A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 02

– Tudom, – felel megvetőleg a rabló, – hogy egy óra múlva fejét gördítik
lábaink elébe. – E közben a legnagyobb étvágygyal folytatá evését; végre
fölkelt.
– Akarsz-e még utoljára enni, Sőtér? – mond – keresztbe font karokkal
állva a megszólított előtt.
– Nem! – felel a kérdett sötéten.
– Emlékezel-e, hányszor bántottál meg?
– Igen!
– Hányszor vádoltál be Elemérnek?
– Igen!
– Hányszor akartad becsületemet elveszteni pajtásaim előtt?
– Becsületedet? – mond Sőtér felkelve – nyomorult! a mi sohasem volt.
A két melléje rendelt őr lenyomta őt újra ülésébe.
– Hozzatok egy kötelet! – kiált Dzwela – kegyetek engedelméből! –
folytatá, Komoróczihoz s Uderszkihez fordulva, kik gúnymosolylyal
jártaták Sőtéren szemeiket.
– Vitézek! – mond Sőtér nyers hangon – az ördög közitekbe hozott, én a
Hédervári embere vagyok: Sőtér János, s ez itt Dzwela, hasonlóul az ő
embere volt! Nektek legény kell a gátra, s nekem honom ott, hol ennem
adnak, ruháznak s fizetnek. Akarjátok-e tudni, melyikünk ér többet? én
Sőtér Jankó, vagy a borz-király? – adjatok kardot kezembe! – hadd
vonjunk ujjat együtt, s a ki megmarad, legyen a tietek.
Uderszkinek s Komoróczinak úgy látszott, hogy az ötlet tetszik, s egy
kérdő tekintetet vetettek Dzwelára, ki homlokát vonta össze s kissé
elhalványodott.
– Hm! – mond Angyal diák – ez a medve itt azt véli, hogy nekünk csak a
kar kell! tudod-e ficzkó, hogy Dzwela évek óta már hívünk, s bár
köztetek mulatott, mindig a mi részünkön maradt? sohasem volt ő híve
pünkösdi királyotoknak, hanem szívvel, lélekkel a mienk! – Mi hasznodat
vennénk mi neked, szegődi; ha közünkbe állanál? egy karral több vagy
kevesebb, mit sem nyom a latban! ide fő kell! – folytatá kevélyen, –
magára czélozva.
– Függjön! – fejezé be Dzwela. – Ezzel az erszényt kivonta kebléből, s
az asztalra vetette, – én jutalmat kérek tőletek, itt a pénz, ez az
ember az enyém!
– Mit érsz vele, Dzwela? – mond Sőtér – ha kötélen látsz függni! egy kar
s egy fő többet ér, mint egy fő magába; legyen Dzwela a fő, s leszek a
kar én!
– Te híve vagy Hédervárinak, fiú! ismerlek, – mond Dzwela – az első
alkalommal visszaszöknél s elárulnál. – Függjön!
– Függjön! – ismétlék mindnyájan.
Sőtér egy ugrással az asztal mellett termett s kést ragadott fel, ezzel
hirtelen hátrább vonult s egy szögletben várta a megtámadást. – Ha meg
kell halnom! – kiált dühösen – egyitek velem jő!
Uderszki sípba fújt, s azonnal a teremnek négy vagy öt elrejtett ajtaja
nyílt meg, és Sőtér körül volt véve; de lélekjelenlétét el nem
vesztette.
Mielőtt hozzá férhettek volna, fölemelte a kést, s oly bámulatos
szemmértékkel vetette Dzwelára, ki előre tolakodott, hogy az a
borz-királynak arczába feneklett, mint czégér állván ki abból. A
fájdalom önkénytelen sikoltást facsart ki a kém ajkából, ki féltérdre
hullott. Sőtér roppant erővel tolván maga elől támadóit, ellenségére
rohant, s két kézzel esett fejének, iszonyúan zúzván azt a földhöz; de
szintoly hirtelen tépték őt fel a körülállók martalékjáról.
Dzwela dühösen nézett Uderszkira. A kés a vívás közben kiesett arczából,
tátongó repedést hagyván maga után, melyből a vér özönlött; tekintete
borzasztó volt. – Kötelet ide! – hörgött magán kívül.
– Czudar tolvaj nép! pákász kutyák, gazemberek! – ordítá Sőtér –
egytől-egyig nyárson múltok ki, csak Hédervári kezébe jussatok! te
Dzwela! akasztófán rothadsz, s a hollók vájják ki agyvelődet, gazkölyök
te!
