Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 16

A teimenik, akiket az utóbbiaktól csaknem semmiben sem lehet
megkülönböztetni, az ugynevezett Dsölgei-Herat északi és déli részén
laknak, Kerrukhtól kezdve Szebzevárig, csak egy kicsiny rész terjedett
ki Ferrahig, és az afghanok Parszivanoknak (fars zeban, azaz persául
beszélők) nevezi őket. Mióta az afghanok uralkodása a paropamissusi
hegység déli völgyvidékein gyökeret vert, több kisérletet tettek arra
nézve, hogy itt a persa népség közepette afghán telepeket alapitsanak,
de azok a mai napig még mind meghiusultak, mert a czivakodás és
versengés, mely e vidékeket századok óta pusztitja, még mindig tart,
mivel egy csihar-ajmak sem ismer az afghannál nagyobb ellenséget. E
körülmény következtében a tejmenik, bárha földmívelést üző emberek is,
vad, harczias természetüek s nyoma sincs többé nálok annak a tudományos
szellemnek, mely bennök a Timuridák, s névszerént Huszein-Mirza szultán
idejében élt. Az akkori idő szunnita persái a költészetben, tudományban
és zenében vetélkedtek nyugoti siita törzsfeleikkel; ma már műveletlen
barbarok az utóbbiakhoz képest.
Firuzkuhi a neve annak a kis népecskének, mely Kale-No-tól északkeletre
a meredek hegységekben tartózkodik, és nehezen hozzáférhető lakhelyeiből
a környéket rabolva s fosztogatva látogatja meg. Az utazónak rémletes
történetek elbeszélése mellett mutogatják a hegycsucsokat Kale-No-ból és
a megerősitett Derzi-Kucsi és Csekszeran helységek itt épen azok, amik a
bakhtiarik és Luri-k rablófészkei Iszfahan környékén. Valamint minden
hegylakó különbözik a sikon élő legközelebbi törzsrokonoktól, épen igy
van ez a firuzkuhik és a többi ajmakok között is és csaknem a
keletirániak gileki- és mazendrániainak lehetne őket nevezni. Első
tekintetre ugy látszik, mintha sok hasonlóságuk lenne a hezarek-ekkel;
sőt Heratban azt állitják, hogy ők azoknak szétszóródott részei
volnának, de sem a homlok és áll képződése, sem a test alakja és szine
nem bir határozottan turáni jelleggel, s bárha erősen össze lehetnek
vegyülve, mindazáltal az iráni elem tulnyomó nálok, mert azonkivül, hogy
mindnyájan persául beszélnek, lakhelyeik és khánjaik nevei is tisztán
persa szavak. Emberemlékezet előtti idők óta laknak ők e hegyekben s
bárha Timur őket erőszakkal Mazendránba telepitette át, mégis csak
visszatértek nemsokára ősi bérczes hazájokba s azon idő óta folytonos
villongásban élnek szomszédaikkal; csekély mérvü baromtenyésztésből és
földmívelésből táplálkoznak, de mindamellett részint rablás- és
fosztogatásból is, melyet ők a Meimenebe vivő országuton a karavánokon
vagy pedig a dsemsidik egyes külön fekvő sátorcsoportjain követnek el.
Összes számuk ma alig megy 8000 családra.
A dsemsidik, a keletirániak egyetlen törzse, mely ma is kizárólagosan
nomád állapotban él, már a legrégibb idő óta a Murgab partjain laknak,
hová ők, saját állitásuk szerént, Dsemsid idejében, kinek törzséből
hozzák le származásukat, Szejisztánból települtek át. E nemzeti
szóhagyományt nem kell ugyan szó szerént venni, de az mégis kétségtelen,
hogy mindazon irániak között, kik ma Középázsiában laknak, a
dsemsidiknek van legszembetünőbb hasonlatosságuk a szejisztániakkal, a
mi annál is csodálatraméltóbb, mivel ezek épen oly régóta folytatnak már
letelepült életmódot, mint amazok nomádot, és hogy mily hatalmas
befolyást gyakorol a két életmód közti külömbség a test kifejlődésére,
szükségtelen mondanunk. Khanikoff[54] ugy találja, hogy ők inkább a
tadsikokhoz közelednek, de én e nézethez annál kevésbé csatlakozhatom,
mivel a dsemsidik 1) sokkal karcsubb termetüek, 2) hosszukásabb arczuk
és jóval hegyesebb álluk van, mint a tadsikoknak és 3) nyelvök mind a
formák, mind a szókincs tekintetében sokkal inkább hasonlit keleti Irán,
mint Középázsia persa dialektusához.
