Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 21

melybe az került, még ma, egy negyedszázad után is oly ijesztő
élénkséggel állnak minden brit szeme előtt, hogy még gondolatára is
reszket a Hindukuson tuli politikai befolyásnak. Minő szembeszökő
végletek. Egyszer tetőtől talpig fölfegyverzik magukat, hogy egy oly
gyülölt uralkodót támogassanak, minő Sah Sedsah, aztán pedig, miután
bekebelezték Pendsábot, alig gondolnak Kabullal. S miért volna oly
veszedelmes korlát a pesáveri határvonal az angolra vagy bármely
európaira nézve? Ha Afghanisztánból, a Kakeri, Luhani, Gilzi és Jusufzi
törzsekből évenkint több ezeren lépik át Hindosztan északi határait,
részint kereskedés, részint nyájaik legeltetése végett, miért volna
lehetetlen a brit utazóknak tulmenni a Hindukuson, annál inkább elhagyni
néhány órányira Pesávert? Az afghán kereskedők virágzó kereskedést űznek
Multannal, Delhivel és Lahoreral, miért ne mehetne angol részről is
egyik vagy másik kereskedő-ház hasonló czélból Kabulba?
Ez a körülmény igen meglepett, s még inkább az, midőn hallottam, hogy
azon tiszt, kit Sir John Lawrence Sir-Ali-khán üdvözletére küldött
Kabulba, csak egy erős hadosztály élén jelenhetett meg, hogy védve
legyen a fanatikus nép dühe ellen. Mily nevetséges és téves tanitást
adnak az ázsiaiaknak az európai nagylelküségről, az európai
igazságszeretetről. Anglia, mely már régóta használja e bánásmódot az
ázsiaiak iránt, ahhoz hasonlit, ki egy vaknak teljes erejéből
felfoghatóvá akarja tenni a rafaeli cartonok szépségét. Oroszország már
sokkal praktikusabb. Tudja, hogy a nagylelküség és humanitás ilyszerü
nyilatkozatait a keletiek csak gunyolják, hogy korántsem vesznek példát
róla s csupán csak czéljaik elérésére alkalmazzák azokat. Jobban tenné
Anglia, ha a helyett, hogy erkölcsi prédikácziókkal halmozza el őket,
hasonló fegyverekkel élne s a keletiekkel keleti módon bánna.
Azon időben, midőn Conolly és Stoddart sanyaru fogságban szenvedtek,
melyből végre is csak a hóhér bárdja szabaditá meg őket, a brit
területen bokharaiak, khokandiak és egyéb középázsiaiak voltak, kiknek
letartóztatása által enyhiteni lehetett volna az angol tisztek sorsán, s
őket megmenteni a haláltól. Oroszország ily esetekben mindjárt kirántja
magát a hinárból s a „szeget szeggel“ elvét veszi foganatba. Anglia nem
tette ezt. A nagylelküt akarta játszani, de mit nyert vele? Midőn
Bokharában voltam, akkor tudtam meg, hogy mennyire tévesztette el
czélját az angol nagylelküség e ténye. A bokharaiak azt hitték, hogy
Anglia nem meri felkölteni a bokharai emir haragját s gyöngesége
kényszeriti őt e mérsékletre.
Azt gondolják a kalkuttai urak, hogy az afghanok máskép gondolkoznak?
Épen nem, ők is igy szólnak: a mi indigo- és fűszerkereskedőink és
tevebérlőink, védve az Iszlam hatalma és nagysága által, sértetlenül
léphetnek a brit földre, mig a hitetlenek közül egy léleknek sem szabad
magát mutatnia nálunk.
E megbocsáthatlan gyöngeséget mutatta 1857-ben az indiai alkirály is,
midőn lord Canningot Pesáverbe küldötte, hogy Edwards társaságában az
ott megjelent Dost-Mohamed khánnal a persák ellen véd- és
daczszövetséget kössön. Az afghanok akkor igen meg voltak szorulva s
nagy szükségök volt a pénzre és fegyverre; az ősz Barekzi főnök, kit
fiai kisértek, kitüntette ezt minden szavában és mégis minden pontban
teljesitették kivánatát a nélkül, hogy Anglia főbb igényeiről csak egy
szóval is emlitést tett volna. Négyezer darab fegyvert (szuronyt, kardot
és töltényt) és évenkint 12 lak rupiát biztositottak nekik mindaddig,
mig Nagy-británnia háboruban leend Persiával. E jelentékeny összegből
még a párisi béke megkötése után is nem megvetendő összeget fizettek s
még sem érték el az alkudozások főczélját, t. i. azt, hogy Kabulban és
Kandaharban állandó angol követséget állithassanak fel. Dost-Mohamed
khán, mint azt Kaye „Az utolsó Seapoy forradalom története“ czimü
munkájában előadja, ugy nyilatkozott, hogy nem veszi magára egy ily
lépés felelőségét, hogy az afghán fanatizmussal szemben nem veheti
védelme alá az angol ügynököket, hogy minden lépés veszélyt hozhat stb.
