsérteni.
A mogorva lovag minden üres óráját a rejtélyes olaszszal töltötte a vár
fenekében, hol rejtett, boltozatos szoba volt titkos munkálataikra
szánva.
Itt avatta be őt a kalandor az alchimia titkaiba. Az arany készítésén s
a bölcseség kövének feltalálásában dolgoztak; s mindezek Káldornak sok
költségébe kerültek, melyeknek nagyobb részét a ravasz idegen meg tudá
magának takarni. – De nemcsak ez volt tanító óráinak tartalma: titkos
orvoslások, s a lélek- s ördögidézet minden képtelenségei gyakorlatba
hozattak; mindezt a természetes magia csudáival ismeretes csaló a
valószínüség alakjába tudta burkolni. Lassanként a lovag lelkülete
különösen képződött ki; benne a kalandor lovagi szeszélylyel, a
rejtélyesség s babona vegyült össze; s végre magát álhiedelmeibe
belebeszélte s beleálmodta.
Neme az álszégyennek s minden babonással közös makacsságnak tiltá őt
valótlannak vallani, sőt hinni, azt is, mit siker nélkül évekig
kisértett. – Két életet élt ő: egyet, a rövidebbet, nejével s
gyermekeivel, kiket szeretett, mint a zajok közt bármi szenvedélylyel
hánykodó csendes révet, a virányborított partokat, hol néha pihenhet, s
erőt, kedvet gyűjthet újabb merényekre. Másikat várfenekében
szeszélyalkotta képzetek közt.
Durva mindenkihez, vendégeit sem kimélé, s azokkal sértésig alkalmatlan
felsőséggel bánt; de neje egy kemény szavát nem hallá, s gyermekeit
órákig ringatta ölében.
Kis fia Kálmán, súlyos kardját a földön vonszolta, rövid kopjáján
lovagolt; s úr volt a kisded zsarnok, kinek atyja félt kedvét szegni.
Krisztina a vár legvégsőbb szobáiba vonult; ikerlánykái keleti kereveten
enyelgtek mellette; arczán a szép deli asszonynak gyermekei
nyájasságától feléledt anyai öröm ült, de szive vérzett.
Olykor az együttlét suttogó óráiban, midőn a legvadabb lovag, a nőkellem
hatalma alatt szelídülve, engedelmes lesz és jámbor: szólott a szelíd nő
férjéhez, s óhajtá a szerelem édes szavaiban, őt várkörében, házi örömök
üdve közt látni mindig; s mivel vagyonuk bőven volt, s várukban királyok
lehettek: néha csak odavetve, a csend derült egét magasztalván, árulta
el féltékenységét Romanini iránt, ki, a kiküzdött napnak súlyai után,
férjétől a csendes éjjeleket orozá el.
De mindez sikerre nem vezetett: Káldor a régi maradott, s alig telt egy
hét, nap, melyben egy beömlő gulyát a szomszéd falvakból, vagy nyerítő
ménest ne hajtottak volna kalózai az udvarba. Nem mehetett vándor
bántatlan a vár alatt; s a kereskedőket a vad lovag a harmadik megyéből
verte föl olykor: mert vára veszélyhíres lett és került mindenkitől; s
jött gazdag zsákmánynyal terhelten, a tágas termekbe hányatta a bársony,
selyem, arany s ezüst szöveteket szét. Udvarában, nejétől elkezdve az
utolsó cselédig, mindenki rablott szövetekben járt, s idegen kezek
termesztményével táplálkozott.
Krisztina sírva öltözködött, s könyűi a keleti gyöngyök szelíd tiszta
vizével vegyültek, melyeket férje, havas nyaka s gömbölyű karjai körűl
kerített.
Ha a zajos lakomák szűntek, síp, czimbalom, duda elnémultak, s a csendes
hold mennyei arczával kémelt a magasból a durva vár keblébe: távol a
sötét, folyosók hosszában látta Krisztina Káldort és Romaninit, bő
fekete talárban, sajátságos jegyekkel elárasztott övvel s vállszalaggal,
lenge mécses világánál haladni; ajtó ajtó után nyilt, s a két bűbájos a
várfenék tömkelegei közt tünedezett el, mint földalatti gnómok árnya.
Ha olykor a jámbor nő magában ült, s minden kincsei közt örömtelen
életet élt s keblét fohászok emelték: Káldor részvéttel állott meg
előtte, s igyekezett édes szavakkal kínos előérzeteit lecsillapítani a
mindig bajfélt jövendőt rettegő nőnek. – De Romanini elesett angyalhoz
hasonló márványhideg vonásaival állott keresztbefont karokkal egy
szögletben, s arczának sátáni kifejezése mondani látszatott: ő az enyém!
