Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 15

Erősen meg van győződve a felől, hogy ő uralkodásra, a körülte lakó
idegen népek pedig engedelmességre születtek, miként ezt az oszmánli
képzeli magáról a bolgárokkal, örményekkel, kurdokkal és arabokkal
szemben. Függetlenségszeretete határtalan s egyszersmind főoka annak,
hogy ő még a különben legszeretettebb főnök alatt sem képes hosszasabban
élni s örömestebb parancsnokol 10–20 rabló vagy kalandor felett
önállóan, mint hogy egy jól felszerelt, elegáns csapat élén álljon, mely
kivüle még nagyobb urat is ismer. A török-tatárok vad, hajthatatlan
kevélységének magas, arisztokratikus érzületének a velök érintkezésbe
jött más népeket minden időben és minden viszonyok között mélyen kellett
sértenie. Az oszmanli bánásmódja alattvalóival, Törökország előbbi
birtokosaival, igen hű kifejezésre talált azon modorban, melyet az
özbegek a tadsikokkal, Turkesztánnak e régibb uraival szemben
használnak. A „tadsik“ mindig a gúny vagy szánalom kifejezése, és
Bokhara özbeg udvarát, noha vallásos tiszteletben áll, az ott uralkodó
iráni szellem miatt mégis tadsiknak gúnyolják.
E jellemvonással összhangzó a törökök előszeretete a nyugalom és
henyeség iránt is; mert noha szorgalom és tevékenység, európai
fogalmaink szerént, Ázsiában sehol sem található, mindazáltal sem az
iráni, sem a sémi népek nem irtóznak annyira a munkától, mint a törökök,
a kik csak a vadászatot és harczot tartják férfihoz méltónak, a
földmívelésre csakis kényszerüségből adják magokat, minden egyéb dolgot
pedig szégyennek tekintenek. Törökországban épen ez okból soha sem is
volt valami különös jóllét. A paraszt mindig rest és hanyag volt, a
kézművesek száma pedig csekély és a hivatalnokosztálynak csak olyankor
vala gazdagsága, mikor a jancsár csordák pusztitó hadjárataikból
kincsekkel terhelve térhettek haza. Épen igy Középázsiában is a
földmívelés kizárólagosan csak a persa rabszolgák kezében, a kereskedés
és műipar a tadsikoknál, hinduknál és zsidóknál van; mert magok a már
századok óta letelepült özbegek is szüntelenül rablásra és harczra
gondolnak és ha nem tudnak külső ellenséget szerezni magoknak, akkor
véres testvérharczban egymást rohanják meg kölcsönösen.
A mi a szellemi tehetségeket illeti, ugy találtam, hogy a török
mindenütt jóval alább áll a többi ázsiai népeknél s névszerint az
irániak- és sémitáknál s hogy szellemi korlátoltsága miatt mindazon
előnyöket elveszti, melyeket neki más jó tulajdonságai szoktak szerezni.
Ezt a gyengeséget a türklük (törökség) szóval szokták megjelölni,
melylyel a kabalik (gorombaság) és jogunluk (vastagság) synonimek.
Türklük alatt a modor csiszolatlanságát és durvaságát is értik, s bárha
e hiányokat imitt-amott a szadelik (egyszerüség) névvel szépitik is,
mindazáltal nagyobbrészt mégis csak szégyenitő epithetonok gyanánt
szokták azokat a török névhez csatolni. Valamint az oszmanlit az örmény,
görög és arab szedi rá, épen ugy az özbeget is a finom s felette
mesterkélt tadsik vagy az épen oly ravasz mint kapzsi hindu szokta
lefőzni. Valjon ezt nemzeti hibának vagy tulságos nonchalancenak
tulajdonitsuk-e, bajos elhatározni; de az mégis felette nevezetes, hogy
a török a távol Keleten épen ugy mint a művelt Nyugot szomszédságában, a
gondolkozástól irtózik és ötleteit sehol sem tartják valami különös
szellemi szikráknak.