– Kerítsétek a kötelet nyakára! – mond Komoróczi hidegen – a ficzkó
tüzes, engem mulattat; de vágyok őt függve látni! ide az egyik
gyertyatartóra felakaszhatjátok!
Négyen igyekeztek a kötelet a Sőtér nyaka körül fűzni, ki kezeit feszíté
a kötél s nyaka közé.
– Kössétek hátra kezeit! – folytatá Komoróczi, fogait piszkálva.
Nagy erővel tudták a roppant erejű ficzkónak karjait hátrafeszíteni.
Sőtér szakadatlanul szidta magyarul, tótul, csehül a rablókat, míg a
kötelet nyaka körül kerítették.
Néhány percz múlva az egyik gyertyatartó alján függött, zöldre, kékre
válva a büszke kopjás s lábai fel voltak zsugorodva.
– Most adjatok bort ide s köteléket pofámra! – kiált fel Dzwela, – a
függőre bámulva.
Még alig volt arcza félig-meddig bekötve, midőn tompa zúgás hallatszott,
melyet a földalatti erősség öblözetei rekedten visszhangzottak, s melyet
egy lövés rekesztett be.
– Egy lövés! a keleti folyosón; – kiált fel Uderszki meglepetve – az
ellenség a vár szívében van! – Le a rostélyokkal! vonjátok meg a
lármaharangokat! – Fegyverre!!
Iszonyú zsinat hangzott, tombolás, fegyverzörgés vad káromlásokkal
vegyülve; néhány percz múlva csattanó zuhanások ismételve.
– Halljátok a zuhanást? – a rostélyok le vannak eresztve! – mond
Uderszki – bátran! minden menedék nyitva áll még a keletin kívül.
– Vívatlan – mond Komoróczi – itt ne hagyjuk e jó helyet, ki tudja,
hányan vannak?
Ezen pillanatban kondult meg a lármaharang, s lövések és kardcsörgés
hangzottak.
Dzwela, sebének ellenére, egy kopját ragadott.
– Oltsátok el a gyertyákat! – kiáltott Uderszki. – Utánam!
Borzasztó recsegés hallatszott, mintha deszkák töretnének erőszakkal
össze s a terem keleti ajtaja bezuhant.
Elemér a sas lépett be; utána nyomban Kanász Ferke s néhány kopjás
szövétnekekkel, s többen, míg a terem megtelt.
– Üres, néma minden! – mond Elemér, – bosszúsan körültekintve.
– Elugrott a róka! – kiált Kanász Ferke – utána! itt rejtőznek valahol.
Előre nyomultak mindnyájan, midőn egyszerre a Sőtér testét pillanták
meg. – Ez itt Sőtér János! – riadt fel Kanász, a szövétneket kiragadván
az egyik kopjás kezéből – még meleg! – folytatá, tapogatva a függőt; –
ekkor kését vonta ki s a kötelet metszette el.
– Vigyétek a szabadba! – kiált Elemér – utánam!
Teremből terembe, folyosóról folyosóra léptek a felbőszült vívók,
mindenütt gerendarostélyzatok, kemény ajtók hátrálták haladásukat,
melyeket bárdokkal s fejszékkel kelletett szétzúzni.
Az osztályok kifogyhatlanoknak látszottak; néha úgy tetszett nekik,
mintha többször lettek volna ugyanazon helyen, míg észrevették, hogy
siker nélkül bolyonganak e sötét, néma tömkelegben, melyben egy lélekre
sem találtak.
A fészek üres volt.


A LOVAG ESKÜJE.
_Aquila_. Ismersz-e?
_Első tanú_. Igen!
_Aquila_. Te mondod ezt!
_Junia_. Az egekre, megcsalnak, praetor!
_Dumas Sándor._
Giskrának alvezérei, mint láttuk, egyik fészkükből a másikba szorultak,
míg végre buvóhelyeik romokká porlottak; de ő maga még mindig bízott
hatalmában.
Giskra az akkori idők szellemében növekedett föl: nyers, bátor,
erőteljes lovag volt; de határokat nem igen ismert. Mikor őt Erzsébet
királyné az országba hozta, azonnal láttatá, hogy bár ritka hűséggel
ragaszkodott az özvegy királynéhoz: magát sem teszi hátra, s hatalmát,
befolyását félelmesen tudja nevelni.