A mi életmódjokat illeti, ők az egyedüli irániak, a kik minden
tekintetben sokat vettek át a turániaktól s névszerént a szomszédságban
élő szalor- és szárikturkománoktól. Mig a többi félnomád ajmakok azon
hosszukás afghán sátort használják, melyet itt Ábrahám sátrának
neveznek, addig a dsemsidiknél a tatároknak nemezzel és gyékénynyel
boritott kerek, kupdad sátrára találunk, ruházatuk és élelmök is
turkomán, sőt foglalkozásaikban is utánozzák az utóbbiakat, mert ha pl.
a virágzó állapot, azaz elegendő számu lovak és fegyverek birtoka nekik
megengedi, épen oly félelmes emberrablók ők is, mint a sivatagok lakói.
Minden ajmakok között ők állanak a legjobb lovasok és harczosok hirében,
s részint Herat és Meimene szolgálatában, részint pedig egyik vagy másik
turkomán törzszsel vannak összeköttetésben, ha t. i. nagyobbszerü
csapatokról (razzia) van szó. Egy ilyen razzia következtében szállitotta
őket khivai Allakhuli-khán, miután a velök szövetségben volt szárikokat
legyőzte, erőszakkal az Oxus partjaira. Tizenkét évnél tovább maradtak
ott. A termékeny vidék, melyet uj hazául jelöltek ki számukra,
vagyonosakká tette őket, de csakhamar fölébredett bennök a vágy a
szegényebb, de régibb honi hegyek után, és fölhasználva a zavargásokat,
miket a khivaiaknak egy háboruja a turkománokkal idézett elő, sietve
összepakoltak és a nélkül hogy az üldöztetés veszélyétől különösen
tartottak volna, Hezareszpen, Csarudsujon és Mejmenen keresztül
visszaszöktek a Murgab partjaira. Csapatjokhoz több mint 1000 persa
rabszolga is csatlakozott, kik azt hitték, hogy szökésök által
szabadságukat visszaszerezhetik, de Murgabban árulással ujból elfogták
és Bokharának ismét eladták őket.
Bárha a dsemsidik mind a Kelet mind a Nyugot minden iráni törzsei között
leghivebben fönntartották Ó-Persia harczias szellemét, mindazáltal
szokásaikban és közlekedéseikben az idegenekkel, a kikkel ők már régtől
fogva összeköttetésben állanak, aránylag véve még sem oly durvák, mint a
szomszéd turkománok. A dsemsidi, még a törzs legszegényebb állásu embere
is, igen vad külseje daczára is udvarias mind szavaiban, mind egész
modorában, az iráni jellem fény- és árnyoldalai benne
félreismerhetetlenek s teljességgel nincs mit csodálkoznunk rajta, ha e
nomád nép szokásaiban legtöbb és legélénkebb emléket találunk az
iszlamelőtti korból. Az Iszlam, a mely nálok még kevésbé tudott gyökeret
verni, mint a többi turáni nomádoknál, a legnagyobb résznek csakis
palástul szolgál, mely alatt a zoroaszteri vallásos nézetek nem egy
vonása lappang. Igy például a tűz a dsemsidiknél nagyobb tiszteletben
áll, mint a tadsikoknál, a sátor ajtaja mindig napkelet felé van
forditva és a jó s gonosz szellem fogalma oly általános, hogy az alsóbb
osztály s főképen az asszonyok, egy juh vagy kecske levágása alkalmával
soha sem mulasztja el az állat bizonyos részeit, melyeket más nomádok
nyalánkságnak tartanak, az utóbbinak oda dobni, miket aztán mint
Kende-t, tisztátalannak, nyilvánitanak s csak a kutyák esznek meg.
Különösen emlitésre méltó az, hogy köztök a marcsahi állitólagos
romokról ugyanazok a regék keringenek, mint a jomutok között
Mesdi-Miszrijan ódon épületmaradványairól. Szerintök Marcsah volt volna
az ős hajdankorban az egész vidék Kaaba-ja, mig a gonosz turkománok ott
megjelentek s mindent szétromboltak.
Ez lenne mindaz, mit én a csihar-ajmakokat illetőleg mondani tudtam.
