A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 07

csirájában kikémlelvén, annak sikere ellen gátot emelhessenek. –
Galeotti azonban, bár nem ment áskálódásaitól, kik Mátyás előtt sokszor
törekedtek őt gyanuba hozni: dicséretes kivétel gyanánt fénylett a lenge
külföldi sereg s főleg az özönnel jövő-menő olaszok közt. Hév
ragaszkodás a király személyéhez, nyiltszivűség, s az akkori időben
nevezetes jártasság a tudományokban, főleg a csillagászatban, tevék őt
Mátyásnak leggyakrabban látott s legkedvesebb emberei egyikének.
A fellegek a szük, de festői völgy felett elvonultak, s a lég, áthatva a
vihar utáni fűszertől, mely a virágok illatát emelé ki, tiszta volt és
ragyogó; a fák levelein a teli esőcseppek égni látszottak, s mint háború
után a csendes béke, úgy szunnyadott a szűz éj a derült, ifjudonzöldelő
természet keblén.
A király nem volt vidám, mint soha nem, mikor igazságszeretete őt
büntetni kényszeríté. De egyéb is emésztette. – Ő Katalinban senyvedő
virágot látott, csak azért virulva, hogy keblén hervadjon el; s bár sem
a nőt ifjú heve, sem a királynét magas lelke nem szereté: föltalálta
benne a hű férj, a nemeslelkű férfiú s az ember a tárgyat, a legmélyebb,
legszínletlenebb részvétre. – A királynén, darab idő óta, veszedelmes
jelenségei mutatkoztak a tüdővésznek. Mindazok, kiket a részvevő Mátyás
neje egészségi állapotáról tudakolt ki: őt annak bizonyos kora halálával
ijesztették. – Feltehetjük ily férjről, hogy egy lényt, ki őt szerette,
ki hozzá csatlakozott, óránkint, perczenkint enyészni látni, országos
gondjai s nagy tervei közepette is fájdalommal töltötte el szívét. –
Maradékra remény nem volt így s e házasság a jövendőre nézve is
fontosságát elvesztette; de Mátyás sokkal nemesebben gondolkodott, mint
hogy valaha, csak egy tekintettel is, elárulná az iránti aggodalmát. Bár
őt orvosai bizonyossá tették, hogy Katalin képtelen a királynéi magas
nevet az anyai, szívhez szóló s boldogító nevezettel egygyé olvasztani.
Galeotti gyakrabban volt a királylyal, mint hogy lelki állapotja előtte
titok maradhatna; de ő nem örömest pendített meg oly húrt, melynek
rezgése fájdalmas. Ment volt a művelt tudós azon szívetlenek módjától,
kik a lelkiképen szenvedő király előtt olykor elválásról s a hon javára
biztosb nősülésről ejtének szót.
A jelen pillanatban Mátyást kedvetlennek látván, igyekezett őt
felvidítani, a nélkül, hogy tárgyakat érintene, melyek emlegetése
kedvetlenségét öregbíthetné.
– Felséges uram! – mond az udvarias olasz, – nevezetes rejtély lenne a
megfejtésre: mennyire bűnös, következőleg büntetésre érdemes azon
babonás ördögidéző, kit felséged, megjelenése által, kirázott
fogalmából?
A király könnyű sóhaj után lélekzetet látszék venni, mint ki mellén
feszülést érez. Szokása szerint, midőn kedves embereivel beszélgetett,
utánozhatlan nyájassággal s vidáman fordult a szólóhoz. – Lássuk,
Galeotti! – mond – mit tudna itt elválasztani s következtetni
bölcseséged? minő erkölcsi vád terhe alá jöhet egy elfacsart elméjű
babonás agg, ki jól vélve hisz el mindent, a mit a hagyomások ava
sötétség penészeként szivárogtatott a tizenkettedik századból a
jelenkorig?
– A király, – felel Galeotti, urát francziás, a lengyel udvarból még
László idejében Magyarországig költözött modor szerint szólítván meg, –
kérdésébe, szokott elméssége s mélysége szerint, majdnem beleszőtte a
feleletet. – Valóban, én azt hiszem, hogy az öreg Káldor azon nemében
van az őrültségnek, melyet a király igen éles tapintattal lobbantott
szemére s melynek fejtegetésében a minap, midőn Janus Pannoniusszal s
Vitézzel vitatkoztunk, felséged velem egy véleményben volt.