Nagy országlási bölcseség létezik abban: az erő túlhatásának jókor tudni
korlátokat vetni. Sok, minek egy ügyesen alkalmazott lépés helyes irányt
ad, válik, elhanyagolt figyelmes szemmel kisérés után, gyógyíthatlan
gonoszszá. Egy elmulasztott szava a törvénynek, egy alig észrevehető
eltérés végre nyilt törvénytelenséggé lesz; s néha a szálat kifeledőért
a vastag kötél sodratából a hajót ragadja a vész, s a horgonyok vesznek
oda.
Giskra ismerte azon visszaélések borzasztó voltát, melyekkel őt a
védelme alatt terjeszkedő kényurak inkább gyűlöletessé, mint félelmessé
tevék; főleg azok előtt, kik csak alvezéreiről valának képesek róla
itéletet hozni, de személyesen nem ismerték. Ha ő összehasonlításokat
tud vala tenni, s egy merény ideigleni sikere őt el nem vakítja a módok
megitélésében, melyek arra vezettek: Komoróczi s mindazok, kikben
bízott, a Giskra névre annyi átkot nem hoztak volna.
Sok körülmény összes hatása okozta, hogy ő többnyire ingerlett
állapotban volt. Ellenségesen szemközt állva egy részével a magyaroknak:
a másikat mint gyámnok pártolá, védé, segíté.
Menedéke volt a száműzöttnek, atyja az üldözöttnek; s karja mindig
készen a lecsapásra, mint fellegben szunnyadó villám. Népétől s azoktól,
kik legközelebb viszonyban éltek vele, imádtatott.
Ő nem gyűlölte a magyarokat; de gyűlölt egy pártot a honban, s ez a
Hunyadi-párt volt, s valahányszor ezzel volt ügye, szenvedélyes bosszú
lázasztá kedélyét.
László halála után mindjárt össze kezdtek a Hunyadi-ház baráti
egyesekből tömeggé olvadni; s bár rejtekben tarták gyűléseiket, még sem
maradtak azok titokban előtte. Hogy más rendet akarnak behozni, Mátyást
a trónra emelni, a magyar s cseh kényurak ellen van fegyverök fenve:
halkal világos lőn előtte. – Giskra készen állott, mellette tartottak
azok, kik előbb az Erzsébet királyné, később az ifjú László pártján
voltak; s nagy serege a kalandor lovagoknak, szerencse-vadászoknak s a
magyarok közől mindazok, kik közellét, barátság vagy meggyőződés által a
Husz véleményét vették föl.
Sötét romokban, néma erdőkben tarták ezek isteni tiszteletöket; nem
annyira félelemből, mint neméből a rejtélyességnek, mely az akkori
korban a vallás gyakorlatával örömest csatlá össze a szent titok
képzetét; s midőn szívét az Istenhez emelte, rejtett, sötét öblökbe bújt
el; de kész volt azokból kilépni, s életét, vérét vallásáért odaáldozni.
A magyar husziták egyike volt Giskrának neje, a vele
ezernégyszáznegyvenben összekelt szép és élénk Rozgonyi Anna,[3]
Rozgonyi Simonnak nővére. A lelkes nő, a helyett, hogy férjét azon
párthoz édesgetné, mely őtet oda áldozta az ismeretlen hadfinak, az ifjú
szerelem szenvedélyével csatlakozott az erős férfihoz s pártjához:
véleményét, vallását tevé sajátjává, s szívét, mint bizodalmát bírta
férjének. A szerelem sajátja: azonosítni magát szerelme tárgyával.
Giskra nejét szenvedélylyel határos hévvel szerette, s egyetlen
gyermekét, Serenát, istenelte.
Ez volt azon láncz, mely őt a magyar nemzethez csatlá, melynek ugyis
szokásait, nyelvét ismerte, sőt a legtöbbször öltözetét is viselte.
Midőn Mátyásnak választását meghallotta, dühös bosszúra fakadt, esküt
tett, hogy az ifjú királynak meggyűjti baját. Annyival nagyobbra
növekedett bosszúja, midőn gyors kémei által értésére esett, hogy
Rozgonyi Sebestyén ellene s alvezérei ellen van a királytól rendeltetve.