Hogy mi lehetett a nevök az utóbbi elnevezés fölvétele előtt, minden
kérdezősködésem daczára sem tudtam kitudakolni. Minden valószinüség oda
mutat, hogy a tadsikokhoz számitották őket, de most már az utóbbiaktól
különböznek és az iráni törzs második lépcsőzetét képezik északkelet
felé nyuló kiterjedésében.
c) A tadsikok,
a mint Középázsia persa ősnépességének maradványait nevezik, ma
legnagyobb számban a bokharai khánságban és Bedakhsánban találhatók. De
ezeken kivül még sok van letelepülve Khokand, Khiva, a khinai
Tatárország és Afghanisztán városaiban is. Bárha a különböző égalji és
társadalmi viszonyok következtében, melyek között a tadsikok élnek,
phyisiognomikus külsőségeikben imitt-amott kisebb eltérések nem
hiányoznak és igy például a bokharai és az afghan városokbeli tadsikok
egymáshoz sokkal inkább hasonlitanak, mint az előbbiek a bedakhsániakhoz
vagy khinai Tatárországban élő törzsrokonaikhoz, mindazáltal általán
véve mégis észrevehetők rajtok egy közös jelleg fővonásai. Rendszerént
jó középtermetüek, széles, erőteljes csontokkal s különösen széles
vállakkal. Ábrázatjok, melynek iráni jellege mindjárt első tekintetre
szembetűnik, hosszukásabb, mint a törököké, de a széles homlok, vastag
orczák, vastag orr és nagy száj miatt csakhamar észreveszszük, hogy az
iráni családnak e nagyobbrészt keleti ága az arczkinyomatban épen ugy,
mint a testalkatban sok idegenszerüvel, azaz turánival bir s
teljességgel nem tekinthető az iráni törzs őseredeti jellegének, miként
ezt Khanikoff ur hiszi.
Hogy a mai tadsikok hazája a hajdankorban oly nagyhirü Baktria és
Szogdia, az iráni műveltség eme legrégibb székhelye, a zoroaszteri
vallás bölcsője, Irán hős mondáinak forrása vala, ezt ma már a Vendidad
és a görög történetirók állitása után nem lehet kétségbe vonni.
Elismerjük, hogy ők már a leghomályosabb őskorban e vidék lakói valának,
mert a régi Khoraszánt, mely messze be egészen khinai Tatárországig
terjedett, a mint a topographiai elnevezések bizonyitják, iráni
települők alapitották és lakták, de ki hagyhatná figyelmen kivül a
szittya-török elemek folytonos áramlásait, melyek az Altai hegység
völgyeiből, az őskornak ezen ugynevezett „Officina Gentium“-jából,
Krisztus előtt 700-tól kezdve Krisztus után 900-ig Középázsiát
elboritották? Egyetlen egy ország sem maradhatott megkimélve, ha csak a
Jaxartestől az Eufrátesig terjedő eme vándorlások főutján feküdött, az
idegen vérrel való össze-visszavegyüléstől, és a mily kevéssé tarthaták
fenn kezdetleges fajegységöket Irán északi felén a mejmenei, andkhoji
kerületek és a Paropamissus-hegység nyugoti lejtői, épen oly kevéssé
vala ez lehetőség Transoxánia irániainál is. Csakis Bedakhsán hegyi
lakói s névszerént a Vakhanik azok, a kiknek nevében a „Central Asia“
czimü czikk tudós irója a „Quarterly Review“-ben (juliustól szeptemberig
1866) a görög Οξυς[55] eredetét fölfedezni véli, kiknek az ők nehezen
megközelithető hazájokban több igényök lehet a fajegységre, mert minden
feizabadi[56], a kiket csak láthattam, az iráni jelleg pregnansabb
ismertető jeleit hordja magán, mint a tadsikok, sőt még nyelvök is
tisztább a turán alak- és szókincstől s ha föltehetnők azt, hogy egy
nép, ha már épen a legmélyebb visszavonultságban is, évszázadokon át
megőrizheti kezdetleges jellegét, akkor bizonyára pusztán csakis a
Vakhanik, s nem általában a tadsikok volnának azok, a kiket mi a régi
keletirániak leghűbb maradványainak tekintenénk.