Természetesen ez a gyöngeség az oka egy részt annak is, hogy a törökben
több becsületesség, nyiltszivüség és hűség található, mint Ázsia többi
népeinél. Türklük, mely alatt az idegenek az előbb emlitett hiányokat
értik, magoknál a törököknél gyakran a becsületesség, egyszerüség és
őszinteség megjelölésére szolgál. A türklük árny- és fényoldalai már
régi idők óta észrevehetők valának és mindig megvitatták azokat,
valahányszor csak a törökök és más nemzetek, s névszerint a persák,
jellemei között párhuzamokat vontak. Dicsérik az utóbbiak éles elméjét
és finom modorát, de a ki hű szolgát, készséges hadsereget vagy
megbizható embert keres, mindig a törököknek fogja az elsőséget adni.
Épen ezért már a legrégibb idők óta találunk idegen fejedelmeket, kik
szivesen használtak török csapatokat, azokat országaikba hivták és a
főnököket a legfőbb méltóságokkal ruházták fel, s minthogy a vitézség,
kitartás és uralomvágy nekik inkább sajátjok, mint Ázsia többi népeinek,
igy könnyü kimagyarázni, hogy zsoldosokból mindnyájan csakhamar
uralkodókká küzdötték fel magokat és hazájoktól kezdve Ádriáig az iráni
és sémi törzs oly sok népét hajtottak hatalmuk alá s körülök oly sok
felett uralkodnak még ma is. Nézetem szerént nemcsak a fizikai erők
tulnyomósága az, mely a török uralkodó családokat az idegen trónokon
fenntartotta s ma is fenntartja; sokat lehet jellemfölényeiknek is
tulajdonitani. Ők ugyan durvák és vad természetüek, de gonoszságból
ritkán kegyetlenek; meggazdagodnak ugyan alattvalóik rovására, de azután
a gyüjtött kincseket nagylelküen ujból kiosztják; ők ugyan
alárendeltjeik iránt szigoruak, de azért ritkán felejtik el a
kötelességeket, miket nekik, mint patriarkhális főnököknek, az utóbbiak
iránt teljesitniök kell. Egy szóval, a törökök minden tetteiben és
dolgában egy neme a jólelküségnek vehető észre, mely talán inkább az
indolencziának és laisser-aller-nek tulajdonitandó, mint azon
elhatározott szándéknak, hogy jót tegyenek, mely azonban bármily eredetü
is, erény gyanánt működik.
Végül a vendégszeretetről is emlitést akarunk tenni, mely a törököknél
inkább otthonos, mint az iráni és sémi népeknél s még pedig igen
egyszerü okból. A mint tudva van, a vendégszeretet azon mértékben apad,
melyben valamely nemzet a nomád állapotból a letelepült életmódhoz
közelit s valamint Ázsia ez erényben általán véve Európát jóval
tulhaladja, épen ugy különböznek a törökök is, kik a többség után itélve
megtestesült nomádok, a többi ázsiaiaktól, kik már régóta letelepülve,
egy régi polgárosultságnak örvendenek.
Ez volna tehát a törökök közös jellemzésének gyönge kisérlete. A mi a
különböző törzsek árnyalatait illeti, ugy találjuk, hogy a burutok
vadabbak, szivósabbak, mint a többi nomád fajrokonok[47]. Babonásabbak,
de nem oly alattomosak, mint pl. a kirgizek és turkománok, mivel ők,
anélkül hogy a samanizmustól egészen elszakadtak volna, még az Iszlamot
is csak gyengén ismerik és eléggé tudva van, hogy minél gyengébbek egy
nomád nép fogalmai a vallásról, annál csekélyebbek bűnei s annál
vendégszeretőbb az idegenekhez. Ellenben a kirgizek főjellemvonásukban
már nem oly harcziasak, bárha még most is könnyen el tudják határozni
magokat egy-egy barantára (rablókirándulás). Ők alkotják a török-nomádok
zömét, nekik van legtöbb kedvök a vándorélethez s mig turkománokat sok
helyen találhatunk félig letelepült állapotban, pl. az Oxus balpartjának
hosszában Belkhtől Csardsujig és Khivában, a kirgizekről ilynemü
példákat a mai napig még bajosan mutathatnánk föl. Könnyebben le lehet
igázni őket, mint a többi nomádokat, mivel ők, a mint már mondottuk is,
békésebb természetüek és nem oly bátrak, de letelepülésök mégis csaknem
a lehetetlenség körébe látszik tartozni, legalább is Oroszországnak
óriási munkába fog kerülni azon esetben, ha ilyesmit szándékozik tenni.