Rozgonyi, Giskrának rokona levén, alkalmasint nem örömest vállalá e
tisztet magára, ha közöttök valaha azon szíves rokoni viszony léteznék,
mely a magyarban történetünk korában, minden belső viszályok daczára,
sok erővel bírt; – de Rozgonyi Anna a szentirás értelmében s a szó
teljes erejében, odahagyá atyját, anyját, bátyját, s követé férjét, s
úgy szólván idegen lett családjához, melynek tagjai vagy nehezteltek rá,
vagy őt fel nem foghatván, férjétőli tartásnak magyarázták azt, a mi
szerelem s női csatlakozás eredménye volt; Giskrát pedig, a ki mind
hatalmáért, mind számtalan erőszakos tetteiért irigység s bosszú tárgya
volt, gyűlölték.
Tudnia, vagy legalább teljes valószinűséggel, gyanítnia kelletett, hogy
Rozgonyi engesztelhetlen ellensége, s azért jókor tevé készületeit.
Galgóczot s Vadnát legkevésbbé féltette, mivel minden alvezérei közt
Komoróczi és Walgatha voltak legelszántabbak s legügyesebbek. Ő az
apródból cseperedett gyermekkirályban sokkal kevesebb erőt s hatályt
gyanított, mint hogy az teljes erővel tudott volna, vezérei személyében
is, oly tapasztalt, hadnak edzett bátrak ellen sikerrel föllépni,
milyenek a cseh szabad-zsákmányzók voltak. – Ők védeni fogják magukat!
így szólt meghitteihez, – s bizonyos vagyok abban, hogy Rozgonyi nem
lesz utolsó, kinek homloka Galgócz s Vadna szirtfalain szétcsattog.
Ezeket tehát önmagukra hagyván, több alvezéreket serkente védelemre, s
erőfejtésre; mindenütt seregeket gyűjtött, s azokat egészen a huszita
hadak szellemében fegyverkezteté föl.
Midőn itt vele legelőször találkozunk, tanyája szűk völgyben nyúlt el.
Váraiból a szabad ég alá lépett! csarnoka vászon- s bőrből volt, s kúpja
a tavaszi lég ködös homloka.
A sátrak s részint földalatti kunyhók a Poprád jobb partján vonultak el,
azon tájon, hol most a palocsai vár emelkedik, félig új, félig ó
falaival, de akkor helyette puszta, középmagasságú dombnál egyéb nem
vala látható.
A domb alatt a folyam söprött el nyílsebességgel; körül a magas
bérczeken az erdők fái ifjú zölddel valának elfödve.
Giskrának inkább egyszerű, mint pompás sátora a hegyoldalhoz volt
támasztva, közel ehhez deszkákból, – mint látszott – csak hirtelen
összerótt házacska emelkedett, melynek két, a sátor felé nyiló ablaka
üveg helyett hártyákkal volt bevonva, s tetejéből magosan emelkedett a
kereszt.
Ezzel szemközt, de kissé alább a tábor hosszában, nyitott eresz volt
fölállítva, melynek közepében tűz lobogott, s öblében keskeny, rosszul
összeillesztett asztalkák, s egy-egy gyalulatlan lócza látszottak.
Ezen asztalok egyikénél két kopjás ült a Giskra seregéből; előttök
sörleves párolgott, s egy nehéz cseh buchti[4] állott; mögöttük a
sörárus élete párja csipőire illesztett kezekkel bámult a kelő napra,
melynek zománcza arany karikákkal hintette el a bérczek éleit. A tavaszi
lég hidegétől pirosra kent férfiak vígan beszélgettek együtt, egy-egy
szerelmes tekintetet vetve a kihízott sör-Hébére, ki azokat hasonlókkal
viszonozá, néha beleszólva a párbeszédbe.
– Zajácz! – mond az egyik ülő, kinek tekintete valóban haramia volt, s
arczában azon durva kegyetlenség mutatkozott, mely a huszita hadakban
oly sok kielégítésre s táplálatra talált. Fejét kerek, felhajtott
karimájú bőrsüveg födé, s testhez szoruló, majdnem pokróczdurvaságú
öltönye alatt azon bő, veres nadrágok egyike lobogott, milyeneket
Csehországban az úgynevezett hanákoknál még láthatni. – Procopra mondom
és szent Huszra! ti többet tehettetek volna; így kihagyni forráztatni
magatokat az oduból, mint ürge verméből, ez gyalázat!
