Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 09

által ürittetnek ki a zsebek. Az isan mindig komorabb kedélyü látogatás
alkalmával mint rendesen, és a mint szent szeme már a vendég külsejéről
fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, ép azon mérték szerént
szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek
engemet, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és
egyet, a melyen szivemből hosszasan nevettem, soha sem fogok elfeledni.
Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés
pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál
vonakodott. Ekkor jelenkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen;
bebocsáttatott, ő szentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a
hokuspokust; a turkomán ugy ült ott mint egy ártatlan bárány, és miután
hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyult, a melyből egy nehány
darabot, a nélkül hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az oldó kezeibe
tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölé meg ujjai között az
ajándékot, s valóban meg voltam lepetve a mint nekem intett és a
pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, a nélkül hogy csak meg is nézte
volna, átadá.
Az mégis nagylelküség, fogják mondani némelyek. Igen, én is ugy
gondolkoztam egészen addig, mig a bazárba mentem, hol egy kenyérárus a
pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; a többieket
előmutattam, s mindeniket is rosznak és értéktelennek találta. Az ép oly
ravasz, mint babonás nomád a nem valódi árut hasonló pénzzel fizette, és
miután ő szentsége az érczet már fogásáról megismerte, engem tettek vele
szerencséssé és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott.
Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok
konyha és theaeszközeiket is magokkal szokták vinni. Mások az ily
összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. A mily kevéssé
szeretik az út közelében telepedni le, épen annyira igyekeznek hogy a
bódéban lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy
minden elmenőt, bárminő állásu és koru is legyen az, különbség nélkül,
az evéshez és iváshoz meghivnak, azért jogosan tartanak attól, hogy a
szokásos köszönés „khos!“ (jó) helyett sok résztvevőt találnának.
Valakit meg nem hivni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes
vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólitást. A legnagyobb és
mégis csak látszó vendégszeretet ezen szabályai mindkét félre nyomasztók
és kellemetlenek, és a meghivó megütközött, sőt mondhatnám zavart
arczvonásai előttem mindég furcsán tüntek fel. Általában ezen egyes
körök tekintete igen szomoru vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek
szűkében a nyers élczeknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott,
a hol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiában való, ott
nem lehet és soha sem is fog valódi élet lenni.
Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még legtöbbet tud felmutatni
abból, mi egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magos fáktól elég
jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna foly; ennek partjain
pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészint a számos medreszé-k
növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, ugy itt is
nélkülözhetetlen a theaedény, de mint egyedüli nevezetessége ezen
helyiségnek érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak
tartani.
Ezen erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok
hatalmas összeütése, de főleg a kisérlet, hogy ellenöket
visszataszitsák, oly látványt nyujtanak, mely a bokharait valamint
minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. A mi a bikaviadal
Spanyolországban, a mi a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok
küzdése. A kosokat erre betanitják s valóban feltünő, hogy ezen állatok
némelyike miként áll ki száz lökést is. A közönség fogadásokat tesz, a
mint ezek a szinkörben megjelennek, t. i. a felett, hogy egyik vagy
másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen
gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harcz, a
mi a koponya szétzuzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem
annyira Tatárország közepében, mint nálunk Európában, hol ilynemű
játékok még vannak, és a melyekben némely művelt nyugati országok még
időtöltést találnak.
A bokharai fővárosi élet külső szinezetét a következő rövid vázlatban
kisértem meg ecsetelni. Reggel, – gondolom még nap feljötte előtt,
minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget, –
lehet egyes egyéneket találni, kik félig álmosan, félig megmosdva, félig
felöltözve a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés
nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. Ezen vakbuzgók
gyors lépéseikkel felköltik a részint utczazúgokban, részint
trágyadombokon alvó kutyákat. Ezen elsoványodott mocskos kutyák, melyek
mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi kinézésök van,
beszélő bizonyságai a képmutató bokharaiak fösvénységének. A kutyákkal
egyszerre ébrednek fel a tatárfőváros pariái, kik semmivel sincsenek
jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, kik a
gyógyithatatlan fehér rühvel eltelve, az utczaszegleteken nyomorult
sátrak alatt laknak. Persiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól
és faluktól, a főutakon, itt pedig az egésségügyi szabályok hiánya miatt
a város közepén tűrik őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb a mi csak
földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még
sokáig élnek. Mig az anya átokban nemzett gyermekét egyes rongyokkal
betakarja, az atya többnyire elrutitott sarjadékaival az út mellé ül,
hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen. Alamizsnát, hogy egy oly életet
éldelgessen!
Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágitotta, a
város is minden részeiben lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan
térnek haza a mecsetből, és már lehet találni a minden kapun benyomuló
szamár-csordákat is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy
tejfazekakkal és tejfölesedényekkel megterhelve a legvegyesebb
zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utczákon. A hajcsárok rikoltásai
közé vegyülnek a vásárlók és eladók alkudozásai és a szamarak erős
„iá“-jai (miért ezen állatok Bokharában mindenfelé hiresek). Első
tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű
tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként
tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit sem döntenek fel.
A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden
sértetlenül eljut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egyórával már
sirsaj (tejes thea) csészéje mellett ül a bokharai, a mely italt a
fekete dohányhulladékforma téglatheából főzik s tejjel, tejföllel vagy
megsózott juhzsiradékkal dúsan megfűszerezik. A tatárok ezen kedvencz
italát, melybe egy csomó kenyeret apritanak, inkább levesnek lehetne
nevezni s mindamellett is, hogy izét oly jónak mutatták fel nekem, mégis
csak alig tudtam megszokni.
A thea után megkezdik a napi munkát s az utczákon bizonyos élénkséget
lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez
a zsibkereskedők portékája, kik áruikat minden estve összecsomagolják s
haza viszik. Itt egy nagy sor üres két pupú tevét vezetnek a
karavánseraj-ba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva minden irányba
szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, melyet
a vámszedők és társaik kémlő szemekkel kisérnek, mert a hosszu csomagok
hitetlen kezek által előállitott becses termékeket tartalmaznak,
melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és
vallás-különbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az
ujdonsült áruczikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt is
elárusitották, és az ily perczekben afghanok, persák, tadsik és hinduk
sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párisban,
Bécsben, majnai Frankfurtban stb. Csak a kirgiz, ez a pusztáról
megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindenik között. Ő egészen meg
van zavarodva és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok
szinét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a
legmulatságosabbnak tünt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi
minőségében, miként gunyolta ezen nomádokat, és az ő finom szokásai és
műveltsége által miként akarta megszégyeniteni a puszták fia
darabosságát.
Mialatt a bazárélet lármájával, zajával, kiabálásával, alkudozásával,
kalapácsolásával, veszekedésével és kopogtatásával teljes folyamatban
van, az alatt a tudnivágyó ifjuság a számos medresze-t (collegium)
rajongja körül, hogy a haszontalan tudományokban nagyobb ostobaságot és
aljasabb képmutatást tanuljon. Legérdekesebbek a gyermekiskolák, melyek
a bazár közepén, gyakran 10–15 kovácsműhely közvetlen szomszédságában
vannak fölállitva. Ezen nyilvános tanodák valóban komikus látványt
nyujtanak, midőn bennök egy mollah, több gyermeksortól környezve, ezen
pokoli zajban olvasni tanit. Hogy ott, hol erőteljes karok kezelik a
kalapácsokat, egyetlen egy hang sem hallható, könnyen lehet gondolni.
Tanitó és tanitványok oly vörösek lesznek a kiabálástól, mint a
kakaspulykák, és mégis csak a szájak vad felnyitása és az ezek
kidagadása bizonyitják, hogy ők tanulnak[16].
A déli órákban (csak a nyár folyama alattiakat értem, mert a téli
időszakról nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az
utczákon és a bazárban. A viztartóedények és csatornák partjain a szent
mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Mig az egyik izzadt és mocsokba
fullt lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra
használja, a harmadik pedig épen szomját enyhiti azzal. A viz, a mely
több mint 120 pintből áll, az iszlam rendelete szerént vak, az az piszok
és szenny elenyésznek abban s az igazhivőknek azon kiváltsága van, hogy
minden mocskot ugy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után
minden ujra éled; másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és
tartósságra nézve meg sem közeliti az elsőt. A muzulmán lakóság korán
megszünik munkálkodni; és csak a zsidók és hinduk foglalkoznak
hosszasabban; az elsők, kik itt nagyobb részint selyemfestők, félénken
és remegve mozognak az utczákon, megrettentve a hosszu és nehéz
szolgaság által; az utolsók folytonosan futnak ide s tova, mintha
őrültek volnának, és bátor magokviselete azt bizonyitja, hogy hazájok
nincs távol s nem régen volt, midőn nekik is meg volt saját kormányuk.
