Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 19

nézpontból. Hogyan hódithatta volna meg Oroszország a mérhetetlen,
vizszűk sivatagokat, a harczias afghan törzset, az annyira rettegett
Kheiberszorost? S aztán, ha sikerült volna is ez neki, valjon ölbe tett
karokkal nézte volna-e ezt a kéjelmes palankinban kényelmesen nyugvó
brit? Még az egyháznak, Anglia e leghatalmasabb emeltyűjének is dudoltak
egy bölcsődalt. Teljes világosságba igyekezték helyezni, mint sóvárog az
orosz orthodox egyház az anglikánnal egyesülni. Dr. Normann Mac Cleod
nagy tekintély, jelszava: „Még nem veszett el a görög egyház!“ sokaknál
reményeket keltett, s a nagy tudományu egyházi méltóságok kéjteljes
mosolylyal néztek eléje a pillanatnak, melyben a görög hármas kereszt a
Neváról a londoni szent Péter egyház büszke kupolája felé fog hajolni a
testvéri csók elfogadására, s melyben ez egyesült egyházak hatalmas
fegyvert fognak képezni a pápai eszmék ellen.
Önálló röpiratok és szikrázó vezérczikkek tarkáztak e kérdés mezején,
versenyezve a fennemlitett érvek megállapitásában. A csekély kisebbség
intő szózata nem mert kellő nyomatékkal lépni fel az optimisták, az uj
politikai tanok ez apostolai ellen. Rawlinson Henrik, oly ember, ki
elvitázhatlanul legjobban ismeri ama világ viszonyait, s ki gyakorlati
ismereteit elméleti belátással párositja, itt-ott a „Quaterly
Review“-ban alapos czikkeivel bebizonyitotta ama nézetek téves voltát, s
habár kétségbe vonta is Indiának Oroszország részéről lehető
megtámadtatását s óvott minden beavatkozótól s csupán a fennemlitett
közönyt korholta, szavai a nagy tömegnél mégis pusztába hangzottak el.
Természetes tehát az, hogy igy szólhattam magamhoz: hol ily tekintély
sem nyom a latban semmit, ott én sem fogok jelen szavaimmal sokat
elérni. Vonakodtam is sokáig, azonban, miután e fontos kérdést minden
phasisában tanulmányoztam, miután pártatlansággal meghánytam-vetettem
minden oldalról, azt hiszem, nemcsak Anglia, hanem egész Európa
politikusainak bebizonyithatom, mily végzetteljesen téved felfogásában a
Saint-Jamesi kabinet, s hogy az annyira ápolgatott közönyösség nemcsak
árt Anglia érdekeinek, hanem az egy halált hozó fegyver, melylyel
Nagybritannia a történelemben hallatlan öngyilkosságot követ el.
Hogy engem, ki nemzetiségre nézve sem angol, sem orosz nem vagyok, miért
érdekel oly nagyon ez ügy, ennek okát leginkább abban találhatni, hogy
én e két kolosz összeütközését Ázsiában nem annyira e két vetélkedő
hatalom, mint az európai közérdek nézpontjából tekintem. Sohasem
vehetjük mi egykedvüen azt, vajjon Anglia vagy Oroszország áll-é
előnyben Ázsia térein, vajjon melyikök leend a döntő szavu biró az
ó-világ sorsának intézésében, mert valamint e két hatalom mint a nyugoti
polgárisodás csatornái, különböznek egymástól sajátságaikra nézve, ép
oly távol állnak egymástól küzdelmeik gyümölcsének a jövőben való
értékesitésére nézve is. Már elég tanulsága volna az is, ha egy futó
pillantást vetnénk a már 200 év óta az orosz uralom alatt álló tatárok
és India milliókra menő brit alattvalói állapotára. Ez állapotok
fejtegetését későbbi alkalomra tartván fenn, csak annyit akarunk
constatálni, hogy e két északeurópai hatalom középázsiai vetélkedésének
kérdése nem csak az angolokat és oroszokat, hanem minden európait
érdekel szükségképen, sőt kell, hogy fölkeltse századunk minden
gondolkozó emberének figyelmét[63].

1) Oroszország foglalásai Középázsiában, a három utolsó évben.