– Emlékezem! – a boszorkányokról volt szó, – jegyzé meg vidáman Mátyás –
Gara, Bánfi, Ujlaki is jelen voltak s az utóbbi több nevezetes pört
említett, melyekben a vádlott személyek nem mindig a kínzópadon, hanem
néha önkényt is, tettek vallomásokat.
– A három úrral – viszonzá Galeotti nevetve – valóban nehéz e tárgyról
vitatkozni: ők az ördög hatalmában hisznek. Lélektani tekintetből az
emberi elmének ilyen ficzamlásai érdekes vizsgálatokra vezetnek. Tény,
hogy ördögczimboraság miatt vádolt személyek körülállásosan adták elő,
sőt esküvel erősítették ismeretségöket a gonoszszal; összejövetelüket a
szent-gellérti boszorkány-szabathokon[18] s több afféléket: a mi
egyenesen odamutat, hogy e neme a kábultságnak érzéki hiba s valóságos
betegség. Talán azon altató s kábító szerek sokszori használásának
következése, melyekkel ezen őrültek magukat kenni szokták; puszta csalás
semmiesetre nem; ily összehangzás tettben s vallomásban, egymással oly
távoli helyeken, a csalás eszméjével, főleg buta, babonás népben – össze
nem fér.
– Megvallom, – felel a király – hogy én ezen előitéletet annyira
berögzöttnek hiszem, mikép gyógyítását alkalmasint későbbi századtól
várhatni csak. Azonban e jóltevő fordulatot elősegítni kötelesség.
Tudod-e Galeotti, hogy a hol ok s bizonyítványok sikernélküliek vagy
elmét s érzéki kört haladók, ott a dolgon keresztülnyúlni s a
balitéletnek utait kell elzárni?
– Sok kormány- s életbölcseség van annak elméletében, a mit a király
mond, – viszonzá a bölcs, – de gyakorlatban, úgy vélem, egy volna a
legnehezebb feladatok közől a kivitel.
– Úgy-e? – felel Mátyás mindig vidámabban. – Lásd, Galeotti, – én mindig
úgy hittem, hogy a munka nehéz volta s terhe emeli a siker becsét. A mi
köznapi, nem ad nemes élvezetet a léleknek. Nem nevetnél-e, ha egy
ütközetben sorban látnál kopjásaimmal állani, engemet a királyt, mint
közvitézt? – Vagy azt, ki egy csarnok tervét rendezi, mint egyszerű
napszámost, téglát hordani? – Nehéz? – hiszen ez a munka öröme! Szeret-e
bajnok gyávával vívni; s nem teszi-e kivánttá az erőfejlést a kivitel
kétsége? – De térjünk a tárgyhoz. A vakokkal például a zöld és kék szín
közti különbséget megértetni nem kis feladat volna! – Hallj egy
hasonlítást, például ha mondanám valakinek: atyafi! midőn e szilva itt
zöld, akkor lázt okoz; várj, míg kékké érik s a harmat hamva borul rá,
akkor ehetsz belőle kár nélkül.
– Nos, – mond Galeotti – a hasonlítás találó; s az alkalmazás?
– Utszéli; – felel a király nevetve – fejtsd meg.
Galeotti soká gondolkodott.
– Lásd! – kiált fel Mátyás – az emberi elme fonákságai közé tartozik, a
feloldást mindig messze keresni a tárgytól. A dolog egyszerű: – én a
helyett, hogy csak egy órát vesztenék magyarázatra buta emberekkel vagy
vásott lényekkel, őket minden további előzmény nélkül a kerttől s a
szilvától tiltanám el; azaz: a kert körül magas falat vonatnék s az
ajtóra kemény lakatot tétetnék; nem felelek róla, hogy a kerítést
áthágók egyike valamelyik szilvafán nem függne egyelőre, ha az éretlen
gyümölcs mérgétűl ezreket kellene megóvnom.
– Még mindig elmélet áll itt előttem s a király, könnyű szavalatával, a
dolgot bővebben szükség, hogy kifejtse. A tilalom gyakorlata épen a
nehéz.
– A hogy veszi az ember, – viszonzá Mátyás. – Mikor Erzsébet idejében
Giskra hatalmával vissza kezdett élni s barátból, gonosz alvezérei által
a hon ellenségévé változott: mennyit tanácskoztak az Erzsébet udvarában!
ki aligha meg nem unta végre a hívott vendégnek hivatlan gyakoriságát. A
Cilli gróf maga nem egyszer okoskodott, tervelt azon szabadzsákmányos
ellen, kinek terjedő híre – mint minden középszerűn túli – őt sértette.