A karakalpakokat feltünő egyeneslelküségök miatt mindenfelé
eszteleneknek és hülyéknek tartják. Ők a középázsiai népek udvari
bolondját képviselik és rovásukra sok adomát beszélnek el. Vitézségre
nézve még a kirgizeknek is utánna állanak; ritkán léptek fel hóditókul s
még mások segédcsapatjaiként is csak ritkán használták őket. Minthogy
kiválólag szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoznak s legszivesebben
tartózkodnak az erdős vidékeken, az özbegek őket ajik (medve) gunynévvel
illetik, de a tevékenységet, szivjóságot és hűséget sehol sem tagadják
meg tőlök. A turkománok Középázsia minden népei között a legnyugtalanabb
kalandorok gyanánt ismeretesek és pedig méltán, mert nemcsak ott, hanem
az egész föld kerekségén alig ha akadna még egy nép, mely oly
rablótermészetü, oly nyugtalan szellemü és oly fékezhetetlen
szabadságérzetü lenne, mint a puszták e gyermekei. A rablás, pusztitás
és rabszolgává tevés szemeiben tisztességes mesterség, melybe századok
óta beleélte magát. A másképen gondolkozást esztelennek vagy bolondnak
tartják s e szenvedélybe annyira belemerültek, hogy saját törzseikben,
sőt gyakran saját családjaikban is fosztogatni kezdenek, ha külföldi
rablószáguldozásaikban akadályozva vannak. Igen gyönge mentségül talán
felhozhatnók azt, hogy ők a legvadabb s nagyobbára sivatag vidékeken
laknak, hol még a baromtenyésztés is felette szűk jövedelmet nyujtana;
de gyalázatos mesterségök gyümölcse csaknem sohasem enyhiti nyomasztó
szegénységöket, mert épen oly fösvény zsugorik, mint a milyen birvágyók
s a gazdagság birtokában is gyakran csak ugy nélkülöznek, mint a
legszegényebbek. Az özbegek a fashionable-ket játszák turkesztáni
törzsrokonaik között. Nem kevéssé kevélyek míveltségökre, melyet ők az
iszlam polgárosultságtól nyertek s a felsőbbség e nézpontjából
kiindulva, nomád életet folytató testvéreik felett uralkodni
szeretnének. Felette dicséretre méltó nálok szivós ragaszkodásuk nemzeti
jellemüknek oly sok szép sajátságához, melyet az iszlam más helyeken oly
könnyen átalakit vagy beszennyez. Az özbegeknél a képmutatás és
álszenteskedés daczára is, melyet az ottani iszlam terjeszteni
törekszik, még mindig nagyon sok becsületességre, igazlelküségre és
török nyiltszivüségre találunk, a mely minőségekben ők az elvetemült és
gonosz tadsikoktól jelentékenyen különböznek s az utóbbiak felett
uralkodni valóban meg is érdemlik. A mennyire személyes tapasztalataim
bizonyitják, csakis az özbeg az az egyedüli török, ki nemzeti jellemének
minden fényoldalát képviseli.

2. Az irániak.
Valamint a turáni nép s különösen pedig az emlitett török-tatár törzsek,
az ókorban harczias természetök és szokásaik vad, féktelen durvasága
által tették magokat hiresekké, épen ugy az irániak, mint éles ellentét,
szokásaik finomságáról és fényes míveltségi állapotaikról valának már
eleitől fogva ismeretesek. Az elsőbbek szomszédaiknál mindig pusztitók,
rombolók és fosztogatók gyanánt léptek föl, az utóbbiak ellenben
czivilizatorokul s a müvészetek és szelidebb társadalmi viszonyok
terjesztőiül. Mert nem csak az egész mohamedán Kelet volt az, mely az
iráni míveltséget elfogadta, hanem még mi európaiak is sokat
kölcsönöztünk e nevezetes néptől, mi részint az ó görög és byzanczi
míveltség csatornáján keresztül, részint pedig a nyugotnak kelettel való
későbbi érintkezései, mint pl. a keresztes hadak, által jutott el
hozzánk, természetesen mindig csak másod kézből. Irán eleitől fogva a
míveltség székhelye volt, és az emberiség egész mívelődési történetében
hiába keresnénk oly népet, mely polgárosultságának régi szellemét és
nemzeti életének jellemét a gyakori külbefolyások daczára is oly sokáig
s mégis oly hiven meg tudta volna tartani, mint az irániak.
Nagy különbség van Zoroaszter és az arab proféta tana között, s a mai
Persiában mégis majd minden vonása fölfedezhető annak a képnek, melyet a
görög történetirók a régi persákról vázoltak. Futólagos, felületes
pillantásnál ez talán nem tünik szembe oly könnyen, mert a külszin után
itélve csaknem nehéz volna a mai Irán népségeinek halmazából a valódi
iránit fölismerni, de egy mélyebb megtekintés a mondottak igazsága felől
csakhamar meg fog győzni, s ugy fogjuk találni, hogy az iráni a sémi és
turáni elemektől, melyek több mint ezer évig veszélyezteték
nemzetiségét, szokások és gondolkozásmód tekintetében nem csak hogy
semmit sem vett által, sőt inkább ő maga gyakorolt az utóbbiakra
hatalmas befolyást.
Az iráni nép bölcsője, a mint ujabb ethnographok, s névszerént a tudós
orosz utazó Chanikoff „Mémoire sur l’ethnographie de la Perse“ cz.
művében állitja, a mai Persia keleti része és különösen déli Szigisztán
vagy Szisztán és az északkeletre terjedő Khoraszan. Nem csak az
ethnographia, hanem a történelem is megegyezik ezen állitással. Mert
valamint Szigisztant, Rusztemnek s más, a klasszikus korból nevezetes
iráni hősöknek hazáját még a mai regebeszélők is szinhelyül idézik,
mihelyt valami nagyszerűt vagy ősrégit akarnak vázolni, épen igy a régi
Belkh is Khoraszanban a vallás és finomabb míveltség főforrásaként
ismeretes és Mervet tartják azon helynek, hol Ádám az angyaloktól első
oktatást nyert a földmívelésben. Egy szóval, a mi ősrégire vonatkozik,
csak is Keleten található és Nyugoton soha.
A turáni faj az ő terjeszkedésekor, a mint az előbbi fejezetben
mondottuk, keletről nyugotfelé vette irányát, az iráni pedig délről
északra terjeszkedett ki s még pedig két irányban, egyik északkelet, a
másik északnyugot felé. A kivándorlás abban a homályos őskorban történt,
melyről leggyöngébb sejtelmünk is alig lehet, de itt is a közös jelleg
vonásai azok, melyek minket vezércsillagok gyanánt vezetnek át a
tudatlanság éjén, s bárha az iráni faj ujabb időben a számra sokkal
hatalmasabb török-tatár népségektől sokat szenvedett is, mindazáltal
mégis fölfedezhetjük a szerteszét fekvő csoportokban a hajdankori láncz
egyes szemeit és a keleti maradványokban a kezdetleges, valódi iránit
épen ugy fölismerhetjük, mint a nyugotiakban a török-sémi elemekkel
folytonos érintkezésben állott médet.
