Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 12

nagyobb szemü mint a köles s barna szinü stb.; ezenkivül még nehány
alfaj, melyek azomban csak szakemberre nézve birnak érdekkel.
Az olajnövények között legelső helyen a kündsi szeramot emlitem, mely
igen szépen tenyészik s a három khánságot bőven ellátja az ételhez és
világitáshoz szükséges olajjal. Ezenkivül emlitésre méltó a zigir, egy a
köleshez hasonló növény, melynek szárán több almanagyságu gyümölcs
terem, s ebben vannak a mákszemnagyságu, sárga magvak. Ennek olaját az
ételeknél s különösen sütemények készitésénél használják. Azután a
dsigit, t. i. a gyapotmagvak, de ennek olaja éldelhetetlen, a kender
(kender), melyről igen hitvány vásznat s a kedvelt beng bóditó szert
készitik. Végre az indau egy csekély cserje, melynek zöldes magjából
nagyon keserü és rosz szagú olajat ütnek, s ezt az állatok, különösen
sebesült tevék gyógyitására használják.
A festő növények közt nevezetes a nijan vagy bojak (festő buzér), melyet
mind a három khánság igen jó minőségben termel s nagy menyiséget ad el
belőle Oroszországnak. 1835-ben Oroszország még nem igen kereste e
czikket, s 1860-ban már mégis 24,523 orosz pudot (883,000 angol font)
hozott be[23]. Az iszbarak vagy barak apró sárga virágja, megszárasztva
és szétdörgölten, szép sárga festéket ad. A görcsük a mi lóherünkhöz
hasonlit, s apró vörös virágszirmai kifőzve erős fekete festék lesz. A
buzgunds gubacs nemü növény, mely csak déli Majmenében terem s mint
mondják a Badgiz hegyek közt (éjszaki Herátban) a legjobb vörös festéket
készitik belőle, mely még a helyszinén is nagy áron kel el. Bár nem ezen
osztályba tartozik, de mégis meg kell említenem a sajátságos
terendsebint, ez egy gyantás állomány, mely a khari suter (tevetüske)
nevü tövisbokron terem. A terendsebin a nyár vége felé szokott éjjel
váratlanul s rögtön előtünni, s ilyenkor azonnal le kell szedni, mielőtt
a nap reásütne. Ezen mozgaszerü, világosbarna szinü anyagból, mely
különösen édes, s nyersen is megehető, Közép-Ázsiában szirupot
készitenek, Persiában meg a meshedi és jezdi czukorgyárakban használják
fel.
Gyümölcsből, a déli fajokat kivéve, csaknem minden fajta található, mind
a három khánságban, még pedig nagy mennyiségben és kitünő minőségü, s a
kivitel nemcsak Oroszország, hanem a gazdag India felé is megy. S mivel
Ázsiában valamely helynek, becses vizének, levegőjének és gyümölcsének
minősége szerint határoztatik meg, nem csoda, ha a közép-ázsiai
gyümölcsének ezen előnyeire oly nagyon büszke. Mindhárom khánságnak meg
van a maga sajátságos gyümölcsfaja, igy Khivában a dinnyék és almák,
Bokharában a külömböző szőllőfajok és a nyári baraczk érdemelnek különös
figyelmet. Meglehet, hogy az utóbbi helyen a nevezett czikkekben Persia
és Törökország sok vidéke felülmulja; de Khiva dinnyéi nemcsak Ázsiában,
de mondhatom az egész föld kerekségén a legkitünőbbek. Európai embernek
fogalma sem lehet ezen gyümölcs kitünő jóságáról, melynek rendkivüli
édes és illatos husa szétolvad a szájban s oly üditő, hogy kenyér
mellett élvezve, a természet által nyujtott legjobb tápláléknak
mondható. Csak az Iszfahán körül tenyésző hires naszrabadi dinnye
mérkőzhetik, de csak keveset, Középázsia ezen a maga nemében egyetlen
gyümölcsével.
A sokféle dinnyefaj közt, mint nyáriak a következők érdemelnek emlitést:
1) zamcse, koránérő, gömbölyü, sárga szinü, vékony haju, 2) görbek, zöld
szinnel és fehér hussal, 3) babaseikhi, kicsiny, gömbölyü, fehér husu,
4) kökcse, 5) sirinpecsek, kicsiny, gömbölyü, igen lágy és édes, 6)
sekerpare, 7) khitaji, 8) köknabat, 9) aknabat, 10) begzade[24].