De ki ismeri Izrael szerencsétlen gyermekeinek hazáját? Ki emlékezik még
arra az időre, midőn ők is uralkodó nemzet valának?
Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khanká-ba (klastrom)
megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a
Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, a melyet a nap ezen
óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti
bölcsészet ezen remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok
felemelőt tartalmaz, a versezet, irály és hasonlatok valóban elragadó
szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek azon helyzetben, hogy ezt
megérthessék, és lelkesültségök mindig csak szinlelt. Ily körben gyakran
volt oldalam mellett egy férfi, ki enthusiasmusában mélyen felsóhajtott
és orditott, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva és a mint később
jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb
fösvény, a kinek több háza van és mégis egy fillérért bukfenczet hányna.
Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomitsa,
de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki
tudja, hogy szomszédjának sohaja és fölkiáltása hamis, de mégis
vetekednek a lelkesültség nyilvánitásában.
Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugoti
homok-pusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hüvös
idővel eltünnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna
vagy a viztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba,
hogy bevárják az esti imára való ezánt, miután valóságos csend áll be,
mert azonnal mindenki a hatalmas pilaf tál körül ül s miután a gyomrot
ezen nehéz és kövér étellel megtömték, elmulik a sétára menés kedve.
Naplemente után két órával minden utcza kihaltnak látszik. A sötét éjben
csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éji őrök) nehéz léptei
visszhangoznak, kik a legszigorubb rendőrséget kezelik a tolvajok és
szerelmi kalandosok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha
háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái
mindenkinek alvást parancsoltak.
Azt, a mi a bokharainak ezen városi életben annyira tetszik s a mi őt
oly elfogúlttá teszi fővárosa előnyei felett, könnyü kitalálni. Nem
egyéb, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés
fényűzés van és a melyben a külső formaságok csak kevéssé teszik
észrevehetővé az osztályok közötti külömbséget. Az egyenlő szegénységbe
való ezen belenyugvás, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülömbség
hiánya, Bokharát sok ázsiai szemében igen kedvencz helylyé varázsolja.
Teheránban egy persával találkoztam, a ki 15 évig rabszolga volt
Bokharában, és mégis siita hazájában, rokonai között a tatár főváros
után sohajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a persa székhelynek
európai fényűzési czikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekiesen örült
annak; de később mégis látta azt, hogy a gazdagok minő vásárlásokat
tesznek, és hogy őt szegényes kinézésü gyapotruhájában itt mindenki
miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha azon helyre vágyott vissza, a
hol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szemében egyetlen
töviset, szivében egyetlen fájdalmat sem érzett.


XII. Bokhara, az Iszlam támasza.
Motto:
„Bokhara mirevi divanei,
Laiki zend’sire zindan khanei.“
„Bolond vagy, ha Bokharába mégy,
Méltó, hogy lánczra fűzve légy.
_Mesznevi_.
Hogy Bokhara magát az Iszlam főoszlopának s a még fennálló mohamedán tan
legtisztább kútfejének tartja, általunk épen ugy, mint Közép-Ázsia más
beutazóitól is, már emlitve volt. De a turkesztáni főváros emez előnyeit
nem csak magok a bokharaiak, hanem egyszersmind a többi más vidékek és
országok iszlamhivői és mindnyájan elismerik és magasztalják. A
közép-ázsiai zarándokot vándorlása alatt Kis-Ázsiában, Arabiában és
Egyiptomban feltünő tisztelettel és megkülönböztetéssel fogadják, benne
mindig az iszlam erényesség remekét látják, és ha a nyugoti mohamedán s
különösen az ozmanli, kit az ujitások, melyeket honában a mi
polgárosultságunk hozott létre, mélyen megsértettek, szemeit a proféta
hamisitatlanul maradott tanán akarja legeltetni – olyankor kiváló
kegyelettel tekint a távol Keletről érkezett hit- és törzsrokonra;
felsóhajt s e felkiáltással: „Ha Bokhara Serif!“ (Oh te nemes Bokhara!)
véghetetlen sokat mondott.