Igy teltek a zajos napok, titkos éjjelek. Káldor naponkint vadabb,
csatákra szomjasb lett, s éhesb siker után a várfenék sötét műhelyében:
mert künn az összeszövetkezett szomszédok mindig ébrebbekké s csatái
kétségesebbekké váltak; alant pedig, a Romanini műhelyében, a munkálatok
végtelenre nyúltak; minden álmodott siker-sugár új reményt fűzött az
előbbihez, s azon szenvedélyteljes éhességét a fürkészetnek szülé, mely
az alchimia s magia buvárjain annyira ismeretes.
Ezernégyszázharminczkilenczedikben, aug. ötödikén, Káldor számos
bérletteit gyűjté össze, s várában kemény őrizetet hagyván, sietett a
szomszéd megyékbe, zsákmányt s kalandot szomjúzva. – Krisztina nagy
feszültségben volt, s férjétől ily szorongó szívvel még búcsút sohasem
vett. De a vad lovag is, önkénytelen előérzettől elfogódva, a szokottnál
sokkal nehezebben vált el kis gyermekeitől s nejétől, kit azonban nyájas
szavakkal igyekezett megnyugtatni.
Romanini otthon maradt, s a várnagy élénk figyelemmel őriztette a
falakat.
Káldor e közben gyorsan haladott seregével, csataebeinek csaholását
mélyen visszhangozták a sziklák, s merre ment, lépteit pusztulás követé.
Két hétig volt távol várától; végre a trombiták rivaltak a völgyben, s a
lovag jött, de kevesed magával, mert kemény ellenkezésre talált, s
seregeit véres főkkel verték el a várak és majorok alól. Nyolczvan
lovaggal indult, tizenkettővel tért meg, s keblében boszú s gond ült, s
új tervek alakultak.
Szemrehányásokat tett a sorsnak s gondviselésnek: halált esküdt
ellenségeinek; mert vára rakva volt kincsekkel, s akkori időben pénzért
s jótartásért annyi bérlettet lehete fogadni, a mennyi kellett.
Sötéten haladott Káldor úr; még a vár nem látszhatott, mert a völgynek
egy kanyarodása fedte el; szép ebeit sajnálta a dühödt vitéz, melyek a
csatában vesztek el, s csak a várban hagyottakra számolt még.
Most meglátom, mit tudsz, Romanini? mond magában; s való-e, vagy mese
tündérhatalmad? mert hitemre! ha fegyverem nem használ többé, frigyet
kötök a pokollal, s szellemeit riasztom fel.
Éj volt, a lég ívei meghűltek, s a tejútnak lángöve, mint szikrázó
fátyol borult a völgyön keresztül; fellege a csókáknak vonult el a vitéz
feje fölött, s az úton három nyúl ugrott keresztül szaladtában.
Mind rossz jelek, gondolá a babonás lovag, nógatva lovát, míg a völgy
kanyarodását meghaladták, s borzasztó látvány nyilt fel előttök: a
várnak ablakai nem világítottak, mint máskor; nem csaholtak az ebek, nem
hangzott a zaj: puszta, néma volt minden; az erdő a várszikla körül el
volt perzselve; a falak födetlen állottak, s az ablakrésekből nehéz,
sűrű füst gomolygott ki. – De nem volt ijedt nép; nem segítve közelgő
szomszéd; nem jóltevő felleg, mely kérését értené, s nedves karjait
nyitná fel; – a hamvadó romok ellenségesen és hidegen állottak; néma
volt a vidék, mint az oroszlán barlangja, melyet mindenki fut és kerül.
Káldort e szemle irtózatos képe szivén ragadta meg; minden feledve volt,
csak neje és gyermekei állottak előtte. – Élnek-e? ezt ordította, vagy
gondolta ordítani, s ment, mint a féket vesztett vihar; a keskeny
sziklaösvényen csörtetett fel, követői utána. A kapu tárva volt, sötét
öblében Káldor úrnak hű peczére nyult, kopjával a földhöz szegezve, s
körüle az ebek hevertek; merre ment, mindenütt vér és pusztulás.
Leugrott lováról s a hágcsón rohant fel: az előcsarnok karzatain holtak
csüngöttek, az udvaron holtak, és mindenütt a halál képe irtózatosan! –
Az első teremben feküdt Romanini, mellette egy apród; Káldor sietett
előre, mint az őrült: esze távozott már, s léte átok lett; dühe némává
tette őt, nem tudott sírni, nem gondolni, csak menni előre, azon tőrbe,
melynek hegye szívében fészkelt, s haladtában mélyebben furódott
testébe.