– Hallgass! – felel a másik, kinek arcza, durvasága mellett, némi
tréfaszeszélyre gyaníttatott, s öltözete, a hanák bugyogót kivéve,
majdnem hasonló volt az előbb szólóéhoz: – mit tehettünk többet? alig
voltunk négyszázan öt s több ezer ellen, s addig nem mozdultunk meg, míg
a vár füstölgő rommá nem vált! mi kell több?
– Nos? – folytatá az előbb szóló, sörlevesét hörpölgetve – Zokolival mi
történt tovább? épen ott hagyád el beszédedet, mikor a királyhoz ment.
– Mit mondott a király neki? azt nem tudom; – felelt a kérdett – azt
állítják, hogy kegyét elvesztette; de nem akarván őt halállal büntetni,
kiadta neki az utat: ezt egy cseh kopjástól tudom.
– Hallottad-e világosabban, miért kellett Zokolinak bűnhödni? talán
titokban velünk tartott? hiszen mondják, rokona urunk nejének.
– Úgyis van! – folytatá a másik. – Szilágyi tulajdon leveleit Zokolinak,
melyeket Giskrának írt, a királynak megküldötte: midőn kisült, sőt azok,
kikre a levelek átadása bízva volt, mint tanúk jelentek meg előtte, s
szemébe mondottak mindent.
– S ő?
– Röviden tagadta, s ármánynak nyilatkoztatá; némelyek a kínzópadot
ajánlották előbb, de ebben a király meg nem egyezett.
– S elbocsátotta szárnyára; – ha, ha, ha! a rákot a vízbe fulasztotta. –
Úgy ide jő, nincs kétség benne; nem volna jó dolga, ha nem tenné. Szent
Huszra! nincs jobb a magunk szőrű embereknek, mint az ily lágyszívű
király!
– Csak fejünkre ne nőjjön, Hanák sógor!
A mit Zajácz csak félig tudott s félig gyanított, az valóban úgy
történt.
Mátyás egyszerű öltözetben, s ismeretlenül, két hív embere kiséretében
érkezett Vadna alá, midőn már a vár alatt a csata ki volt víva. Rozgonyi
szokott élénkséggel parancsolá ostromra a sereget. Gyanította a király,
hogy a háború oly kényurak ellen, kiket a közhír inkább rablóknak
nevezett, mint vitézeknek, kegyetlen s vérengző leend, s ment azon
jogszerűségtől, mely nemes ellenek közt létezik. Komoróczi emberei
védőt, védetlent támadtak meg, s hadat a hon minden vagyonosa ellen
viseltek. Ők nemcsak öltek, gyújtogattak s pusztítottak; hanem
kegyetlenségöket azon gúny s kedvtöltés szeszélye tevé borzasztóvá,
melynek Vadnán tanúi valánk, s melyet csak bűnbeni mindennapiság, s
rögzöttség tesz képzelhetővé s megfejthetővé.
Rozgonyi Sebestyénben hadban edzett lovagi lélek volt, világos
képzetekkel hadi rényről, az ellenség s köztei viszonyokról; de nem volt
férfiú hidegebb, számítottabb kegyetlenségű, mint ő, ha országos
gonosztevők, rendbontók, haramiák ellen vala ügye. – A diadalt ilykor
semminek sem vette. Mi dicsőséget hozhat ily hadviselés vitéz férfiúnak?
így szólott. Vad állatok ezek, kiktől szétmarczangoltatni vadászi eset,
nem harczi viszály; őket letiporni féregpusztítás, nem magas ellen
legyőzése. Irtani kell itt az elevenig, s a ledér növényt le kell a
húsig nyesni! Nemcsak mondta, de hitte is ezt. Nála nem volt kegyelem: –
a fára vele! így üdvözlé az egyes foglyot vezértől peczérig. – Kardra
hányjátok! így a többes számot. A vitézség s azon hideg elszántság, mely
a cseh szabad-zsákmányosokban annyira mindennapi volt, s mely derék
ellenben Rozgonyit bámulatra ragadá, ezen vérszomjas hienákban, ezen
emberaljban s lényszemétben csak felingerlé őt. – Ki a rablók közől
egyszer nézett a kevély vasfejű Rozgonyi szemébe, akár csatában, akár
sátora mennyezete alatt: az sem eget, sem földet nem látott többé. –
Tekintete a halál volt.
Mátyás vezérét példaadás s a kegyelem nemességének még gonoszok ellen is
isteni voltának megismertetésével akarta, nem erejében megakasztani,
hanem büntetéseikor szelidíteni. Ez volt egyik oka megjelenésének. –
Néhány fogoly alant már a fákon függött s ezek közt Bélián, mint láttuk.