Ama külömbség, mely Ázsia keletének és nyugotának mohamedánizmusa között
fennáll, valóban nevezetes jelenség s megérdemli, hogy közelebbről
vegyük szemügyre. Ha Bokharában a Mollahktól azt kérdezém, honnan van
az, hogy ők jobb mohamedánok, mint a mekkai és medinai emberek, hol
Mohamed élt és működött, azt felelték nekem, hogy „a fáklya, mely
sugarait a távol messzeségbe lövelli, saját lábánál mindig sötétségben
marad“. Eszerint hát Mekka volna a fáklya lába, Bokhara pedig a távol
messzeség. Ez ugyan képletileg véve helyes, de az európai nem elégszik
meg az efféle hasonlatokkal s minthogy a tárgy valóban megérdemli,
kisértsük meg először a kérdéses külömbség lényegesebb pontjaival s
azután másodszor annak okaival közelebbről megismerkedni.
Ha azon részleteket, mikben az Iszlam mindkét ponton egymástól eltér,
meg akarjuk vitatni, főjellemvonásul azt hozhatnók fel, hogy a muzulmán
a távol Keleten vad, fanatikus makacssággal ragaszkodik a Koránnak és a
hagyományoknak minden pontjához, mint megtestesült keleti minden ujitást
rettegéssel és utálattal néz, egy szóval minden törekvése oda irányul,
hogy a vallást azon az állásponton tarthassa meg, melyen az a proféta és
első khalifák boldog korszakában (Vakti Szeadet) állott. De ez nem
eléggé világos; mert az Iszlam azon vidékeken oly stadiumba lépett,
melybe azt a Szunna némely tulzó magyarázói akarták ugyan helyezni, de a
melyben az a mi tudtunk valósága szerént soha sem létezett.
A fanatismus, a képmutatásnak és ájtatosságnak eme főoka, minden vallást
megbecstelenitve tartott addig, mig a társadalom a polgárosodás
gyermekkorában az igazi hit tiszta fényét nem láthatá. Minden nép és
minden ország mutathat fel abból valamit, de sehol sem lép az oly
szembeszökőleg előtérbe, sehol sem találkozunk avval oly utálatos
torzalakban, mint épen Keleten, hol a vallás, hogy a lelket művelhesse,
többnyire a testtel bajlódik, a hol, hogy erkölcsi befolyást
gyakorolhassanak, az emberek phisikai semmiségekkel foglalkoznak, és a
hol, amint előre is föltehetjük, a bensőt erősen elhanyagolva, az egész
világ csak a külszinre törekszik. Bokharában az az elv: „hogy az
embernek csak mutatnia kell valamit; hogy mit gondol, avval senki sem
törődik“, teljes érvénynyel bir. Lehet valaki a legnagyobb gonosztévő, a
legelvetemültebb ember, csak a vallás külső kötelességeit teljesitse s
kikerül mind ezen, mind a más világon minden büntetést.