A mi a „tadsik“ elnevezést illeti, mindig ugy találtam, hogy az illetők
azt sohasem használják örömest, mert habár nem hangzik is az füleikben
határozottan gúnynév gyanánt, mindazáltal mégis hozzá vannak szokva,
hogy alatta azon megvetés kifejezését értsék, melylyel az özbeg hóditók
az ország legyőzött ős lakóira tekintenek. A „tadsik“ szó alatt
Turkesztán tatár lakossága csuszó-mászó, fukar, kapzsi természetü
embert[57], az álnokság és hetvenkedés fogalmát érti, egy szóval
mindazt, mely az özbeg nyiltsággal, egyeneslelküséggel és
becsületességgel ellentétben áll. Egyébiránt ez a viszony mindenütt
föltalálható a turáni hóditók és iráni leigázottak között, mert valamint
hogy az utóbbiak Persiában a törököket szellemi előnyök tekintetében
hatalmasan felülmulják, épen igy van ez Középázsiában is, és Bokhara
csak azért lett a középázsiai czivilizáczió főhelyévé, mivel ott a
lakosság tulnyomó többsége már a legrégibb idők óta tadsikok valának, a
kik az iszlamelőtti kor műveltségi törekvéseiben tovább haladva, bárha
az uralkodásról leszoritották is őket, azért még sem szüntek meg
uraikkal szemben a czivilizátorok szerepét folytatni. Valamint hogy az
iszlam fölvétele után következett első századokban a vallástudomány és
szépművészetek mezején a celebritások többnyire tadsikok valának, épen
ugy a legkitünőbb mollahkat, a leghiresebb isánokat Bokharában,
Khokandban és Kasgarban még ma is e nemzetiséghez tartozóknak fogjuk
találni. A bokharai udvarnál, daczára a fejedelem özbeg származásának, a
főbb miniszterek és irányadók mindig tadsikok, sőt magában a dühösen
özbeg khivai kormányzóságban is a mehter-t (államtitkár), azt a
hivatalnokot, kinek a qualifikácziójához legtöbb szellemi tehetség
kivántatik, kizárólagosan csak az ottani persa népesség közül szemelik
ki.
Valóban csodálatra méltó, hogy a tadsikok az özbegekkel való több
százados együttélés daczára is nem csak egyéni sajátságaikban, de sőt
családi és házi szokásaik- és erkölcseikre nézve is mennyire különböznek
az utóbbiaktól. Egy példabeszéd azt mondja: „Az özbeget lován, a
tadsikot pedig házában nézd meg!“ A tadsik ugyanazon gondossággal szokta
földisziteni házát és öltözetét, melyet az előbbi lovára, fegyvereire és
nyeregszerszámára fordit. A tadsik, ha még oly szegény is, mindig többet
akarna érni, mint a mennyi valóban, és ezért, habár családi körében
fukar és önmegtartóztató is, a nyilvánosság előtt majdnem mindig a
gazdagot és nagylelküt játsza. Nem kevésbé válogatottak társalgása,
udvarias kifejezései és bókjai, melyeket használni szokott; egy kissé
ugyan tatárosan hangzanak a persa finomsághoz szokott fülnek, de az
özbeggel szemben mégis valóságos gentleman-nak lehet őt tekinteni
mindig. A természettől békés foglalkozásokhoz hangolva, a tadsikok
mindenfelé épen annyira hivei a földmivelésnek, kereskedésnek és
műiparnak, mint a mennyire gyülölik a háborut, s ha rá kényszeritik is
őket a fegyverforgatásra, ritkán vitézek, de gyakorta kegyetlenek. Az
özbegeknél oly gyakran előtérbe lépő nemzetiségi érzület is hiányzik
nálok[58]. Összetartanak ugyan egymás között, de az inkább egy
szorongatott népfaj kölcsönös támogatása, mint azon kiváló törekvés,
hogy a tadsiksággal kitegyenek magokért és ha már épen ki akarnának is
tűnni valami úton-módon, a mi különben csak is Bokhara városában
történik, akkor is csak arab származásukra szoktak büszkeséggel utalni.
Az utóbbi állitás helytelenségét Khanikoff (88. és 89. l.) már eléggé
bebizonyitotta. Ő a „tadsik“ szó eredetét a tads-koronából, egy fövegből
származtatja le, melyet a régi tűzimádók viseltek s viselnek ma is.
