Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 08

figyelem, melylyel elbeszéléseimet és leirásaimat a távol Frengi földről
és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatá. Az eféle előadások
mindig az éji menetek alkalmával történtek, mikor mi a karavántól egy
kis távolságra magánosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. A mennyire
igazán jól esett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves
Nyugotról beszélhettem, épen oly nagy vala tatárom csodálkozása is,
midőn hallotta, hogy még vannak városok, melyek Bokharánál szebbek;
midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktóli félelem és a
szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen
meglepte őt azon biztositásom, hogy a Frengik, a kiket ő ugy ismert,
mint durva, kérlelhetlen emberevőket, a világért sem oly sziv- és
érzéketlenek és hogy ők sokkal jobbak, mint hirök Keleten. Ő ezt minden
más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az Efendi,
az ő tanitója és ura állitja s föltétlenül hitt nekem.
A fiatal tatár tudományszomja és ragaszkodása tetszett nekem s az én
hajlamomat is megnyeré számára. Mindig távol tartá magát a többi
közép-ázsiaiaktól, saját földieitől és annál szorosabban csatlakozott
hozzám. Minthogy csakhamar átláttam, hogy a fiatal emberből még valóban
lehet valami, nem sokára azt határozám el magamban, hogy a fiut nem
hagyom el többé, sőt ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor
történt, mikor még Heráttól meglehetős távol voltunk. E városban
ragaszkodásának és hűségének fényes tanubizonyságait adá. A mint tudva
van, ott kellett legtöbbet szenvednem. Az élelmi szerek teljes hiánya
nem ritkán érezteté velem az éhség kinait, és ha az előhaladott
évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az,
ki vékony rongyait velem becsületesen megosztá, hogy melegebb takarót és
nyugalmas álmot szerezhessen számomra. Hat heti tartózkodásunk alatt
Herátban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Persiában
biztos segélyt fogunk találni, utitársam bátorságát megerősitették. Az a
gondolat, hogy az eretnek siiták földén a jámbor szunnitának jól fog
menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és
zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartá – s ő is,
mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszan fővárosa felé.
Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ottan talált angol tiszt benső
barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt
kezdetben rejtély vala. Tudta, hogy Dolmage Frengi volt – mi mindent nem
gondolhatott ő bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő
adoptált szellemi főnökjét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott
egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az
angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran
fölvilágositá őt a felől, hogy ura egy átöltözött Frengi. E gondolat
elborzasztá őt. Haraggal és boszankodással hallá e gyanitgatásokat, de
sohasem intézett egyetlen egy kérdést se hozzám e tekintetben és régi
hite még most rendületlenül erős maradt.
További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetében a bosszuvágyó
siitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám
való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés
merészség vala tőlem, hogy ez emberrel egy hónapig egészen egyedül
utaztam s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott puszta
helyen – egyetlen gonosz gondolat, és könnyü dolog lett volna engem a
néptelen országuton megölni déli álom közben s lovaimmal, fegyvereimmel
és pénzemmel az északon elterülő pusztába a turkománokhoz futni. De e
gyanu mindig távol maradott tőlem. Egész bizalommal adtam át neki
puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetém magamat.
Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt
ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szivét s nem mondhatnám, hogy e
tekintetben valaha csalódtam volna.
Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltünt neki,
de mégis azt mondá: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a
Frengikkel tartasz, mert ezek a persák, bárha a Koránban és Mohamedben
hisznek, istenemre százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!“ Itt,
mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt,
hogy ezek a Frengik külsőleg is belsőleg is mind olyan kedves emberek;
de csak negynehezen közeledett hozzájok s órahosszáig is eltartó
bámulata elég világosan mutatá, hogy nála, daczára annak, hogy a
meggyökerezett előitélet egy része eltünt, még mindig meg vala a félénk
tartózkodásnak egy bizonyos mértéke.
Utazásunk utolsó napjaiban a persa főváros felé vidám kedélyem gyakran
dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvencz dallamokat
kezdettem elébb fütyölni, később énekelni. A fütyölés Keleten nincs
szokásban s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazáltal a szép
melodiák a Troubadourból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki.
Egész naivul kérdé: „Valjon Mekkában a Koránt ezen dallamok kiséretében
éneklik?“ s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.
