Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 02

bevásárlások nélkül hazája számára. Mekka- és Medinából illatszereket,
datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zem-zem vizet visznek
magokkal[7].
Jambu és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magokkal, de mivel a
hitetlen Frengiknek (európaiaknak) nem akarnak tulajdonitani semmit, a
mi jó „Mali Isztambul“ vagyis stambuli árunak czimezik; állnak pedig
tollkések-, ollók-, tűk-, gyüszűkből stb. Aleppo és Damaszkus arról
hiresek, hogy ott kaphatni a legjobb Miszvakot, vagyis bizonyos rostos
gyökeret, mely minden jámbor musulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban
teveszőrü Hirkát vásárlanak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint
állitják, a proféta is ing nélkül visel vala, ott készitik legjobban.
Persiából végre némi kevés száraz tentát és nádpennát visznek haza.
Mindezek a czikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint mulhatlan
szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizettetnek.
Egészben véve a Hadzsi-karavánok (természetesen olyant értek, melybe
bizhatni) ha az ember meg tud férni velök, a legjobb uti-társaságok
Közép-Ázsiában, sőt mondhatnám majdnem egész Keleten. Mi az uti
készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig
feltünt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara
volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját thea-edénynyel[8]
és Pilow készülékkel pompázott. Senki sem ért oly jól hozzá, a
legkülönneműbb elemekkel, hitfeleivel és hitetlenekkel, nomádokkal vagy
letelepedett néppel ügyesebben bánni, mint a hadzsi. – Ebből kitelik
minden, mert a „Si fueris Romae“-féle elv nála vérré vált.
Csak ritkán látni őt oly szomoru és mogorvának, mint elrongyollott
külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyü utaztában.
Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik s nyeleg, s e
különben oly komor arczok tréfás játéka nem egyszer felejteté el velem a
legkeservesebb törődést és fáradalmakat is.


II. Incognitóm.
Nemes pártfogóm, a teherani török követ, 1863. mart. 27-én Teheranban
bucsúestélyt rendezett számomra, a melyen, mint állitották
(természetesen, hogy megfélemlitsenek s kalandos tervemből
lebeszéljenek) utoljára fogok életemben európai módon európai étkekkel
élni. A követségi palota csinos étterme ragyogón volt kivilágitva, a
legjobb étkekkel szolgáltak fel, a legkitünőbb borok keringtek az asztal
körűl, mert azt akarták, hogy nehéz utamra az európai kényelem
emlékeiből ne valami csekély dosist vigyek. Barátaim mindig olvastak
vonásaimban, ha nem nyomozhatnának-é ki azokból némi izgatottságot. De
ugyancsak csalódtak. A legnagyobb kéjérzettel ültem selyembársonyos
karszékemben. A távoli Francziaországból idehozott borok egy szinre
festették arczomat a fezzel, mely fejemet fedé. Jámbor dervis és bor,
minő ellentét! De ma erősen kell vétkezni, a vezeklés ugyis hosszu lesz!
Huszonnégy órával utóbb, mart. 28-án este, koldustársaságom közepette a
Szari felé vezető uton egy félig összeroskadt agyagviskóban találtam
magamat, melyet Dagarn névvel neveznek. Az eső patakokban zuhogott. Már
utközben is meglehetősen át voltunk ázva, s igy mindenki a száraz födél
alá, s szűk levén a tér, sorsom már a legelső estén a
legislegközvetlenebb érintkezésbe hozott utitársaimmal. A különben sem
nagyon illatos rongyöltözékek átnedvesedett állapotukban mindenféle
kigőzölgésekkel töltötték meg a levegőt, s nem csuda, ha ily körülmények
közt kevés kedvet éreztem magamban a fatálba nyulni, melyből a kiéhezett
hadzsik vacsorájukat költék el, ide oda pacskolván ökleikkel. Egyébiránt
nem anyira kínzott az éhség, mint a bágyadtság s a még szokatlan nedves
rongyöltöny. Összehuztam magamat, mint valami gombolyag, s aludni
akartam, de a hely szűkénél fogva ez sem volt lehetséges. Majd egy
kezet, majd egy lábat éreztem magamon; egyszer a velem szembefekvő
szomszédom kinyujtotta lábát, hogy füleimet megvakargassa. Hiob
türelmével kellett elviselnem e kellemetlen szivélyeskedéseket, s talán
még ekkor is alhattam volna, ha nem akadályozott volna a tatárok
egymással vetélkedő hortyogó dialogusa, különösen pedig egy a köszvény
által gyötört persa öszvérhajtó hangos nyöszörgése.
