A csehek Magyarországban (2. kötet): Korrajz első Mátyás király idejéből - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
11. KÖTET
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN
Irta
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN
KORRAJZ ELSŐ MÁTYÁS KIRÁLY IDEJÉBŐL
IRTA
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS
MÁSODIK KÖTET
KIMNACH LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


A BORZ-KIRÁLY.
– – a harcznak bár milyen volna, örűlök,
S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.
_Vörösmarty_.
Komoróczit utoljára Vadna falain hagytuk. Mikor látta, hogy fészkét
tovább nem védheti, a vár rejtekén keresztül több rablóval Galgóczra
vonult; s ezen utóbbinak eleste után, melyet Rozgonyi, ki sem levén még
egészen építve, szint oly gyorsan lepett meg s foglalt el, mint Vadnát:
Komoróczi s Walgatha, dühös, de sikernélküli védelem után, az erdők
sűrűségében kerestek menedéket.
Néhány hét múlva, a vidékben fellázadt pórnéptől seregök eltöröltetett
kétszáz híján, kik Walgathával együtt elfogattak. Csak Komoróczi, s
Angyal diák szabadulhatának meg. Több holdak múlva, éjenkint bujkálva,
jöhettek Uderszkihez Sárosra, ki egy volt a Giskra védelme, s a neve
alatt romboló seregek legelszántabb vezérei közül.[1]
Nemsokára a csehektől birt Sárosnak sorsa is elhatároztatott: mert
Rozgonyi Sebestyén villám gyorsaságával sietett várról-várra,
győzedelemről-győzedelemre. Magyar Balázs s az egri püspök Hédervári
László osztoztak dicsőségében.
A Hédervári-osztályban Elemér, kit gyorsaságáról sasnak neveztek,
bámulandó erőt s elszántságot fejtett ki a csehek üldözésében, Elemér
idegen volt, arczát senki sem látta: mert szent fogadás, az akkori idők
szellemében, őt tiltá sisakrostélyát fölemelni, vonásait legfeljebb hű
szolgája s néhány meghitt barátja ismerték.
Az egri püspök seregei a Sárosból kiszabadult Uderszkit, Komoróczit s
annak hű diákját, Angyalt, mindig nyomozva üldözték a brezniczei
favárig[2] Lengyelország szélén, míg a borzasztó tanya alá érkeztek.
Tágas völgy mélyedett itt keletre, éjszaki oldala majdnem félkört
képezett sűrű fenyvekkel borított bérczekből. Szemben, menedékes rónán
túl, halk konyulatú dombok huzódtak, keskeny völgy-keblektől
elválasztva, melyeknek nedvtelt ölébe sugár kőriserdő emelte zöld
homlokát. A várszikla, e hegyláncznak közepe táján, mint kőkar nyúlt ki
a zordon rengetegből. – Hegyfelőli részén mély árok volt, tömve hegyes
karókkal, melyek mint egy sűrű kefe borzadtak fölfelé; a többi oldala a
sziklának meredek falat képezett, melynek aljáról feltekintve, a szem
sötét faabroncsot látott, s közepéből gomolygó füstöt kigyózni fölfelé.
De azon oldalán is, melylyel e vakmerő helyzetű sziklakar a hegyen
függött, az árkon túl még majd tíz ölnyi meredekség volt.
Mászhatlanságát a rablók mesterségesen igyekeztek még ijesztőbbé tenni:
mert minden ormát, gerinczét, élezetét, párkányát, s domborúságát
vésőkkel, s csákányokkal vagdalták le. Legiszonyúbb volt tekintete
szemben az egyenes vonalban húzódó halmokkal, hol meredeksége szédített.
Hédervári közel a sziklához ütötte fel sátrait; a tábor déli oldala a
sűrű fenyvek irányában vonult el.
Néhány óra alatt minden készen volt, s midőn a nap fényesen s vérpirosan
ereszkedett a fenyő-tengerbe, átreszketve sudarain, melyeknek levéltőin
végsugarai szikráztak: a bajt óhajtó sereg a sátrak elé gyűlt, fejeik a
szédítő tetőhöz voltak emelve, mely nemében az éjszaki fénynek borítva,
mint korona nyugodott a kopár ormokon, látszhatólag néptelenül és némán.
Csak olykor hajtá az esti szellőfolyam a víg kurjantásokat, a zene
hangjait alá.