Mi volt a következés? Giskra a felső vidékek ura lett, majdnem királyi
hatalommal s a cseh rablók főnökei a hon keblébe fészkelték magukat. Egy
gyorsan sarjadzó növény lett a háború, melyet az egyik s a másik rész
vérrel öntözött: míg a kétkedő kertész, az éles sarlót tartva kezében,
messziről számlálgatta a szívfű levelein: vágjon-e a gyökér alá, vagy
ne? Így állottak a dolgok, mikor én Budára jöttem. – Egy parancs! s az
akarat ereje s lám! több harmincz rablóvárnál romjaiban hever! Giskra
Zólyomra s fatáboraiba szorult; cséplői megapadtak, mint az aratók
száraz tél után. – Értesz-e már?
– Valóban, – mond Galeotti, a királyra bámulva – felséged ott ragadja
meg a dolgot, hol az üstökön lehet kapni, mint az alkalmat. De bárminő
sikerrel rombolt is a Rozgonyi hada a zsákmányosok gyilkos fészkei
körül: azon ezerfejű sárkányt, melynek neve bal- s előitélet, babona s
vakhit, Istenemre! nincs emberi kéz, mely megfojthassa.
– Ember! – szólt Mátyás az ő szokott fönségével, midőn a lélekre akart
hatni – nem tudod-e, hogy kötelesség e földön a haladás s a tökélyre
törekvés? ki mennyemet nyitnám meg s angyalaim légióit mutatnám az ég
azurjában, emelt lángoló kardokkal s hogy csak annyit akarok, a mennyit
lehet és szabad tennem? – Pillanat műve-e azon hosszú kínos út a
tökélyre, melynek vezértűzoszlopa a természet homlokán lobog? – Ezredek
tűntek el, s mi haladunk s hulltunk; s hol állunk most? – Nem századok
haladásának gyümölcse-e dolmányomnak e gombocskája, melyen egy római
imperator bámult volna egykor? – Igen! megkezdeni a munkát is érdem,
Galeotti! ha le sem győzzük a sárkányt, melyet győzhetlennek neveztél;
vagy századok sujtása töri meg szíjas életét; de orrára verjünk
mindenütt, hol veres taréja mutatkozik; körmeit vagdaljuk le, hová
hártyás lábait nyujtja s szemébe szúrjunk, hová annak igéző sugári
szédítve lövelnek. Az örökös támadó ellen örökös háborút kell folytatni
s első hátrálásakor emelt buzogánynyal, mint a fergeteg, rohanni meg őt
s üldözni kifogyhatlanul! hogy vissza ne fordulhasson; s mint a szarvas,
kit a vadász kerget a vadon tömkelegein keresztül: végre kiállva a
verítékes rohanástól, az üldöző lábai előtt rogyjék össze s kése egy
késő századnak verje agyán keresztül a haláldöfést.
Mátyás alatt kevés aggasztó következései voltak a boszorkánypöröknek; de
sikerre vezettek; mert a vádlottra s figyelőkre inkább szégyenítők, mint
veszélyesek voltak. E nemét az ábrándozóknak a király elhatározottan
mint rossz szándékú rablókat vagy lelki betegeket s őrülteket tekintette
s így – vagy büntette a nélkül, hogy máglyán veszszenek el, vagy
kórházba záratta. De élénken s minden szugolyban üldözte s gátolta a
babonát, kifogyhatlan makacssággal inkább, mint valaha; s bátran el
lehet mondani, hogy e folytonos üldözés előkészítette útját azon jóltevő
világosságnak, mely később az ily babonákat, mint nevetség tárgyát
tekinteté, s az azzal foglalkozókat mint csalókat vagy tudatlan
kábultakat tanítá megvetni.
Mintegy két óra lehetett éjfél után, midőn a király mindig beszélgetve
Budára érkezett.