Látván, hogy törekvéseim: lezárni szemeimet, sikertelenek, felültem a
legfurcsább összevisszaságban fekvő embertömeg közt. Még mindig esett, s
kitekintvén a sötét zavaros égbe, emlékembe idéztem 24 óra előtti
helyzetemet s a pompás török követségi palotában tartott pazar
bucsúünnepélyt. Az egész hasonlónak tetszett a „koldus és király“ dráma
előadásához, melyben én játsztam a főszerepet. A valóság keserű érzete
mégis kevés benyomást tett rám, miután magam voltam mestere e rögtöni
metamorphosisnak, magam kovácsoltam sorsomat.
A sorsomba való belenyugvás nehéz munkája nehány napig tartott csupán. A
mi a külsőt illeti, a dervisismus ingó és ingatlan attributumaival, a
szenynyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheranból hozott jobb
öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, mi minden szivet
megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül
viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállitott
dsubbeból (felöltöny)[9], melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítnem.
Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam,
mely nappal napernyőűl, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóul a többi
hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű Koránt tettem zsebembe tölténytáska
gyanánt, s midőn igy en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve
kiálthattam fel: „Igen, koldusnak születtem!“
Az incognito külső vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de
erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre
gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet
közti ellentéteket tanulmányozni, a válságos helyzetnél fogva, melyben
magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, s még sem kerülhettem
el nehány otromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség
nem szoritkozik csupán a nyelvre, arczvonásokra és öltözetre. Mi
európaiak máskép eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám:
máskép nevetünk, sirunk, sohajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán
látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlitni
sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerűl.
Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember,
mint egyébkor; kimondhatatlan már most azon erőfeszités, melylyel mi
erópaiak leküzdeni iparkodunk a kiváncsiságot, bámulatot s egyéb
kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt
keletivel. Azonkivül barátim czélja az volt, hogy elérjék hazájokat, az
enyim: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban
birt érdekkel, holott az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s
bizonyára egyiköknek sem jutott eszökbe, hogy szellemem, midőn a
legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban,
kétszeresen el volt foglalva.
Csupán a Kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár,
beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban
töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, mégis csak
műkedvelő szerepét vittem ott, mig itten hajszálnyira nem volt szabad
eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem
az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó
nehézségnél megbánás és lelki furdalások rohanták meg lelkemet; azonban
szerencsére ez sokkal inkább fellángolt a hiuságra, mindennek hátrálnia
kelle emésztő tüze elől – s jó egésség által támogatva, győzelmesen
elviselhetett mindent.
Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el.
Különös dolgot adtak itt a nedveshideg, a vérlázitó szeny s a fanatikus
Siiták örökös kínzásai, mik fáradságos és unalmas utazásainkban a rosz
utai miatt történetileg hirre kapott Mazendranban alig valának
elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s a mellett, hogy
elrongyosodott öltözetemből egy szál sem maradott szárazon, órákig
térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a szűk hegyi ösvény,
mely a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szenyes,
kigyózó patakhoz hasonlit, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok
meredeznek ki. Teljes lehetlenség a nyeregben maradni, s a veszély
elkerülésére legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a
mélységekben, s ugy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között
kimerülve s lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senkisem fogja
kétségbe vonni. Tűz és fedél az, a mi után sóváran tekint körül folyvást
a szem. Mazendranban feltalálhatni mindkettőt, de mi, szunnita koldusok,
nyugalom kedveért a lakokról távol töltöttük az éjt. Tüzet gyujtottak,
hogy magukat száritgassák, de az öregebb tatár utitársak csakhamar
észrevevék, hogy ez ártalmas az egésségnek, s jónak látták egyéb,
bizonyára sajátszerű módon eszközölni száritgatásukat. Tudni való, hogy
Keleten megszáritják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá
szórják polyva gyanánt. Nappal elszórva vagy tekealaku rakásokban
hagyják kitéve a nap sugarainak, s nem kevésbé bámultam, midőn látám,
hogy utitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testeiket
nyakig dugták e különös poudre de santé-be. Nem szükség itt
constatálnom, hogy ez erősen maró porral való érintkezés nem valami
kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyed óráig tart, s ez, az
európai szemnek inaesthetikusnak látszó ágynemü, mint később személyesen
meggyőződtem, üditő, édes álomba szenderít.