Tadsik tehát az a név lenne, melylyel a Zoroaszter tanának hiveit az
akkori idők mohamedánjai nevezték, vagy a melyet ők magok adtak
magoknak; mert a „tazik“ szónak a huzvaresi, és a „tazi“-nak a persa
nyelvben, mely arabot jelent, az előbbivel semmi köze. Csak az feltünő,
hogy a „tadsik“ elnevezés nyugoti Ázsiában is előjön. Ugyanis az
örmények mind a törököket, mind az arabokat, azaz általán véve a
mohamedánokat, tadsik-nak nevezik, de csak titokban magok között, s
előttem mindig gúnynévnek látszott az, melylyel az elnyomottak zsarnok
uraikat illették. Minthogy én ezt Kisázsia örményeinél közönségesen igy
találtam, ugy tetszik, hogy avval nemcsak a mohamedánokat, hanem egy
idegen vallás követőit akarták megjelölni, és hogy ezt a minden
valószinüség szerint igen régi szót, Persia régi lakói, kikkel az
örmények a Szaszanidák alatt érintkezésben állottak, később az arabokra
ruházták. Hogy a „tadsik“ név, melyet Khanikoff ur az Iszlam bevitele
után következett első századok arab-persa történetiróinál nem talál,
Középázsiában már igen korán létezett, azt legjobban bebizonyitja az
ujgur kézirat „Kudatku Bilig“ (a boldog tudás). Ezen a hedsra 465-ik éve
áll és ott már gyakran találjuk a „tadsik“ szót a törökkel ellentétül
felhozva. A nevezett mű, melyet Jaubert a „Journal Asiatique“-ban 1825.
megvitatott, egy khinai munkának ujgur forditása, vagy jobban mondva,
átdolgozása. Magok a törökök Transoxania őslakóit mindig szártnak[59]
nevezték, oly szó, melynek eredete előttem egészen ismeretlen, és a
melyet már a hires Mir Ali-Sir használt Huszein-Mirza-Baikera idejében,
midőn egy értekezésben a persa és török nyelvről az elsőt mindig „Szárt
tili“-nek és sohasem „tadsik tili“-nek nevezi. Ennél fogva tehát a
Szárt-ot jogszerüleg vehetjük a török „tadsik“ elnevezés helyett.
Imitt-amott az özbegek is külömbséget szoktak tenni a szárt és tadsik
között, a mennyiben az utóbbi alatt olyan, többnyire bokharabelieket
értenek, a kik csak az ujabb időben telepedtek le az özbegek közé és
iráni szójárásukat egészen megtartották, az előbbi alatt pedig azokat
értik, a kik már régen ott laknak és a kik nagyobb részint anyanyelvöket
is fölcserélték a törökkel, miként mi azt egész Khivában és északi
Khokandban is találjuk. Bárha én a tadsikok és szártok közti külömbség
nézetét nem osztom is, de még sem tagadhatom, hogy a szártok, általán
véve, nehány arczulati sajátságban is különböznek a tadsikoktól. Ugyanis
ők egy kissé karcsubb termetüek, hosszukásabb ábrázatjuk és keskenyebb,
magasabb homlokuk van, mint a tadsikoknak, mely azonban annak a
körülménynek tulajdonitandó, hogy ők a Középázsiában letelepülő szabaddá
lett persa rabszolgákkal gyakran összesógorosodnak, mit a tadsikok
sohasem tesznek.


XVII. Az irodalom Középázsiában.
„Tatár múzsa! Ozbeg Melpomene!“ Ez ugyancsak furcsán hangzik sokak
előtt. Nem csekély azok száma, kik alig hihetik, hogy a durvaság és
barbarizmus ősi fészkében, ott, hol rablás, gyilkosság s fosztogatás
vannak napirenden, költészet is létezik s olyanok, kik irodalommal
foglalkoznak; de ezeknek nincs igazuk; mert a Kelet volt ősi időktől
fogva a költői ábrándok hazája, s minél jobban fenmaradtak a társadalmi
viszonyok ősi alakzatai, s minél kezdetlegesebb s fiatalabb még a
míveltség, annál jobb kedvvel költenek és mesélnek, annál nagyobb
szenvedélylyel fordulnak az emberek a természetfölötti képek és ábrándok
felé.
S ezért ne csodálkozzék senki a felett, ha egy kirgiz sátor lakóit
költőibb hangulatban találja, mint Páris vagy London valamely mívelt
körét. Nálunk csak bizonyos korbeliek s csak bizonyos egyének járulnak
Kasztalia forrásához. De Középázsiában a szerelmes pár s az ének sulya
alatt megrogyott vén, a harczos és a pásztor, s a hitbuzgó és a közönyös
mind egyformán hódolói a költészetnek, mindenki verset ir, regét alakit,
s ha bár ez nem mindenkinek sikerül is, de azért mégis mindenki örömmel
hallgatja másnak költői műveit.