Reggel a felkeléskor sokan jelentek meg személye körül. Ő ezen ős udvari
tisztelkedési szokást fejedelmi fönséggel s meglepő tapintattal
gyakorlá. Valóban nevezetes vegyületét lehete ily alkalomkor látni a
nyájas feszültség nélküli beszédeknek, azon nagyra terjedő dolog- s
tervfelfogásnak s azon kellemes társalkodói könnyűségnek, mely Mátyásnak
annyira sajátja volt.[19]
Felöltözködvén a király, reggelizett. Ezt ő többnyire valamelyik
ablakának közelében, kis asztalka mellett tevé: a reggeli gyümölcsből,
főleg fügékből s ha idő engedte, dinnyéből állott. Elvégezvén ezt, maga
elébe bocsátotta mindazokat, kiknek sürgető követeléseik voltak, vagy
kik rövid időre látogatták meg fényes udvarát.
Jelenben egy lovagot jelentettek a királynak, ki az akkori szellemben
ismeretlen kivánt maradni, fogadás következésében; de a királynak fontos
tudósításokat hozott.
Mátyás előparancsolta a kalandort, s a terem közepében terített
szőnyegre lépvén, fényes látogatóinak közepette nyugodtan várta a jövőt.
Az udvari tisztek egyike az ajtót nyitotta ki s egy deli lovag jelent
meg: lépte udvari könnyűséghez s biztossághoz szokott; termete nemes és
emelt, fegyverzete fénytelen vas, de ízléssel vert s úri készületű volt;
sisakrostélya leeresztve. Így állott, szerény illedelemmel hajtván meg
magát Mátyás előtt. A jelenlevők elegyével a meglepetésnek s
tudnivágynak nyugtatták a szép termetű férfiún szemeiket.
A lovag némán maradott s egy-két pecséttel erősített pergamen-tekercset
nyújtott át a királynak, melynek hátán, az akkori divat szerint, az író
neve is olvasható vala.
– _Giskra!_ – kiált fel meglepetve a király.


SALAMON TORNYA.
– – nem kerülnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán.
Néked tenéked – – – szabadság,
Áldozik a – – – – kifolyt vér.
_Kölcsey Ferencz._
Mátyás felvágta a két pecsét közti színes zsineget s legördítvén a
tekercset, annak tartalmát átfutotta. Olvasás közben arcza mindinkább
sugárzott; végre körültekintett.
– Urak! – szól igen derült kedvvel – a nemes ismeretlen lovag nekünk
kedves tudósítást hozott; az elszakadottak rendre térnek vissza s
ellenségink barátainkká válnak!
– Giskra! – kiáltának fel néhányan a jelenlevők közül – hihetetlen! ez
határos a varázszsal.
– Úgy van! – folytatá Mátyás. Ő, Giskra; – birtokában a zólyomi várnak,
melyet kezei közt hagyánk,[20] s a felső vidékek nagy részének: zord
sereggel bérében s néhány vívatlan faerősségével, melyeket a Rozgonyi
emberei, gondolom, igen is ismernek; szóval: teljes erőben ellentállani!
s ím! – békekezet nyújt, lovagi bizodalommal, nemesen s hozzánk illőleg
s így elfogadhatólag. – Halljátok, urak, mit ír! Erre a király
Bretizláwnak, a csillagásznak, a pergamenlapot átnyujtá.
– Téged, öreg, ég biztosa, illet az olvasás! – folytatá – mert nem
régiben váratlan örömet jóslál a csillagokból számomra; bár fénylő
vándoraid nem egyszer szedtek már rá!
– Vagy mi nem értettük őket, – tevé az öreg ihletve hozzá.
– A hogy akarod: vagy mi tehát nem tudtunk az ég tárt könyvéből olvasni.
Most igazat, kedves igazat szóltak azok; olvasd!
A csillagász, kinek öregsége s éji vizsgálatai daczára, igen jó szemei
voltak, közelebb állott az ablakhoz s olvasá:
«Felséges úr!»
– Tetteim oly ismeretesek, mint hűségem Erzsébet királyné s örököse,
László iránt: sem kiemelni azokat, sem menteni ezt, nem akarom. – Midőn
a lengyel Magyarországba ütött, a helyzet tevé törvénynyé, semmit sem
mulasztani el, mi hatalmamat nevelhetné, mert fejem s birtokom forgott a
koczkán. Seregeim – nem tagadom – sok rosszat okoztak, részint akaratom
ellen, részint mivel őket olykor kényökre kelle hagynom, hogy hűségökről
bizonyos lehessek; mert ily sereggel valék csak képes a lengyeleket
többször, atyádat kétszer meggyőzni s a bevett tartományokat birni ez
óráig. – Ha László élne, híve maradnék; ő meghalt. Téged az ég csudás
végzete tett a trónra, ifjú király, s arra érdemes vagy mind hatalmad-,
mind erőd- s szelidségedért. Én az emberiség ellen vétenék, ha tovább
engedném Magyarországban dúlni seregeimet s az Isten végzése ellen
törekedném. Illőbb s igazságosb, a mit tenni akarok. – Im, király úr!
ezennel békekezet nyujtok neked s valamint atyádban a nemes ellenséget
becsültem, László bátyádban egy bajnok balsorsát könnyeztem meg: úgy
nyiltan vallom itt hódolatomat királyi tulajdonaidnak, kora
érettségednek s ritka vitézi lelkednek! Te hős erővel szertezúztad azon
kényurakat, kik pártolásom alatt, de visszaélve azzal, inséget s nyomort
árasztottak a honra. Én vagyok az egyedüli, kit meg nem győztél, ki még
szabad vagyok s neked ellent is állhatnék! – De az is vagyok, ki
jövendőd dicsőségét látom előre s égek zászlóid alatt a nemes pályán
követni tetteidet. Becsüllek, uram király! bár nem retteglek! –
Birtokomat átadom ezennel: a városokat, várakat, szóval mindent,
föltétel s egyezkedés nélkül. Személyemmel pedig parancsolj! – Éljen a
király![21]
– Éljen! – ismétlék mindnyájan.
– S te, derék lovag! – szólt illetődve Mátyás, az elfödött arczú ifjúhoz
intézve szavait – ily jó hír meghozója, mondd, ki vagy? A lovagi törvény
szent és tiszteletes előttem; atyám csapott lovaggá! – azért nem
kényszerítlek szólásra, ha fogadásod ellen van az; de örülnék ily hír
meghozójának vonásait láthatni.
– Uram! – felelt a lovag, a mint látszott, szándékosan változtatott
hangon. – Éljen a király! – Ezzel tiszteletteljes meghajtás után, az
udvari rendszer ellen ugyan, a fejedelmi intés előtt, de az akkor
divatos elsőségei következésében az ily regényesen rejtélyes lovagoknak,
hirtelen eltávozott.
– Ismeritek ezen alakot? – mond a király körültekintve.
Mindnyájan hallgattak.
A király a tekercset összegördítette. – Én ismerem, – szólt
nyugodt-vidáman.
A jelenlevők arczán élénk tudnivágy vala kifejezve; a király mosolygott.
Kérdeni őt illetlen lenne, ajkairól lesték a szót.
Mátyás hallgatott.
– Deák Imre! – mond végre, a tárgyat röviden megszüntetve. – Te Giskrát
ismered; a csatatéren néztetek egymás szemébe: te feleletemet viended. –
Ezzel a király visszavonult s Deák vagy Zápolya Imre követé őt.
*
Az idő telt. Magyarországon élénk mozgás volt; a korona váltságára, mely
még mindig a császár kezében volt, egy-egy aranyat határozott az ország
egy nemes személyre, mint önkénytes adományt. A bosnyák király, a
velenczeiek s raguzaiak az üdvös czélra kezet fogtak. Túl a török
készült; a Duna ozman hajók alatt nyögött; Rozgonyi, Bátori, Zokoli
Péter fegyverben állottak, s a király, magas lelkével mindenütt jelen,
mindenütt intő ujjal, emelt karddal s átható tekintettel; Szegedről
Budára, onnan Tordára repült inkább, mint ment. Radulyt, ki ellen a
kegyetlen Wlad vívott, oláhországi vajdává tevé s Wladot Budára küldé
fogva.
Aly bég e közben százötvenezer törökkel közeledett. Zokoli Péter állott
hirtelen összegyűjtött népével fogadására készen.
Így viharzott a látkör Magyarország fölött, midőn több holddal a
Komoróczi elfogása után egy éjjel Visegrádban a Salamon tornyának egyik
keskeny ablakában a mécses világa derengett. A kevély várnak fényes
vitorlái az esti csillagvilágba csak szökdelő sugárokat löveltek néha;
mögöttük sűrű lombos erdő terjengett s alant a tág Duna szőnyege csendes
és néptelen. – Egy volt e szótlan éj azon álomra szenderítő nyári éjek
közől, melyek honunkban oly ismeretesek.
A várközeli erdőben minden néma volt, csak néha, a közelgő baglyot
érezve, emelkedtek föl csattogva a varjak éji nyughelyökből; s alant a
nemes folyam csendes árjai fodorhullámokban loccsantak a partokhoz. A
Duna itt oly széles, hogy főleg, ha kissé áradásban van, terjedt
tengertóhoz hasonló s az egész vidék egy a legfestőibb tájai közől a
szép s gazdag Magyarországnak. A vár sziklacsúcson fészkel, mely
menedékes hegylánczból rúg ki. Falai s erősségei a Dunáig nyúlnak alá. A
Salamon tornya az alsó körfalnak egyik szögletét képezi. A Duna a szikla
tövében foly s azon túl mérhetlen róna nyúlik el, berkekkel falvakkal
elhintve.
Mintegy tizenegy óra lehetett éjfél előtt, midőn kelet felől sötét
fellegek viharszárnyakon röpültek elő, s elborítván a csillagos ég
harangját, mindent fekete palástjokba kerítettek. A váczi oldalról egy
lenge sajka evezett Visegrád felé; oly keskeny volt az, hogy odvában
alig fért el két ember; de jelenben csak egy evező ült az egyik végén s
a töredékeny lélekvesztőt annyira lenyomta terhével, hogy annak orra
magasan emelkedett föl a folyam tükréből. Halkal közeledett a várnak
azon részéhez, hol a Salamon tornya áll, melyet, Pestről indulva a
Dunán, balra láthatni mai napig is az óránkint pusztuló nagyszerű romok
közt.
A közelgő fellegek nyomása a szelet ébreszté föl, mely sípolva s dühösen
zúgott a sűrű erdőben s villámgyorsasággal kergeté a toronyvitorlákat s
szélkakasokat sarkaikban. Arczát az evezőnek nem lehete kivenni;
azonban, mennyire kissé görnyedt állásából kitetszett, koros embernek
kelle lennie. Néhány percz múlva a parthoz ért, a sajkát földbevert
czövekhez kötötte, kilépett a szárazra s szemeit egyenesen a Salamon
tornyának világított ablakára szegezte. Kezében íj volt s öve mellé két
nyílvessző szúrva; ezen kívül hóna alatt csomót vitt, melynek milétét a
sötétben nehéz lett volna megtudni. Rövid szünet után felkapaszkodott
azon sziklára, melyen a torony gyökerezett s oly állást vőn, hogy az
ablakra tekinthessen. Így időzött darabig; körüle a vihar dúlt s néha a
dülő fák zuhanása dördült meg a szomszéd bérczeken.
– Itt bátorságban vagyok! – mormogá magában s ezzel a torony aljához ült
le s a hóna alatti csomót vette elő. Ez, közelebb vizsgálva,
kötélhágcsónak mutatkozott. A rejtélyes sajkás félretette azt s egy
vékony zsinórt vont ki kebléből s ujjával pattogtatva kisértvén annak
erejét, keményen a hágcsó végéhez kötözte; ekkor az egyik nyilvesszőt
vonta ki övéből s a zsinórnak másik végét ahhoz hurkolta. Ej! –
dörmögött – ez a zsinór igen nehéz, a vessző fel nem birja; csak jobb
lesz egyelőre a zsinórra is valami vékonyabbat kötni. Emberünk, kinek
oldalzsebei egész tárházat látszottak képezni, rövid keresgélés után egy
gombolyagfonalat húzott ki dolmánya alól; jobb kezéből azonnal motolla
vált s néhány öl fonal hirtelen le lőn kerítve. – Most – így okoskodott
magában – ezt a zsinór végéhez bogozom – így! a fonalat kétségtelenül
felbirja a nyilvessző, a fonal a zsinórt, a zsinór a lábtót. – – De,
hátha Komoróczi uram nincs magában s őrei mellette hálnak? – hogyan
akkor? – Hm! – – egy vashegyű nyilvessző nem utolsó fegyver bátor
kézben. – Teringettét! egy tövis a szilárd hölgy ujjai közt szemet
szúrhat ki! aztán őkemére is kell valamit számítani! – Elég, hogy itt
vagyok s mindenek fölött, – tevé, csattintva ujjával, hozzá – hogy az ég
elborult s egy jó hágcsóval s leleményesb fővel láthatlan ide juthaték.