S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kivül még
nem mért volna reám egy extra portiot is. Mint idegennek a társaságban,
kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak
bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is
lennem s előzékenység és apró kedveskedések által hóditnom meg mind az
öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen
eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az effendit sérteni. De
nem volt szabad tágitnom s egyre azon kellett lennem, hogy hasznára
lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számitva az apróbb szolgálatokat,
melyeket az utban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár
a theakészitésben vagy kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében,
fel és lepakolásban hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek
viszontszolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások,
csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi utitársat tekintettek,
szolgálatokat kivántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb
ceremonia nélkül, s egész szívből kellett nevetnem, midőn egy khokandi
hadzsi ingét nyujtotta nekem, hogy távolitnám el abból a hivatlan
vendégeket, miután öltözetének többi részében túl volt halmozva hasonló
munkával.
Hogy szivélyes viszonyunk ilyeténképen egyre növekvék, látni való volt.
Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a multat, annál szűkebbek
lőnek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig
hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlítni a legkülönbözőbb
elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent
természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az uj élet varázsa messze űzte
emlékeimből Teherant, Stambult és Európát, s a folytonos szellemi
feszültség oly lelki állapotban tartott, melyet daczára
rendkivüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani.
Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez félelme volt a
fölfedeztetésnek, vagyis jobban mondva következményeinek, a szörnyű
kínhalálnak, melyet büntetéseműl a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett
mohamedan fanatismus talált volna ki. Hogy incognitóm veszedelmes játék
volt, kitünt már a turkomanok közti tartózkodásom első napjai alatt, s
ha nem vetettem volna teljes bizalmat utitársaim hűségébe és saját
előkészületeimbe, ez árny szüntelen sarkamban lett volna. Mint mondám,
társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal
tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körűlem minden elnémult, s
egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságon,
gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában,
legborzasztóbb vonásaiban tünt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások
és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem
menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép
épen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva a természet nagyszerűségének
és az emberi szellem nyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni.
A soká tartott küzdelem mégis részemre dönté el a győzelmet, s mégis
pirulva kell visszagondolnom ama küzdelemre, mert csodálatra méltó az,
mily erőltetésbe kerül, jó lábra állni a folytonos halálveszedelem
eszméjével, mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket.
Hogy eleinte elővigyázó, a scrupulositásig elővigyázó voltam, senki se
fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán
nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig
gestikulálok (a mit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva
van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon
tenni. Azt állitám, hogy karom fáj, s felkötöttem azt. A testhez
erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkénytelen mozgástól.
Hasonlóul este sem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat
okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven
beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelküségen; hiszen eszembe
kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket,
mit sem vettek volna észre – örömestebb gondolék mégis egy utitársam
szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más
hangokkal hortyogok, mint a turkesztanok, mire egyikök fontos hangon
közbe vágott: „Igy hortyognak Konstantinápolyban!“
Miután társaságban oly sok tettem lett feltünővé, midőn egyedül tudtam
magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt
is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltünő-e vagy inkább
nevetséges, hogy éjjel a beláthatlan kopárságon meglehetős távolban a
karavantól, a kovásztalan, homok és poronddal vegyitett kenyeret vagy a
büdös vizkortyot nem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül
magamhoz venni! Senkisem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De
nem! Ugy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik
vigyáznak, elmondom-é a bismillah-t, s szertartásos módon töröm-é meg a
kenyeret. Igy történt Khivában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt
czellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból s hozzáfogtam
a 13 rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy
nyolczadiknál azonban kedvem jött abban hagyni, gondolván, hogy hiszen
jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek
benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes
kötelességet.
Csupán a mindent megorvosló idő segitett e bajomon. Habár az erkölcsi
szenvedések sulyosabbak voltak, mint a physikaiak, a megszokás mégis
győzelemre segitett később s miután szerencsésen átmentem négy hónapon,
lelkem ép ugy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a
szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel
kezdém kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszettek a kóbor
élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való
gondtalanságom, mert a dervis ajándékokból él s azonkivül még szellemi
fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem
előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is
megvallották, hogy kitünő tulajdonokkal birok a dervisélethez, s ha
valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb
mennyiségü élelmi szereket összeszerezni, mindig én vittem a
vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egykor fényes tanuságot
tettem egy csapat sátoros Csaudor-turkoman előtt. Ezek a szörnyü vad
nomádok nagy istentelenség hirében állottak, s a hadzsik, isanok és
dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három
társammal, kik jeles énekesek hirében álltak, s magamhoz vettem nagy
dosis szent port, zemzemvizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb
zarándokadományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily
vad legyen is a puszták fia, még sem állhat ellent a dervisstratégia
szavainak és mimikájának, s igy történt, hogy nemcsak buzával, rizszsel,
sajttal és szőrruha darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra
birnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást s ugy hozta
azt ámuló csapatunk elé.