Miután Keleten az irodalom a vallással szoros kapcsolatban áll,
szükségesnek tartom, hogy a középázsiai elmeműveit mindjárt kezdetben
kétfelé osztályozzam, s ezek a) az iszlam v. i. települt népek irodalma,
s b) a nomádok irodalma. E megkülönböztetés még azon korra vihető
vissza, melyben az iszlam kiterjedésével együtt, amaz irodalmi fogalmak
is meghonosultak, melyek azóta a nélkül hogy valami nemzeti jellegre
tettek volna szert, az iszlam népeknél még most is közérvényüek. A
jelenkor költészete, s épen a költészet teszi főrészét a keleti
irodalomnak, majd mindenben megegyezik az araboknál, törököknél, a
persáknál és a középázsiabelieknél. Hiába keresnénk abban nemzeti
jellemvonást; mindenütt ugyanazon képdús költőiség, ugyanazon változatok
és hasonlatok, mindenütt rózsa és csalogány, a virág töviséhez hasonló
szempillák, az égfelé törő sóhajok sürü füstje stb. Helyesen jellemzi ez
egyszabásu múzsát a tudós Khanikoff, midőn azt mondja hogy „hasonló azon
szabadban vadon tenyésző növényekhez, melyek Dél-Ázsia sós talaján
mutogatják változatos formáikat, s bár törzsük tüskés és érdes, s e
fölött sóréteggel fedett, de azért a durva héj szakadékai itt-ott
kellemes illatot lehelnek s a hervadt szár üde szinü szép virágokat
hord.“ (L. „Journal Asiatique“ 6-ik folyam, 5-ik kötet, 297. lap.) Ezen
irodalomról tehát, melyet a művelt külföld sikerült műforditások s tudós
értekezésekből már eléggé ismer, mi nem szóllunk, mellőzzük azon nehány
vallásos rajongó által teremtett vallásos irodalmat, kik az isten és
proféta iránti túláradt szeretetüktől indittatva, köteteket irtak
szeretetük s odaadásuk tárgyáról. Ez utóbbi szellemi termékek a három
fejedelemségben egyedül a Molláhk és Isánok körében ismeretesek.
Hallgatja ugyan a nép is s elég nagy tűrelemmel, de nem lelkesül tőlök,
mert mysztikus gondolatmenetük, s a bennök használt túlbő nyelv,
fogalomkörét meghaladja.
Az a mit mi Közép-Ázsia irodalmáról mondani akarunk, a föntebbiek után,
jóformán csak a népköltészetre vonatkozik. Csak itt akadunk még néhány
oly eredeti vonásra, melyek valóban megérdemlik, hogy turkesztániaknak
neveztessenek. A legtöbb költőiség a khivai khánság lakóiban rejlik. E
része Közép-Ázsiának már a 12-ik században hires volt zenészeiről s jó
hangú énekeseiről, épugy mint költőiről és költőnőiről. (Sőt, alig ötven
éve annak, hogy Teheránban a kadzsárok udvaránál, egy khivai fuvolás
bámulat és tisztelet tárgya volt.) Bokhara csak a török elem túlsúlyra
vergődése előtt birt nehány nagy költővel mint p. Rudeki, Figani, de
ezek is inkább persa költők voltak. Khivára visszatérve, még megjegyzem
azt is, hogy reám mindig meglepő hatást gyakorolt az, midőn egy-egy
nehézkes s ügyetlenül öltözött szilajképü, napbarnitott özbeget,
kellemes lágy hangon énekelni hallottam; az utazó ugyanezt
tapasztalhatja a turkománok s kirgizek között is. Ezek egy szerencsés
kaland után a zenében és költészetben keresik s találják a legfőbb
élvezetet, s nem lehet oly fáradt, oly törődött a khivai, hogy örömmel
ne hallgassa az uton szembejövő bakhsit (énekest). A fiatalság ha a
rablókalandról vagy a harczból megtér, az egész éjszakán versekkel és
zenével mulatja magát. A pusztákon, hol hiába keresnők az élet
kellemeit, a bakhsit föltaláljuk, még pedig szép számmal, s ezeken kivül
maguk a nomádok is foglalkoznak a költészettel, kik között a társaság
legkedveltebb tagjává rendesen az lesz, ki leghamarabb talál illő rimet
vagy lejtést, s rendesen az ifju leányok is legörömestebb az ügyes
verselőhöz mennek férjhez.