A tekintet pompás volt nemcsak a mogorva szellem miatt, mely e
vadonregényes vidéken borongott, hanem azon ellentételnél fogva is,
melyet a Hédervári fényes tábora a csehek hordó-alakú sötét fészkével
képezett.
Nemsokára vígan égtek a tüzek alant, s kondérokban, bográcsokban
recsegett az estebéd.
A Hédervári sátra veres falaival előbbre volt a többinél feszítve;
szemben a völgy tere tisztán maradott a fenyegető várszirtig.
A derék püspök fekete mentéjében, melynek elejéről a fényes vértet
lecsatolta már, s könnyű veres süvegben ült a sátor előtti tábori
széken. – Termete erőteljes volt, arcza nyers, és jelelt vonásaival, ősz
fürteivel s szakálával vad méltóságra s felsőségi szellemre mutatott.
Többen a sereg főnökei közől állottak körüle, részint egész
fegyverzetben, részint könnyítve már magokon, nyitott dolmányokban,
süvegekben s kalpagokban. Ezen utóbbiak közt egy nevezetes alak
különbözteté meg magát, igen közel Hédervárihoz. Tagjain fekete dolmány
s nadrág, egyszerű, de tiszta, fején alacsony nyusztkalpag, arczát
álarcz födte, vasbádogból. Egész tartásában e szembetünő lovagnak
nemesség s nyugodt erő voltak kifejezve. Mindazok, kik mellette
állottak, a sajátságos elfödözést, mint szokott dolgot, figyelemre sem
látszaták méltatni.
– Elemér! – szólalt meg Hédervári – kegyednek álarcza alatt alkalmasint
meleget gyűjtött a mai csata; de mind a mellett egy újabb
foglalatosságra szólítom fel.
Elemér előbbre lépett, s tiszteletteljes figyelemmel s készséggel várta
a parancsot.
– E szirthez itt, – folytatá a hős püspök nyugodtan, – bár mászhatlan,
mindenesetre út vezet; ismerem én a darázsfészkeket! – külről, ha csak
tornyot nem emelünk melléje, bele nem férhetünk. – A kegyed leleményes
esze nem egyszer segített már ily esetekben! – halljuk véleményét.
– Püspök úr! – mond Elemér, a vas-álarcz által kissé tompított hangon. –
Ezek a csehek jó gyomrú ficzkók! náluk évekre van eleség, mert a
kenyeret megpörkölik, s vízzel, serrel lágyítják meg szükség esetében; a
fölött sódarral, sajttal élnek, a mi mind soká eláll; az ily
kelenczeknek lépeik rakva mindig táplálattal. Gondolom, kiéheztetni
ezeket a téli gözűket nem lehet, sem kiforrázni, mint ürgéket; mert
odvaikat a sziklatetőkbe vájják. Magam is azt vélem tehát, hogy
egérutaikra szükség találnunk. Ha kegyed jóváhagyja, osztályomban
szertefektetem kopóimat: mert így nevezi kegyed e szagláló ficzkókat,
kiknek éles fülét, szemét semmi sem kerüli ki. Csak egyet lássunk e
varjak közől a fészekbe szállni, akkor kezünkben a vár!
Hédervári kissé fontolgatá a mondottakat. – Jól van, – jegyzé meg, – de
azt tanácslom, nemes lovag, hogy gyűrűbe kerítse a vadont, mert sok
kijárója van az ily tanyának s ha egyet megleltünk is, keveset nyertünk.
– Így, így! – szólának néhányan Hédervári körül, jóváhagyó
fejbillentéssel.
Elemér a várra tekintett. – Ördögtanya! – kiált fel, – de nem
kézbekeríthetlen türelemmel s ügyességgel. Az én véleményem még mindig
az: hogyha csak egy bejáróját találjuk is meg e gonosz fészeknek,
mindent megnyertünk.
– Hogyan? – kiált fel egy agg hős, barna arczczal s szabályos, bár kissé
éles vonásokkal, ki kardjára támaszkodva, eddig némán hallgatá a
tanácskozást.
– Egyszerű a feloldás; – felelt Elemér – ezek a zsákmányosok nem
vesztenek fogat, míg kerülhetik: minden bizodalmuk váraikban s
rókalyukaikban van. Ha egybe férhetünk, s azt szétdúlhatjuk, egy
menedékkel kevesebbjük lesz, s a síkra kerülnek, – hol mi vagyunk az
urak. Ez a brezniczi kád, ott a fokon, a legerősebb fészkök, a mint
mondják.
– Hm, – felelt az előbb szóló öreges úr – tökéletes igaz; de sátán van a
kölykökben, mert ily bödönt egy pár hét alatt összebodnárolnak!
– Igen! – szól közbe Hédervári – míg többen voltak, tehették; de mióta
Walgathát a galgóczi ostrom után a borsodi pórhadak elfogták, s a jámbor
a budai börtönben ül; s Komoróczi, zászlóalj helyett, csak maga bódorog
egyik helyről a másikra, azóta nem oly hirtelen emelkednek a várak. – Én
Elemér véleményén vagyok. – Ez – folytatá – derék hadi tett volna kegyed
részére, lovag!
– Lesni nem szokásom s tudomásom, püspök úr! – felelt Elemér büszkén –
ha karddal kell közéjök verni, ott vagyok helyemen.
– Én parancsolok, kegyed tesz! – szól Hédervári hidegen.
– Nem bérlett, – jegyzé meg az álarczos lovag nyugodt hangon – szabad
lovag vagyok, s jogaimat ismerem; – de a parancs nehezebb részére
ajánlkozom. Ha e kopó itt, – folytatá Elemér, egy sajátságos kinézésű
ficzkóra mutatva, ki közel a püspökhöz támaszkodott egy százados
fenyőhöz, – a bejárást kikutatja, miként nem kétlem: kopjásaimat az
üregbe vezetem, s ama fapártára tűzöm zászlómat.
– Legyen! – mond Hedervári.
Azon ember, kire Elemér mutatott, egy Dzwela nevű morva származású
férfiú volt; kalandor a szó legszigorúbb értelmében: parancsnoka olykor
egy zászlóaljnak; máskor közvitéz, ha a könnyen szerzett zsákmányt
elpazarolta; néha hirnök s kém. Különös kinézéseért a seregben, hová nem
régiben szegődött, borz-királynak nevezték. A legény mintegy harmincz
évű lehetett, szénfekete, göndör haja fejét kereken borította el, s
annak majdnem tekealakot adott, nem hasonlatlant a borz fölfelé álló
szőreihez, mely állattal pisze orra, széles szája s apró szemei miatt
úgyis meglepő családi hasonlatossága volt.
Őt Elemér kémnek használta olykor, s Dzwela e díszes hivatalba minden
tulajdonait kifejté az ilyfajú embereknek; fáradhatlan volt, s ritkán
jött meg valami fontos tudósítás nélkül. Történt, hogy olykor a Giskra
seregei közt hetekig lappangott, a mi akkoridőben a hirtelen
összeszedett bérlettek közt, kik néha egy úrtól a másikhoz szegődtek,
könnyebben megtörténhetett, s kevesebb okot adott a gyanúra, mint
jelenben, hol ily összeelegyedés aligha kivihető lenne.
A mi elfödött lovagunk ezt az embert soha sem szerette, mert főleg
zsákmányolás alkalmával vad kegyetlenségét tapasztalta; bár azon
rátartás neme, melylyel e portyázó a parancsot elfogadta, nem volt
ellenére. Mindenesetre Dzwela szerfelett bátor s elszánt volt s főleg a
csehek ellen igen használható.
– Hallod-e ember? – mond Hédervári a kémhez intézve szavait – végy magad
mellé valakit, vagy eredj egyedül, a hogy akarod; ha nekem reggelig
egyikét a vár bejáróinak fölfedezed, húsz arany lesz jutalmad, s bort
adatok, a mennyiben megfürödhetsz.
Dzwela mogorva tekintetet vetett maga körül. – Húsz arany, – mond
hidegen – jó! két embert választok ki; nem mintha szükségem volna rájok,
hanem hogy tanúim legyenek, ha mulasztottam-e el valamit a felfödözés
elősegélésére? – két legnagyobb ellenségemet a seregben.
[: – Hallod-e ember? – mond Hédervári.]
– Kétkednél tehát sikerén merényednek? – kérdé Elemér.
– Hm! mi van bizonyos az életben? – felel a zömök ember. – Isten veletek
urak! reggel többet.
Ezzel minden további beszéd s nyilatkozás nélkül, Dzwela hosszú
lépésekkel sietett a tábornak azon vége felé, hol Elemér emberei voltak.
– A nép vígan főzte estebédét, s minden a táborban élénk mozgásban volt,
a tűz recsegett, a lovak nyerítettek, a fegyver csörgött. Dzwela egy
alacsony sátor előtt állott meg.
– Sőtér János! – kiáltott.
Egy száraz férfiú, ingre vetkőzve, lépett ki a sátorból, arcza barna
volt, hosszú fekete szakállal s bajúszszal, tekintete vad és hideg.
– Mi bajod borz-király? – kiáltott rá az ember megvetőleg.
– Hédervári uram parancsából követni fogsz, a rókalyukakat kikémlelni;
jer, az utolsó táborszemnél elvárlak.
Ezzel Dzwela, szót sem ejtvén, tovább ballagott; az utolsó sátor előtt
megállt újra.
– Kanász Ferke! – kiáltott.
A sátor üres volt, de a mellette lobogó tűznek közeléből egy ifjú kopjás
lépett elő. – Mit akarsz madárváz? – felelt gúnynyal – mióta keressz föl
te, borz-király? talán ölre akarsz velem menni, mint a minap, midőn
Sáros alatt zsákmányomhoz nyúltál s kopjámmal vertem széles hátadra?
jer! épen jó kedvemben vagyok.
– Kérd az Istent, te ürgefiú, – felelt Dzwela sötéten – hogy a borzzal
feledtesse tettedet. De most egyébről van szó; vedd fegyveredet! te és
Sőtér János követni fogtok a Hédervári parancsából; tudom, jó kopók
vagytok, s a nyomra rátaláltok; annak a fakarikának ott a fellegek
sodrában fogjuk nyitját kikutatni. Gyorsan! reggelig végeznünk kell.
– Hm! Hédervári uram jó társakat rendelt melléd, te nehéz-fejű morva ló!
– felelt a kopjás – majd szemmel tartunk, mert ebre bízták a hájat.
– Nem ő kegyelme választott, te szarka! hanem enmagam, hogy lássátok,
igazban járok-e, vagy tinektek van igazatok, kik mindig ellenem
ingerlitek Elemér urat.
– Ingerli őt ellened a manó, borz-király! hanem aligha túl nem jár
eszeden, s a bajúsz alatt ki nem kapta az árulót; örülj, kölyök, ha
hallgatok! gondolod, nem tudom, hogy Sáros alatt a csata hevében Giskra
uramnak egy bérlettjével találkoztál a vár árkában, s nem bántottátok
egymást?
– Nem, oktondi! – mert eszed nem ér oda, a hova az enyém. A ficzkó,
kivel szólottam, itt a sereg közt van most: átszökött.
– Nem láttam a jámbort, – felel a másik – s egyenkint el sem járom a
tábort, de nem hiszek neked.
Míg ezek így beszélgettek, Sőtér János egészen fölfegyverkezve érkezett
közelükbe.
– Minek buzogány s lőszer? – mond Dzwela – vess le mindent magadról, egy
könnyű kés elég; nem csatázni küldött az úr, hanem fülelni, azért
választottalak benneteket! – Sőtér letette fegyvereit.
– S az úr tégedet, hosszú füleddel, borz-király! – mond Sőtér.
Hédervári seregében példás rend volt. Elemér osztálya vak
engedelmességhez volt szokva: – ezt Hédervári úr, vagy Elemér a sas
akarja! elég volt, s a sereg akármelyike vakon hitt a parancsnak, mert
ellenkező esetben a vezérek nem értették a tréfát.
Sőtér és Kanász Ferke, nem a legjobb kedvvel távoztak a táborból; de a
Hedervári parancsa – Isten szava volt, – mentek!
Dzwela előttök haladott, lépteivel a rengeteg szélét követte, míg egy
nagy kanyarodást tevén, azon bérczhez ért, melynek oldalából a vár
sziklája nyúlt ki.
– Ficzkók! – monda Dzwela – most csendesen hajoljatok le; itt kissé
megpihenünk, míg tovább mennénk. Béke legyen azonban köztünk, s ha
sikerül kutatásom, a bért megosztom veletek, mint pajtáshoz illik, de
lesz magamra gondom. – Csitt! – folytatá – hang se legyen.
– Halljátok! – suttogá a borz-király, – nem ok nélkül gyanítom, hogy
valamelyik járásnak itt közel kell lenni. Ezek a csehek, azért, hogy mi
nem látjuk őket, szemmel tartják táborunkat, s aligha nem bujkál itt-ott
kém sátraink körül, s hírt visz rövid úton.
Néhány percznyi pihenés után Dzwela beljebb vonult társaival az ároktól.
– Midőn a rengeteghez ért, majdnem hasoncsúszva haladtak a sűrűben,
újabban s újabban intve egymást a csendre; végre egy erdőnyíláshoz
értek.
A kis tért, mely itt terült előttök, sűrű fenyvek övedzték; a hely
magányos volt, s hegykebel mélységébe sülyedt, mint katlan; közepén egy
csonka vastag fatörzsök látszatott, s körüle rég elhamvadt tüzelő
pernyéje. – Az eget fekete fellegek boríták, úgy hogy csak a sötétséget
már megszokott szeme a kémlőnek veheté a tárgyakat ki. – Dzwela a csonka
fához közeledett: – Ti! – mond suttogva társainak – vonuljatok hátrább,
– itt sok ember járt, mert a hely ugarrá van taposva, vizsgálódnom kell!
ha sípomat halljátok, siessetek felém.
Sőtér és Kanász kissé hátramaradtak; nekik is gyanúsnak látszott a hely.
A két ficzkó ismeretes bátor fegyveres volt, Dzwelában soha sem bíztak
egészen, azért feltevék magokban, őt szemmel tartani.
Egy ágbogas fenyő alá húzódtak. – Sőtér pajtás! – mond Ferke – ha a
borz-király jelt ád, egyenkint menjünk segítségére, nehogy, ha baj
leend, egyszerre érjen bennünket.
– Jó! – felel Sőtér – én mindenesetre pisztolyt rejtettem dolmányom alá,
s késem is kéznél van; tudsz-e csiholni?
Kanász azonnal kovát s taplót vett elő, s csiholni kezdett kése fokával,
melyet aczél helyett használt. – Ég már – add ide kanóczodat, – suttogá.
Sőtér egy sűrűre sodrott, szurokporral hintett zsinórt nyújta oda,
melyet Kanász fúvás segedelmével meggyújtott.
Alig pislogott vége, midőn a csonka fa mellől, hová Dzwela vonúlt,
sípjának éles hangja hangzott.
Sőtér megindúlt. – Maradj hátra, öcsém! – mond fojtott hangon – ha
szólítlak: jer! itt a késem, én a pisztolyt veszem kezembe. – Ezzel
Sőtér vigyázva közeledett a csonka fához; alig ért oda, midőn egyszerre
minden oldalról körülfogták.
Dzwelának szava hangzott: – Vessetek hurkot nyakukba! ne késsünk! előre!
– E felkiáltásából Dzwelának, mivel többes számban szólott, bizonyos,
hogy czimboráit elárulta, s a kétes sötétségben azt vélte, hogy Sőtér és
Ferke egyszerre jöttek közelébe.
Sőtér azonban iszonyú káromlások közben sütötte el pisztolyát siker
nélkül, s védte magát; Dzwela torkon ragadta meg. – Ide! – kiáltott –
kössétek meg, tartsátok a másikat addig; majd azzal könnyebben
boldogulunk.
Sőtért a földre gyúrták le. Többen voltak harmincznál a rablók. – Dzwela
a rugdalódzó- és hánykolódónak a fejét kézzel szorítá le a földhöz, míg
a többiek karjait facsarták hátra s kötözték meg.
– Készen vagytok-e? – kiált újra Dzwela. – Úgy-e, Sőtér koma, a borz is
király országában? – Ide a másikkal.
A fegyveresek körültekintettek. – Hol a másik? – kiáltottak fel
néhányan.
– Kanász Ferke! elnémultál-e? – szól gúnynyal a morva – ürge te! hát
nincs szavad? – hol maradt éles torkod, zsákmányosztó? Hozzátok ide!
De Ferke sehol sem volt. A jelenet elején a támadók hallván Dzwelát
többes számban szólani, annál kevésbbé kételkedtek, hogy az említett
kopjás kézre került, s a sötétben nem látván őt, mindegyik azt hitte,
hogy a másik tartja nyakon.
– Ördögöt! – riadt fel Dzwela – itt kell lenni – utána gyorsan!
meglelitek, messze nem távozhatott; gyújtsatok szövétnekeket; itt a
Sőtér kanócza a földön. – Nemsokára szövétnekeket gyújtottak, s a
rengeteg világos lőn, mint a nap. A csehek ezen égő fenyőseprűkkel
kezükben valódi ördöghöz hasonlítottak.