E nézet legtalálóbb felvilágositására szolgál a tolvaj Abdurrahman (Duai
Duzd Abdurrahman) általánosan kedvelt imádsága, mely körülbelől 15–20
mondatból áll s története következőleg hangzik:
„Mikor még a proféta (Isten áldása rajta!)“, igy szól a történet,
„Medinában lakott, egy délután háza fedélzetére ment, hogy imáját
végezze. Áldott szemeivel körülnézett s egy városnegyedben egy temetési
menetet látott az utczákon átvonulni, melyet csak igen kevesen kisértek,
de a koporsó csodaszerű fénynyel, mintegy a rózsaszinü sugarak
tengerével, volt körülvéve. Mihelyt imáját bevégezte, arra a helyre
sietett, hozzá csatlakozott a halottas menethez és nagy csodálkozására
azt vette észre, hogy a fény soha sem vált el a koporsótól, sőt még
akkor se, mikor azt a sirba lebocsátották. A proféta alig tudott hova
lenni bámulatában; elment a megboldogult nejéhez s kérdezé tőle, hogy ki
volt a férje? „Ah!“ mondá ez sirva, „Isten legyen irgalmas hozzája, ő az
emberek javára halt meg, mert egész élte folytában utonálló és gyilkos
vala, több könyet facsart ki az özvegyek és árvák szemeiből, mint a
mennyi vizet megivott. Minden tette és működése csak szerencsétlenséget
okozott. Gyakran intettem őt, de mitsem használt. Mint bűnös élt és mint
bűnös halt meg.“ „Mit“, kiálta a proféta mindig növekedő csodálkozással,
„hát épen semmi jó tulajdonsága sem volt, nem mutatott-e megbánást, vagy
nem bűnhödött-e valamikor?“ „Oh nem!“ zokogott emez, „csak minden estve
gyalázatos napi munkája után ezt a nehány sort (és a kérdés alatt levő
imát előmutatá) szokta elolvasni s akkor elaludott, hogy másnap ujból
vétkezzék.“ A proféta megpillantá az imádságot, rögtön elismerte annak
csodálatos hatását s ugyanazon minőségben hagyta hátra az igazhivőknek
is.“
Az arról szóló tannak nincs szüksége magyarázgatásra s könnyen
elképzelhetjük, hogy hány középázsiai követi el a legirtózatosabb
tetteket a legjámborabb öntudatban, ha egyszer ilyen recipe à la
Tetzel-el elláthatta magát.
A mi pedig a külső formaságok ezen elvének kivitelénél leginkább
szembeötlő, az a tisztaság törvénye, melyet Közép-Ázsiában a
legszigorubb pontossággal szoktak megtartani, bárha, a mint tudva van,
ott a legundoritóbb tisztátlanságra találunk. A mohamedán törvény
szerint a test minden ürülés után tisztátalanná lesz és mosást igényel,
még pedig a viszonyok szerint vagy kicsit (Abdeszt), vagy nagyot
(Guszl). Ugyanazt kell a ruhák tekintetében is szem előtt tartani,
melyek a legparányibb cseppecske érintése miatt is tisztitás alá
veendők[17]. Csak az elsőt követik az egész Iszlamban szigoruan s ámbár
az utolsót se hagyják minden tekinteten kivül, mindazáltal Ázsia
nyugatán soha sem találtam olyan embereket, mint Bokharában, kik
meztelenül végzik imájokat, csupán abbeli féltökben, nehogy ruháik,
anélkül hogy a szem észrevehette volna, valami uton módon be találtatott
szennyeződni.
Nem elég nevetséges-é, ha egy vallás, miként ez az Iszlamnál történik,
füzeteket sőt egész könyveket ir tele a felől, hogy hivei a nagyobb vagy
kissebb ürülés után miként tisztitsák meg testöket? A törvény például
Isztindsah-t (eltakaritás), Isztinkah-t (megmosás) és Isztibra-t
(száritás) rendel, azaz hogy először is a hely megtisztitására egy kis
göröngyöt használjon az illető, azután legalább is egy kupa vizet s
végezetül pedig egy rőfnyi hosszu vászondarabot, hogy minden nyomot
gondosan eltakarithasson. Törökországban, Arábiában és Persiában csak
egyiket, névszerént az Isztinkah-t, Közép-Ázsiában pedig mind a hármat
használják, sőt hogy ájtatosságukat annál jobban bebizonyithassák, a
buzgó mohamedánok három, négy ilyen göröngyöt is hordanak turbánjokban,
melyeket ők egy külön erre a czélra tartott késsel földarabolva,
készletül tartogatnak. E parancs teljesitése gyakran egész nyilvánosan a
bazárban történik, mivel lelkiismeretes kegyességökkel sokan parádézni
akarnak, és soha sem fogom elfeledni azt az utálságot, midőn egykor egy
tanitót láttam, ki mindkét nemű növendékeinek a göröngy, vászon stb.
kezelésében tapasztalati oktatást adott. E tan szégyenletessége senkinek
sem tűnik fel, senki sem látja, hogy a phisikai tisztaság szélsőségeiből
az erkölcsi szenny tulságaiba sülyednek.