A harmadik szobába ért: a hold a födetlen négyszöget kaján világgal
ömleszté el, mintegy örülve a romlásnak, mely itt mindenütt terjedett. A
kárpitos ágy a lezuhanó gerendáktól össze volt zúzva, a kis gyermekek
bölcsőjének egyik vége látszott ki csak a romokból. – Káldort a rémlet
leszegezte, szemeit meresztette, s újra futott, nem látva már semmit.
Egyszerre valamibe ütközik, önkénytelen tekint oda, s megismeri nejét, a
szép Krisztinát. Arcza ép volt, a halál maga kimélte az angyali
vonásokat; de teste össze volt törve; mellette a várnagy, vérében,
súlyos buzogánynak tört nyelével kezében.
A lovag a halottakra dőlt, míg az őt követők borzasztó csoportozatot
képeztek körüle. – «Vége mindennek! – ordított – vége!» – s elnémult.
Így hevert ő hosszasan, míg minden jelenségeivel az őrültségnek vonták
őt el a rémítő tanyáról, s távol a hegyek közé vitték egy rejtek
falucskába, hol betegen sínlett irtózatos hagymázban, több hónapig.
Bérlett kísérői, fegyvereit, lovait elorozva magukkal a hátramaradt
bérért, hűtlenül hagyák oda a szegényt, kinek semmije sem volt! –
Kifogyott korpája az ebeknek!
Mikor Káldor a hosszas, kínos betegség után magához kezdett térni, s
eszméi világoltak: akkor állott sorsának iszonyúsága előtte. Könnyen meg
tudá magának az egészet fejteni, s azon pór, kinek kunyhójában ápolák,
igazolá gyanítását. – Míg tudniillik Káldor úr más megyékbe indult:
addig szomszédai, kiket oly sokszor megzaklatott, összeesküdtek ellene,
két nappal visszaérkezése előtt éjjel a várat rohanták meg; de gyanítni
lehetett, hogy az erőhöz ármány is járult, mert nem sokáig tartott a
vívás, s minden rommá omlott a bontó kezek alatt. A vár lakói közül,
miként azt közönségesen hitték a vidékben, – senki se menekedett meg,
kivévén talán egy-két álnok szolgát, kik azt piszkos bérért, ellenség
kezére játszották. – Csak azon búsultak a vívók, hogy a vár ura
megmaradt.
De bár minden alkalmasint így történt, egyet nem tudtak a közel- s
távollevők. Káldornak egy öreg hű szolgája, ki még az Onodi-háztól
Krisztinával került a mogorva várba, az első zajra asszonyához rohant; a
szoba közepén találta azt féltérden, szétszórt hajjal, körüle
gyermekeit, kiket a bölcsőkből tépett fel ijedtében s a remegés
kábultságával szorított kebléhez. Az ablakon a láng csapott be már.
– Vidd ezeket – mondá az öreg szolgának a vár rejtekébe, én követlek! –
s a szolga kézen fogta a kis Kálmánt, a leánykákat ölbe szorította és
sietett egy rejtek-ajtón a várfenékbe; de Krisztina nem követé őt, mert
a jövő perczben a várnagy rohant a szobába, s őt nyomban üldözők
követék.
A szolga tudta a járást, de fejét az ijedtségben elvesztette, s
asszonyáról egészen feledkezve ért a várfenékbe. A sötét földalatti
folyosókon tapogatózva haladott tovább s a síró fiucskát őrült
sietséggel vonszolván maga után, míg távol a vártól a rejtek nyilásához
ért zordon sziklás vidékbe.
Itt tért magához: a gyermekeket a körüle meredező szirtfalaknak egyik
üregébe vezette, jobbra azon elfödött nyilástól, melyen kilépett, kérvén
a kis Kálmánt, hogy nyugodtan legyen s ne távozzék nővéreitől.
A gyermekek sírva bújtak össze és sírva aludtak el. – Künn dühösen
zúgott a vész, ők csendesen pihentek; kis fejecskéik körül arany
gyürűkben borult gyöngéd hajzatuk: fölöttük a jó Isten virasztott!
Végre a várba sietett a szolga, azon reményben: hogy még asszonyát
megmenti; de többé vissza nem tért.
A gyermekek a nedves szögletben hevertek, s a hideg éjet ott töltötték.