Ha Dost-Mohamed khán maga bevallotta, hogy Kandaharban sértetlenül
megállhat egy angol misszió, miért volna ez máskép Kabulban? A brit
ügyvezetők igen csalódtak, ha csak egy pillanatig is kétkedtek az afghán
főnök mindenható hatalmában. Csak több kitartás kellett volna, hogy az
angolok, kik a szükség idején mint szövetségesek léptek föl, ne csak
két, hanem több követségi állomást állithassanak föl. Az afghánok hamar
megszokták volna ez állapotot, s az egyszer megkezdett diplomatiai
összeköttetést továbbra is szakadatlanul fönn lehetett volna tartani.
Sir John Lawrence most egy félhivatalos czikkben, mely az „Edinburgh
Review“-ban (január 1867) jelent meg, törekszik bebizonyitani, mily
nehéz és hasztalan diplomatiai összeköttetésbe lépni oly vad és féktelen
szomszédokkal, minőkkel India minden oldalról körül van véve. Azonban
nem értem, hogy miért nem okul az alkirály Oroszország példáján, a mely
szintén hasonló elemektől van környezve, de azért követ után követet
indit, azoknak tiszteletet és biztosságot szerez, s igy folyvást halad
kitüzött czélja felé? Miért nem követi Anglia ugyanazon politikát,
melyet egykor Japánnal, Khinával s más ázsiai országokkal kezdett. Ugy
tetszik, kevésbé vannak meggyőződve e terv nehézségekbe ütköző
kiviteléről, mint a belőle háramló haszon horderejéről; vagy csakugyan
nem tudnák azon urak, mit eszközölhetne egy folytonos képviseltetés
Afghanisztánban mind az angol érdekekre, mind az afghanok javára?
Sir Henry Rawlinson diplomatiai magatartása Kandaharban, ki ott a
legveszedelmesebb helyzetben s a legaggasztóbb időben is sikeresen tudta
magát fenntartani, fényes bizonysága annak, hogy még a legbárdolatlanabb
ázsiaiakkal is el lehet bánni. S ha már a nevezett támadó fenyegető
állásával annyit ki tudott vívni, mit lehetne még elérni politikai
finomság, barátságos rábeszélés utján.
Egy szakadatlan diplomatiai összeköttetés kézzel fogható következményei,
ha nem csalódtunk: 1) igen üdvös befolyással volnának a kereskedésre;
mert miután az angol czikkek Középázsiában már jó ideje kedvező hirnek
örvendenek, ha egyenesen Angolországból szállittatnának be, bizonynyal
leszoritanák a vásárról a hasonnemű és kevesebbre becsült orosz
termékeket. Most ez természetesen nincs igy, mostanában Kabulban,
Kandaharban, Heratban s egyéb helyeken némely orosz iparágból, mint pl.
a vasedényből és szerszámból, durva kattunból és posztóból sokkal több
kél el, mint az angolból, csupán csak azért, mert az előbbiek a csekély
árak és kisebb vámköltség következtében nem kerülnek annyiba, mint az
eredetileg drága s a szállitás miatt magas áru angol czikkek. Továbbá
Bokharában, itt-ott Khivában és Karsiban megjelennek maguk az orosz
kereskedők is, kik aztán biztositva kormányuk erélye által, sokkal
jobban előmozditják saját érdekeiket, mint az idegen hajhászok.
Hasztalan keresnénk a polgárisodásra nézve jobb apostolt, jobb uttörőt,
mint a néma iparczikk-tömbeket, mik Európából vándorolnak oda; és
Angliának, eltekintve kereskedelmi érdekeitől, már a humanitás czéljából
is könnyitni kell a középázsiai kereskedést.