Azt a tulságos szigort, melylyel Bokharában a hárem-törvényt megtartják,
a nyugoti mohamedánoknál, de sőt a Vehabiták vakbuzgó felekezeténél is
hiába keresnők. E természetellenes törvény szükségképen egy
természetellenes bűnt idézett elő, mely bár a törököknél, araboknál és
persáknál is föltalálható, de aránylag véve szűkebb határok között, és
melyet, mint megvetésre méltó vétket, a Korán magyarázói épen ugy
kárhoztatnak, mint maga a közvélemény. Közép-Ázsiában, s névszerént
Bokharában és Khokandban, e gyalázatos vétek borzasztó arányban van
elterjedve s minthogy azt az ottani vallás védfalul tekinti a
háremtörvény áthágása ellenében és nem tartja bűnnek, ennélfogva az à la
Tiberius házasságok egész népszerűvé lettek; sőt az atyák a legkevesebb
lelkiismeretet sem csinálnak magoknak abból, ha fiaikat bizonyos évi
fizetés mellett egyik-másik barátjoknak vagy ismerősöknek átengedik.
Európai tollunk visszaborzad attól, hogy ezen undoritó vétket egész
terjedelmében vázolja; amit nyujthatunk, csak gyönge czélzatok, de
elégségesek annak kimutatására, hogy a tulságba vitt vallási buzgalom
milyen bűnörvénybe vihet.
Épen igy áll a dolog a szeszes italok eltiltásával is. A Korán nemcsak a
bortól, hanem mindenféle más részegitő italoktól is tartózkodást
parancsol, minthogy az eszmélet nélküli állapot az imádságnak vagy
valami egyéb jámbor kötelességnek elhanyagolását vonná maga után. Az
Iszlam nyugoti hivei mindazáltal e tilalom alatt a szó szoros értelmében
csak a bort (Sarab) értik és az Arak (pálinka) élvezetét, mely
Törökország és Persia művelt osztályai között épen oly általánosan
kedvelt, mint Oroszországban a vodki, már csekélyebb hibának tartják,
sőt némelyek hinni akarják, minthogy a Koránban ugy sincs határozottan
megnevezve, hogy annak élvezetét, vizzel vegyitve, nem is lehet különös
bűnül felróni. Bokharában pálinkát ugy mint bort csak felette ritkán
lehet kapni, sőt még a nem mohamedánoknak, mint pl. zsidóknak és
hinduknak sem szabad élni avval, csakis lopva, és az igazhivők szemeiben
még az is nagy vétek, ha csak a Sarab és Arak szókat valaki ajkain
kibocsátja. Nemde, itt azt kellene hinnünk, hogy mindenfelé a legnagyobb
józanság uralkodik? De milyen borzasztó az a pótszer, melyet a
képmutatás föltalált!
A közép-ázsiaiak a szeszes dolgokat folyó és szilárd testekre
osztályozzák és ugyanazon mértékben, melyben az elsőket megvetik,
ugyanazon mértékben tartják ártatlanoknak az utóbbiakat, melyek alatt a
narkotikumokat értik. Mik Konstantinápoly hires mákonyevői, kik ma már
majd mind kihaltak, de kiket még e század elején is a hirneves Direkalti
téren bámulhattak a járókelők; mik az egyes Hasisevők Egyptomban, mik a
nem veszélyes Terjákkedvelői Persiában, összehasonlitva Közép-Ázsia
_Bengija_ival? (Beng mérget jelent, melyet a Canabis indica-ból
nyernek.) Az elsőbben emlitett helyeken a mákony Bachus apó mellett nem
sok hivet tudott szerezni magának, de Turkesztánban, hol ez utóbbi
idegen, birodalma igen terjedelmes és borzasztók a pusztitások, miket
véghez visz. A bengeevők száma Bokharában és Khokandban különösen nagy s
nem tuloztam, ha azt mondom, hogy a tudós- és hivatalnokvilágnak, mely
az ottani értelmiséget képezi, három negyede e bűnnek áldozata. A
kormány teljes közönynyel nézi, miként követnek el százan, sőt ezeren,
öngyilkosságot, és senkinek sem jut eszébe, hogy azt betiltsa, de ha
csak egy csepp bor élvezetén rajta kapnának valakit, azt már azonnal
föltétlenül el kellene itélni.