Hogy az ahuani postaházban mi történt, az olvasó előtt nem
ismeretlen[15]. Először hallott európai nevemen szólittatni. E név
szivének leggyöngédebb izmait is megrendité. Kétségen kivül sokáig
küzdött magával, mig végre elhatározá, hogy megkérdezzen. Mondám, hogy
majd Teheránban fogok felelni, mi őt egyelőre megnyugtatá. Teheránban
régi barátaimhoz szállottam a török követségnél. A fiatal Efendik, a kik
a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták,
öltözetöket s modoraikat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb
szinezetét viselék magokon, mint én magam is. Ez és Nyugoton élő
szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágositásom
egy kissé apasztá gyanuját s lassanként megmutatá neki azt a nagy
örvényt, mely Stambul és Bokhara között tátong. Hallá az oszmánlik
folytonos törekvését, hogy a Nyugottal s ha lehetséges, annak
műveltségével azonosúlhassanak s nem tudta megállani, hogy e példát ne
kövesse maga is. Ehez járult még az is, hogy ama nehány Frengitől, kiket
eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és igy
gyűlölete és előitéletei is napról napra tünedeztek. Teheránban
földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről
megismerkedett s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel
beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (már mint én) az egyedüli
magyarok Persiában. Ezen fölül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélé
a philologizáló szabó, a mi a tatárnak nagyon feltünt, anélkül azonban,
hogy őt különösen nyugtalanitaná, mert a hosszasabb együttlétel és régi
barátság mindennel kibékitették őt. És mivel nálam több szeretetre
talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi
külömbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járdalt elé s hátra
Teheránban, a persák szokásaival és nyelvével megismerkedett s nagyon
örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a tovább utazásra
Konstantinápoly felé ujra felnyergeltük.
Eddigelé még mindig ugy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog
elkisérni s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar
észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett és hogy mást
forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség
Teheránban és a többi követségekkel való gyakori érintkezés a nyugoti
élet némely oldalait már kellemes szinben tünteték fel előtte s
fölébreszték benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot
társaságomban meglátogathassa. Hogy azon előbbi vágya, miszerint
homlokát a szent próféta sirjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe
szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges józan esze csakhamar átlátta a
vallásos humbugot, s minthogy természeténél fogva sajátságos hajlama
volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos
Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt (Európa)
látogassa meg.
Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre, Konstantinápolynál
partra tevém s miután pénzzel eléggé elláttam őt, elakartam tőle
búcsuzni. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könycsepp
rezgett s daczára a büszke minaretek látásának, daczára az igazhivők
tömegének, mely őt körülhullámzá, mintegy kényszerité őt valami, hogy
reszkető hangon és zokogva igy szóljon: „Efendi, ne hagyj itt engem
egyedül. Te Turkesztánból engem ide ebbe az idegen országba hoztál, én
itt senkit sem ismerek, csak téged; szivesen követlek, bár hová mégy
is!“ – „Mit, hát Frengisztánba is eljösz velem?“ kérdezém tőle; „onnan
igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők s nincs muzulmán
konyha; hogy fogsz megélni ott?“ Meg volt ütközve, egy nehány perczig,
hallgatott s azután igy szóllott: „Oh a Frengik olyan jó és barátságos
emberek, nagyon szeretném hazájokat látni s azután Sztambulba
visszatérni!“ Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértém, a Boszporusz
partjain ujra összepakoltam őt s három nap mulva már egy dunai gőzösön
volt, csupa európaiaktól környezve s a közeli magyar főváros felé
utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merűlve találtam; még
nem mert európai ételhez nyulni, környezetére mindig félelemmel
tekintett, de lassanként mégis hozzá szokott mindenhez, és – nehány
nappal azután Pest utczáin sétálgatott bokharai öltözetében. Az első
napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden
varázsszerünek tünt fel előtte. Mindent megbámult, a mit csak látott; az
utczai járda koczkára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas
épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa
kérdéseket, milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a
puszták ezen gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az
utczákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt.
Legjobban pedig a nők lánczolták le figyelmét s nem tudá elképzelni,
hogy a Frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik
nőiket oly esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.