A téli dinnyék csak október elején érnek meg, de az egész télen
élvezhetők s februárban legjobbak. Fajaik következők: 1) karagulabi, 2)
kizilgulabi, 3) besek, 4) pajandeki, 5) szakszaul-kavunu. Többnyire
ezeket viszik Oroszországba.
A közép-ázsiai dinnyefajok kitünő minősége leginkább az Oxusnak
köszönhető, mert a legjobbak annak partjain teremnek. Bokhara dinnyéi
nagyon középszerüek s minőség tekintetében még a khokandiaktól is
túlszárnyaltatnak.
A szőlőfajok közül Khanikoff érdekes munkájában[25] tiz fajt emlit föl,
melyekre ő Bokharában akadt. Én Khivában a következőket találtam:
1) Huszeini, hosszas szemü, vékony haju, igen édes s télen eláll, 2)
meszke, gömbölyü, nagy szemü, 3) szultani, 4) khalide, korán érő, 5)
siborgani, 6) taifi, 7) khirmani, 8) szajeke.
Mindezen fajták sik földön tenyésznek, s mivel bort csak a bokharai
zsidók s ezek is csekély mennyiségben állitanak elő, ennek folytán e
nemes gyümölcsből részint szirupot készitenek, részint megszáritva
megeszik.
Alma négyféle találtatik s a hezareszpi faj bátran kiállhatná a versenyt
a mi kerti terményeinkkel.
A szeder is nagyobb szemü, többféle s édesebb, mint nálunk; ezen
előnyének tulajdonitható az, hogy a közép-ázsiai selyem jobb, mint az
olasz vagy franczia, s hogy a nálunk már évek óta otthonos
selyemhernyó-betegség ott még mostanáig ismeretlen.
A mi a selyemtenyésztést illeti, ez a khinai tatároktól s különösen
Khotenből származott be, hová, mint Reinaud[26] helyesen jegyzi meg,
időszámitásunk első századában Khinából vitték. Belföldi selyemczikkek,
mintegy Bokhara régi történetét tárgyazó kézirat tanusitja[27], már az
iszlamot megelőző korban ismertettek s igy épen nem vádoltathatunk
tulzással, ha azt állitjuk, hogy a selyem tenyésztése, fonása és
megfestési módja a három khánságban még sokkal régibb jellemü, mint
magában Khinában, mert imitt az ipar haladása közben többet változtatott
rajta, mint amott. Az anyag megfestését csaknem kizárólag a zsidók
eszközlik, a szövést a tadsikok és merviek, s ezek mindnyájan hódolva a
lakosság izlésének, csak feltünő szinü szövetet készitenek.
Régenten, különösen még az arab foglaláskor, Középázsia selyemszövetei
az egész Keleten hiresek voltak, a mint azonban később a hóditók az
ügyesebb iparosokat Damaszkusba meg Bagdadba költöztették, a régi
művészeti tökély lassanként elenyészett s elveszett örökre, daczára
Timur minden igyekezetének, melylyel azt az Oxus tulfelén ismét
felvirágoztatni akarta. Hogy mily nagy a selyemtermelés, már azon
körülményből kiviláglik, hogy az itt általában divatos gyapotszövetek –
Aladsa – nagy mennyiségü selymet tartalmaznak s hogy nemcsak a
vagyonosabbak, hanem minden bármily csekély sorsu embernek is rendesen
van egy-két darab ruhája s nehány asztalkendője selyemből, s hogy
nemcsak Persiával, Indiával és Afghanisztánnal üzetik e czikkre nézve
nagy kereskedés, hanem még Oroszországnak is nagy mennyiség jut belőle.
Középázsiának egyik sokat igérő termése a gyapot, mit, miután minden
ruha, asztalkendő, ágynemü s kendő belőle készittetik, mindhárom khánság
nagyban termeszt. A turkesztáni gyapot jobb mint az indiai, persiai és
egyiptomi, s némelyek még a világhirü amerikaival is versenyképesnek
tartják. Még eddig csak Oroszország használja fel e czikket moszkaui,
wladimiri, twerszkoy stb. gyáraiban s mindinkább növekedő mennyiségben.