A siker merészszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen
keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség
látszott mutatkozni. Ily vádtól persze nehezen moshatnám magam egészen
tisztára, de mint járhattam volna el máskép? Lehet-e fogalma európainak
arról, mit tesz mint ál-frengi (a keletiek e rémszava) állni szemben oly
zsarnokkal, minő Khiva khánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A
gondolat, hogy ez az ember fakó arczával és sötét tekintetével,
körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot – bizonynyal
csak ugy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az
ember. S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audientián,
mintha megjelenésemmel a khánt boldogitni kivánnám. Mindenki bámulva
tekintett rám; a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lenni. Azonban
azt gondolták, hogy ez már igy van Törökországban, s nem is hallottam
semmiféle megjegyzést.
Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet
közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. A
nélkül, hogy hajlammal birnék, utánozni az orosz grófot, D...t, ki,
megunva az európai salonéletet, mint kolduló dervis vonult meg Kasmir
egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerü gyönyört
éreztem, midőn valamely romban vagy más magános helyen, a szelid őszi
napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a
nemgondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatlan édes érzet tölti el az
embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól,
izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy
bölcsőjébe ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve
természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily
pillanatokban a távol, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik
röptüket, rögtön elénk tünik a két világ közti ellentét, s
ösztönszerüleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai
nyugalom, e két kérdés foglalkodtatja a szellemeket – azonban csak a
körűltünk fekvő romokra kell tekintnünk, hogy beláthassuk, ki követi a
valódi életphilosophiát. Itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul,
ott minden a virágzás és világuralom felé halad.
Ez a tarka életkép, melyben incognitom alatt folyvást mozogtam,
korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönösödött európai hinni
fogná. Magához lánczolni természetesen csak rövid időre tudott, s
ugyancsak megijedtem, midőn a khivai khan egy alkalommal komolyan
előterjesztette, hogy házasodjam meg, s igy aztán telepedjem le
Khivában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott
embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész
életet Turkesztanban, borzasztó volt, s ha meg kell vala tennem,
bizonynyal tönkre silányitott volna, de azt, hogy néhány hónapot
töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom
megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatlan
édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt le, még most
is oly élénken áll emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek
magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a
karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom, s szamaramat
felnyergelni a továbbutazásra. Az őszinte barátság benső viszonya, mely
tatár utitársaimhoz füzött, mindig ujra kél bennem, ha rájok gondolok.
Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is
kivánhattunk volna magunknak jobb létet. Különösen szerencsés humorom,
mely annyira tetszett nekik, élczeim és tréfáim, ha egymással voltunk
(mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg
arczot vágtunk) számukra a jó kedv kiapadhatlan forrásai voltak. Vajjon
mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző
villaruhában – igy nevezik az európai nadrágot – látnának? Engem, kiben
ők és a többiek a nyugati mohamedán molláhnak valódi példányképét
látták?
Valamint incognitom vidám episodjai néha néha még most is vidám
perczeket szereznek, ugy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is,
melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként
tünnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek
az elmult borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból,
ugy gyakran ő felsége a bokharai khan, a szomj iszonyu gyötrelmei vagy
egy fanatikus mollah csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek
Középázsiából üdvözletemre. Mint örülök ily alkalommal ébredésemkor,
hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat!
Valóban, sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de
egészben véve mégis csak nehány episod hagyott hátra bennem
letörülhetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak és sohasem fogom
őket feledni.

I.
Azon este midőn a Chalata pusztában feküdtem; a szomj már két nap óta
gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni érzém.
Köröttem utitársaim feküdtek, valószinüleg ugyanazon gyötrelmekben
kimerülve, mert merev tekintetökből és vad vonásaikból látni lehetett a
sóvár kimerűltséget. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemeim a
hozzám közelfekvő tekintetével találkozott, ugy tetszett, mintha
mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén ascéta Kari
Messud többször mondotta, hogy: „fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozata
vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik.“ Meglehet, hogy ki sem gondolt
épen rám, mégis igen megdöbbentem. E közben elérkezett az estima órája,
melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem
leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők
szerencsétlen csapatára estek, nem állhatám meg, hogy ne tekintsek ama
tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot)
utósó sugaraival felém világitott, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága
nyugatnak neveznek. Kimondhatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a
félig eltompult érzékek ujra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott
Európa, drága honom, kora kimulásom, multam nehéz küzdelmei s minden
törekvésem, minden édes reményem meghiusulása. Szivem megtört a fájdalom
terhe alatt, sirni akartam, de nem tudtam – ez egyike volt a feledhetlen
pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s
valahányszor eszembe jut a Khalara puszta, mindig mint rémes árny fog
szemem elé tünni.