Mindenekelőtt az utolsó három évben lefolyt orosz hóditási harczok
történeti adatait hozom fel. Eltekintve Perovsky, Csernajef és
Romanovsky hadjáratainak részleteitől, melyeket már részint Mitchell:
„The Russians in Central-Asia“ czimü művében, részint a „Quarterly
Review“ és „Edinburgh Review“-ban megjelent több derék czikkben
megvitattak, továbbá ama sovány tudósitásoktól, melyek az orosz
kabinetből a nyilvánosság elé szivárognak, vagy a még soványabbaktól,
miket a drágán fizetett angol kémek Középázsiából szolgáltatnak, csak
egy futó pillantást vetünk az eseményekre, hogy megismertessük a t.
olvasót az orosz fegyverek jelen állásával Középázsiában.
Szerfölött szerencsés lendületet vettek az orosz hadműködések
Középázsiában az által, hogy a kirgizek látszatos meghódoltatása után, a
három khánságban erős alap nyerése végett először is Khokand
elfoglalásával kezdték. A három turkesztán oázistartomány e keleti
részében volt aránylag mindig a legcsekélyebb társadalmi rend, a
leggyöngébb nemzeti képzettség s a legnagyobb ellenszenv a harczias
vállalatok iránt. Ehez járultak még a belső zavarok, mert mig a Khodsák
a khinai területre való betöréseik által Kelet felé mindig a Khinával
történhető összeütközés veszélyének tették ki a khánságot, mely az
elmult évszázadokban többször be is következett, nyugat felől Bokhara
kapzsi emirjei foglalási vágyaikkal az országot mindig kegyetlenül
pusztitották.
A hatalmas _Urusz_ északról közeledő hadoszlopai Ak-Mescsid bevétele
előtt még keveset foglalkodtatá a kedélyeket Namengan és Khokand
bazárjain. Perovsky sikertelen vállalata idejében Mehemed-Ali khán ült a
trónon. Szerették, istenitették, és az elvakult tömegnek sokkal jobban
tetszettek a hóditás eszméi, mintsem éjszakon a fenyegető ellenség
elleni védelemre vagy Conollynak tervezett szövetségére Khivával
komolyan gondoltak volna. Ak-Mescsid eleste csak Mehemed-Ali halála után
következett be, s ez volt az első seb a khánság területén. A siker annál
könnyebb volt az oroszoknak, miután épen akkoriban egyfelől a kirgizek
és kipcsakok közti heves harcz a khánság bensejében, másfelől
Veli-Khán-Töre első kisérlete Kasgár felé nagyon gyöngité a harczi
erőket. Az oroszok rohamait a Jaxartes mindkét partján fekvő khokandi
erődök ellen épen nem lehet gyávasággal bélyegezni, habár a khokandi
harczosok ezreinek száma, mikről az orosz tudósitások szólnak, igen
merész számitáson látszanak alapulni.
Az utolsó helyen emlitett pont elfoglalása, vagy jobban mondva, az
erőditési lánczolat rendszeres helyreállitása után a Jaxartes hosszában,
melynek hullámain most szabadon mozoghattak az arali hajóhad gőzösei, az
orosz hatalom ép oly óriási léptekkel haladt előre, mint a melyekkel
Khokand a fenntemlitett okok folytonos fennállása következtében
gyöngült. Az erődvonal nemcsak biztos védállást képezett Turkesztán
ellen, hanem hatalmas védelem volt egyszersmind a kirgizek ellen is, kik
most már minden oldalról körülvéve, nem oly könnyen ültethettek nyeregbe
egy Isedet[64], mint az utósó oroszellenes főnök magát a krimiai háboru
alatt nevezé. A foglalás művét tehát szokott erélylyel folytatta a szent
pétervári udvar, s csak akkor, midőn mindkét hadtest, melyek a khinai
határról Isziköl felé, az Aral tótól a Jaxartes hosszában működtek, s
igy északkelet és északnyugot felől huzódván délre, az Aulia Atánál
(szent atya, azelőtt zarándokhely volt) egyesültek, csak akkor tartá
szükségesnek az orosz diplomatia, egy 1864. nov. 21-én Gortsakoff
herczeg által aláirt sürgönyben közzé tenni, hogy a czári kormány régóta
táplált vágya, áttenni birtokainak határvonalát a homoksivatag ingó
földjéről Turkesztán lakályos részeire, immár beteljesült, hogy a
támadási politika ezzel be van fejezve s a jövendőben csupán arra fognak
szoritkozni, hogy tisztelettel viseltetvén a szomszéd határállamok
függetlensége iránt, azoknak bebizonyitsák, miszerint Oroszország távol
van minden ellenségeskedéstől, hóditási eszméktől stb.
Hogy e biztositásoknak a kabinetek – kivéve az angolt – ép oly kevés
hitelt adtak, mint maga az orosz miniszter, könnyen felfogható. Jól
ismerjük már a mindig uj hóditásokra kényszeritett államok történetét,
van rá példa a világtörténet minden lapján s minden korszakban, melyben
valamely hatalom gyarapodásának él. Valamint az angolok hasztalan
mentegetik lord Dalhousie foglalási és bekeblezési lázát Indiában, ép
oly fölöslegesek minden, ily hangon fogalmazott orosz jegyzékek. Egészen
a dolgok természetéből következik, s a szent-pétervári udvar nem is
cselekedhetett másként, mint, hogy a turkesztáni kormányzóság
felállitása után, dél felé kövesse Jaxartes folyását, s valamint a
sivatag puszta azelőtt sem lehetett tartós határvonal, ugy nem lehetett
azzá Csemkénd és Hazret kevéssé lakott vidéke sem. Jól megmívelt tájra
volt szükség, hogy az ellátásban necsak az orenburgi és szemipalatinszki
közlekedési utakról kelljen függni. Ezért kellett Taskendet, a dús és bő
termésü Taskendet az orosz területbe bekebelezni.
Hasztalan idővesztegetés volna tehát, ha a fentemlitett város 1865-ik
évi junius 25-én az oroszok által történt elfoglalásának okául a
taskendi kereskedők számos deputatioit tüntetnők fel, kik esdve jöttek
az orosz táborba, hogy hódolatukat mutathassák be a kétfejü sas hüvös
árnyékának (ezt a középázsiaiak Asder sárkánynak neveznek, – nem valami
valami kedvelt madárka). Taskend, mely már ősidőktől fogva viszályban
állt Khokand uralkodóival, ujabban roppant ingerültségben volt, hogy
kedvenczét, Khudajart, kétszer elűzték a trónról. Hogy a kirgizek
uralkodó befolyása orosz suprematia által csorbát szenvedjen, inyére
lehetett, de hogy azt teljes mérvben kivánta volna, épen nem valószinű.
Oroszország elfoglalta Taskendet, mert szükségesnek látta azt alapjául
tenni további működésének, de nem azért, hogy azt a már elfoglaltak
védvonalává tegye. Taskend által azonban a szent-pétervári udvar a
bokharai khánsággal is ellenségeskedésbe jött. Tudva van, hogy az emir
az 1863-ki hadjárat alkalmával elvileges felségi jogokat nyert
Turkesztán nyugoti része fölött, s ha elvonulása után vissza is esett
minden a kipcsaki önkény és pártoskodások kerékvágásába, mégis hitte,
hogy érvényesithetni fogja jogát az egész Khokand fölött. Fenyegető
levelet irt tehát az ujból elfoglalt város parancsnokához, melyben azt
az erősség kiüritésére szólitá fel. Ezzel azonban nem sokat törődött az
orosz tábornok, s midőn tudtára esett, hogy Struve ezredes, kit az ügy
barátságos elintézésére küldött Bokharába, fogva tartatik, fölkerekedett
január 30-án, átment a Jaxartesen Taskendnél 14 zászlóalj gyalogsággal,
6 szakasz kozákkal és 16 ágyuval, azon szándékkal, hogy egyenesen
Bokharába megy és megbünteti az emirt a követ bántalmazása miatt.
A terv azonban dugába dőlt. Az oroszoknak vissza kellett vonulniok, a mi
egyébiránt a legnagyobb rendben történt, s habár számtalan bokharai
csapat vevé is őket körül minden oldalról, a veszteség még sem lehetett
oly tetemes, hogy összevágjon ama bombastikus győzelmi hirekkel,
melyekkel az Iszlam világot telekürtölték, s a melyek a levantei sajtó
által hozzánk is eljutottak. Tsernajef tábornok azzal védelmezte magát,
hogy elsietett betörésével csak titkos angol emiszariusok lépéseit
akarta meggátolni, kik Bokharában egész buzgalommal törekedtek
létrehozni egy bokharai-angol szövetséget, s a kik egyszersmind főokai
is voltak Struve ezredes elfogatásának. De Szent-Pétervárt nem
bocsáthatták meg e taktikai balfogást; letették a főparancsnokságról s
helyébe Romanovsky tábornokot nevezték ki. Ez lassu, de annál óvatosabb
léptekkel haladott előre. April 12-én egy 15.000-re menő juhcsordát
ejtettek zsákmányul, melyet 4000 bokharai lovas kisért, egy hónapra rá
pedig a heves „Irdsari csatá“-ra került a dolog, melyben a tatárokat
tönkre tették. Május 26-án elfoglalták a kis Nau erődöt, s később
Khodsendet, a khokandi khánság harmadik városát vették meg ostrommal és
pedig a küzdelem oly heves volt, hogy az oroszok 133 hallottat és
sebesültet, a tatárok pedig bizonynyal tiz annyit vesztettek. De a
győzelem jutalma arányban állott a kemény küzdelemmel, mert ez a hely
jobb erőditési eszközökkel birt mint Taskend vagy a khánság bármely más
városa. Ez volt az orosz fegyverek második támpontja a dél felé intézett
hadmüveletekben, s habár az „Orosz Invalide“ azt irta is hivatalos
tudósitásaiban a további terveket illetőleg, hogy a többi birtokoktól
sivatagok által elzárt Bokhara meghóditása nem lehet czélja az orosz
operatióknak, sőt teljesen haszontalan volna, mégis Oratepétől át a Dsam
Zamin kisebb helyiségeken egész Dsizzagig haladtak előre, jelentékeny
őrségeket hagyván az egyes pontokon.
Nem kevésbé figyelemre méltó az, a mi az oroszok ez egész diadalmenete
alatt magában Khokandban történt. A lakosokat nomádok, özbegek és
tadsikok vagy szártok teszik, és ép ugy pártokra voltak oszolva orosz
rokon és ellenszenveikre, mint nemzetiségük, helyzetük és
foglalkozásukra nézve. A harczias, befolyásos és hatalmas kipcsakok,
mint régi ellenségei az annyiszor benyomuló bokharistáknak, kik a
gyűlölt Khudajar khánt akarták rájuk tukmálni, azonnal az oroszokhoz
csatlakoztak. Barátságuk fontos szolgálatokat tett az oroszoknak, s a
közeledésnek már akkor meg kellett kezdődnie, midőn az Issziköltől
északkeletre nyomuló hadtest velük érintkezésbe jött, mert ellenkező
esetben e vonalon sokkal drágább áron vásárolhatták volna meg az oroszok
a győzelmet. Az özbegek, mint a de iure uralkodó osztály, a mennyire
lehetséges volt, védelmezték magukat, de tudvalévő dolog, hogy nincs
bennök elég vitézség, elhatározás és kitartás, s igy keveset
lenditettek, s miután fontolóra vették, hogy az orosz uralom talán nem
is volna roszabb a Bokharávali örökös háborunál és belső
pártviszályoknál, tehettek volna egyebet, mint meghódolni a
kikerülhetlen sorsnak. Csupán nehány elkeseredett Isánt és Molláht üzött
át valami megmagyarázhatlan félelem Bokharába, igy pl. Khodja-Ahmed
Jeszevi utódait Hazreti-Turkesztánban, kik azonban valószinüleg
csakhamar vissza fognak térni szent ősük csontjaihoz, miután az oroszok
nem fogják őket háborgatni a jámbor adakozások gyüjtésében. Az orosz
foglalás azonkivül a taskendi gazdag kalmároknak, szártoknak és
tadsikoknak s a csekély számu persa rabszolgáknak is tetszett, mert az
előbbiek anyavárosuknak az orosz vámterületbe való bekeblezése által
jelentékeny előnyökben reméltek részesülni, az utóbbiak pedig az özbeg
felsőség megbukásától várták nyomasztó helyzetüktől való szabadulásukat.
Miként egy, Krisanovsky tábornok által egy moszkvai laphoz intézett
tudósitásból láthatjuk, épen ezek a szártok dolgoztak legjobban az
oroszok kezére. Az ő akszakaljaik (vénei), s nem az özbegeké voltak az
elsők, kik elfogadták az oroszok által ajánlott hivatalokat. Nyilvános
helyeken mindig orosz tisztek oldalán jelennek meg, beszédeket tartanak
a népnek, s mialatt orosz templomokat emeltek, azon hirt terjesztették,
hogy ő felsége egy éjjeli jelenés következtében áttért az Iszlamra, s
most épen zarándokuton van Hazreti-Turkesztánba. A tadsikok, különösen a
taskendiek már régibb időktől fogva kereskedelmi viszonyban állnak
Oroszországgal, s ismerősek az orosz nyelv és irással; ennélfogva mint
tolmácsok és közvetitők is szerepelnek, s miután közülök sokan a
mehkemek (törvényszékek) élére és egyéb állomásokra vergődtek, tehát
könnyen megfogható ragaszkodásuk indoka.
Ez történt a khokandi khánság működési fővonalán. A határos pontokon is
megkezdték csendben működéseiket, mind keleten, mind nyugoton. A khinai
tatárságról halljuk, hogy ott 1864 óta kiszoritották a khinai őrségeket,
s nemzeti kormány ragadta kezébe az ügyek fonalát. Először a Tunganik
zavargásai törtek ki, mire Khoten, Jarkend, Akszu és Kasgar
felszabaditása következtek, s habár e zavarok okául a khokandi khodsák
hagyományos zsákmánylási kedve vehető, mégis sokan határozottan tudni
akarják, hogy e lázongó mozgalmakat a szent-pétervári udvar szitotta,
sőt, hogy a kipcsakok, kik jelenleg Kasgart birják, orosz fegyverek
segélyével hatoltak odáig. Ez szokásos előjátéka az orosz
interventiónak. Darab ideig el fogják nézni ez önálló városoknak, hogy
egymással ellenségeskedjenek és egymást pusztitsák, de látni való lesz,
hogy viszályaik a különben távol fekvő orosz határokra nézve
veszélyeseknek fognak föltünni, s ha a pekingi udvar nem siet a rendet
helyreállitni, az oroszok bizonyára meg fogják előzni. Az angol sajtó
azon észrevétellel vigasztalja magát, hogy a Kuen-Luen hegység
áthághatlan korlátai lehetlenné teszik a Kasmir felé való hatolást, s
hogy ez az orosz diversio is csak a középázsiai kereskedést mozditja
elő. De e kérdés megvitatását a legközelebbi alkalomra hagyjuk, s most
inkább Középázsiának Khokandtól nyugotra eső részére forditjuk
figyelmünket. Habár Oroszország Bokharával háboruba keveredett is, maig
még nem támadta meg a tulajdonképi bokharai területet, mert közte és
Khokand közt Dsizzag a szabályszerű határvonal. Maiglan csak
diplomatikai szőrszálhasogatások szövődnek ottan, s ezeknek szálaiból
fonódik Sehri-Szebz lázongása is, e hirhedt fészke a Bokharával való
harczoknak. Mert ha az orosz sajtó ezerszer tagadja is minden
interventiót, még sem lehet jelentéktelennek venni a sehri-szebzi
akszakálok megjelenését Taskendben. Aránylag legkevésbé hatottak
Oroszország tervei Khivában. A tulajdonképi khánság lakott részét még
nem érinté orosz befolyás, s csupán északon a Khodsa-Nijaz erősség
lerombolása óta a Jaxartesnél tétetett nehány kóbor kozák és karakalpak
csorda az Aral tó keleti partja hosszában orosz alattvalóvá.

2) Az orosz jövendő politikája.
Látni való az orosz középázsiai működésekből, mily irányt fog a közel
jövőben a szent-pétervári udvar tervei valósitásában követni. A délhez
legközelebbi s a legszélsőbb előőrsök Dsizzagban állnak. Ez a
középázsiaiak nyelvén forró, égető helyet jelent s fekvése az Ak-Tau
hegység mély völgykazánjában igazolja is ez elnevezést. Szerfölött
egésségtelen éghajlata és nagy vizhiánya folytán ez állomáson a Khokand
felé vezető uton a lakosság nagyon csekély, s hogy az oroszok hosszabb
megállapodási vagy szünetelési helynek szemelték volna ki, az „Invalide
Russe“ előbb emlitett handabandái s a „Quarterly Review“-ban (oktober
1866.) megjelent „Central-Asia“ czimü czikk tudós megirójának daczára
sem hihetem. Mert nemcsak hogy egésségtelen és nehezen megtartható
állomás, hanem a további itt időzés is politikai tekintetben nem lenne
eléggé megmagyarázható. Nagyon jól tudják a Newa parti urak, hogy mi
Bokhara az egész középázsiai, mondhatnám mohamedán világ szemében.
Tudják, hogy a Zerefsanon kell keresni nemcsak a számtalan
középázsiaiak, hanem Indusok, Afghanok, Nogai Tatárok és más fanatikusok
valláseszméinek és gondolkodásmódjának tulajdonképi forrását. Hogy tehát
sikerüljön a mestervágás, szükséges, hogy az emir, minden igazhitüek
fejedelme, ismerje be a fehér czár felsőségét, a nemes és szent Bokhara,
hol a lég a Fatihák és koránreczitatiók aromatikus illatával telt,
hódoljon meg a fekete hitetlenek hatalmának s az őrjöngő fanatikusok, a
vallásos rajongók csordája ismerje be, hogy a földjeikben nyugvó szentek
még nem elég erősek, megtompitni az orosz szuronyok hegyét. Bokhara
rettentő példa lesz az egész Iszlam világnak, romjainak hamva hatalmas
intő szózatként fog a legtávolabbra hatni. S erre fog törekedni
bizonyára a szent-pétervári udvar.
Valószinü tehát, ez álláspontról vizsgálva az eseményeket, hogy a
legnagyobb súly a jövőben is Taskend, Khodsend és Szamarkand hadműködési
vonalaira lesz fektetve. Idővel be is következhetik az egész khokandi
khánság meghóditása, mert különös nehézségekkel nem jár; főérdek azonban
azon közlekedési utak fentartása és biztositása, a melyeken az előre
nyomuló hadsereg mind a már eddig jól megerősitett Taskend és az északi
erődök helyőrségeivel, mind az orenburgi és a semipalatinski
kormányzóságokkal, egy kutakkal szakadatlan sorban ellátott vonalban
előre hatolni fog. Használjon bár fel minden lehető eszközt az emir,
hogy megnyerje magának az orosz barátságot, a mit egyébiránt még eddig
nem tett, küldjön bár mennyi Hiób követet Konstantinápolyba, küldjön az
indiai viczekirály derbarjába[65] bármennyi barátságos meghivót, mindez
mitsem fog rajta segitni. Bokhara városának vagy vele, vagy nélküle egy
Ispravnik által kell kormányoztatnia, mert az orosz nem nyughatik addig,
mig a régi Szamarkandot és Nakhseb (Karsi) vagy az Oxus egész jobb
partját a Romanoff ház óriási birtokaiba be nem kebelezte. Hogy ezt a
katasztrófát, Transoxania függetlenségének ez utolsó óráját nem fogják
oly könnyen előidézhetni, mint a hogy Középázsiában az eddigi hadi
működések sikerültek, az bizonyos. Mintha már látnám lelki szemeimmel a
Molláhok, Isánok őrjöngő csapatait, a tanulók ezreit, mint járják be
szent őrülettel az Afghanok, Turkománok, Karakalpakok khánságait,
hirdetve a Dsihadot (vallásháboru), mint tüntetik föl a legmélyebb,
legbuzgóságteljesebb töredelem jeleneteit, hogy lekönyörögjék a
benyomuló idegen fejére az isteni átkot. A halál tusája hatalmas lesz,
de hasztalan. A mennyire ismerem a khivaiakat és afghanokat,
lehetetlennek tartom a közös szövetséget Bokharával; mert ha hajlandók
volnának erre, már eddig létre kell vala jőnie. Nem az önzés, nem a
politikai combinatiók, hanem csupán a legnagyobb jellemtelenség, a
belátás hiánya fogják őket mindaddig nyugalomban tartani, mig csak
Hannibal nem áll majd a kapuk előtt. Egy közös czél felé való törekvést
hiába keresünk Középázsiában, vagy bármely keleti népnél. Nemcsak a
harczias afghanok állithatnának ki egy jól rendezett segédhadat, hanem a
khivai khánnak is lehetséges volna 20–30.000 lovassal az emir
hadseregéhez csatlakozni. De ezt nem fogja tenni sem egyik, sem másik.