– Mátyás késett tehát, de még sem késett el egészen, s még segített, a
hol lehetett.
Ha az emberiség s szívjóság szép sugallata s jó szándéka
teljesíthetésének reménye Mátyást fölmagasztalták, másrészt egy mély
vérző sebet hordozott meleg szívében. A legkínosb, legérzékenyebb
oldalon volt az megsértve, s lelkében kemény harcz dúlt, nemes bizodalom
s a szembetünő okoknak hódolása közt.
Szilágyi Zokolit sohasem szerette, mert sokszor egy neme az öregnek
természetes ellene a fiatal érettségnek. Valami megszégyenítőt lát a
korosság minden elmebeli felsőségben, ha az fiatalban mutatkozik. Kevés
éltes ember van, ki e két eszmét: tapasztalás és okosság össze ne
zavarná. Ő Mátyásnak barátságában a lelkes ifjú iránt, királyhoz nem
illő magafeledést; Zokolinak visszavonultságában s szerénységében
rejtőzködést gyanított. Féltette tőle Mátyást, s azt hitte, hogy Zokoli
egész befolyását használandja, a szerénység külszíne alatt, halkal a
hatalmat keze közé ragadni, s őt, az aggot, a tanácsteljest, a
nagybefolyásút, árnyékba állítni. Végre azt hitte, hogy a tettre vágyó s
kissé fellengző levente Mátyást, gondolatlan fiatal szeszélylyel,
veszélyes hadakba, mint éretlen dicsvágya mezejére, rántja magával.
Azért várt, és örvendetes volt előtte, midőn Zokolinak Giskrához írt
levelei kezéhez jutottak azoktól, kikre a levelek átadása bízva volt; de
a kik ármányt gyanítván, azokat a hatalmas kormányzóhoz vitték.
Szilágyi, Mátyásnak előszeretetét ismervén Zokoli iránt, hogy minden
kedvezésnek bevágja útját s a kétszínű árulónak menekvésére minden
ösvényt elzárjon: nagy nyilvánosságot akart csinálni a dologból.
Egyrészt méltó haragból, másrészt maga előtt sem rejthető féltékenység-
és kárvágyból; azért a tettet kihirdetteté seregei közt, s a Zokoli
neve, mint árulóé, meg volt bélyegezve, mielőtt a király tudná s
hátrálhatná.
Mátyás Vadna alá érkezvén, a mészárlásnak végett vetett, s a Zokoli
által megkimélt rabokat Budára parancsolta.[5]
Nankelreutherné, ki női fortélya által újra felülkerekedett férjén,
diadali örömmel ült be jogaiba. Ábrahám magához tért; a kedvelt valóság
valamennyire kiderítette elméjét, de neme az őrültségnek s
búskomolyságnak megmaradott kedélyében. Amintha, ki végre felnyitá
szemeit, atyjával s Nankelreuthernéval utazott Budára, biztos kiséret
mellett.
Mátyás királyi fönséggel ült a Rozgonyi sátrának mennyezete alatt,
mellette a vezér állt, és többen a nap hősei közől. Zokolit hivatta maga
elébe, ki már a Nankelreuther sértő szavai által fölingerelve, nemes
tartással, de hideg kimértséggel lépett a király elébe.
– Zokoli! – mond Mátyás, szemeit azon átható tekintettel nyugtatva az
ifjú lovagon, mely bizodalmat s fönséget mutatott egyszerre – ellened
nyilvános vád van. – Bizodalmunk irántad meg nem csökkent, mi ismerünk.
– Te nyilván védended magadat azok ellen, kik honárulással vádolnak.
Zokoli hallgatott, s tekintetében nyugodtság sugárzott; tartása nemes és
szerény volt, de megsértett önérzetét nem tudá eltitkolni
arczkifejezésében. Neki ártatlannak kellett lenni, vagy a rögzöttség
legmagasb fokán álló, megszokott gonosztevőnek, – ha ez kétszínűség
volt.
– Ki vádlóm? uram király! s mi bűnöm? – én semmi vétekről nem tudok; de
hiszem, hogy igazságos királyom védelme alatt elégtételt nyerend
ártatlanságom – szólt végre.
– Vádlóid ellened bizonyítnak; tehát mielőtt elégtételről lenne szó:
czáfold meg őket! – jegyzé meg a király komolyan, de szelid hangon –
hogy őket ismerni akarod, helyes! – a vádat s a bizonyítványokat tudnod
kell, hogy felelhess, s biráim itélhessenek: – Szilágyi czimborasággal s
egyetértéssel vádol a hon legártóbb, legfélelmesb ellenével, Giskrával.
– Valóban! – mond Zokoli meglepetve, keserűn s nem minden gúny nélkül –
eddig furcsa bizonyítványait adám ragaszkodásomnak Giskrához! Vadna
füstölgő falai, csorba tornyai s tátongó rései mutatják, minő barátja
Zokoli Mihály a rablóknak s hona ellenségeinek.
Az ifjú szavaiban, minden keserűségök mellett, egészen ki volt azon
tiszteletet fejezve, melyet fejedelme iránt nemcsak mutatott, hanem
valóban érzett is.
– Néha – vág közbe Rozgonyi Sebestyén, kinek hite nem oly ingatlan volt,
mint a királyé – a gonosz czimboraság ellenség álarczát veszi fel, míg
álnok belsőjében barátság s vonzalom lappangnak.
– Te mondád ezt? – kiált fel élénken Zokoli. Te, bátyám Rozgonyi
Sebestyén! – Istenemre! ne feledd soha – ezt te mondád! – Ily
alávalóságnak csak képzete sem fér becsületes keblembe, s eszméje
szétzúzná lelkemet. Ha van, kit Giskra inkább gyűlöl nálamnál, s kit
rabló csapatjai – kimondom, mert itt szólanom kell – inkább rettegnek:
legyek bűnös! – De bizonyítványokat, uram király!
– Itt vannak! – mond Mátyás, nyilt tekintetet vetve az ifjú arczára, s
eléje tartván egy levelet – ki irása ez?
– Az enyém! – volt a felelet, egy futó tekintet után a levélbe.
– Ne hirtelenkedj! vizsgálat után mondd ki az itéletet magadra – jegyzé
meg a király komolyan.
– Ez az én irásom, – ismétlé a kérdett nyugodtan, megtekintvén újra a
levelet – s a pecsét is enyém; a mit irtam, nem tagadom. De mit
bizonyíthat e levél? – én egyet sem irtam, melynek tartalma ellenem
szólhatna.
– Olvasd! – mond a király.
E felszólításra Zokoli a levelet olvasni kezdé:
– Giskrának? – kiált fel hirtelen újra megfordítván a levelet, s
pecsétjét, irását megvizsgálván. – Ezt nem én irtam! ez ármány! – De meg
kell vallanom, – folytatá keserűen – hogy ügyes kéz volt, mely a hálót
szőtte. Igen, az én irásom ez, betűről-betűre, vonalról-vonalra! –
Honnan került e levél? – folytatá az ifjú büszkén és nyugodtan.
A körülállók meg voltak e hidegség által lepetve, s kérdő tekintettel
meresztették szemeiket rá.
– Honnan e levél? – ismétlé élénkebben – uram király; itt világ kell; ki
lehet ellenségem?
– A levél – mond Mátyás – azoktól került, kikre azt bíztad: itt egy
másik.
Zokoli azt is keresztül nézte. – Igen, igen! – mond – az ördög keze
ügyesebb a jókénál. Hitemre! így ismételni, így utánozni mást, nem
tudnék, ha üdvöm függne tőle! s ha akarhatnék ily alávalóságot! – S az,
a kire e leveleket bíztam, hol van? hadd jőjjön! hadd nézzek szemei
közé, s tekintetem nyiltsága sújtsa le az álnok árulót.
A király intett kezével. Rozgonyi Sebestyén alig fékezhető bámulattal
tekintett Zokolira. – Ha – mond – e vád alól kitisztulsz, öcsém – miként
szeretem s akarom hinni, – bocsánatot kérek tőled. Így, miként te, nem
néz ki áruló, s az egekre! első volnál, ki megsértett királyoddal
szemben, ily nyugodtan tekinthetnél körül.
– Megállj bátyám! – mond Zokoli kevélyen – megsértett önérzetnek is
megvan a maga féltékenysége; ne illess s ne kérd a bocsánatot, míg a vád
szennye terhel engemet. – Ártatlanságom fönségében a gyanú természetét
oly undoknak tartom, hogy magamat utálom, míg egy árnyéklata borong
rajtam ily nemtelenségnek, – valóságban vagy képzetben, mindegy. – A
sátor szárnyai szétváltak, s két egyszerűen öltözött férfiú lépett be.