II.
Audientiám a bokharai emirnél a szamarkandi palotában. A nevezett
fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész
idő alatt, mig nála ültem, szigoruan vonásaimban olvasott, hogy az
állitólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy
része ismeretes t. olvasóim előtt; hizelegheték magamnak, hogy
megnyertem őt magamnak, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne
áruljam benső izgatottságomat arczvonásimon, s különösen szemeimben, s
habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a
félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a
szerepbe, melyet játsztam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy
el ne piruljak, vagy egyéb szint váltsak – azonban nem voltam biztos a
sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emir
negyed órai kihallgatás után egy szolgát szólitott elő, valamit óvatosan
fülébe sugott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem.
Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarok és
termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe
ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket szűl, azt
hittem, hogy ez ominosus út a kinpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet,
mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide oda menés
után egy sötét szobába vezetett, a hol leültetett, jelezvén, hogy várjam
visszatértét. Megálltam, azonban mily kedélylyel, elképzelheti t.
olvasóm. Csak sejthettem volna, mily módon fog kivégeztetésem végbe
menni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni – de a bizonytalanság volt
a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas
feszültséggel számláltam a perczeket, mig az ajtó ismét megnyilt. Még
nehány pillanatig tartottak gyötrelmeim – végre megjelent a szolga, rá
meredtem s látám a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek
helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emirtől
további utazásomra szánt diszöltöny és pénz volt benne.

III.
Midőn a herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augustusi
napokat a Lebab-turkománok társaságában töltöttem. Lakásom egy elhagyott
mecset udvara volt; a turkománok az esti órákban mindig dalgyüjteményeik
vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből
nekik felolvastam, a mikor aztán feszült figyelmök, melylyel az éj
csendében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik
kedvelt hős tetteit, különös örömömre volt.
Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s
megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely
romlatag épület közelében, kinyujtóztam egy fal hosszában, s mint
gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelől egy óra mulva lábamon érzett
kinos fájdalom ébresztett fel, fölkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, ugy
tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáraimon, és
pedig egy csekély kis ponton, közel a jobb láb nagy ujjához.
Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkoman, ki közelemben feküdt; a
nélkül, hogy kérdett volna, igy szólt: „szerencsétlen hadzsi, téged egy
skorpio mart meg, s hozzá még a szaratan (kanikula) szerencsétlen
idején. Isten irgalmazzon neked!“ E szavakkal megragadta lábamat, oly
erővel kötötte a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután
szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szítta, hogy
megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután
még kétszer bekötözték, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy,
ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a
fájdalomtól szabadúlok é meg vagy pedig a világ hiuságaitól.
Ámbár egészen el valék kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi
egyre növekedett, mégis eszembe jutottak mérges voltuk miatt már a régi
időkben elhiresedett belkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még
tűrhetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt
lemondtam minden reményről, bizonyitja azon körülmény, hogy
megfeledkezvén incognitomról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a
tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsákul tüntek fel, miután
náluk ily eseteknél ujjongni szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom
nehány percz alatt a lábujjtól fejtetőmig hatott, de csak a jobb
oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leirhatatlan a kín, melyet
éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a
további létezés iránt, a földön akartam szétzuzni fejemet; észrevették s
erősen oda kötöttek egy fához. Igy feküdtem félájultan nehány óráig,
tekintetemmel a ragyogó csillagos egen csüggvén, mialatt homlokomat a
halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A plejadok mindjobban a nyugat, a
drága nyugat felé vették utjokat, melyről azt hittem, hogy már sohasem
látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima
kiáltó hangját vagy, jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom
jött szemeimre, a melyből csakhamar az egyhangú „La illah, il allah!“
ébresztett föl.
Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és
égetés mindinkább enyészett azon uton, melyen jött, és a nap alig állt
egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra
állhaték. Társaim biztositottak, hogy az ördög, mely a skorpiomarás
utján hatott a testbe, csak a reggeli ima által üzetett ki, melyet
kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, azon irtózatos
éj mindörökké feledhetlen lesz előttem.
* * *