Az özbegek költészetének főrészét a regék alkotják, melyeknek tárgya
részint a vallásos, részint a hadi életből van meritve. Az előbbenieket
többnyire a molláhk s a míveltebb baksik idomitották arab és persa
források után a honi izléshez, de az utóbbiak valódi tatár termékek, s
ezek gyakran valóban ragyogó s képdús nyelven vannak tartva.
A hősi elbeszélések, melyek alakjokra nézve a mi románczainkhoz
hasonlók, nagyobb terjedelmüek s gyakran több estén át szavaltatnak vagy
daloltatnak el, s bár az iszlam ezekben is nagy szerepet játszik, de
mégis inkább azon darabok a népszerüebbek, melyeknek személyei történeti
alapon nyugvó hazai hősök. Ezekből álljon itt mutatványul az alább
olvasható, mely Középázsiában általánosan el van terjedve. Czime:

Ahmed és Juszuf.
Tartalmát két hős története képezi, kik ősi szokás szerént már kora
ifjuságukban csapatokat, azaz zsákmányló csapatokat vezettek az eretnek
Irán ellen, mely vállalatoknál állitólag nem annyira a kincsszomj
kielégitése, mint inkább a hitetlen siiták megfékezése volt a főczél.
Mindjárt a bevezetésben következőleg oktatja Juszuf indulni készülő
társait:
„A hitvány emberrel ne szövetkezzetek, mert legelrejtettebb titkaitokat
is el fogja árulni. Rosz helyeken titkos szókat ne ejts ki szádon, mert
legnagyobb titkodat is megtudják. Többet ér a puszta falevél, mint a
bájnélküli rózsa. Jobb a száraz rög, mint a haszontalan fű. Hasznosabb a
bot, mint az esztelen utitárs, mert ez nyomodba viszi az ellenséget. Ne
téritsd meg soha az esztelent, mert ő öntudatlanságában mégis csak a
nyomoruság vermébe siet. Midőn az alávalóhoz térsz be vendégül, ebként
támad rád, s mindjárt kimutatja bűneit. Oh mily örömmel áldoznám fel
magamat, hogy mint igazi hős példát adhassak. Mert ez csak a hitetlenek
ellen huzza ki kardját hüvelyéből. Ne induljatok a gyávával együtt az
ellenségre, mert megjelenti nekik irányotokat.“ Juszuf bég mondja:
„Elérkezett az idő, melyben szülőföldünkön többé nem maradhatunk. Csak a
bolondok nem ismerik saját sorsukat, hanem haragosan szólnak s
kimutatják gonosz nyelvüket.“
Erre megindulnak. Hős tetteiket a hir mindenfelé elviszi s ugy azok
természetesen hazájukban is ismertekké lesznek. Itt akkori időben több
kis fejedelem uralkodott, kik közül az egyik a jeles hősöket
szolgálatába kivánván fogadni. Ez volt akkor a közönségesen bevett
szokás. Juszuf társaival együtt enged a felszólitásnak. Ismét kiindulnak
tehát ujabb kalandot hajhászni, s most az iszfaháni fejedelem Güzel-sáh
ellen. De a persa ravaszság legyőzi az özbeg erőt s a két fejedelmi hős
fogva bilincsekben Iránba hurczoltatik. A hős fájlalja szerencsétlen
esetét, s mert ellenségeihez hiába fordulna, a környékbeli magas hófedte
hegyeknek következőleg panaszolja el fájdalmát:
„Hófedett szép hegyek, láttátok-e az én esetemet? Láttátok-e, midőn e
hitetlenek foglyává lettem s elmaradtam az enyéimtől? Senki sem szánja
sirásomat, csak a hegyek rendülnek meg könyeimen. Láttátok-e, mint
boritották el fejemet sürü ostorcsapásokkal, midőn közöttük mentem?