A kis Kálmán ébredett fel legelőbb; a hajnal gyenge sugára világított a
szirtodúba, s ő kábultan futott ki abból, rémülten akarván kiáltozni
anyját és az öreg szolgát, de szavát az éjjeli rémülésben elvesztette
volt. – Erőködött, de hangja visszás nyikogás volt; sírva csúszott
tovább az ösvény felé, mely a bozót közt kanyarodott, midőn egyszerre
egy magas lovag csörtetett ki a sűrűből; lova horkolva állott meg a
gyermek előtt, ki eszméletét félig elvesztve hevert a földön, rémült
tekintetét emelve a lovagra. Nemsokára többen érkeztek.
Az idegen mintegy ötven évű lehetett; állát sürű veres szakáll folyá
körül, s tekintete vad felsőségi szellemet mutatott.
– Ki vagy? – szólt, a gyermekre tekintve, nemével a részvétnek, mely
önkénytelen emelkedett kebléből; de a gyermek szólni nem tudott.
– Néma gyermek! – mond egyik a lovag kiséretéből, s mindnyájan tovább
ugrattak. A csoport végén egy öreg fegyveres szolga lovagolt.
– Szegény gyermek! – mormogott az magában – itt hagyjam-e, vagy
elvigyem? – ej; mit árt? egy evővel több nem tesz különbséget; –
folytatá jó indulattal – én elviszem. Nem pórgyermek, látszik vékony
ingecskéjéből; s ki tudja, ha nem vesztek-e itt valahol szülei. Nőm, az
igaz, nincsen; de hiszen csak marad számára is valami.
E rövid, inkább gondolt, mint mondott magánbeszéd után az öreg kopjás a
gyermeket maga elébe ültette, s gyorsan igyekezett urát utolérni. A
gyermek keblére szorította fejét, s az éltes lovaghoz símult, azon
belösztön következtében, melylyel, főleg gyermekek, megismerik azokat,
kik jóakaróik s őket szeretik. Alakja az idegennek annál kevésbbé volt
ijesztő előtte, mivel atyja udvarában többször látott ahhoz hasonlókat.


ESTI LOVAG.
Ah, nincs oly Isten,
Ki sejtené,
Ki néma nyelvem
Megfejtené.
Kereng a tér, föld,
Az ég velem…
_Bajza_.
Azon éknek befeszítése után történetünk boltozatába, melyet az előbbi
czikk képez: biztosan felfoghatjuk annak fonalát.
Míg a leirt változatos eseményeken szárnyalt képzelő tehetségünk
keresztül: háromszor ébredt álmából virágkoszorúsan az ifjú tavasz, s az
érett férfiúnyár sugárövezte homlokával, hullámzó gabnaföldjeivel.
Ugyanannyiszor bőségszarujával az ősz s halotti szemfödelével a szilárd
tél: három év telt el. Már Katarina[12] is több hold óta királyi
férjénél volt Budán; de a beteges, lanyha lelkületű nő a Mátyás magas
lelkét be nem tudá tölteni. Nem a szerelem üdvével, mint vidám nyájas
hölgy, ki férje gondolatját találja ki, s az élet borulatát a házi
örömek üdvével deríti, – de mint királyné sem vala képes azon magas
képzetnek megfelelni, melyet oly lelkes férfiú, mint Mátyás, oly ország
királynéjáról, mint hona, fogott fel elméjében.
A király keveset mulatott Budán, mert váratlan termett hol itt, hol ott;
de mindig, mindenhol boldogító, lelketadó, tettrehevítő jelenet volt ő.
Királyi fényében, vagy ismeretlenül: lépteit áldás, irthatlan emlékezet
és siker követé. A királyné iránt egyenes nyiltszivűséget s nemét a
szánakozással vegyült csatlakozásnak bizonyítá, mely magyarosan egyenes
keblében nem tettetett volt, hanem igaz.
Udvara a királynak ragyogó volt, s páratlan akkor egész Európában.
Milyen történeti igazság ez, oly való a nagy férfiúnak egyszerűsége is,
midőn magáéi közt, s otthonos körben mulatott. Ott a fényes s közérdekű
alkalmakkor aranytól s csillogó kövektől ragyogó, kiséretövedzett
nagyszerű Mátyásra senki sem ismerne.
Öltözete tiszta volt mindig, s meglepő ízlésű; de egyszerű, mint minden
nagy emberé. Asztala ízes, de nem költséges; s a magyar király, az
akkori divat szerint, villa nélkül ette ebédét, oly bámulatos
tisztasággal, hogy ujja hegyeit alig érte nedv.[13]
Mindenre ráért ő: mert idejét felosztotta. Mint fiatal, a vidor
kedvtöltésre s lovagi gyakorlatokra: olykor egyedül, néha egy-két hű
cselédtől kisértetve, kobozta fel az erdőket, vagy űzte a tágas pesti
rónákon sólymaival a szárnyas vadakat; vagy állt hótelt bérczeken
medvével, bölénynyel szemközt.