Ezeket s más ilynemű balfogásokat csakis a létező törvények tulságos
pontosságu követésének lehet tulajdonitnunk s a világért sem ütközhetünk
meg azokon annyira, mint ama nézeteken, melyek a keleti
mohamedánizmusban a hagyományos tan eltérő magyarázata következtében
kaptak lábra és a nyugoti mohamedánizmusnál nem csak hogy nem
uralkodnak, de sőt némely ottani tudós már gyakran tévedéseknek is
kiáltá ki azokat. Ezek között legelső sorban mindjárt a rendiségre
vagyis vallásos társaságokra találunk, melyek Közép-Ázsiában szembetünő
módon el vannak terjedve s még pedig oly szigoru szabályok alatt, oly
bensőséggel, melyet a keletiek jellegének, s főképen a közép-ázsiaiaknak
alig ha tulajdonitottunk volna. Mig a nyugoti iszlam tartományokban az
Oveiszik, Kadriek, Dselalik, Rufaik, Bektasik stb. külömböző rendei,
melyek iránt az Ulemavilág minden időben ellenséges indulatu volt, csak
egyes, különösen fölhevült főket tudnak bűvkörükbe vonni, azalatt a
Nakisbendik és Makhdumaazamik Bokharában és Khokandban a népesség
tekintélyes tömegeit olvaszták be magokba, melyeket a rendi tisztek, kik
az ideiglenes főnökök, szoktak kinevezni, vezetni és kormányozni. Minden
községnek, ha még oly kicsi is, a törvényszerü mollahkon, reisz-eken
stb. kivül még egy vagy több Isane-ja (rendi pap) is van, s mindig
bámulnom kellett, mikor azt a vak engedelmességet és mély tiszteletet
láttam, melylyel a rendi testvérek ezek iránt viseltetnek. Hogy ezek a
nagy befolyásu Isan-ok a kormánynak gyakran utjában állanak, mondanunk
sem szükséges, de ez utóbbi soha se merte őket akadályozni semmi
részben, mert a rendi intézményt itt elválaszthatatlannak tartják az
Iszlamtól s bárha Mohamed határozottan kifejezte hogy: „La Ruhbanitun
fil Iszlam“ (az Iszlamban nincsenek barátok), mindazáltal a Khán, az ő
miniszterei s nagyon sok Ulema, kik egyébiránt az Isán-okat, mint
hatalmas vetélytársakat, szivökből gyűlölik, mégis gyakran hódolni
szoktak a közvéleménynek annyiban, hogy egyik vagy másik rend külső
jelvényeit fölveszik.
Nem kevésbbé meglepő a keleti mohamedánok eljárása a törvényes ügyekben,
melyeknél ők az Ürf-et, az az a biró saját belátása szerint hozott
itéletét ott, hol a Seriat (Korán-törvény) nem elégséges, valamint a
Kanunt is, a későbbi törvényhozóktól alkotott törvényeket, mint eretnek
ujitásokat, elvetik és csupán a Szeriatot, vagyis a Koránból kifolyó
törvénykönyvet tekintik csalhatatlan irányadónak. Hogy azon törvények,
melyeket Mohamed ezelőtt 1200 évvel az egyszerü arabok társadalmi
szükségleteire alkotott, minden földövnek és minden korszaknak nem
felelhettek meg, azon épen nincs mit csodálkoznunk. Törökországban és
Persiában a kijavitás szükséges voltát már régen belátták s jóllehet
hogy az Ulemák, akik e lépés által hatalmukat aláásni látták, vonakodtak
ellene, mindazáltal a kormány mindenütt igyekezett pótszerek által az
eredeti törvénykönyv hiányain segiteni. De Turkesztánban nem csak a
mollahk, hanem a kormány maga is – egy szóval az egész világ a
leghatalmasabban ellene van mindenféle nézetnek, melyek netalán tán a
kiegészitések iránt fölmerülnének. Szemeikben a Korán „finom, mintegy
hajszál, éles, mint egy kard s az élet mindennemű szükségének megfelel“,
s minden máskép vélekedővel feketelelkü hitetlen gyanánt bánnának el.
Pontosan a Korán rendeletei szerint esznek, isznak és ruházkodnak, az
adók és vámilletékek fölemelésekor, a hadi dolgokban és az idegen
hatalmakhoz való viszonyok tekintetében mindig a nevezett könyvet
tartják szem előtt uralkodó szabályul, és valamint a családi életben is