Nappal gyakran láttam őt a távirdasodronyoknál órákig leskelődni;
hallani akarta a hangokat, melyek azokon végig futnak. Éjjel a
gázlámpákat bámulá s kiváncsian tapogatódzott körül, hogy valjon
csakugyan a vas ég-e? A vendéglőben a fényüzés és pompa tulságosnak
tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetök után itélte meg,
mindenkit nagy urnak tartott s gyakran mondá: „Óh ez az igazi boldog
ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!“ A fürkésző
tekintetekhez is hozzá szokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kisérték.
Egykori félelme a Frengiktől, egészen eltünt, mindenkinek barátságos
arczot mutatott s gyakran bocsájtkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is,
ki elébe akadt. Ami legsajátságosabb, egészen elfeledé, hogy itt őt
senki se érti s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a
megszóllitottak bámuló arcza által zavarba jött volna.
Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam
egyelőre Magyarhonban hagyni őt. Szilády Áron és Budenz József, tudós
barátaim vendégszeretőleg magukhoz vevék őt s mikor egy év mulva
Angliából visszatértem, nem kevésbbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat
magyar öltözetben, a turbán helyett gondosan fodoritott hajfürtökkel,
furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal viszontláttam. Nagyon
rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és
szivesen látták s mikor legelőször láttam őt keztyűsen és felcziczomázva
egy nővel szembe szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam
visszafojtani. Ki ez előtt két évvel még egy Medressze Mollahja volt, ma
már fél dandyvá nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy
keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az irást is elsajátitotta,
barátaim jóakaratból nemsokára állomást is szereztek számára. A magyar
akadémia könyvtárában alkalmazták s maig is ez állomásban van.
Ha uj életmódja felől kérdezem őt s a keleti és nyugoti élet között levő
külömbségről beszélek vele, ugy találom, hogy multja álomként lebeg
lelke előtt, oly álomként, melyre szivesen visszaemlékszik a távolból,
de a melyet mostani helyzetével épen nem cserélne föl. A honvágy nem
ritkán bántja őt. A mi nyugoti műveltségünket következő okok miatt
szereti: Először különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a
társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya.
Közép-Ázsiában az országuton az embernek puszta élete sem biztos a
rablók elől s a városban örökös veszély fenyeget a hatóságok barbar
rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztitó
polgárháboruk még csak most tünnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer
meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés,
verekedés és vérontás történnék, a mi pedig hazájában gyakran megesik.
Másodszor az európai kényelem az, mely neki jól esik és őt ha nem is
sokára, de a jelenben még lelánczolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerü
polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A
tisztaság ruhában ugy mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az
emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide
vonzzák anélkül hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor
különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti
külömbségek alig érezhetők, mik azok a távol Keleten hatalmas
válaszfalakat képeznek. Nálok otthon már az a gondolat is, hogy valaki a
Frengik földéhez közeledik, bizonyos halál volna, s ime most ő ezen
ország kellői közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, de sőt
mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadják őt.
Ami iszlam érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései
világositák fel őt. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a
Nyugothoz, a mohamedán fanatismus annál inkább apadott s minthogy
ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb
jött, csakhamar gyanitnia kellett, hogy az Iszlam, legalább is az az
Iszlam, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és azon finomabb
életmódnak, melyet ő Európában talált, határozott ellensége. Gyűlöletet
vagy rosszalást az arab proféta tanait illetőleg még ugyan nem
nyilvánitott, de okoskodásai és szemlélődései eléggé elárulják, hogy
belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy külömbség
okát Kelet és Nyugot között feltétlenül a keresztyénségnek akarná
tulajdonitani, következtetéseiben már mégis annyira ment, hogy most már
a mi nyugoti műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed
tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánitá nekem, hogy
melyiknek adja az elsőséget s bizonyára sokáig fog tartani, mig egy
olyan gondolatot nyiltan ki mer mondani. Mindazáltal czélzatai és
szakadozott észrevételei azt bizonyitják, hogy ő ezen kérdésekkel sokat
foglalkozik s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.
És igy történik ez minden muzulmánnal, ha egyszer nyugoti
czivilizátiónkkal megismerkedett, legyen bár tatár, arab, persa vagy
török. Teljes átlépés a régi műveltségből az ujhoz csak ritkán történik.