Csak egy Timurnak vagy Dsengiznek sikerülne őket igy egyesiteni, s még
ekkor is viszályt és visszavonást idézne elő soraikban a legcsekélyebb
zsákmány. A kitünő lovas turkománok százezrei, kik az Oxustól a persa
határig terjedő pusztákat lakják, sem igen használnak igy semmit a szent
városnak. Isánjaikat majdan nemes ügytársaik a nemes Bokharában és az
emir felszólitják: kövessenek el mindent, hogy a sivatagok vad fiait
szent harczra birják; de sokkal jobban ismerem a turkománokat, hogy ne
tudjam, miszerint csak addig fognak részt venni a szent harczban, mig az
emir jó zsoldot nyujt nekik és még jobb kilátást a zsákmányra, s
valamint megesett, hogy időnkint afghan-persa szolgálatban állottak, ugy
épen nem valószinűtlen az, hogy az orosz pénz őket nemsokára a kozákok
legjobb fegyvertársaivá teendi. Nézetem szerint a proféta vallásáért
csak az első század, vagy épen csak az első 50 évben lelkesültek. A mit
az Iszlam később Anatoliában, a Konstantinok birodalmában, a földközi
tenger szigetein, Magyar- s Németországban tett, az csak a zsákmány, a
kincsek és a kalandok utáni vágynak lehet tulajdonitni. A hol e mozgató
erők hiányzanak, ott hiányzik a buzgalom is, s ismétlem, hogy, habár
kemény lesz is a harcz, az orosz fegyverek gyors győzelme Bokharában
bizonyos.
Turkesztán e legbefolyásosabb és legerősebb részének elestével Khokand a
fehér czár szinleges felsőbbségét maga fogja protectoratussá
változtatni. Azonban Khiva, a mint látszik, rettenthetlenűl fog
harczolni függetlenségeért. Kharezm meghóditása egyébiránt, habár
könnyebb leend is, mint Khokandé, mégis nem csekély nehézségekkel lesz
összekötve. Két város kivételével, melyeknek lakosai kereskedelmi
viszonyok által Oroszországgal bensőbb összeköttetésben vannak, e
khánság egész lakossága már az „urusz“ nevezettől is undorral fordul el.
Sokkal vitézebbek, mint a khokandiak és bokharisták, s földjük fekvése
által is segitve, turkomán hadakozási módjukkal sok bajt fognak okozni
az orosz csapatoknak. S itt ellent kell mondanom az annyi földrajziró és
utazó által kimondott nézetnek, mely szerint az expeditiónak az Oxus
lesz egyik fővonala. E folyam igen szabálytalan, s e mellett sok homokot
hord; tehát kisebb hajókkal nehezen járható, annál kevésbé hadi
hajókkal. Nem mulik el egy év, hogy utat ne változtatna nehány
mértföldre a sivatag lágy földjében, s ha az oroszok nem ismernék e
körülményt, ugy az aral hajóraj folyamközlekedésre épült kisebb gőzösei
a Jaxartes helyett inkább az Oxuson nyomultak volna az ország belsejébe.
Mert ha a kisebb erődök, mint Kungrad, Kipcsak és Mangit, melyek a
folyam bal partján megerősitett magaslatokon feküsznek, kárt tehetnek is
egy elvonuló hajórajban, az igen csekély lehet a khivai tüzérség
szánandó állapota folytán. Már a kisérlések is megtétettek fölhajózni a
folyamon a torkolattól egész Kungrádig, hol a folyam legmélyebb és
legszabályosabb, de hogy nem mentek tovább a kisérleteknél, tanusitja
épen hogy a közlekedés a Derjai-Ámun (Oxus), ha nem is épen lehetetlen,
mégis nehéz feladat.
Ezek azonban csak másodrendü akadályok, s a fehér czár valamint
Bokharában ugy Khivában is, ha nem is a Dsagataj törzs akszakálai, de
szuronyai és vontcsövü ágyui által fog emeltetni a kharezmi fejedelmek
fehér nemezére.
Ha aztán majd biztositva lesz az Oxus egész jobb partja, ha az
Isziköltől az Aral tóig elterülő tartomány Oroszország birtokában leend,
ellátva dúsan élelemmel és felszereléssel, akkor majd Afghanisztánnal
fogják megkezdeni a diplomatiai játékot. Nem fog a szentpétervári udvar
egyszerre fegyveres kézzel lépni fel az afghanoknál, és pedig nem azért,
mintha Angliának 1839-ben elkövetett balfogásai rettentnek vissza, hanem
mivel ily eljárás az oroszoknál nincs szokásban. Ez felesleges és
czélszerűtlen is volna a Doszt Mohamed utódai között tartó s közmondásos
zavarban; hol testvér testvér ellen küzd a legnagyobb
elkeseredettséggel, hol a kapzsiság és hiuság által előidézett ármányok
szakadatlanul tartanak, ott egy titkos ügynöknek, egy jó szócskának,
nehány barátságos sornak több hasznát lehet venni, mint a hirteleni
fegyveres betörésnek.