Az öregben, suttogó hangjának ellenére, ráismerünk már azon szolgára, ki
Komoróczival a Zugligetbe érkezett. – Midőn a király fegyveresei
kezeiket a rablóra tették, a hű inas a zavarban, mint kis figyelmű
személy, kilopódzott a földalatti rejtekből, s midőn nemsokára urát
vitték el fogva, annak lépteit követte titkon; később Váczon bővebb
tudósítást szerzett magának, s azonnal szabadításról kezde gondolkozni.
Az öreg, végre elvégezvén munkáját, nehézkesen emelkedett fel
ülőhelyéből. – «Huh! – mond babonás félelemmel – ha eszembe jut, hogy
ama vén ördögborda Káldor itt van közel, összerázkódom! – de hiszen
uramnak atyja, s így nem árthat neki. – Még kissé késnem kell, mert
lépteket hallok a falon. – Csitt! – semmi! – mond magában – a dühös szél
csavargatja a tölgyeket».
Így telhetett el negyedóra, midőn a szolga a másik nyílvesszőt kivonván
övéből s azt jól-rosszúl íjára illesztvén, a világított és mint czél,
minden tekintetben elég tág ablakra irányozta.
*
Míg ez a Salamon tornyán kívül történt, addig az abban mulatókat
megtekinthetjük; ketten voltak azok, egyik az öreg Káldor, ki végre
kinyerte, hogy fiának lábairól a lánczot levegyék, a másik Komoróczi.
A szoba, mely a Salamon tornyának, a pitvarral, egész első emeletét
foglalá el: puszta, meztelen, de tisztán söprött sötét falakat
láttatott. – Egy szögletben kandalló volt, jelenben tűz nélkül, mely a
hév nyári napokban szükségtelenné vált; ezzel szemben széles fa-lócza
vonult el, melynek egyik vége a szoba szögletét tölté ki; ehhez hasonló
volt, az előbbenivel átellenben helyezve, két fenyőszék, kékre festve,
veres szívlyukakkal támaszain; egy négyszög asztal, keresztbe rótt
széles deszkalábakkal állott a szoba közepében, rajta egy serleg bor,
mécses s fél barna kenyér.
Az egyik lóczán végignyúlva hevert az agg Káldor, álla a könyöklőnek
hústalan kezére volt támasztva; szakálla, kezét félig elfödvén, a
lóczáról függött le. Szemben vele keresztbevetett lábakkal ült Komoróczi
a másikon.
– Mennyi ideje lehet már, hogy itt vagyunk, fiam Kálmán? – kérdé az
öreg.
– Négy hónapja már, atyám!
– Sok idő annak, – felel Káldor – ki a rabságot meg nem szokta; kevés,
kinek az életben megadatott, minek leginkább örül. – Fiam! nem unod-e
öreg atyádat?
– Oh atyám! – szólt Komoróczi – nem tagadom, a király nagylelkűsége
meglepett, s kegyelemadásának első pillanatában azt hittem, hogy
jótéteménye felülhaladta várakozásomat. Most nem úgy látom.
– Hogyan? – mond az öreg azon komor odabámulással, mely a félőrültségnek
következése.
– Lásd, atyám! – mit vethet a király szememre? – Kegyetlenséget? –
kegyes volt-e Rozgonyi? kegyesek-e vezérei? kegyes-e ő maga? nem
sínlenek-e – miként hallottuk – Wlad és Walgatha a budai tömlöczben? ki
oly vétkes, mint én; voltam-e hibásabb azon számtalan kényuraknál, kik
rablóváraikban laktak: mint Vág-Beszterczén a Podmaniczkiak, a
Pongráczok s mások? – Én hadi fogoly vagyok legfölebb, s engemet a
király kegye, ha nem csalatkozom, örök rabsággal fenyeget.
– S ha úgy – mit remélsz? van-e innen szabadulás? – felel az öreg –
szirt hever alattunk, s őrök mindenfelől! végre is a király kegyelmére
szorulunk!
– Szorulni! – kiált fel Komoróczi büszkén – hah! hogy hinnem kell a
hihetetlent, hogy én valaha másra szorulhassak! – Szabadulni! ez az, a
min fárasztom eszemet holdak óta; de miként hagyjalak téged itt, öreg, a
boszúló kezek közt? hiszen te az én atyám vagy!