Társaim nem is ügyelnek rám: Oh, mily keserü könyeket sirok. Láttátok-e
a fogoly Ahmed béget, midőn velem együtt járt a földön? Vért szomjazom,
mert e világon igen nagy az én keserűségem. Láttátok-e, hogy a
hitetlenek lovon ültek, midőn én gyalog jártam?“ Juszuf bég mondja:
„Szivem összeégett, fájdalmam végtelen. Láttátok-e, hogy megkötötték
kezemet s hogy a ló járását kellett követnem?“
Ezután börtönbe vetik, hol egy ott már rég sinlődő szunnita hitfelében,
ki mint varázsló és jövendőmondó a sáh haragját magára vonta, szenvedő
társa s a börtönőr leányában, ki őt megszerette, hű barátnéra talál.
Eddig folyvást csak harczokról, nagyszerü hőstettekről s a nagy
hitbuzgóságról szól a rege. De innentúl már szerelmi jelenetek is
fordulnak elő. Juszuf bég nővérét és kedvesét hagyta el, midőn kalandra
indult. Az előbbeni látván, hogy hiába vár reá, keservében haját
felbontatva, gyászolja őt. Az utóbbi a szerelem lángját még ez idő alatt
is táplálni óhajtván, a hősnek öt betanitott daruját küldi el hozzá s
igy oktatja őket:
„Oh Juszuf bég darvai. Induljatok meg s menjetek N. városba.
Igyekezzetek előre, repüljetek el a magas hegyek fölött s meglátván
Juszuf béget, siessetek vissza, nehogy a pusztai sólyom szárnyaitokról
megismerjen. Szivem elpusztul. Menjetek hozzá, s megtudván állapotát,
térjetek vissza. A világ rózsája voltam egykor, de most a csalogány
elhagyta lelkem berkét. Ha életben lelitek uramat, vigan verdeső
szárnyakon térjetek meg. De ha elhervadtak rózsái, ha élte vége
elérkezett, ha meghalt ő, akkor boruljatok gyászba és sirva térjetek
vissza. Kiáltsatok akkor istenhez s rázzátok meg szárnyaitokat.
Emelkedjetek hát az ég felé, induljatok meg Ürgendsből, menjetek N.
városba s igaz hirrel térjetek vissza. Hallgassátok meg Gül Asszel
jajjait, s vigyétek hirül neki szivem fájdalmát. Oh zarándokoljatok
sirjához s hozzatok onnan egy kis maroknyi port!“
Busan kerengnek a darvak szerencsétlen uruk börtöne felett, ki őket
végre meglátván, a következő izenettel küldi haza:
Oh ti a légben kereken repkedő darvak; ha visszatértek, üdvözöljétek
népemet. Oh ti jobbra, balra nézegető darvak, ha visszatértek,
üdvözöljétek népemet. Magasan a légben repked s pihen a daru, mert
szárnyai a hosszu utban elfáradtak. Megujul fájdalmam a börtönben. Oh
üdvözöljétek az enyéimet. Kharezm városa az én szülőföldem, ott maradt
barátom és kedvesem. Oh üdvözöljétek az én gondoskodó, kedves drága
anyámat, az én Kaabámat. Magasak a szomoruság bérczének fenyvei. Oh ti
ifjak és vének, imádkozzatok érettem. Bús ősz borula reám, a helyett,
hogy az élet rózsabimbói nyiltak volna számomra. Üdvözöljétek szegény
kis nővéremet, ki már kora hajnalban oly várólag tekintget felém. Azt
is, kinek szivét az elválás megemészti, ki gyászba borulva s felbontott
hajjal sirat engem, ki az utra tekintve igy jajgat: „ő nem jött meg“, őt
értem, a drága barátnét, Gül Asszelt, kinek szive elválásunk után
pusztává és kietlenné lőn. Te innen egy nap alatt elérsz Kharezmbe, utad
hét hegyen vezet át. Jegyezd meg magadnak oh daru, hogy láttad Juszuf
béget s köszöntsd a gyáva bégeket!“
A szárnyasok haza repülnek, de a hősök még sokáig sinlődnek a börtönben,
mig végre halálra itéltetnek. De a szunnita szentek csodahatalma
megmenti őket. Az ellenök emelt fegyver éle eltompul. Erre a persa
zsarnok figyelmeztetvén, a hősöket maga elé hivatja. Hogy szabadságukat
elnyerhessék, Juszufnak Kökcse nevü udvari bohóczczal kell költői
versenyre szállni, s csak ha győztes lesz, térhet szabadon hazájába
vissza. Juszuf bámulatosan merész rögtönzéseket mond, s a helyett, hogy
a zsarnokot dicsérné, saját dicsőségét énekli a következőkben: