Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 20

akarva, az utóbbi nótájára kell tánczolnia.
Ha már most, szemlét tartván, az orosz hatalom és politika jelzett
állása fölött egy tekintetet vetünk a japáni tengertől 13000 verstnyire
terjedő határvonal irányában a fekete tenger csirkassziai partjáig, mely
területen Oroszország oly különböző eredetü és vallásu népekkel folyvást
érintkezésben van, melyeknek jövőjét támadó politikájával, mint Damokles
végzetteljes kardjával, intézi, csakhamar be kell látnunk, hogy habár a
legdélibb előőrsök Ázsiában az Araxesnél vannak is, mégis az a pont, a
hol további haladásukban európai hatalommal jöhetnek összeütközésbe,
egyedül Középázsiában van. 20 év előtt még a kirgizek nagy csordája s a
három khánság választotta el az orosz hatalmat Brit-India északi
határaitól. Ma már Dsizzagtól Pesáverig, habár a fáradságteljes átmenet
a Hindukuson közbefekszik is, csak 15 napi utat tesz, alig 120
geographikus mértföldet. Ez az ut egy hadseregnek, ámbár fáradságos,
mégsem meglábolhatlan és meglehetősen alkalmas politikai befolyás
érvényesitésére, s bármily hatalmas határvonalat lát is Anglia a
Hindukus hófedett bérczeiben, mégis alig veszi figyelembe ama
könnyüséget, melylyel magának az orosz propaganda az Oxustól az északi
Szindhig utat nyithat, sőt azon órától, melyben Karsiban, Kerkiben és
Tsardsujban az orosz zászló leng, Anglia e hatalmasságot már
tőszomszédságnak kénytelen tekinteni.

3) Oroszországnak Indiára vonatkozó tervei és az angol optimisták.
Valjon tehát Oroszországnak csakugyan komoly törekvései vannak
Brit-Indiára nézve, meg fogja-e támadni dús birtokaiban az angolt,
annyira megy-e becsvágya, hogy a pólusi tenger jeges partjaitól a
Komorin fokig az egész száraz földre ki akarja hatalmát terjeszteni? Ez
oly kérdés, melynek érdekkel kell birnia nemcsak az angolra, hanem
minden európaira nézve is. A thamese-parti és kalkuttai államférfiak
ujabb időben nem-mel feleltek e kérdésre, mert hivatalos és nemhivatalos
organumaik a közeledésben csak szomszédságot és nem támadást látnak, oly
szomszédságot, mely nem veszélyezteti az angol érdekeket, sőt inkább
ezeknek előnyére van. Fájdalom, ez urak igen csalatkoznak, mert a
hagyományos politika szelleme Oroszországban, a kitüzött tervekhez való
kitartó ragaszkodás, a Romanoff-ház határtalan gőgje, a sok eszköz,
melyek tervei megvalósitásának rendelkezésére állnak, biztos kilátásba
helyezik az egyszer kitüzött czélt. Oroszország birni akarja Indiát,
legközelebb azért, hogy e gazdag gyöngyöt az ázsiai birtokok dús
diadémjába illeszsze, e gyöngyöt, melynek megszerzésére oly hosszan és
annyi költséggel tört magának utat a világ sivatagain át, aztán pedig,
hogy befolyását az egész iszlam világ felett érvényesitse, miután India
birtoka a mohamedanizmus előtt a hatalom és nagyság netovábbját
képviseli, és utoljára, hogy a brit hatalom ellensúlyozása által a
Hindukuson tul annál könnyebben megvalósithassa terveit a Boszporuszon,
a középtengeren, sőt egész Európában, miután ma már senki sem fogja
tagadhatni, hogy a keleti kérdést sikeresebben meg lehet oldani a
Hindukuson tul, mint a Boszporusznál, mert ha Oroszország a krimiai
háboru alkalmával, midőn Nana Szahib fivére Sebastopolban ünnepeltetett,
már birta volna jelen állását a Jaxartesen, ugy Miklós czár
konstantinápolyi terveit nem temették volna el oly könnyen Malakoff
torony romjai.
E messze kiható tervek még talán a közelebbi évtizedek, különösen a
békeszerető és jókedélyü Sándor kormánya alatt nem fognak létesülni, de
ki biztosithat, hogy nem fogja-e őt egy Miklós, vagy egy még ennél is
határozottabb jellem követni a trónon, ki nem leend képes ellenállni egy
Timur vagy Nadir vágyainak, hogy tökéletes ázsiai világhóditónak
mutathassa magát? Hogy mit tehet egy orosz autokrata Oroszország mai
alkotmánya, az alattvalók mai társadalmi állása mellett, kik még sokáig
fognak megmaradni régi állapotaikban, azt mindenki tudja, s tudják
Anglia államférfiai is. Annál feltünőbb tehát, hogy ez urak oly
könnyedén túlteszik magukat az emlitett eshetőségeken s oly felületes
érdekkel vélik elüthetni egy indiai orosz invasio lehetőségének
kérdését. Rendesen a Hindukus és a Himalaja hegység meghághatlan
jéghegyeit, az ellenséges nomád népek roppant tömegét hozzák fel, mint
olyanokat, melyek egy északról dél felé nyomuló hatalomnak gátat
vetnének. Azon nagy távolsággal vigasztalják magokat, mely kifáradva és
kimerülve hozna meg egy hóditó hadat India határaira, mialatt ott a
nyugodtan várakozó, harczkész s a hadműtanban és buzgalomban erősebb
angol csapatok harczsováran várnák az összeütközést. De azt hiszik-e
ezen urak, hogy Oroszország, ha csakugyan oly szándékai volnának,
egyenesen Pétervárról, Moszkvából és Archangelből inditana utnak egy
támadó sereget? De ugyan mire valók a délszibériai erődök, Taskend,
Khodsend s a czélba vett Bokhara és Szamarkand, mire való a persa-afghan
szövetség? Mit tettek a kozákok és az orosz csapatok Gunibnál és
Csirkasszia zord hegyeiben? Ide is kimerülve érkeztek meg talán? S az
utóbbi talán nincs is sokkal messzibb a nevai főállomástól, mint Pesáver
Transoxánia fentnevezett városaitól. S miért fogadnók el épen azt, hogy
az oroszok a Belkhen át Kabul felé vezető nehéz utat s innen a Kheiber
szorost választanák. Eltekintve attól, hogy ez csupán az 1839-ki
megrettentett és rendetlenségben menekülő angol hadseregre nézve
lehetett oly végzetteljes, mert hisz a bevonulás nem került valami nagy
áldozatba, a herati és kandahari ut, mely a Bolan szoroson át Indiával
közlekedő karavánok tulajdonképi utja, sokkal kényelmesb. Utóbbi 54–55
angol mértföld hosszuságu, az indiai hadsereg bengáli hadtestének igaz,
hogy több napi fáradságába került, azonban mégis azt olvassuk egy
hiteles angol irónál, hogy a huszonnégy fontos golyók és tizennyolcz
fontos ágyúk átszállitása nem járt semmi különös nehézséggel. Vagy miért
ne választhatnák ki az oroszok a Gomul vagy Guleri szorost? Ez a
Hindosztánból Khoraszánba vezető középut, mely Burnes szerint,
közlekedési főutul szolgál a Lohaniafghanoknak s szintén nem jár sok
akadálylyal.
Valóban, az angol optimisták vérmes nézeteit képzelt védvonalaik erős
voltát illetőleg nagyon nem oszthatjuk. A Kabulon át vezető utat csak
szükség esetén választaná az orosz, mert a főbb pontok, melyeken India
határaihoz közeledhetik, Dsizzag és Asztrabad; az egyiknek iránya délre,
a másiké kelet felé vezet. Ez a két ut már emlékezetet meghaladó idők
óta vitt hadseregeket vágyaik czéljához, mert mindkettő, ha nagy
sivatagok által környeztetik is, jól megmívelt, sőt termékeny részeken
halad keresztül, melyek kimerülés nélkül élelmezhetnek több ezernyi
átvonuló sereget.
De egy lehető háboru esélyeit is nagyon tulbecsüli Anglia. Igaz, hogy
jelen indiai hadserege, mely a seapoyk jelentékeny tartalékseregét nem
számitva, 70.000-re megy, hasonlithatlan azon tájakon állomásozott
elébbi katonaságával. Hasonló számu sereget szállitani Afghanisztánon
keresztül Pendsábba, sok áldozatába kerülne Oroszországnak, de nem
szabad felednünk, mily erős támaszra találna egy támadó had egy
persa-afghan szövetségben, vagy azon nagy elégületlenségben, mely
Pendsábban, Kasmirban, Bothanban s különösen a fanatikus indiai
mohamedánok közt uralkodik. Az Indiát lassan keresztül-kasul metsző
vasuthálózat által igaz, hogy egy hadsereg központositása hamar
eszközölhető, de a katonai szervezés és támogatás a Themzétől vagy a
földközi tengertől India felé sincs ám sokkal közelebb, mint az
oroszoké, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy a Volgán több, mint
háromszáz hajó könnyiti a szállitást a kaspi tenger déli partjai felé.
Ezen az uton északi Persia lakossággal bőven ellátott részein keresztül,
egyrészről Asztrabadon, Budsnurdon és Kabusanon át, másrészről a Meshed
felé, csak még tervben levő vasuton rövid idő alatt lehet egy nagy
sereget Heratba és Kandaharba szállitani. Ezt a vasutat a czár imam Riza
sirjához zarándoklók utjának könnyitésére akarja épittetni, hanem az
igért orosz pénzsegély alatt más, nem vallásos tervek is rejlenek. Vagy,
miután már alig lehet kétségbe vonni az orosz kaczérkodó pillantásait
India felé, miért nem volna szabad azon politikai constellatiókat is
fontolóra venni, melyeket az európai diplomatia terén saját hasznára ki
tudott zsákmányolni? Egy I. Napoleon és I. Sándor orosz-franczia
szövetsége, mely jelentékeny nyomokat hagyott hátra Teheránban, ma,
midőn Francziaország tulnyomó befolyást gyakorol Egyiptomban és
Szyriában, midőn megnyilt a szuezi csatorna, sokkal könnyebben
létesülhetne, mint akkor. S mellőzve ezt, a Washington és Szentpétervár
közt egyre szebb virágzásnak induló entente cordiale nem lehet-e
előnyére Oroszországnak terveire nézve? Gunyolódva kétségeskednek, mint
fonódhatnék a yankee republikán sipkája az orosz kancsukába, de hát nem
látnak-e a nevaparti banketekben, melyen az amerikai testvériségért is
hatalmasan ittak, a czárevics newyorki látogatásában, Amerikának Khina
és Japan területén való hatalmas föllépésében, hol a csendes Oczeánt
amerikai tengerré fenyegeti átváltoztatni, elég okot ad arra nézve, hogy
egy amerikai-orosz szövetségben az angol érdekek veszélyeztetésének
jeleit lássák? Oroszország a cselekvés döntő pillanatában oly módokkal
és eszközökkel fog rendelkezhetni, a melyek az angol államférfiak előtt
alig látszanak figyelemre méltóknak, ott azonban zaj nélkül ápoltatnak.
Megengedjük azonban, hogy a tényleges összeütközés csak a távol jövőben
fog bekövetkezni, örömest eltürjük a hamis próféta nevét; de miért és
hogy akarják az angol államférfiak északi vetélytársuk már kétségtelenné
vált közeledését veszélytelennek tüntetni föl, miért és hogy akarják az
orosz tervek fenyegető alakulását rejtegetni és szépitgetni?
Az orosznak kedvező angol politikusok testülete, valahányszor e kérdés
szőnyegre hozatik, mindig azt feleli, hogy egy rendezett állam
szomszédsága kellemesebb, mint a zavargó és rablásból élődő vad nomád
törzseké. Egy angol még azt is kérdé, hogy nem ülnek-e szivesebben egy
választékosan öltözött, finom uri ember, mintsem egy szennyes és durva
paraszt mellett. Erővel szerencsét kivánnak maguknak a moszkovita
szomszédsághoz, azonban még sem jöhettem magammal tisztába sohasem az
iránt, miként kivánhatnak ez urak maguknak szomszédul egy habár durva,
de alapjában mégis erőtlen ellenség helyett, egy ravaszat és hatalmasat?
A mi Amerikában, Afrika északi részében, sőt az ind földön történt
egykor a gyarapodó Anglia és a sülyedő Holland és Portugal közt, az már
sokszor ismételte magát és még sokszor fogja magát ismételni az
emberiség történetében. Valamint a közönséges életben is két hatalmas
önző egyén nem fér meg egy és ugyanazon uton, ugy lehetetlen az két
állam között is, mint ezt az India feletti elsőség miatt kitört hosszabb
háboru Anglia és Francziaország közt bizonyitja. Oroszország, ha
mindjárt a legjobb szándékoktól vezettetnék is, ellen fog-e állhatni
terveinek és jóakarói insinuatióinak, midőn háta mögött az egész ázsiai
szárazföld óriási hatalmára támaszkodik, midőn már 100 év óta követi
politikáját a legvadabb tájakon annyi költséggel, annyi kitartással?
Lesz-e annyi önmérséklete, hogy föl ne használja a kedvező alkalmat,
mely kezére játsza India 30 millió lelket meghaladó mohamedán
lakosságát? Az utóbbiak legfanatikusabbak valamennyi mozlim között, s
kimondhatlan gyülölettel viseltetnek az angol uralom iránt. Vallási
buzgalmuk, melyet részint Bokhara, részint a Vehabiták táplálnak,
annyira megy, hogy a vértanui korona elnyerése végett, gyakran leölnek
egy a bazáron ártatlanul sétáló angol tisztet s önként adják át magukat
a hóhérbárdnak. Indiában, hol a vallási rajongások a legtermékenyebb
talajra akadtak, az iszlam a legbizarrabb formákban fejlett ki. A
Timuridák ideje alatt szokásba jött testvéri egyesületek itt
erőteljesebbek és jelentékenyebbek, mint másutt, s nem csak Szvat, hanem
minden helység fel tudja mutatni a maga Akhondját, kinek a Dsihádra való
felszólitását ezren és ezren fogják követni. Daczára a sok
jótéteménynek, mit az angol kormány a mohamedánokkal tett, mégis ők
képezik a lázadások tűzhelyét, ők támogatták leginkább az utóbbi
zavarokat, ők foglalkoznak legörömestebb egy orosz foglalás
combinatióival, ők hirdetik mindenütt az orosz uralom előnyeit. S ne
gondoljunk-e ez alkalommal az örményekre is, kik elszórva Indiában és
Persiában, egyes szemeit képezik ama láncznak, melyen a szentpétervári
udvar tovább vezeti befolyásának delejfolyamát a Nevától a Gangesig, sőt
Java és Szumatra határáig. A szorgalmas, gazdag örmények, kik vallási
érzelmeikben katholikusabbak a pápánál, vagy oroszabbak és orthodoxabbak
magánál a czárnál, bizonyára nem a protestáns egyházat és hatalmat
fogják a legkeresztényibb Oroszország rovására felmagasztalni India
bennszülöttei előtt. Kalkuttában, Bombayban és Madraszban a brit uralom
hű alattvalói közül hány van Pétervárott, mint az orosz érdekek még hűbb
előmozditója feljegyezve! Minden tagja ez egyháznak Ázsiában, a
moszkovita politika titkos ügynökének tekinthető, s ha bekövetkeznék a
döntő pillanat, bámulni fognak az angolok, mint fogja álarczát levetni
ez a vallásos, erkölcsös, békeszerető és munkás nép.
Hogyan tekintheti tehát közönynyel, hogyan óhajthatja Anglia, hogy ily
földön, melyen oly gyulékony elemek vannak, egy nagy s bizonynyal nem
barátságos indulatu hatalom váljék szomszédjává? A kereskedés emelkedik,
mondogatják szüntelen, de ugy látszik, hogy azon kereskedelmi előnyök,
melyeket a brit államférfiak Oroszország közeledésében s a középázsiai
anarchia leküzdésében látnak, inkább mesterkélt vigasztaláson alapulnak,
mintsem igaz meggyőződésen. Hiszen nem szembeötlő-e már az is, hogy oly
gyakorlati észjárásu emberek, mint az angolok, csak pillanatra is
átengedik magukat azon reménynek, hogy Oroszországnak évek óta
fáradsággal, pénzzel és áldozattal járó czéljaiból Angliára valami
haszon háramolhatna, hogy a középázsiai kereskedelmi helyeken, a mint
orosz uralom alá kerülnek, az angol czikkek nyerik a tulsúlyt? Utaljon
bár Davies ur kereskedelmi jelentésében ama jelentékeny forgalomra,
melyet a kiviteli kereskedés Pesáveren, Karacsin és Ladakon át
Középázsiával folytatott, mégis be kell vallania, hogy az
megtizszereződnék, ha az északindiai határokon tul angol befolyás
szerezne annak érvényt. S igy aztán ez is azon arányban fog fogyni, a
hogy az orosz sas szárnyait azon vidékeken ki fogja terjeszteni. A
szentpétervári kabinet ugyan nem vonta meg szinleges beleegyezését Hay
William lord által tervezett kereskedelmi uthoz Ladakon, Jarkenden,
Isszikölön és Szemipalatinszkon át, de tényleg senki sem akarta e tervet
támogatni, s nem is fog eszébe jutni egy orosz államférfinak sem, ezt
megvalósitani. Kereskedési érzéket illetőleg a khinaiak nemcsak az
oroszokat, hanem az angolokat is felülmulják, s mégis a déli Szibériába
vezető pekingi nagy kereskedelmi uton csak Maimacsinig közlekednek, s
Kiachtától kezdve a khinai kiviteli czikkek Pétervárra és Európába
leginkább orosz kezek által jutnak. S mint jártak az olasz
selyemkereskedők, kik orosz védelem alatt mentek Bokharába, ott aztán
elfogattak és mindenökből kifosztattak? Egyik közülök (Gavazzi) igen
keményen érezteti tudósitásában, hogy daczára minden későbbi pétervári
igyekezeteknek, nem adhatott több hitelt az orosz ajánló leveleknek. Az
angol gyárvárosok czikkei mindenütt ki szokták szoritni az orosz
gyáripart. A khivai és bokharai kereskedők már most is orosz
kereskedelmi czikkeket hoznak magukkal Nisni-Nowogorod és Orenburgból,
melyeket aztán Ingilis mali (angol czikkek) név alatt adnak el a
közép-ázsiaiaknak, miután ezek az angol készitményeknek mindig előnyt
adnak. Angliában feledik, hogy az orosz politikának még soká nem leend
nyilt tere s hogy a fegyverei által nyitott kereskedelmi utakon az
idegen érdekek elé hason természetü, ha nem is oly akadályokat fog
görditeni, melyekkel ma az Oxus felé vezető forgalmi utakon afghán
rablás és özbeg anarchia folytán kell találkoznunk. Amerika 1864–65-ben
magában Indiában 15 millió font sterlinget meghaladó szövet és pamut
czikket tett le, a mi természetesen csupán Anglia szabad intézményei
folytán történhetett meg. Talán a kalkuttai urak hasonló eljárást várnak
az oroszoktól.
Fájdalom, a combinátiók, miket Angliában Oroszország jövendő
politikájának előnyére Indiát illetőleg tesznek, igen gyarlók. Valamint
meg lehet renditeni alapjaiban a biztosság épületét, melyet a
Downingstreetben a mai államférfiak agyukban összekártyaváraztak, ép ugy
egy jövendő szivélyes viszony is nehezen fogja megállhatni a próbát. A
siker nélküli czáfolgatás helyett inkább némely ballépések kimutatására
akarunk szoritkozni s inkább azon eszközöket érinteni, a melyek által
egy közvetlen összeütközés veszélye, ezen az angol érdekekre nézve oly
veszélyes vabanque-játék, elháritható lenne.

4) Előnyei az orosz, s hátrányai az angol politikának.
Hogy az angol politikusok hibáit orosz vetélytársaikkal szemben jobban
megérthessük, szükség, hogy szemügyre vegyük azon előnyöket, miket az
utóbbiak a tények mezején kivivtak s még folyvást birnak. Európában
bámulattal szokás Oroszország óriási ázsiai birtokaira tekinteni,
anélkül, hogy eszébe jutnának valakinek azon módok, melyek e birtokok
megszerzését eszközölték. Az oroszok ázsiaiak, nem annyira eredetük,
mint inkább földrajzi helyzetük és társadalmi viszonyaik alapján, s
csupán azáltal, hogy az ázsiaiak „ejh, ráérünk arra még“-jével
összekapcsolják az európaiak elhatározását és kitartását, mérkőzhetnek
meg leginkább az ázsiai népekkel. A khinaiakkal, tatárokkal, persákkal,
csirkassziakkal és törökökkel való érintkezéseikben, a körülményekhez
képest mindig tudták magukat khinainak, tatárnak, persának stb. mutatni.
Egy angol történetiró mondja, ha nem is egészen harag nélkül, mégis
meglehetős igazsággal, hogy az oroszok előnyomulása hasonló volt egy
tigriséhez. „Eleintén óvatosan csuszik s gyáván zsörtölődik előre a
porban, mig a kedvező pillanat megengedi neki a végzetes ugrást. Békét
lehelő baráti mosolylyal, emiszáriusaik édeskés, sima szavaival gyakran
el tudtak altatni minden félelmet, minden elővigyázatot mindaddig, mig
terveik biztos volta feleslegessé tett minden félelmet, meghiusitott
minden elővigyázatot. Vak tehát és áruló az a kormány, mely az
oroszoknak a határokhoz való közeledésére, történjék az bármi lassan, s
legyen a hóditó és meghóditandó közt levő távolság bármi nagy,
szundikálni tud!“ Mint ázsiaiak sohasem állanak oly éles ellentétben
szomszédaikkal akár erkölcseik, szokásaik, akár gondolkodásmódjukra
nézve, mint az angolok, kik magasabb míveltségi állapotaiknál fogva nem
tudnák meghozni azon áldozatot, hogy lemondjanak polgárositási
törekvéseikről. Ők nem igen sértik a népek gondolkodás módját, s a hol
érdekeik kivánják, könnyebben tudnak a körülményekhez simulni. Az angol
kormány maig is méltóságán alulinak tartotta magát közvetlen
összeköttetésbe tenni a bokharai emirrel, s a mit mindeddig a zerefsáni
fővárossal közölt az angol kabinet, az mind az indiai alkirály
közvetitése folytán jutott oda. Oroszországban más az észjárás, s maga
Miklós czár, ez a gőgös autokrata, ki oly soká vonakodott megadni a
franczia császárnak a „mon frère“ czimet, a középázsiai tatár khánnal
szemben nem ugy viselte magát, mint az oroszok mindenható czárja, hanem
mint egy névamelléki khán. Ilynemü eljárás után látjuk aztán, hogy
Oroszország egész ázsiai határvonalai hosszában, mind a nomádok, mind a
települtek, mind a budha, mind a mohamedán vallásuak oly jó viszonyban,
ha nem is barátságban, élnek az oroszokkal, mint különben egy európai
hatalom idegen birtokain sem.
Az ázsiai gondolkodásmód ez előnyei, melyeknek elsajátitását különös
ravaszságnak és számitásnak tekinthetjük, a politika terén is sokkal
nagyobb sikerrel járnak, mint a nyiltság és igazságosság nyelve, melyet
az angolok mint alapelvet látszanak követni. Csak Nagybritannia európai
ellenségei, csak az angol hatalom irigyei tehetnek szemrehányást Albion
fiainak Indiára nézve; de a ki tüzetesen ismeri politikai
érintkezéseiket a benszülött fejedelmekkel s a határos szomszédokkal, ki
alapos ismerője az ázsiaiak jellemének, az az angol államférfiak
tévedését épen e hibák teljes hiányában fogja látni.
Kezdve az Amur nagy területétől a legkisebb birtokokig, melyeket
Oroszország ujabb időben Ázsiában elfoglalt, mindenütt ugyanazon
ármánykodásokat, a pártviszályok szítását, a vesztegetést, a legaljasabb
eszközök általi csábitást találandjuk, melyek egy invasiót meg szoktak
előzni. Először kereskedelmi viszonyok által érintkezésbe lépnek idegen
elemekkel; azután a legcsekélyebb pártviszályt elegendő okul szolgál egy
casus bellire; a hol erre nincs alkalom, ott a földet emissariusok
aknázzák alá, a főnököket ajándékok által csábitják magukhoz, vagy
fejeiket Vodkival (orosz pálinkával) kábitják el s ugy csalják be a
végzetes varázskörbe. A háborura, az invasióra sehol sem lehetne
egykönnyen alapos okot találni, s a Romanoff-ház óriási birodalma
bizonynyal inkább gyarapodott ázsiai politikusainak ármánykodásai, mint
fegyvereinek hatalma által. Ehez járul még az, hogy Oroszország fent
elősorolt tulajdonainál fogva közelebbről ismeri az ázsiai népek
viszonyait, s sokkal jobban van tudósitva arról, mi a határos államokban
magát előadja, mint az angolok, vagy a többi európaiak emissariusai nagy
vigyázatának, diplomatái fáradhatlan buzgalmának köszönheti, hogy
kabinetje a szomszéd országok legtitkosabb dolgairól gyakran gyorsabban
és alaposabban van tudósitva, mint maga az érdekelt kormány. Eltekintve
attól, hogy egy, a legderekabban kiképzett férfiakból álló társaság
értékesitheti Szentpétervárt Ázsia legkülönbözőbb részeiben észlelt
tapasztalatait, még itt-ott egy kirgiz, egy buriat, egy csirkassziai
vagy mongol is hasznos eszközül szolgál nekik egészen vagy félig
leigázott hazájok ellen, természetesen, miután orosz nevelés és észjárás
által kellően átidomitották.
Angliában mindenütt épen az ellenkezőt látjuk.
A ki ismeri az angol közvélemény vastag tudatlanságát, India eseményeit
s e nagy birtokok szomszéd államainak viszonyait illetőleg, a ki egy év
lefolyása óta figyelemmel kiséri azon képtelen és nevetséges
tudósitásokat az angol sajó távirati sürgönyeit, melyek Kalkuttán és
Bombayn át Angliába és Európába jutnak, a ki ismeri azon csekély számu
angol államférfit, kik jól lévén értesitve az ázsiai viszonyokról, a
keleti politika kérdéseiben helyes itéletet hozhatnak, annak bámulnia
kell, mint alapithatta meg Anglia idegen birtokait, sőt mint volt képes
azokat maig is megtartani.
Valamint azon angolok, kik hosszabb idő óta tartózkodtak Ázsiában,
nemzeti jellemöknél fogva távol maradtak a benszülöttektől s igy
nyelvökkel és erkölcseikkel ritkábban lépnek közelebbi összeköttetésbe,
ugy az angol kormány is az oly fontos követségeknek, mint pl. a
konstantinápolyiak tolmácsi állomásait, a kölcsönös közlekedés e
lényeges organumát, nem tölthette be angolokkal, hanem naturalizált
levanteiekkel. Oroszországban, Francziaországban és Ausztriában már rég
alapitottak diplomatiára készülők számára keleti akadémiákat; Angliában,
daczára a dúsgazdagon dotált kollegiumoknak, iskoláknak és egyetemeknek,
ilynemü intézet felállitására még nem gondoltak. Igy a törvényhozó
testületben, valamint a miniszteriumban is, hol pedig a legcsekélyebb
ügyeket is szakférfiak intézik, az ázsiai nagyfontosságu viszonyokat
illetőleg csak nehány embert lehet illetékesnek tartani, s a felszinen
levő pártfogóskodási szellemnél fogva még ezek is ritkán juttathatják
érvényre tapasztalataikat.
Ez a közöny minden idegent meg fog lepni; de annál inkább fel fogja
kelteni bámulatunkat az, ha a szabadelvű töredék szóvivőit igy halljuk
beszélni: „Mit érdekel minket Ázsia, mit a barbár csorda, mely sok
fáradalmat okoz, de kevés hasznot hajt, mit a gazdag India, melynek
jövedelme épen nem fedezi a kiadásokat, annál kevésbé a foglalás
költségeit!“ Ily megjegyzéseket gyakran hallottam e párt
legjelentékenyebb tagjaitól; nem lehet kétségbe vonni vallomásaik
őszinteségét, de ha kérdeztem, mivel fognák a nagy gyarmatországból
eredő politikai befolyást pótolni, mindig adósak maradtak a felelettel.
Azt egészen feledni látszanak, mily sok fiatal angol lép minden
osztályból Indiában politikai és katonai pályára, feledni látszanak azt,
hány lelkész és tiszt gyermeke gazdagszik meg a Ganges és Indus melletti
jövedelmes hivatalokból, kiknek a szigetország szűk köre különben semmi
hatáskört sem nyujtana, hogy aztán ifju éveik szerzeményét otthon
nyugalmas vénségükben költsék el; egészen számitáson kivül hagyják a
kereskedők tengernyi számát, kik a legkiterjedtebb kereskedelmi
érdekeket képviselvén, lakják ázsiai birtokaikat, s kiknek munkálkodása
által milliókkal gyarapszik az angol tőke. Ezen szabadelvüek, kik előtt
egy ily gyarmatbirtok, mint India, közönyösnek vagy épen nélkülözhetőnek
tünik fel, igen rövidlátóak. Hogy az angolok hazájuk nagyságát nem az
idegen népek fölötti uralomra, hanem belföldi gyáriparuk virágzó
állapotára akarják alapitva látni, ma, midőn csupán indiai
vasutvállalatokba 60 millió font sterling van fektetve, nem birhat
általános érvénynyel Angliában; mert hogy sem a gyárak mozgalmas ipara,
sem az angol kereskedők vállalkozó szelleme nem mutatott fel valami
különös eredményt ott, hol nem vehették igénybe az angol uralom
segélyét, látni való Algir, Középázsia s egyéb nem brit birtokok
kereskedelmi viszonyaiból.
Ezek a téves nézetek nyomták háttérbe az angol egyéniség előnyeit
szemben az orosz politikával, mely kitartással és következetességgel űzi
munkáját. Ezeknek kell tulajdonitni azt, hogy Oroszország oly hihetlenül
rövid idő alatt emelkedett Anglia hatalmas versenytársává s lépett oly
közel annak Achilles sarkához. Ma már hasztalan volna visszanyomni
akarni ez óriási hatalmat, miután a Kaukázust teljesen elfoglalta, s
állását a Kaspi és Aral tónál, valamint roppant előnyeit Középázsiában
kivivta. A mit 20 év előtt még nem nagy nehézséggel lehetett volna
kiküzdeni, az ma már késő, s ha Anglia el akarja kerülni a kereskedelmi
államok közös sorsát, Karthago, Velencze, Genua, Holland és Portugal
végzetes sülyedését, csak egy ut van hátra: szigoru vigyázat és őrködés,
s a még érvényre emelhető rendszabályok gyors foganatositása.

5) Tanácsok Angliának a veszély elháritására.
Nyilt ellenségképen lépni fel a növekedő orosz hatalom ellen, ma már ép
oly hiba volna az angolok részéről mint ama feltünő tétlenség, melyet
Anglia 25 év óta minden a Hindukuson tul történt eseményekkel szemben
mutatott. Oroszország erős lábra fog kapni az Oxus jobb partján, be
fogja kebelezni a három khánságot; talán a khinai tatárságot is, minden,
a mi csak özbeg, el fogja szükségkép ismerni felsőségét. Ezt lehetetlen
meggátolni, de az angol csak eddig nézheti vetélytársa előnyomulását,
tovább nem.
Az Oxus és az Indus közti területnek semlegesnek kell maradnia.
Afghanisztán, természeti alkotásánál s lakosságának harczias, a
diplomatiához kitünő érzékkel biró jelleménél fogva egészen arra való
volna, hogy egy katonai és politikai védgátat képezzen, mely aztán
lehetlenné tenné a két kolosz összeütközését. Ez az ország a foglalónak,
jőjjön bár északról vagy délről, tizszer keményebb küzdelmet okozna,
mint a Kaukázus. Azonkivül a tartomány birtoka nem fedezné a háboru
költségeit, s habár a folytonos zavarok, melyek az afghanok hegy-völgyes
területén uralkodnak, mi haszonnal sincsenek a két szomszédra, a veszély
még sem oly nagy, hogy akár az egyik, akár a másik fél foglalási terveit
igazolhatná.
De miként biztositsa Anglia Afghanisztán semlegességét, ha Oroszország
tovább folytatja támadási politikáját, mit tegyen, hogy ott erős
védsánczot állitson anélkül, hogy mint hóditó kellene föllépnie?
Ezt egy ügyes, szakadatlanul a viszonyok szinvonalán álló diplomatiai
összeköttetés eszközölteti oly ügynökök működése által, kik ismervén az
afghanok jellemét, mellőzni tudják az angol gondolkodásmódot s ázsiai
szint tudnak vallani.
Ugyanazon hibát, melyet lord Auckland 1839. beavatkozásával az afghán
viszonyokba elkövetett, ugyanazon s még nagyobb hibákat lehetne felróni
utódainak, ha a szomszéd állam ügyeinek folyását teljes semlegességben,
szembeszökő közönynyel tekintené. Az angolok hasonlitanak a gyermekhez,
ha egyszer a kályhán megégette magát, soká nem fog a meleghez közeledni
merni. Az afghán hadjárat szerencsétlen vége, a 30 millió font sterling,