– Kik vagytok! – mond a király azon fönséggel, melyet az ármány s
gonoszság annyira retteg, mert nyiltság, rénytudat vegyül benne s
megvetése a gonosznak.
– Ferke Janó nevem – felel az egyik elhalaványodva, de daczos
arczkifejezéssel, mint ki magában bízik.
– És te?
– Zágor Pető a nevem, s kopjás vagyok a Szilágyi Mihály uram táborában.
– Ismeritek-e azon urat, ki nektek e leveleket adá, Giskra vezér
számára? Nézzetek körül! itt a sátorban van-e, vagy nincsen, s melyik
az?
– Ez! – felel Ferke Janó, ujjal Zokolira mutatva – kegyelmed, uram,
emlékezni fog rám: a királyválasztás előtti estén voltam Pesten
pajtásommal Petővel kegyelmednél; a szobában György volt a gondviselő,
ott adattak a levelek kezembe.
Zokoli rábámult, a tanú határozott hangja őt egyelőre elnémította. – Te
lettél volna nálam, s e másik itt? – mertek-e erre megesküdni? – én
sohasem láttalak benneteket.
– Tagadhatja-e kegyelmed? – mond Zágor Pető – hogy azon este nem volt
szobájában, s György nem volt vele? hiszen az egész szobát leírhatom;
balra ágya van felvetve, s a szoba közepében czifra szőnyeggel terített
asztal áll; gyertya-, tentatartó, nád-iróeszköz volt rajta; ha eskü
szükséges, én s pajtásom készek vagyunk rá.
– Hogy otthon voltam este, s György a szobában, és az olyan, miként
leirtad: nem tagadhatom; de téged, jó ember, nem láttalak s György sem
látott.
– Furcsa! – mond Ferke Janó hevülve, – így tagadni az igazságot; jőjjön
György be, mondja kegyelmednek szemébe! ő is itt van.
A király inte kezével.
Zokoli elhallgatott, a düh s bosszúság facsarta keblét össze, marka
öklöződött s úgy tetszett neki, mintha le kellene a nyomorultakat
sujtani, kik előtte állottak, a rögzöttség szemtelenségével s a
biztosított ármány hidegségével.
– György? – kiáltott fel végre – ő is! nem, nem hihetem! ennyire a
gonoszság, a hálátlanság nem mehet; hadd jőjjön! s merje szemembe
mondani: volt-e azon este s akkor kívüle valaki szobámban, s ha ezen
embereket ismerem-e, láttam-e valaha?
– Nyugodtan! – inté a király – ha ártatlan vagy, a mint nem kétlem, ki
fog sülni előbb-utóbb.
György, a Zokoli pesti gondviselője, lépett be, izmos, közép idejű
férfiú, hosszú halvány arczczal, durva vonásokkal, s rövid, göndör,
majdnem szászalakú hajzattal, s merész, hideg tekintetet vetett urára.
Zokoli eléje lépett, egész nemességével és nyiltsággal nyugtatá szemeit
rajta; s e tekintetben annyi szelídség s oly szívszorító rejtett
szemrehányás volt, hogy a gonosz szolga ki nem állhatá, s szemeit
lesütötte, miután arczát a szégyenülés pirja futotta el.
– Jó hogy itt vagy, szolgám György! – így szólítá meg őt szeliden – ezen
emberek azzal vádolnak, hogy előtted adtam nekik leveleket a Giskra
számára; te tudhatod legjobban, minő igaztalan ezen állítás, szólj!
szégyenítsd meg őket!
György hallgatott, szemeit nem merte fölemelni, ajkai össze voltak
szorítva, s belküzdés tükrözé magát vonásaiban.
– Felelj! – bátorítá a király, mély tekintetet vetve a habozóra – de
igazat! egy ember jövője, becsülete, mindene forog itt kérdésben; szólj
igazat! való-e, a mit a tanúk mondanak?
– Való! – rebegé György.
– Való! – kiált fel keserűn Zokoli – való? – oh, mi tehát nem való a
világon? – György! vondd szavadat vissza, légy igaz! nem, te nem lehetsz
annyira megromolva; te, kit atyám a porból emelt föl, neveltetett,
gazdagított, kinek nálam kényelmes sorsa volt, s kit leghívebb,
legigazabb szolgámnak hittelek; György! – tekints rám, ismerem-e én ezen