– Rajtam ne aggódjál, vad gyermek, ha szabadulsz: mi gondom az életre? –
Ha még remény derülne valahonnan! – Tudod-e, fiam, a mit olykor mondál
nekem magányos óráinkban? midőn – miként ma – a mécses betegen pislogott
s az őrök a szögletekbe vonultak, mert a vész süvöltött, a szélkakas
csikorgott s a felvonóhíd deszkái a kőpárkányokhoz vergődve,
dübörgöttek; egy barlangról szóltál s egy öreg emberről s két
gyermekről; bizonyosan nővérid voltak azok. Ha ők élnének! volna, a mi
az élethez kötne; a viszontlátás pillanata! de hiszen álmok ezek!
– Emlékezem, öreg! – tisztán; mert tudod te, hogy a gyermekévek
emlékezete eleven, mint a nap, s az agyba edzi magát irthatatlanul. A
fiatal s érett férfiú feled; a gyermeknapok üdvét egy pokla a hosszú
életküzdésnek ki nem törli az elméből.
A férfiú, mint a látó és halló, az élet képei s viszonyai közt elágazott
életet él, ezer tárgy hat lelkére, egyik a másikat emészti fel; ő
indulatok, szenvedélyek embere, melyek ragadnak s a lelket egészen
elfoglalják; – ő él, az életre nem figyelve, sajkája a széles folyón
lebeg; de szemei nem nyugosznak annak hullámain, a tekintet a nyargaló
partokon szárnyal; – neki felednie kell! – A gyermek élve él; neki az
élet mindene, a legegyszerűbb esemény nála időszakot képez; ő nem
feledhet, mert nála kezdődik az élet.
– A nő, – folytatá Komoróczi – melynek sikoltása hangzott fülembe, anyám
volt! – tehát volt, ki szívén hordta a vad szabadzsákmányost, ki álmát
őrizte remegő gonddal, ki sírt egy sóhaján, s mosolyára üdvözült! –
Öreg! e lehetőségnek képzete fordítja ki kedélyemet rozsdás sarkaiból,
önt írt lelkemre, mely üres és holt. – Oh, hidd, vannak pillanataim,
melyekben hiszem, talán óhajtom, mit tudom én! bár ott szunnyadnék az
anyai szíven, melynek dobogását alig tudom képzelni. Öreg, öreg! leírtad
te nekem azon angyalt, ki anyám volt, s képe elevenen van összealkotva
elmémben, a multnak élvonala s jelen leírásod forrtak össze! én őt
égben, pokolban megismerném. Testvéreimre emlékezem, mint kis bábokra,
talányos arczukkal, melyeknek vonásaik mint kétes köd keringelnek
előttem. – Tudom, mint egy álom változó jelenetét, hogy sötét barlangból
rohantam ki, szólni, kiáltani akarva s nem tudva, s engemet valami ütés
vagy szúrás – nem tudom mi – levert lábaimról, s midőn ébredtem, egy agg
lovag állott előttem; de hiszen hányszor hallád ezt már.
– Oh beszélj! gördítsd a mult képét előmbe, új az mindig, mert – hajh! –
fejem gyenge már, a mit tegnap mondál, alig dereng előmbe.
– Halld hát: zajos lakba jöttem én, hol sok ember járt s kelt; az
udvaron akasztottak függöttek. Néha fegyverropogás és kardcsörgés
hangzott. Én sötét ólakban, lovak körül jártam; – már itt világosb az
emlékezet – durva cselédek rugdostak lábaikkal. Egykor felragadott az
egyik s fenyegetett, hogy a vár rovátkairól a mélységbe sodor, mert föl
nem költöttem délben az ittast, s ő étlen maradott. Lábaimnál tartott,
az irtózatos, a szédítő mélység fölött! – most is borzadok. – De halld:
az ijedtség mint fagylaló zuhatag rombolt idegeimen keresztül s én, ki
néma voltam addig, érzém a hangot fejledezni torkomban és segélyért
ordítottam! – nyelvem használatát visszanyertem!
– Keveset tudtam szólani, mert alig lehettem hét éves, – így mondák a
cselédek nekem – midőn megtaláltak. Szavam hallván, a szolga, bámulva
tekintett rám s élni hagyott. – A szózat hatalmával a serdülő kornak
vidorsága szállt keblembe; kettőzött hévvel végeztem szolgálatomat; a
vad cselédség szeretni kezdett, mert kedvökben jártam, s mert – tevé
keserűn hozzá – jobban használhatott.