Egy szép ifjú vadászt láttak darab idő óta Magyarországon számtalan
helységekben, ki barátságos kezet nyújtott bíró uramnak, vagy jegyzőné
asszonyomtól az odanyújtott poharat szivesen elfogadta; ki közbenjárását
igérte a király udvarában igazságos ügyben; kit hol Mátyás diáknak, hol
ifjú vadásznak, hol Székely Mátyásnak neveztek. Igérete készpénz,
közbenjárása bizonyos sikert igérő volt. Nem ismerte őt senki
közelebbről; nem tudták, honnan jött, ki volt atyja, ki boldog őt emlőin
felnevelni? de suttogták, hogy a király cselédei közt egyik a
legmegbizottabbak közől: mert szava sokat ér a királynál. – Vagy,
mondák: hogy nagyúrnak fia talán, kinek a tisztelet, bókolás terhére
esik s örül ember lenni s nagyságát feledni néha.
Titkon sok szelíd leányka szíve vert a kedves vadászért. Hol egy ital
vizet kért, vagy pihenve fogott helyet a kapu előtti lóczán, vagy virító
kertbe lépett be: üdvöz volt ő, s emlékezetét édes, néha kínos
szívvágyak kisérték. De őt mindenki szerette.
A szegény, ki kunyhója előtt, rongyokkal födve, emelte kisírt szemeit
éghez, mely oly kéken, oly vidormosolygón borul a szép gazdag földre, s
a dúsnak rakott csűrét, czifra cselédeit, pompás várát látta, egy eszme
merült fel agyában: miért kell a szorgalomnak sínleni, s a henyeségnek
pazar kéjben dobzódni? ha fáradtan, lankadó tagokkal készült
rozskenyerét, egyedüli estebédét elkölteni, s gyermekeit tekinté meg,
kik olykor szebbek voltak, mint a kevély kényúréi, s ép, deli tagúak, de
melyeknek izmait a szükség s sárga gond eltágították; kiknek arczaikra
verítékes munkateher éhség és sápadtságot borítottak: akkor titkon
óhajtotta, bár jönne az ifjú vadász, állna meg kunyhója előtt, s
részvevő nemes arczával, szelid szavaival békéltetné őt ki a nagyok
henye boldogságával, kik szánakozni nem tudnak; mert, hajh! nem érzik,
miként fáj a szükség.
Volt oka óhajtani ezt, mert, mint a mesés hajdanban, egy jótevő tündér
intésére a tél felvonta lepleit, s a havas odúiban a paradicsom tavasza
virult fel: úgy tűnt el a szegénység, hol az ifjú vadász azt
megpillantotta, s hol a szükség nem gondatlanság következménye, hanem a
végzet eredménye volt; aranyai a rejtélyes ifjúnak, mint a szűzek olajos
korsója, mindig készen csúsztak a szegénység kezébe át; sohasem fogytak
ki, mert az Isten, ki azokat adta, mindig fontolva tette a jót,
segítette az érdemest s a henye gonoszt sorsának eresztette. S volt
sikere: mert nem félig, hanem egészen, czélszerűen s a baj gyökerén
segítőn munkált az adomány, a tanács, a tett.
Jelen történetünk után öt, hat év telt el, míg halkal annyi jótett,
váratlan igazságtétel, annyi rögtöni, majdnem varázssegítség végre
sejdítteték: ki az egyszerű vadász, a már az ifjúkorból férfiúvá
emberedett s még mindig oly gyors a segítségben, oly nyájas szavakban,
oly szelid tettekben s áldást terjesztő, merre jár és kel.
A Mátyás uralkodása alatt történt ez! – s minden bajai, háborúi közt a
zaklatott honnak, valami szelleme a hajdani aranykornak fuvalt völgyein,
bérczein s térein keresztül, s visszhangja századokon áthangzott: a
Mátyás kora volt!!
A szelíd királyné Budán, férje gondosságából pompás udvart tartott,
semmiben fogyatkozást, hiányt nem ismert, de boldog nem volt. A
boldogság a tróntól a kunyhóig az ég ritka adománya, s főleg házassági
életben kölcsönös kiméleten, lelki rokonságon, szívnemességen alapul. A
királyné férjét minden tekintetben mérhetlen magasságban látta maga