– Én megyek előre hírt adni! – mond a borz-király – hozzátok ezt a
ficzkót utánam.
Dzwela egy kötélhágcsón, melyet csak a szövétnekek meggyújtásakor
lehetett kivenni, haladott a széles csonka fának sudarán feljebb, míg
tetejéhez ért, honnan a mélységbe ereszkedett alá.
Néhányan követték őt. Sőtért, kinek száját betömték, a kötélhágcsón
vonszolták fel, míg végre mindnyájan eltűntek.
A fellegek, veres ködbe burkolva az égő szövétnekektől, nehézkedtek a
tér fölött; halkal a világ mindig távolabb vonult, míg sötét lett és
siket a vidék.
De vessünk egy tekintetet a híres brezniczei favár belsejébe. – A csehek
építményei történetünk korában igen nevezetesek voltak, nemcsak
tartósságára vadméltóságú, szeszélyesen nagyszerű idomaiknak, hanem azon
szinte megfoghatlan gyorsaságára is elkészülésöknek, mely mindenkit
bámulásra ragadott, s a köznépnél nemére a babonás álhiedelemnek adott
alkalmat.
Így emelkedett a vadnai és galgóczi vár a Sajó két partján, a borsodi,
akkor sokkal terjedtebb és sűrűbb rengetegek közt, szinte
varázs-hirtelenséggel. De a leleményessége e szabad-zsákmányosoknak
délpontját érte el: a favárak, az általok egyszerűen zdwuroknak mondott
erősségek voltak, melyeket nem hibásan neveztek az akkori magyar kalózok
és portyázók rókalyukaknak. Ezek darázsfészekhez hasonlítának, számtalan
osztályaikkal és kijárásaikkal. Anyaga e sajátságos építményeknek: fa,
vas, agyag, muhar s iszap volt, melyeket csudás türelemmel oly sűrűen
tudtak összecsatolni, hogy egyetlen tömeget látszottak képezni.
Tömkelegeikben e rejtélyes vermeknek önmagok a rablók elvéthették az
útat, azon egy-két vezető nélkül, kik annak minden öblözeteit, rejtett
folyosóit, felcsapó ajtait, leereszthető kapuit s rostélyait ismerték.
Többnyire mászhatlan szikladombokra építtettek, s mihelyt a fészek
elkészült, azonnal minden nyomát az útnak, vagy ösvénynek, ritka
béketűréssel eltörlötték; úgy, hogy a beléjök szállt őrizet a fellegből
oda hullottnak látszatott.
Csak a földalatti útak, sziklákba vájt folyosók és lépcsők vezettek
azokba, melyeknek bejárásaik számított leleményes tehetséggel voltak
elrejtve.
Az ily mív készítésére olykor ezrek sereglettek össze, s többnyire
néhány nap alatt készen állott. – A belső elosztás kivánt valamivel több
időt, melyet a külsőleg biztosított védkészületek paizsa alatt szoktak
bevégezni.
Ha egy a rabló-csoportok közől ily favárba lopózhatott, a vívókat
nevette. Benn a védett üregben kényelemmel pihente ki magát; szilaj
lakomák s dobzódás közt töltötte napjait, míg valamelyik vezérnek eszébe
jutott e rabló hollókat rejtett odvaikból zsákmányra vezetni.
Egy a legnevezetesb erősségek közől a brezniczei favár volt, négy hét
alatt Uderszkitől építve, mielőtt a legközelebb helységek létezését
gyaníthatták; mert a kit sorsa azon veszélyes sziklafal alá vezetett,
melynek tetején a kettős fagyűrű kerítkezett, annak halál volt fejére
esküdve, s az hírt odább nem vitt soha.
Fekvése a szirtnek, melyen mint egy sötét vasabroncsos hordó emelkedett
a vár, olyanszerű volt, hogy annak semmi nemével a lőszernek ártani nem
lehetett; oldalai pedig símák, mint a tükör, s falmeredekségűek.
Itt, e fenyegető üregnek fakérgei közt, találtak Uderszki s Komoróczi
menedéket.
A nappalokat a vár lakói, ha az idő engedé, többnyire a védfal
gyűrűjében töltötték, vígan serezve s dalolva nyitott sátrak alatt, a
falakon gondos őrök jártak körül a földalatti sötét pokol fölött, melyet
fényes nappal is szövétnekekkel világítottak.
Este felé azonban kerek nyílásokon át, melyekből kötélhágcsók nyúltak
le, a verem üregébe távoztak, s ott hosszú asztalok mellett ültek, vagy
szőrrel töltött vánkosokon hevertek beszélgetve, fegyvereiket
tisztogatva, vagy lakomázva.
Így ültek néhányan a Hédervári megérkezésének estéjén egy osztályában e
földalatti tanyának.
A terem mintegy nyolcz ölnyi hosszaságú lehetett, s majd két öl magas.
Falait sűrű gerendák bélelték körül, teteje hasonló anyagból volt,
melyet czélszerűen elosztott tizenhat oszlop támogatott. Mindegyikéből
ezeknek vas gyertyatartó rugott ki, három-három szál sárga
faggyúgyertyával ellátva. Alább roppant vasszegeken fegyverek, lótakarók
s öltözetek függöttek. – Oldalait a teremnek szőrrel tömött kerevet
folyta körül, farkas- s medvebőrökkel bevonva, s itt-ott avultszínű
szarvas- és kecskebőr vánkosok hevertek.
Az oszlopsorok közt keskeny hosszú asztal állt, sisakokkal s pajzsokkal
ellepve, melynek felső vége hófehér abroszszal volt beterítve. Úgy
látszott, hogy az estebéd csak három vendégre van számítva, mert három
majdnem tálalakú cseréptányér állott rajta, egy fonott barna kenyér,
mellette a tágöblű kőkorsó ólomfödelével, s három durvakészületű
tölgyszék volt a tányérok elébe vonva. A gyertyák sokszorozott világától
fényesen, de mogorva színben derített teremben három férfiú ült.
Kettőt közülük – Komoróczit és Angyal diákot – ismerünk már. Mióta velök
utoljára találkoztunk, külsejökben kevés változás történt; csakhogy
Komoróczinak vonásaiban azon durva vidorság kifejezése hibázott, mely
annak oly félelmesen visszataszító s tréfás-kegyetlen tekintetet adott;
a harmadik Uderszki volt. Mind a hárman az ablaktalan, csak felűl néhány
kéményalakú nyílással ellátott teremnek kerevetein ültek az egyik
szögletben úgy, hogy Uderszki, ki magányosan foglalt a keleti végen
helyet, ülésével a nyugatin ülő Komoróczi- és Angyaléival szögletet
képezett.
Úgy látszott, hogy a három komoly alaknak nem sok kedve van beszélgetni.
Végre Komoróczi szólalt meg. – Adjatok ennem, czimbora, azután
lefekszem; egy hete már, hogy nem tudják szemeim, mi az álom; itt e
farkasveremben, remélem, kipihenhetem magamat.
Uderszki magas férfiú volt, inkább karcsú, mint testes: kora mintegy
harminczöt évre mutatott. Arcza egy volt a legkellemetlenebbek közől,
apró tűztelen kék szemekkel, lapos, nagyöblű orral, fényes pofákkal s
pittyedt ajkakkal, melyeket bozontos sárga bajúsz födött el, míg
négyszegű állán a veres szakáll igen apróra volt nyírva, a mi annak
szinte sertealakot adott.
– Az étel mindjárt érkezik, bajtárs! – felel Uderszki szárazon – nem sok
jó lesz, mert ezek a suhanczok az ebekkel étetik fel a javát; de a mi
telik.
Alig ejté ki szavait, midőn a teremnek közepe táján, az asztallal
szemben, a nehéz pokróczkárpit kétfelé vonult, s egy öreg szolga párolgó
tállal jött be, s azt az asztalra helyzé. A három ülő felkelt a
kerevetről s szótlan foglalt helyet az asztal mellett.
Angyal diák minden további kínálás nélkül a tálba nyúlt, mely halmozva
volt hússal s nemével a kásának vagy apróra reszelt tésztának, fénylő
zsírban úszva.
Később Komoróczi s Uderszki is az ételhez fogtak.
– Hm! – kiált föl egyszerre Uderszki, mintha egy rég odább font
gondolatnak most adna csak hangot. – Ki lehet az a vakmerő lovag, ki
Elemér név alatt annyi kárt tett már közöttünk?
– Egy nyomorúlt kalandor! – felel Komoróczi megvetőleg – pénz, hír s név
nélkül; ki hallatlanul kaparkodik mindezt megszerezni magának.
– Kegyednek, – mond Angyal diák, hamisan nevetve, míg a keményen főtt
húsnak zsírja csepegett ujjairól – mindig van egy-egy ily barátja. –
Mióta Zokolinak utat adtak a Mátyás udvarában, azóta e saskeselyű, e
titkos lovag a tizenkettedik századból, tüzé magát előnkbe. – Istenemre!
ha tollal férhetnék közelébe, nem ijednék meg tőle; de ez egy német
hősnek szelleme a mult századból – mint hallom, ki nevét sem tudja
aláirni.
– Tollam a kard! – mond Komoróczi – csak találjam valahol! én egyszer
láttam Sáros alatt, s azóta égek a rostélyt sisakján feltolni kardommal,
mert aligha ismerőmre nem találnék alatta.
– Hogyan? – mond Uderszki.
E pillanatban úgy tetszett a beszélőknek, mintha szokatlan zsinatot
hallanának, melynek hangjai a szelelő kéményeken áthatottak a terembe.
– Mi ez? – mond Angyal diák, kiejtvén a kést kezéből, míg szájából
roppant darab hús esett a tányérba.
– Zaj, nem egyéb! – felel Uderszki – a nép kurjong oda fönn; alkalmasint
bőre szabták az esti italt. Nos, kire gyanít kegyed ama kalandor
lovagban? – folytatá hidegen, Komoróczira tekintve.
– Tréfa! talán csalódom; – felel ez, a mindig növekvő zajra figyelmezve
– s lehet, hogy gyanításom nem igaz; mindenesetre remélem: mentől előbb
bizonyost szólhatok. – De micsoda zaj ez? – Fel! én bajt gyanítok; a
gonosz nép bizonyosan összeveszett az italon s egymást szabdalja, pedig
úgyis naponkint apad a védők száma e veszett zugolyban, hol penészt és
avat lehel a lég.
Míg Komoróczi beszélt, az egyik ajtó, szemben az asztalnál ülőkkel,
hirtelen megnyílt, s Dzwela lépett be, utána Sőtér Jánost vezették.
– Dzwela! – kiáltottak fel egyszerre a bennülők.
– Itt vagyok! – mond Dzwela – s vendéget hoztam közitekbe; oldjátok fel!
– hadd mozogjon a jámbor.
Sőtérnek azonnal feloldozták kezeit. A kopjás dühösen tekintett maga
körül, karjait nyújtóztatá, s megrázta magát.
– Ülj le! – szólt Dzwela – s ti – folytatá, az őt követő két rablóhoz
intézve szavait, s szemével intve Komoróczinak, – tartsátok szemmel.
Ezzel egy széket vont elő, s kínálás nélkül helyet foglalt az asztal
mellett. – Ha engeditek, – mond Sőtérre tekintve – ezen éhes ficzkót is
megkinálnám; akarsz-e enni pajtás?
Sőtér mogorván hallgatott.
– Iszol? – folytatá Dzwela, fölemelve a korsót s odanyújtván a
fogolynak.
Sőtér haragosan rántotta ki a korsót kezéből, s hosszasan ivott belőle.
– Egészségedre! – kiált fel Dzwela, mindig azon tréfával vegyült
egykedvüséggel, melylyel első megszólítása történt. – Halljátok, vezér
urak! én igéretemet megtartottam, s köztetek vagyok; veszteségem húsz
arany, melyet Hédervári igért, ha résre vezetem.
– Potomság! – vág közbe Komoróczi, egy erszényt vetve Dzwela elébe,
melyet az azonnal keblébe rejtett.
– Most beszélj! – szólt Uderszki.
Dzwela a Hédervári táborának minőségét, seregeinek mennyiségét, szóval
mindent elmondott, a mit a rablóknak tudni üdvös volt. Szavait így
rekeszté be: – Ha Elemér nem volna a sereg közt, azt mondanám: együnk,
igyunk, aludjunk! – de így, férfiak! résen kell lennünk: mert ez nem az
ajtót keresi, hanem az ablakon mász a házba.
A két vezér nevetett.
– Tudod-e, – mond Sőtér mérgesen, Dzwelához szólva, – hogy Kanász Ferke
elugrott, s hírt vihet?