Ez a személyes meggyőződésből kiinduló nézet – és mindenkinek, a ki csak
a mai Irán és Közép-Ázsia persáit szorosan szemügyre veszi, észre kell
azt vennie – némileg a mi ékirat magyarázóink tudományos
vizsgálódásaiban is megerősitésre talál s névszerint a persepolisi
ékiratok iráni népjegyzéke az, mely Irán minden népének
előszámlálásakor, az ország központjából (Persepolis) kiindulva, nyugoti
és keleti irányban halad tovább.[48] Természetes, hogy abban semmit sem
találhatunk határozottan kifejezve az egyes családágak magasabb vagy
alacsonyabb koráról és az arczulati különbségekről; hanem hogy már a
legrégibb hajdankorban is lényeges különbség létezett közöttök, alig
vonható kétségbe. „A sémita befolyások,“ igy szól Spiegel F.[49],
nyugoti Iránra igen korán, még az assyrbabyloni uralom idejében
kezdődnek és az egész Akhaemenida-koron keresztül tartanak. Az
Akhaemenida-uralkodás elbukta után a semiták mellett még a görögökkel
való vegyülés is bekövetkezett stb., a mi egészen helyesen van
megjegyezve; mert a déli tartományokban, mint Farszisztán, Larisztan és
Lurisztan, a hol az iráni és sémi elemek érintkezése ős időktől fogva
szakadatlanul tart, a mai persa személyében mindazon physikai ismertető
jegyeket föltaláljuk, melyeket Herodot és a későbbi görög történetirók e
népen észrevettek. A sovány testalkat, mely inkább a nyugoti, mint a
keleti irániak sajátsága, erősen emlékeztet az arab fővonására, kit a
nemsémi népeknél mindig nahif-nak (sovány, karcsu) irnak le, mig a
törököt keszif-nek (otromba, vastag), az igazi persát pedig zarif-nak
(nemes, finom) mondják. A sémi elemek Persia déli és keleti szélén,
Benderbusirtól kezdve majdnem Kirmansah-ig s különösen pedig a városi
lakóknál, igen észrevehető nyomokat hagytak hátra, a mi annál inkább
szembe ötlik, ha mi egy szigisztáni arczát és testalkatát egy
isfahaniéval összehasonlitjuk. Legjobban észrevehető ez a gebereken
(tűzimádók), kik a nyugotirániak között élnek s az utóbbiaktól nagyon
különbözők. Valamint hogy a karcsu, sovány alakok tulnyomó száma
hiányzik közöttök, épen ugy a keskeny áll és vékony orr is nagyon ritkán
található nálok. A geber egy khafi társaságban bizonyára kevésbbé tünnék
fel, mint egy csoport isfaháni között, s minthogy az Irán nyugotán csak
gyéren szétszórt gebereket az iráni ősnép oly maradványainak
tekinthetjük, melyek leginkább megkimélve maradtak az idegen elemek
vegyületétől, biztosan állithatjuk, hogy a keleti és nyugoti irániak
közt létező arculati különbség már eleitől fogva meg volt s meg is
kellett lennie. A nagy Sándor hadmenetének görög történetirói, kik a még
akkor tájban hatalmas iráni birodalom mind keleti, mind nyugoti népeivel
érintkezésbe jöttek, leirásaiban a kérdés ethnographiai oldalát, mely a
mi tanulmányaink számára oly nagy fontossággal bir, egészen figyelmen
kivül hagyták.
Azon faragványokból se merithetünk nagyon sok tanulságost, melyek a
Szaszanida korszakból származnak. A naksi-rusztemi, naksi-redsebi és a
kazerum környékebeli domborművek alakjai talán hű képét nyujtják az
akkori persáknak, de azok nemzetisége felől semmi határozottabb
fölvilágositást nem adnak és a mennyire a testállásból és vonásokból
itélni lehet, ugy látszik, hogy ezek inkább a nyugoti, mint a keleti
irániakhoz tartoznak; mert meglepő hasonlóságuk nyugoti Irán mai
lakóival okvetetlenül szembe kell hogy tünjék. Ugy találjuk, hogy már
Garcia Silva Figerva is, ki 1627-ben egy diplomatikus küldetésben
Persiát meglátogatta, figyelmeztet minket a keleti és nyugoti irániak
közt levő különbségre[50], anélkül azonban, hogy a physikai ismertető
jegyek részletezésébe bocsájtkoznék. Chardin, ki ez országot 1664–77-ben
beutazta, már világosabb, mert azt mondja, hogy a geberek, a kikben ő a
régi persák maradékait látja, rút kinézésüek, nehézkes alkatuak, durva
bőrüek és sötét szinüek s lényeges ellentétet képeznek nyugoti Irán
cserkesz és georgiai vérrel vegyitett mai lakóival, a mely véleményt
Angelus Péter (Labrosse) is, az utóbbinak egy kortársa, 1684-ben kiadott
„Gazophylacium linguae Persarum“-ában, a „Georgia“ czimü czikkben még
határozottabban kimond[51].
Miután tehát a nyugoti és keleti irániak között létező különbség felől
semmi kétség sem lehet, a szétágazó pontokat egy közös átnézetbe fogjuk
összefoglalni és azután a két főcsalád egyes ágait vagy tagjait ugy
fogjuk bemutatni, a mint őket utazásaink alatt látni alkalmunk vala,
mindazáltal a nélkül, hogy elődeink ide vonatkozó észrevételeit figyelem
nélkül hagynók.
a) Nyugotirániak b) Keletirániak
Testalkat Tulnyomó többségben ha nem Kissé zömökebb alakuak, mint
is karcsu, de mégis sovány az a) alattiak, erősebb és
és vékony termetüek, igen szélesebb csontrendszerrel,
hajlékony mozdulatokkal és de a mozgásban nehézkesebbek
kellemes tartással s épen is, bárha koránt sem oly
oly ritkán egészen soványak ügyetlenek, mint a turániak.
vagy igen kövérek, mint a
milyen ritkán feltünő
magasak vagy igen kicsinyek.
Fő Tojásdad, keskeny és Sokkal kevésbbé tojásdad, mint
mérsékelten magas homlok, a a), sőt csaknem kereknek lehetne
halántékoknál lelapulva és mondani, szélesebb homlok s
hosszukás koponya, keskeny szélesebb pofacsontok is, és
áll. husosabb orczák. Mindazáltal az
áll hosszukáskerek és nem oly
hegyes mint a turániaiknál.
Szemek Nagyok, feketék, hosszu Feketék és hosszukás
felső szemhéjjal és metszetüek, sürü és vastag
ivalakulag boltozott szemöldökökkel.
szemöldökökkel.

Orr Hosszu, vékony, gyakran Kevésbbé hosszu, néha a
görbe. gyökereknél vastag, de soha
sem oly pisze és széles, mint
a turániaknál.
Száj Szabályos, észrevehetőleg Gyakran széles és vastag ajkak.
vékony megfekvő ajkakkal.

Hajzat Fekete, sürü és gazdag Fekete, sürü növésü. A szakáll
növéssel s kiválólag hosszu, sűrűbb, de nem oly hosszu mint
ritka szakáll. a nyugotirániaknál.
A physikai külsőségek e különbsége következtében e két család erkölcsi
sajátságaiban is félreismerhetetlen bizonyos különbség. Igy például a
keletiráni, bárha a szellem és test mozgékonyságában a törököket jóval
tulhaladja, a mai Irán persája mögött messze elmarad és ugy látszik,
mintha a nyugotiráninak részarányos tagmértékében s vonásainak
finomságában szellemi felsősége is ki volna fejezve.

A keletirániakat
északkeleti kiterjedésök földrajzi fekvése szerént, ugy hisszük, hogy a
következő alosztályokra vagy ágakra lehetne osztályozni: a)
Szejisztániak vagy khafik, b) Csihar-ajmakok, c) tadsikok és szártok,
melyek közül mindenik több alosztályt vagy tagot számlál. Valamint hogy
a turáni fajnál nyugot felé tovább haladtunkban az arcz mongol jellegét
mind jobban-jobban nélkülözzük és az egyes ágaknál egy mind
szembetünőbben mutatkozó fajvegyüléssel fogunk találkozni, épen ugy
észre vehetjük azt is, hogy a keletirániak azon mértékben, melyben ősi
szülötte földjöktől eltávoznak, mindig kevésbbé irániakká s mindinkább
turániakká válnak. A milyen arányban áll a burut az anatoliaihoz
vegyitetlenül, épen olyanban áll a szejisztáni is a kasgari tadsikhoz.
Ám nevezzék az utóbbit ama vidék őslakójának, de azt még sem fogja
elvitatni senki, hogy rá az őt nagy többségben körülvevő turáni elemek
erős befolyást gyakoroltak.
a) A szejisztániak vagy khafik.
Keleti Iránnak azon siita lakói, kik Irán keleti részét, a mai Khoraszan
déli határaitól kezdve Bihrdsanon túlig lakják. Gyakrabban nevezik őket
a Khafi, mint a szejisztáni névvel, mert a főtömeg Khafban és annak
vidékén Rujban, Tebbeszben és Bihrdsánban tartózkodik, mig a hajdani
klasszikus Szejisztánt afghan- és beludscsordák barangolják keresztül
kasul s igy a békésebb persáknak csak igen kevéssé biztos lakást
nyujthat.
Merv történeti nevezetességei után itélve, mely a Vendidadban
előszámitott 13 helység között Muru név alatt harmadik helynek van
följegyezve, könnyen azt következtethetnők, hogy a mai Khoraszan, s
különösen az északi rész lakóit is a keletirániakhoz lehet számitani.
Természetesen az arab foglalás előtt az többé kevésbbé csakugyan ugy is
történt, de már ma a khoraszániak török-tatár elemekkel oly erősen össze
vannak vegyülve, hogy az igazán keletiráni jelleg csak a déli
hegylánczon túl Sehri-No mögött kezdődik. A nélkül hogy valami különös
ethnografiai képzettséggel volna fölkészülve, az utazó azonnal észre
fogja venni, hogy a khafi (azon elnevezésnél maradunk, mely magában az
országban szokásos), noha barna szinü, például az Iszfahanitól abban
különbözik, hogy arczszine inkább olajbarna, mig az utóbbié, a naptól
elsütve, inkább sötétbarnának látszik. Másodszor az előbb emlitett
különbség a termetben és az arczvonásokban is, leginkább pedig a
kevésbbé tüzes szemekben fog feltünni előtte s végre harmadszor
járás-kelésében nem fogja föltalálni azt az élénkséget, azt a
mozgékonyságot, mely a hasonló égalji viszonyok alatt élő
nyugotirániaknál mindenütt oly otthonos. Alig vonható kétségbe, hogy ez
a különbség oly népségek között, melyek, mint a kérdés alatt levők is,
közös eredetüek s hasonló nyelvvel és vallással birnak, századok, sőt
évezredek óta egy és ugyanazon politikai kötelék alatt élnek, sokakat
gondolkozóba fog ejteni. E viszonyt más országokból vehető hason esettel
bajosan is világosithatnók meg; de az okokat rögtön fel fogjuk ismerni,
ha a következő pontokat közelebbről szemügyre veszszük. 1. Keleti Irán
emlitett része mind a sémi, mind a turáni bevándorlásoktól eleitől fogva
megkimélve maradott, mert az elsőbbek csak a sivatag nyugoti széléig
terjedtek, az utóbbiak pedig nyugot felé vonultokban a főúttól, Merv,
Nisabur és Rei, eltérve csak ritkán lépték át a Dsagatay-hegység déli
lejtőit. 2. Keleti Irán még az ujabb időkben is, midőn a siita felekezet
az egység lánczát szorosabban fűzte Irán persa lakossága körül, a nagy
pusztaság által elválasztva maradott és a mai közlekedés a legvadabb
felekezeti gyűlölség daczára is sokkal erősebb a szunnita afghanokkal és
herátikkal, mint a nyugoti testvérekkel. A pusztai utazás minden
nehézségei és a beludsoktól való minden félelem daczára is minden évben
megy nehány karaván Sirazból és Iszfahanból Kezden, Tebbeszen keresztül
a szent Meshedbe, de a délkeletre fekvő Khaf-t és Bihrdsan-t soha se
érintik és ez hajdan is ugy történt, mint a jelen korban.
A népek kölcsönös érintkezésénél kétségtelenül csupán s egyedül csak a
nyelv az, mely az idegen elemek benyomásait legkönnyebben elfogadja és
azokat legtovább megtartja. A mai Irán persa dialektusa telve van
arab-török szavakkal. E részben a déli Farsz-ban épen ugy mint az északi
Mazendran-ban nagyon csekély a különbség, de már Irán keletén a
kölcsönzött nyelvkincs kevesebb és sok tekintetben azt a persa nyelvet
látjuk képviselve, melyben Firduszi, az arab szándékos elkerülésével,
nagy hőskölteményét irta. A mi a régi alakok és szavak használatát
illeti, e részben Bokhara és névszerént a tadsikok persa nyelvét kell
első helyen emlitenünk, de az utóbbiak mégis igen sok szó- és nyelvtani
anyagot vettek át a törökből s épen e körülmény erősitett meg minket
azon meggyőződésben, hogy Irán keletén bizonyára a legtisztább és
legrégibb persa nyelvet beszélik.
A mi tehát a nyelvet illeti, hajlandó volnék azt állitani, hogy az
összes irániak között a khafik vagy szejisztániak a legőseredetibbek, de
már ha ethnographiai helyzetöket az összes iráni törzshez vesszük
tekintetbe, teljességgel nem merném azt a szerepet tulajdonitani nekik,
melyben az egész török-tatár törzshez a burutok állanak. Hogy a
keletiráni család melyik ága legősibb, ez oly kérdés, melytől senki se
vitathatja el a fontosság magas fokát, de itt nehezebb rá a felelet,
mint a török-tatároknál. Mert az utóbbiak megjelenése a világtörténelmi
események szinpadán aránylag véve uj, mig az előbbiek oly időszakban
léptek föl, melyről a legtávolibb sejtelemmel is alig birhatunk.
Tehát ismételve kimondjuk, hogy a szejisztániakat vagy khafikat első
helyen kell emlitenünk, de csak is földrajzi helyzetöknél fogva s nem
pedig azon föltevés következtében, mintha águk jelleme legőseredetibb
volna.
b) A csihar-ajmakok?[52].
Csihar-Ajmak gyüjtőnév, mely alatt a mongolok, mikor Heratot
meghóditották, négy népséget vagy néptörzset értettek, u. m. a
timurikat, teimeniket, firuzkuhikat és dsemsidiket. Mindnyájan iráni
eredetüek és persa nyelven beszélnek s jól meg kell különböztetni őket a
hezareh-k-től[53], kik, noha persául beszélnek, de tisztán mongol
jellegöket és turáni eredetöket mégis kétségtelenül elárulják. Valamint
hogy a csihar-ajmak név fölött még ama vidékeken is zavart fogalmuk van
az embereknek, a mennyiben azt sokan magoknak tulajdonitják s mások
pedig tőlök azt elvitatják, épen igy a mi utazóink is a legellentmondóbb
közleményeket nyujtanak ama törzseket illetőleg s leggyakrabban
találkozunk azon téves felfogással, hogy az emlitett hezareh-eket a
csihar-ajmakokhoz számitják, holott ezek Közép-Ázsia déli részén csak
akkor jelentek meg, mikor már a kérdés alatt levő törzsek a négyes
számmal voltak megjelölve. Én hatheti tartózkodásom alatt Herat
városában és környékén e kérdésnek különös figyelmet szenteltem.
Tapasztalataim nem annyira az illető törzsek nyilatkozatain, mint inkább
arczulati ismertetőjegyeiken alapszanak, a melyek kétségtelenül a
legjobb bizonyitványok.
A timurik vagy keleti Irán szunnita persái ma részint Herat nyugoti
határvidékein, mint Gurian, Kuhszun stb., részint pedig Iránnak
nagyobbára keleten fekvő határfalvaiban és városaiban laknak, Turbeti
Seikh Dsamtól kezdve egészen Khafig. Az elsőbben emlitett vidéken a
lakosságot kizárólagosan csakis ők alkotják, az utóbbin ellenben csak
szorványosan (sporadice) találtatnak, mert bárha még ezelőtt 200 évvel a
többség szunniták- és timurikból állott, mindazáltal a siiták felekezeti
gyülölsége őket részint erőszakkal megtéritette, részint pedig a
szomszéd szunnita Heratba szoritotta vissza. A gyakori
határvillongásokból, a több mint negyven ostromból, melyeket Heratnak az
ujabb és régibb időkben ki kellett állnia, könnyen kimagyarázható, hogy
mennyiféle és minő összevegyüléseket hozhatott létre ez a folytonos
mozgalom az egymáshoz oly közel rokon keletirániak egyes ágai között, s
valóban csodának tarthatjuk, hogy a timurikat még meg lehet
különböztetni a siita keletirániaktól. Az illető ismejelek először is,
hogy közöttök több rövid és széles alkatu emberre találhatunk, mint a
szejisztániaknál. A mi a szint illeti is, az utóbbiak átlagosan véve
olajbarnák és sötétfekete hajuak, mig az előbbieknél a fehérebb arczszin
gesztenyebarna hajjal nem tartozik a ritkaságok közzé. A mint mondottuk,
a timurik összes száma keleti Irán határánál ma legfeljebb 1000 családra
rúg, mert a főtömeg Heratban lakik.