Igaz, hogy a gyárosok részéről sok a panasz, hogy a termelők hanyagul
járnak el a tisztitás körül s hogy a kereskedők az árut nagyban
hamisitják, részint megnedvesitvén a gyököket, részint hogy nagyobb
súlyuk legyen, köveket rakván bele. Mindennek daczára azonban, a
Khivából és Bokharából Orenburgon át bevitt gyapotot az orosz ipar nem
nélkülözheti.
A gyapotmívelésre Középázsia azért is igen alkalmas, mivel a
gyapotföldek a nedvességet nem kivánják meg, sőt az eső még tavaszkor is
inkább károsan hat reájok. E czélra a Szoga nevü kemény, kővel elegyes
helyeket szemelik ki s ezeket is csak egyszer törik fel; igy a
megmunkálás és ültetés minden mezei munkánál egyszerűbb. Az orenburgi
vámhivatal statisztikai adatai szerént azt kellene hinnünk, hogy a
legtöbb gyapotot a bokharai khánságban termesztik, de ez valószinüleg
tévedés, mert a khivai karavánok, midőn a Jaxartest átlépik, gyakran
egyesülnek a bokharaiakkal, vagy legalább bokharabelieknek adják ki
magukat azért, mert ezek az oroszokkal jó viszonyban vannak s nincs is
épen rosz hirük közöttük. Saját tapasztalataim s a kérdezősködéseimre
adott felvilágositások után ugy tudom, hogy Khiva gyapottermelése sokkal
virágzóbb s jobb minőségü, mint a testvér országoké. A gyümölcs –
gavadse – itt kisebb, mint Bokharában, de sokkal finomabb és fehérebb
még a guzei szefidnél is, mely pedig első minőségü bokkarai termény.
Állitásunkat még azon körülmény is megerősiti, hogy a közép-ázsiaiak
mind a khivai terménynek adják az elsőséget. A megfestésben és szövésben
Bokharának jó hire van, de magában a fővárosban is jobban fizetik a
khivai mint a belföldi készitményt s amazok Afghanisztánba, Indiába s
északi Persiába is szállittatnak, s még a vándortörzseknél is nagy
becsben tartatnak.
Kétséget sem szenvedhet tehát, hogy a középázsiai puszták ezen terménye
a jövendőben sokkal több értéket fog képviselni; de ehhez még sok
fejlesztő körülménynek kell hozzájárulni; mindenek előtt a mívelést kell
tökéletesiteni, a tisztitásnál és bemálházásnál európai gépeket kell
használni s az utakat biztosakká tenni. Ily módon nemcsak a minőség
lenne jobb, hanem a termény mennyisége is minden nagyobb megerőltetés
nélkül is nevezetesen emeltethetnék. Valószinü, ha nem is a legközelebbi
jövőben, hogy valamikor Középázsia Oroszországra nézve azzá lesz, a mi
jelenleg Uj-Karolina Anglia gyárvárosaira nézve.
A Középázsiából Oroszországba bevitt gyapotmennyiség módnélküli
szaporodását legtisztábban ugy foghatjuk fel, ha Lumley Savillenak, a
pétervári angol követség egykori első titkárának, az 1862. és 1865. évi
kékkönyvben felhozott táblázatát ide igtatjuk. Ezen hivatalos kimutatás
szerint bevitetett a három khánságból:
Év Bokhara Khiva Khokand
rubel rubel rubel
1840–1850 2,065.697 470.781 16.851
1853 280.514 133.799 ⎫
1854 509.600 248.347 ⎪
1855 513.023 185.683 ⎪ hiányzanak
1856 501.225 36.050 ⎬ az
1857 578.483 66.776 ⎪ adatok.
1858 634.643 59.729 ⎪
1859 495.065 2.274 ⎭
1860 721.899 22.429 4907
Összeg 4.237.772 755.087 4907
E szerint tehát az 1840–50 közötti forgalom a reá következő tiz év alatt
több mint kétszeresre emelkedett s valószinü, hogy ha a politikai
viszonyok kedvezni fognak, mindinkább nagyobb lesz. De ismételve is meg
kell jegyeznünk, hogy, habár Bokhara itt mindenütt a legnagyobb számot
mutatja fel, ez azért még sem képviseli kizárólagosan az ő terményét.
Nagyon sok khivai áru van a közt, melyek részben ürgendsi kalmárok a
bokharai uton visznek Orenburg felé (melynek vámhivatalából a föntebbi
összeállitás került), hol azután minden Bokhara rovatába iratik be.
Azonkivül még sok khokandi gyapot is, mert a khokandiak, mivel az
oroszszal folytonos viszálkodásban élnek, a határon mint bokharabeliek
mennek át.

Az állatországból.
Itt mindenekelőtt a házi állatok, s ezek közt is legelső helyen a juhok
emlitendők, melyeknek két faját lehet megkülönböztetnünk, u. m. 1) kazak
koj (kirgiz juh) és 2) özbeg koj (özbeg juh). A kirgiz juh, ugy gyapjura
mint husra nézve, többet ér az utóbbinál. Középázsiában egyáltalán a
kövérfarkú faj tenyésztetik, s azon első hallásra hihetetlennek tetsző
állitás, hogy ezen állatnak széles, földön heverő vastag farka alá
gyakran hengert vagy egyéb kis járművet helyeznek, hogy a járás reá
nézve lehetségessé tétessék, vagy legalább megkönnyittessék, épen nem
mondható túlzottnak. Különösen a hizlalt juhok – bakkan – gyakran 3–4
batman (20 font) tiszta zsirt is adnak. A mi a husnak izét illeti,
mondhatom, hogy jobb minden egyébb tőlem Ázsiában ismert fajokénál,
melylyel a törökországi nagy hirü kivirdsik és karaman össze sem
hasonlitható, s melylyel még a persáktól oly nagyra becsült indopersiai
sem versenyezhet.
A gyapju nem oly kitünő minőségü, de valószinüleg azért nem készitenek
belőle ruhákat, mert még nem értenek a finomitáshoz, hanem inkább
szőnyegekre, uti tarisznyákra, lótakarókra s más durvább szövetekre
használják fel; e mellett nem is képez jelentős kiviteli czikket. De
nevezetes kereskedelmi czikk a fekete göndörszőrű báránybőr, melynek
egyedüli hazája a bokharai khánság s itt is főkép Karaköl. Innen hordják
szét egész Ázsiába, sőt Európába is, hol Asztrakhán név alatt ismeretes.
A bőrt a háromnapos bárányokról huzzák le s azután nehány napig só és
árpaliszt keverékben páczolják s végre, hogy szép fényes legyen, a
Zerefsán vizében kimossák, melynek partjain Bokhara és Baveddin között,
különösen julius hóban nehány százezer darab ilyen száritásra kitett
bőrt lehet látni. E bőr mindenütt nagyon keresett czikk, de különösen
Persiában, hol a divatos föveg belőle készittetik, s ha meggondoljuk,
hogy ott egy külah (kalap, melyhez 3–4 darab elég) 10–15 aranyért
árultatik, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a mi asztrakhánunk, mely
sokkal olcsóbb, nem bokharai termény. A juhtenyésztés lévén a
középázsiai vándortörzsek főélelemforrása, könnyen fogalmat szerezhetünk
azon roppant nagyszámu nyájakról, melyek a mérhetetlen pusztán
táplálkoznak. A kirgizek sok juhot hajtanak a khánságokba, de
Oroszországba is, hová a bevitel folytonosan növekedőben van. 1835-ben
850.000, 1860-ban már 3,644.000 ezüst rubel áru hajtatott be[28]. Az
utóbb emlitett év folytán a roppant sok juhokon kivül még 750.000 ezüst
rubel áru nyers juhbőr és 86.000 e. r. áru gyapju vitetett át
Orenburgnál az orosz határon.
A juh után a kecske a legnevezetesebb házi állat. A kecskehus ugyan
sohasem oly jó, mint a juhhus, de itt mégis jobb valamivel, mint máshol
Ázsiában. A kecske gyapja, mint Burnes mondja, ugyan messze áll a
kasmiritől, de mégis meglehetős jó és vizhatlan szöveteket készitenek
belőle.
A legjobb lovak a turkománoknál találhatók, s ezek közül a java
Afghanisztán, India és Persia felé kivitetik. A turkomán ló, különösen
az Akhal és a jomut fajbeli, nem sokat enged az arab lónak, akár
gyorsaságát és kitartását, akár szépségét és alakját vegyük tekintetbe.
Az özbeg ló, vagyis azon faj, mely Bokhara, Khiva és Mejmenében honos,
inkább erejével mint gyorsaságával tünik ki.
Közép-Ázsia tevéit, melyek közt a bokharai faj és a kétpupos kirgiz-teve
érnek legtöbbet, erőben és gyorsaságban csak az arab, különösen a
hedsázi tevék haladják meg. Azon szóbeszéd, hogy a teve kettős gyomrában
a viz tiszta s hűs marad, s hogy a szomjtól gyötört utasok végső
esetekben ehez nyulnak, itt egészen ismeretlen, s a vándortörzsek
közötti ide vonatkozó tudakozódásaira nevetéssel feleltek. Annál
hasznosabbak Középázsiában ez állatok, mértékletességöknél fogva, mivel
a legmegromlottabb vizzel is beérik s daczára a gyakran csak tövis és
bogáncskóréból álló abraknak, a legnagyobb terheket napokig hordozzák.
Ezenkivül az arab tevék alattomosságától s vadságától egészen mentek.
Kivitel csak Persia és Afghanisztánba üzetik velök, de Oroszországba nem
igen. Nagy hasznot hajt az évenként kétszer nyirott teveszőr is, melyből
köteleket s egyéb durva, de néha finomabb szöveteket is készitenek.
Szarvasmarha nem sok van, s ez is meglehetősen hitvány. A legszebb marha
állitólag Khokandban található; az Oxus mellett egyedül a Karakalpakok
foglalkoznak kizárólag marhatenyésztéssel. Középázsiában a marhahus még
a persiai s törökországinál is szivósabb, éldelhetlenebb, s ezért azt
itt többnyire csak a legszegényebb emberek fogyasztják. Azonkivül
aránylag kevés sajtot és vajat készitenek tehéntejből. Öszvért
Középázsiában nem tenyésztenek, mert a lovat, mint legnemesebb állatot,
nem engedik bemocskolni. Annál nagyobb gond fordittatik a
szamártenyésztésre, mely itt sokkal szebb és jobb, mint máshol Ázsiában.
A bokharai tenyészetü szamár nemcsak erős és nagy termetével tünik ki,
hanem még gyorsaságával is, s hosszu karaván utakon az csak annyit győz
meg, mint a ló.
A szárnyas állatok közül honos itt a hosszulábu khinai tyúk, a ludak
kisebbek, mint Európában, kacsafaj többféle tenyésztetik. Vannak még
hattyúk, fogolymadarak, gyöngytyúkok és fáczánok, melyek közül a
legszebbek Khokandban találhatók.

Az ásványországból.
Senki sem csodálkozhatik azon, hogy napjainkban a három khánság
földjében elrejtett kincsekről alig tudunk valamit. Lehmann s más orosz
utazók, kik kellő geologiai készültséggel birván, behatóbb vizsgálatokat
tehettek volna, a tatár hatóságok féltékenysége miatt minden lépésükben
meg lettek akadályozva. Daczára annak, még sem vagyok hajlandó Burnes
azon nézetéhez csatlakozni, hogy Középázsia épen semmi vagy csak igen
csekély mennyiségü nemes érczet rejt földjében, s hogy a zerefsáni
aranypor sem odavaló eredetileg, hanem Hindukusból eredő kisebb
folyóktól vitetik oda. A középázsiabeliek szerént a szamarkandi és
bedakhsani hegyvidékek, az Oveisz Karajne hegység az Oxus balpartján
Khivában, és a nagy Balkán a káspi tó melletti pusztában sok nemes
érczet tartalmaznak. Hogy a felső Oxus mellett csakugyan léteznek
aranytelepek, ezt azon körülmény is eléggé bizonyitja, hogy ott, daczára
azon elhanyagolt és kezdetleges módnak, melylyel az aranymosás üzetik,
évenként mégis jelentékeny mennyiségü aranyat nyernek.
Az aranymosásra, vagyis jobban mondva, az arany kihalászására
tevefarkakat használnak, melyek egy sorban két karó közé függesztetnek.
Ezekkel egy ideig a vizet verdesik vagy bemártják őket s ugy hagyják
lógni. Mindig a zavaros helyek kerestetnek ki e czélra, s a munkát
junius és julius hónapokban, mint a melyek erre legjobbak, szokták
megkezdeni. Nem valószinü, hogy az aranyport kivinnék, mert a mint
Bokharában lakó persa aranyművesektől tudom, az ott látott kisebb
ékszereket belföldi érczből készitik. Ezüstöt Khivában szednek a fönt
emlitett hegyekben, s Allahkuli khán idejében három év alatt, mikor a
munkákat egy mívelt, szakavatott indus vezette, ezen becses érczből igen
nagy mennyiséget nyertek. Az emlitett uralkodó halála után az indus
állitólag megszökött, mások azt mondják, hogy meggyilkoltatott. Mondják,
hogy azóta a bányákat elhanyagolták. Sehri-Sebz körül is vannak
ezüstbányák, de az erre vonatkozó adatok bizonytalanok.
A nemes kövek között a bedakhsáni rubinok érdemlik az elsőséget, melyek
régebben laoli bedahsán név alatt egész Ázsiában hiresek voltak; most
már nagyon megritkultak. Karniolt nagy mennyiségben találnak a
bedakhsáni hegyi patakok medrében, ára csekély s Arábia, Persia és
Törökországba viszik. A festésre való lazulkő Középázsiában kis értékü s
Oroszországba és Persiába vitetik. A bedakhsáni és khokandi türkisz
szinre nézve a nisabuval (Persiában) nem versenyezhet s többnyire csak a
vándortörzsek meg a nogaji ezüstművesek veszik. Szine zöld és nem kék, s
nem oly általánosan keresett, mint amaz.
A középázsiai sikországok terményeinek ezen vázlatos előadása az
olvasót, s különösen azt, ki Ázsiát s az ottani viszonyokat ismeri,
meggyőzhette arról, hogy Turkesztánt a terméketlen tartományok közé
számitani nem lehet. A lakóitól nagy becse és sivár körülete folytán,
homokba foglalt drága kőnek nevezett Középázsia, a távol Kelet országai
közt bizonyosan nagy szerepet fog játszani s nevezetes helyet foglaland
el, ha az európai polgárosodás jótevő sugarai az ottani szerencsétlen
viszonyok posványát kiszáritván, századunk nagyszerü vivmányai az ipar
és földmivelés terén ott is utat nyitandottak maguknak. Rablás, háboru
és öldöklés s nem a puszta határok tették sivataggá az Oxus és Jaxartes
partjait. Bokharában s még inkább Khivában a földmüvelést csaknem
kizárólag rabszolgák végzik, kiknek száma az utóbbi khánságban a
80.000-et meghaladja. A vad erkölcsök a hon lakójának kardot adtak
kezébe, s az ekét meggyalázónak vélik s a rabszolgákra bizzák. Mikor
látják már be ezen országok, hogy szerencsétlen sorsuk s zilált
állapotaik legnagyobb része ezen ferde nézpontban gyökeredzik. Az orosz
kormány, midőn az ottani viszonyokat könnyiteni és szeliditeni törekszik
(mert tökéletes átalakitásukról egyhamar szó sem lehet), teljes
elismerésünket s szerencsekivánatainkat igazán megérdemli. A föld
gazdagságát ne irigyeljük tőle, mert eltekintve a kormány erkölcsi
befolyásától s netaláni politikai czéljaitól, anyagi haszna nem sok van,
sőt bátran kimondhatjuk, hogy csekély azon fáradalmak és költségekhez
mérve, miket egy ily országnak megszállása és igazgatása megkiván, egy
oly országé, melylyel a közlekedés valószinüleg mindig kimondhatatlanul
fáradalmas marad.


XV. Adatok Bokhara ókori történetéhez.
Az, a mit ezen fejezetben Bokhara multjára nézve közlök, legnagyobbrészt
egy Tarikhi Narsákhi (Narsákhi története) czimü persa kéziratból van
átvéve. Ezen Bokharáról szóló fölötte érdekes munkát szerzője,
Mehemed-ben-Dsáfer-el-Narsákhi, a hedsra 332-ik[29] évében irta arab
nyelven, a szamanida Emir Hamid uralkodása alatt. Később, a hedsra
522-ik évében, persa nyelvre fordittatott s a nem kevésbé érdekes
„Khazain ül Ulum“-ból (A tudományok kincsei), melyet a nisáburi Ebul
Haszán irt, megbővittetett.
A mi történeti értékét illeti, a „Tarikhi Narsákhi“ mindenesetre megérné
a hű forditására és kiadására forditandó fáradságot. Ismerőseim egyike,
a kitünő keleti nyelvész Khanikoff, már dolgozik is rajta, s igy ezen
becses munka rövid idő alatt a nagy közönség kezébe jut. Mi a könyvből
csak azt szedtük ki, a mi vázlataink keretébe beillik, s ezért az
eredeti szöveg szabad forditását adjuk, mert igy kevésbé fárasztó s
inkább megfelel a közönség izlésének.

Bokhara és környéke.
A hely, melyen most a szent Bokhara fekszik, régi időben mocsár volt,
mely a Szamarkand felől jövő folyónak évenkénti kiöntéseiből állt elő,
mert ez utóbbi a nyári hónapokban a szomszédságban fekvő hegyekről
leolvadt hótól nagyon megdagadt. E mocsár azután kiszárittatott s a
termékeny föld nemsokára mindenfelől települőket édesgetett magához, kik
ott megállapodván, magok közül egy Aberzi nevü főnököt választottak meg
uralkodónak. Maga Bokhara még akkor nem létezett, de volt ott több falu,
melyek közül Bejkend v. Pejkend (az uralkodó faluja) volt a legnagyobb.
Nem sokára a zsarnoki uralkodás szétszórta a telepet. Egy részök északi
Turkesztánba vonult vissza s ott Otrar várost alapitván, csakhamar
jólétnek örvendett. Később visszamaradt testvéreik segélykéréseinek
engedve, ismét visszatértek. Fejedelmük, Sír Kisver (az ország
oroszlánja) legyőzte a gonosz Aberzit s őt egy vörös tüskékkel töltött
zsákba tétetvén, mindaddig hengeritgette, mig meg nem halt. Bokhara
lassanként ujra felvirágzott. Fejedelme Sír Kisver 20 évi uralkodása
alatt igen sokat tett a telep gyarapitására; példáját utódai is
követték, s nemsokára az egész környék megnépesedett s falvakkal volt
ellepve.
Hogy ez időszámlálásunk melyik szakában történt, nehéz megmondani.
Bokhara őstörténetének regéje megértésére törekedni, hiábavaló igyekezet
lenne. Mi itt inkább a kézirat fölötte érdekes adatait fogjuk előadni s
mindjárt Bokharával kezdjük, mint ez már ősidőktől fogva főhelynek
tartatott.

Bokhara, a főváros.
A mit kútforrásunk ezen hely vallási jelentőségéről felhoz, hogy mily
előnyökben részesültek lakói, mily kitüntetés várt rájuk a föltámadás
napján stb., mindez az olvasót kevéssé érdekelheti. A vár alapitójának
Sziaust mondják, ki később ugyanott a Gurian kapu előtti téren saját
ipjától megöletett. E helyet a tűzimádók mindig szentnek tartották s
noruz (ujév) napján, napkelte előtt ott mindenik egy kakast áldozott. Ez
emlékünnepnek hire messze terjedt, s dalnokok dicsőiték azt, bár az
esemény már 3000 év előtt történt. Mások azt állitják, hogy Efrásziab
volt az alapitó. Mindegy, a vár sokáig pusztán, laktalanul állt, mig
Bendon, Khatun királyné férje, azt egy másik erőséggel együtt ujra
felépitette s a kapukra vaslemezekbe vésette nevét. A hedsra hatszázadik
évében a kapuk vaslemezeikkel együtt még meg voltak, később az egész
romba dőlt, s az erőd fölépitésére irányzott törekvések mind füstbe
mentek. Az akkori időben élt bölcsek tanácsára végre a pelejadok
alakjára hét oszlopra épitették föl s ezen idő óta mindenik uralkodó, ki
benne lakott, győztes volt, s a mi még bámulatosabb, közülök egyik sem
halt meg addig, mig benne lakott. Ezen várnak két kapuja volt, a keleti
vagyis Guzian kapu és a nyugoti, Rigisztán kapu; e kettőt egy út kötötte
egymással össze, az egész magában foglalta még a főtisztek lakását, a
fogházakat, a kincstárakat s a tanácsházakat is. Miután egy darab ideig
romokban hevert, Arszlán khán ujra felépitette s visszaadta régi fényét.
A hedsra 534-ik évében Kharezm sáh Bokharát elfoglalván, a Szandsár
által kinevezett helytartót kivégeztette s a várat lerontatta; de
536-ban megint helyreállittatott. Hasonló sorsban többször is részesült,
mig végre a mongolok Dsengiz khán alatt Bokharát a várral együtt romba
döntötték.