Azon felette fontos kérdés, hogy valyon a keleti vagy nyugoti
polgárosultság, valjon Krisztus vagy Mohamed tana jobb-é? Ázsia népeinél
még sokáig megfejtetlenül fog maradni; mondhatnók egészen addig, mig a
nap sugarai nálunk mérsékelt, amazoknál pedig égető hőséget okoznak;
addig, mig a Kelet és Nyugot között a külső elválasztás fenn fog állani.
Ha Krisztus tanait a keletieknek tetszetősebbekké tudnák vagy akarnák
tenni, ha a megtestesülésről, szent háromságról stb. szólló tételeket
félre lehetne tolni és az ilyen módon megváltoztatott tant a Korán
helyébe lehetne tenni, ezáltal kinálkoznék némi eshetőség arra, hogy egy
csekély, habár nagyon csekély lépést is tehessünk előre; egy csekélyt,
mondám, mert a keresztyénség, bárha keleti föld terméke, mégis rég olyan
növénynek mutatta be magát, mely csakis nyugoton tenyészhetik. És ki
akarná ignorálni azt, hogy a Koránt és a Védákat keleti szellem találta
ki, az tartotta fenn és az dicsőitette azokat oly nagyon, mint semmi
mást még soha? Kiszorittatásuk uj, hasonnemű termékek teremtését vonná
maga után; sőt hajlandó vagyok azt állitani, hogy a keleti földön a
Krisztus tana maga is kevés idő mulva a Korán vagy Védák egy nemévé
változna át, s kellene is átváltoznia, hogy a keletiek azt valóságos
tulajdonuknak érezhessék. Igaz, hogy a nestorianusok, örmények s a
keleti egyház más hivei is mindnyájan keresztyének; de a mily nagy a
külömbség köztök és európai hitfeleik között, épen oly kevéssé
külömböznek gondolkozásmódjokban, nézeteik- és érzelmeikben máshitü
földieiktől Keleten.


XI. Fővárosi élet Bokharában.
„Hadzsi, te ugy is sok országot láttál már; mond csak, van-e a világon
még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?“ Ez
vala a kérdés, melylyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak
nekem azok is, kik már többször meglátogatták Indiát, Persiát és
Törökországot. Hogy mit felelhettem ily esetekben, könnyü átlátni. Az
ily kényes természetü kérdések ép annyira zavarba ejtik az utazót
Párisban, Londonban és Pétervárt, mint Konstantinápolyban, Teheránban és
Bokharában. Hiuságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más
tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok épen
ugy mint egyesek mindig törekesznek bizonyos tulajdonságokat kiemelni,
melyekben felülmulhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy
összehasonlitó átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak
világpolgárok tesznek összehasonlitó átnézeteket és az ember mint városi
Ázsia belsejében is épen az, a mi nálunk Európában.
Bokhara, a tatár műveltség ezen középpontja, kétség kivül sok olyannal
bir, mi egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, ki hetekig
tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásokban,
öltözékekben és életmódban űznek, összehasonlitva Nyugot-Ázsia
városaival, alig méltó emlitésre; mégis van abban valami sajátságos, s
legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a
bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.
Az agyagból és fából épitett házaknak görbe és meszeletlen falaikkal még
komorabb kinézése van, mint más mohamedán városok lakainak. Ha az
alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba
jutott. Minden oldalon magas védfalak vannak emelve, nem annyira a
tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen.
Bokharában, a leggyalázatosabb bűnfészekben, melyet Keleten ismerek, már
a távolból vetett pillantást is megbecstelenitőnek tartják. Az egyes
szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb
rész a háremet foglalja magában, melyet itt Enderun-nak (belső hely)
neveznek; továbbá a kisebb vendégszobát és elfogadó termet; ez utolsót,
a ház legtágasabb részét, leginkább felékesitik; mint minden szobának,
ugy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat
téglákkal és kövekkel van kirakva és csakis köröskörül a falak hosszában
van szőnyegekkel ellátva. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögü kő
van felállitva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen
végezni, ez oly szokás, mi egyetlen mohamed országban sincs meg. A
falakon nincs valami különös diszitmény, csak is arra vannak
virágedények és különös arabeszkek festve, mely Mekka felé van fordulva.