Abdurrahman khán testvérje Sir-Ali-khán ellen vívott küzdelmében ugyan
még mostanig nem szövetkezett orosz ügynökökkel, de, hogy ijesztő hatást
gyakoroljon, ellenfelére már kaczérkodni kezdett a kabuli brit munsival
(ügynök). Hogy hajlandó volna ily lépésre, azt épen nem vonom kétségbe,
de az oroszok még nem nyujtottak neki semmiféle alkalmat. Mert ha az
Angliától támogatott Sir-Ali-khán afghan emir ellenpártja csak a
legcsekélyebb jelt vette volna is a Neva mellől, ugy bizonyára nem
kaczérkodtak volna Kalkuttában Sir John Lawrence-szel. Nemcsak
főnökökről és fejedelmekről, hanem bármely afghan harczosról, vagy
hilmendi pásztorról sem lehet mondani, hogy kancsal szemmel nézne az
orosz gazdálkodásra, s hogy mily könnyen, mily örömest lépnének ez
emberek szövetségre az oroszszal a pesáveri urak ellen, arról százszor
is meggyőződtem. Hogy e barátság gyümölcse üdvhozó lesz-e, s elő fogja-e
mozditni Afghanisztan érdekeit, az senkinek sem jut eszébe. Az afghan
valamint minden ázsiai, csak pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt; az
afghanok csak azon kárt látják, melyet Kasmirban és Szindhben a tulnyomó
angol hatalomtól szenvedtek, s élénken emlékezetükben tartják Kabul és
Kandaharnak a vörös kabátosok által történt utolsó megszállását, és noha
mindenki tudja, hogy a moszkovita kafirok semmivel sem jobbak, mint a
frengik, bosszuvágytól ösztönöztetve mégis eléje tennék az északkal való
szövetséget az angol közeledésnek.
Igy csak barátságos érzület, csak oly kötés, mely nem szerződéseken,
hanem egy oxusparti hatalmas erőn alapul, lehet az oroszok ideiglenes
czélja Afghanisztánban.
Ugyanezen körülményt látjuk Persiában is. Itt is igen szerencsés
kártyákkal játszott az orosz udvar az utolsó évtizedekben. Az orosz
követ megjelenése óta a Szefevik ragyogó udvaránál, Chardin idejétől
maig, nem egy ügyben szerepelt már az orosz befolyás. Az oroszok, kiket
azelőtt kigúnyoltak és megvetettek, leghatalmasabb és legveszélyesebb
elleneivé váltak Iránnak. Mialatt I. Napoleon alatt Anglia és
Francziaország, hogy a teherani udvarnál befolyásukat érvényesithessék,
a sáh és néhány országnagy előnyére egymással vetélkedtek, Oroszország
inter duos certantes gaudens, egész csendességben a gülisztani és
turkmantsaji előnyös szerződésekhez, Transkaukázia elfoglalásához
nyitott magának utat. S mialatt a nevezett nyugoti hatalmak
megcsökönösödtek e politikában, az északi kolosz a Kaukázuson s a kaspi
tengeren oly állást foglalt, melynek árnya nemcsak Irán északi szélére,
hanem mélyen benyulik az országba. Sir Henry Rawlinson követségének
ideje alatt már remélni lehetett az angol befolyás érvényesülését, de ez
idő óta ez folyvást jelentéktelenebbé válik, mert a mily pazar lehetett
az angol politika Iránban Malcolm idejében az aranynyal és az
előzékenységgel, ép oly hidegen és közönyösen veszi az a dolgok folyását
Mac Neil óta. Ugy látszik, a sáh és a miniszterek mintegy
szükségességnek tekintik az oroszok mentorságát. Nem egy jobb jövő
iránti meggyőződés tekintetéből vetik magukat a persák a brittek
atyáskodó ölelései elől az északi medve karjaiba, s a sáhnak akarva nem