Azon paloták között, melyekkel hajdan Bokhara ékeskedett, legelső helyen
Rigisztán szeraiját emlitik, melyben az uralkodók, az iszlamot megelőző
korban s azután is, tartózkodni szoktak. Terjedelmére nézve legnagyobb s
talán egyszersmind a legpompásabb is azon palota volt, melyet a
szamanida Emir Szaid épittetett s melyben az uralkodó minden
főhivatalviselőjével együtt lakott[30]. Ezután neveztetik a Szerai
Molian, vagyis azon palota, mely a hasonnevű csatorna partján épült.
Erről azt mondják, hogy fölülmulhatatlan szépségü lakhely volt,
körülvéve a legszebb kertek és rétekkel, virágágyakkal, patakokkal s
szökőkutakkal. Ezenfölül a Rigisztán kaputól a Destekig (kis mező) az
egész ut csinosan festett házakkal, kellemes tavakkal s árnyas fákkal
volt tele, a kertek tömve voltak mindenféle gyümölcscsel, mandolával,
mogyoróval, cseresznyével[31] stb. Emlitésre méltó a Semszabad palota
is, melyet Semsz-ed-din király, az Ibrahim kapu közelében épittetett, s
mely főleg Kuruk[32] nevü állatkertjéről volt hires. E négy mértföldnyi
körületü magas falakkal keritett helyen számos galambducz volt s
azonkivül még vadállatok, mint majmok, gazellák, rókák, farkasok,
vaddisznók (!) félig megszeliditve. Semsz-ed-din halála után előbb
testvére Khidr khán, azután Akhmed khán léptek a trónra, kik mindketten
sokban gyarapitották a palota szépségét, de midőn az utóbbi Belil sáhtól
leveretvén, Szamarkandba vitetett, el lett hanyagolva s nemsokára romba
is dőlt. Voltak még a föntebbieken kivül a város környékén is
mulatóházak, többnyire a keskusánok birtokában. Igy hivták azon
Nyugotról Bokharába vándorolt idegeneket, kik nem voltak arabok s
különösen jó hirben állottak. Mikor Kuteibe Bokhara elfoglalása után a
házak felét az arabok részére átadni kivánta, leginkább a keskusánok
hagyták oda házaikat s a városon kivül telepedtek le. Ezen mulatóházak
közül később csak kettő-három maradt meg, melyek Köski Mogan-nak
(tűzimádó papok kioszkja) neveztettek. Mint tudva van, Bokharában a
tűzimádók sok templomot birtak s a Moganok az ily helyeket mindig nagy
tiszteletben tartották. A legelső fal Bokhara köré Ebul-Abbasz helytartó
parancsára épittetett a hedsra 215-ben, azért, mivel a lakosok
panaszkodtak, hogy a törökök beütései folytán sokat kell kiállniok.
235-ben kijavittatott és megerősittetett, de később, midőn a mongol
csordák a várost környékével együtt elpusztitották, romba dőlt. A
mondottakon kivül még mecsetek s egyébb középületek is emlegettetnek, de
az ily részletekkel nem akarjuk terhelni az olvasót. Bokhara és
környékének hajdani virágzó állapota eléggé kitünik abból, ha
megemlitjük, hogy vidékét tizenkét csatorna és vizvezetés hasitja.
Talajának áldott termékenysége Keleten közmondássá vált. Erről a város
és környéke volt adója a legvilágosabb bizonyságot teszi. Midőn Bokhara
negyedszer és utoljára Kuteibe hatalmába esett, a bagdadi khalifnak
onnan évenkénti 200.000, s a khoraszáni helytartónak 10.000 direm
jövedelme volt. A szamanidák idejében Bokhara és Kerminah egy millió
diremen felül fizettek adót, mi az arany akkori nagy értékéhez mérve,
igen nagy összeget tett[33].
Ipar tekintetében is kitünt Bokhara az akkori középázsiai népek között.
A Zerefsán partjain készitett ruhaszövetek igen keresettek voltak,
Arábia, Persia, Törökország, sőt még India lakói közt is. Szinre nézve
csak háromfélék voltak, fehér, vörös és zöld, de anyaguk nehéz selyem,
mit az akkori királyok és fejedelmek diszruháit képezték. Ezeken kivül
még szőnyegek és függönyök is készittettek Bokharában. Az előbbiek oly
becsesek voltak, hogy a város egész évi adóját egy ily szőnyeg alakjában