Az ablakok egyszerü nyilásokból állanak, kétfelé nyiló fatáblákkal;
üveget sehol sem lehet találni s még annyi fáradságot is kevesen vesznek
maguknak, hogy zsirba mártott papirt használjanak. A butordarabokat,
melyek egész Keleten ritkák még, itt nevökről is alig ismerik; s nem is
igen csodálkozhatunk azon, mert gyakran magam is Európában megfordult
keletieket igy hallottam beszélni: „Nem esztelen-e a Frengiknek az a
szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és
egyéb eszközökkel ugy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, hova
kényelmesen leülhessenek (t. i. a földre)?“
A fényüzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének;
posztót igen ritkán lehet találni, és azt a khán csakis mint különös
ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségü aladsát
(gyapot kelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le
a dervisig, télben és nyárban. Bárha a bokharai felső ruha alakja mindig
hasonlitott egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában
és szegélyzetében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a
mi divatrendszerünknek, s melyre épen oly szigoruan ügyelnek Bokharában,
mint Párisban. Egy dandy Bokharában igen ügyes, hogy turbánja a szokott
divat szerént legyen ránczolva, minthogy ez jó izléséről tanuskodik.
Különös gondot fordit shawljára, melyet alsó ruhája csipőjéhez van
szoritva, ugyszintén kosbag-jára, mely erről lecsüng; ez utóbbi egy több
ágból álló bőrdarab, melyen egy vagy két kés hüvelyével együtt, egy kis
theazacskó, egy miszvak (fogtisztitó) és egy bőrzacskó a rézpénz számára
stb. függnek. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes
tárgyak minősége és becse után itélik meg az ember állását, jellemét és
neveltetését.
A ki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10
és 12 óra között álljon meg azon utczán, mely Deri Rigisztántól a
Meszdsidi kelanhoz (nagy mecset) visz. Ekkor szokott az Emir nagyjai
kiséretében, teljes diszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki
legjobb ruháit ölti magára s lovát, mely itt a fogatokat helyettesiti, a
legfényesebben disziti fel. A bő, kemény és kirivó szinű
atresz-(selyem)-ruhák feltünő ellentétben állanak a sarkantyus hosszu
csizmákkal. Igen komikus azon vánszorgó, jobbra és balra himbáló járás,
melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azon ingadozó és csoszogó járást
(reftari khiraman), melyet Kelet költői oly bájteljesnek találnak s
melyet a szellőtől megmozgatott Cyprus hajlongásaihoz hasonlitanak,
Persiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk európaiak előtt
egy ily divat embere ugy tűnik fel, mint egy hizott lúd, mely biczegve
megy haza a mezőről; még sem kellett volna nevetségessé tennem, mert a
mi feszes és gyors mozgásunk épen annyira visszatetszik a keletinek, s
udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azon hasonlatot, melyet ők
velünk szemben használnak.
Nem kevésbé feltünő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a
nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, hol az iszlam keleti
műveltség ős bélyegét leghivebben megtartotta, a nőknek, a keleti
törvényhozás ezen martyrjainak, legrosszabb dolguk van.
Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat
változtatott és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék
kiegészitő részének, mint valamely bilincsnek. Persiában még eléggé el
van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó szinü csaksurt (nadrág és
harisnya egy darabban) viselnek, és a rubend (vászonfedő, melyen a
szemek számára hálózat van) aranyos boglárokkal van ékitve. Bokharában
még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a
nőknek semmijök sincs, mit éknek és diszitménynek lehet nevezni. Az
utczán egy sötétkék hosszu kabáttal tekerik körül fejöket, annak üres
ujjai hátra vannak akasztva, ugy hogy kissé hátulról tekintve Bokhara
szépeit, az ember hajlandó vándorló ruhatartóknak tartani. Az ábrázatot
s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy oly
szövet, melyet nálunk Európában még szitának is igen rosznak tartanának,
és ennek az arczczal és orrali érintkezése bizonyára nem lehet kellemes.
A lábbeli idomtalan nehéz csizmákból áll, melyekben a szegény női
lábacskák egy csomó kapcza között rejtőznek.
Egy ilynemű öltözék nem nagyon csábitó és még ebben sem szabad igen
gyakran az utczára menniök. Előkelő és jóhirű nőknek soha sem szabad a
bazárt és nyilvános helyeket meglátogatni; a bevásárlásokat a férfiak
teszik, s ha rendkivüli látogatások ki is csalják őket, ugy illik, hogy
mint szegények és öregek tünjenek fel. Azt kivánni, hogy egy 18 vagy 20
éves ifju nő, pezsgő életerővel, elfedve, egy botra támaszkodva járjon,
s csak azért, hogy öreges kinézésével bizonyos tekinteteket kikerüljön,
ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ily
téves fogalmakat az egész Keleten többé vagy kevésbé mindenütt
találhatunk, mégis sehol sincsenek oly lázitó példái a keleti
szélsőségnek, mint Bokharában, az ó-iszlami műveltség ezen székhelyén.
Konstantinápolyban s ugy mint Törökország más városaiban is vannak
bizonyos Szeir-jeri-k (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve,
de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban,
Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcziczomázott nők pompás
lovaikon a város környékében fekvő búcsuhelyeket meglátogatják. A szent
sirja rendez-vous helylyé lesz és imák helyett gyakran mondanak
egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mind ezeknek még árnyékát
sem lehet észrevenni. Soha sem láttam együtt egy férfit és egy nőt
nyilvános utczán, az emberek kikerülik saját házastársukat (mi talán
nálunk Európában sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek
egy nőt a nyilvános helyeken, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta
tanusitanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emir nejei valahol
megjelennek, a férfiak mindenikének gyorsan kell onnan távozni.
Hogy és minő társaságos élet lehet oly viszonyok között, mindenki
könnyen elgondolhatja. A hol annyira el van különitve a két nem
egymástól, ott a társadalom soha sem mutathat örvendetes látványt;
minden mesterkélt, minden tettetett, minden elnyomott azon
természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként levén
fölállitva, szigoruan meg kell tartani.
Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a theabódékat kell
fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a
középázsiai általában, ha nincs valami különös sürgős teendője,
bizonyára nem tud elmenni két vagy három theabódé mellett egymásután.
Mint már mondottuk, mindenki magával hordja theazacskóját, melyből,
midőn belép, egy bizonyos adagot a hely tulajdonosának átnyujt, kinek
főkeresete inkább a meleg viz, mint a thea eladásában áll. Nappal s
főleg nyilvános helyeken csak könnyü, czukornélküli theát isznak, egy
vagy két _gulcsé_ kiséretében; ez juhzsirből és lisztből készült
pogácsa, melynek előállitásában Bokhara kitűnik. Minthogy a thea
megfúvását, bár minő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek,
sőt véteknek tartják, a középázsiai addig himbálgatja a csészében
kedvencz italát, mig az megiható lett. A jobb könyököt a balkézre
támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatni, hogy illedelmes
embernek tartsák és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes
csevegni a bokharai egy ilyen theakörben, és a mily kevéssé fárasztja ki
őt a társalkodás, ép oly kevéssé van ellenére a végtelen theaivás, s
előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos theanemeket
végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürűlt, a kifőzött thealeveleket
körbe nyujtják, s csak annyit szabad venni, a mennyit két ujj között meg
lehet fogni, minthogy ezt ezen hivatott theaivók ugy tekintik, mint
valóságos csemegét.
Nagyobbszerű időtöltések azon kirándulások, melyeket a város környékére
tesznek, részint a szentek sirjaihoz, részint a szentség hirében álló
bizonyos isan-ok (hitfőnökök) khanka-jához (klastrom), vagy a
Dervaze-imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khan-ba. Az elsőnemű
kirándulásokat Ziaret-nek (búcsumenet) nevezik, de a vallás mégis igen
gyakran csak czég, s ha mondanak is el nehány rövid imát, a teljesitett
kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el.
Persiában, főleg Ispahan némely városrészeiben, gyakran részesültem azon
lázitó látványban, hogy az emberek a benső áhitatosság után azonnal a
leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim
mégis árnyékká sülyeszték a persák bűneit. Bokhara erkölcsi romlottságát
leirni teljes lehetetlen. De hogyan is lenne másképen? Ott, hol a
szüziességet és erényességet a tökéletesség oly tulzott és nevetséges
fokára akarják emelni, mulhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe
kell esni.
Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsujárás egy
sirhoz. Valamint a meghalt, ugy az élő szenteknek is vannak bizonyos
elfogadó napjaik. Ott ő szentsége utódai azok, a kik az adót elfogadják,
s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy magok a szent kezek