2) Az afghanok, kik az Ingilizek és Frengik neve alatt maig csak
fegyveres hatalmat, hóditósóvár szomszédot ismernek, a diplomatiai
közlekedés békés eljárása és a jóakaratu tanácsok folytán inkább fognak
simulni. Az 1808. évben, midőn az afghanok még nem féltek annyira az
angolok betörésétől, a követ Montstuart Elphinstone, kinek kisérete csak
400 indangol katonából állott, Afghanisztánban mindenütt jó
fogadtatásban részesült, mert a félelem és bizalmatlanság akkor még nem
vertek volt gyökeret. S ugyanezek a viszonyok léteztek e század elejéig
az oszman birodalom minden részeiben. Az európai és az ellenség
ugyanazon fogalommá olvadt össze, s most, miután követségeink és
konzulátusaink a porta ellenszenve daczára is sok helyütt befészkelték
magukat, az oszmanlik és arabok nem lesznek ugyanazon nézeten. Tisztább
fogalmaik vannak most már a Frengi egyetemleges névről, s jól tudják,
hogy pl. Oroszország ép oly barátságos hajlammal viseltetik a fényes
porta iránt, mint a mily ellensége annak Anglia, hogy ennek a kormánynak
ilyen, annak meg amolyan tervei vannak stb. Konzulátusok nélkül nem
lehetett volna azt elérni. S igy az afghanok is mindaddig, mig nem
lépnek az angolokkal közelebbi békés viszonyba, nem lesznek képesek
felfogni, mit tehet javukra Anglia vagy Oroszország, melyiknek barátsága
leend rájuk nézve inkább vagy kevésbé hasznos.
3) Az afghan valamennyi középázsiai nép közt a legharcziasabb s igy az
angol befolyás tetterős támogatása által könnyen jelentékeny katonai
hatalommá nőheti ki magát. A mit Mahmud szultán és Mehemed Ali basa
hadseregében annak idején az „instructeur militaire“-ek, s Abbas Mirza
csapataiban az angol tisztek tettek, az mind elenyésznék egy ilynemű
vállalat mellett az afghanoknál, kikből legkönnyebben lehetne egy
rendszeres hadsereget alkotni, a mennyire nehány Seapoy szökevény által
iskolázott kabuli ezred katonai magatartásából és gyakorlataiból itélni
lehet. Hasonló eredményt lehetne várni Heratban és Kandaharban,
melyeknek erődeik, ha egy második Pottinger felügyelete alatt állnának,
bizonynyal nem válnának oly könnyen az oroszok zsákmányaivá, mintha
azokat csupán afghan védelemre hagyják szoritkozni.
4) A főnyereség azonban, melyet egy folytonos képviseltetés által elérni
vélünk, az, hogy Anglia pontos tudósitásokat vehetne a középázsiai
eseményekről s Oroszország katonai és politikai mozgalmairól, és igy nem
lenne többé kitéve azon veszélynek, hogy magát egyik vagy másik ponton
hirtelen megtámadtatva lássa, és sohasem lévén bizonyos a tények valódi
állásáról, képtelen legyen elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Az
alkirály tart ugyan nehány munsit Kabulban, Kandaharban és Heratban,
minden hivatalos jelleg nélkül; továbbá munsikat, azaz mohamedán
irnokokat, kik jó fizetés fejében kötelesek koronkint tudósitásokat
küldeni. Azonkivül különös esetekben kémek és titkos megbizottak is
szoktak kiküldetni egy vagy más irányban, kik mint kereskedők vagy
zarándokok bejárják Turkesztánt és a politikai eseményekről
tudósitásokat igyekeznek hozni. Nem is tekintve azt, hogy az osztályok
egyikét sem tarthatom illetékesnek ily ügyben eljárni, már csak azért
sem, miután nem bocsáttatván fontosabb helyekre, csak a bazárok hireit,
a karavánok politikáját jegyezhetik fel, én, ki éveken át forgolódtam
keletiek közt, épen ez embereknek adnék legkevésbé hitelt.
Megfontolták-é Kalkuttában, mi az a mohamedán fanatizmus, tudják-é azt,
hogy soha, bármennyi pénzzel sem fogják elérni azt, hogy moszlimet
moszlim ellen használhassanak fel a Frengik előnyére? Ezek a megbizottak
és kémek látszólag a legnagyobb hódolatot, loyalitást, a legnagyobb
szolgálatkészséget fogják mutatni, de Középázsia belsejében
hitsorsosaikkal ugyanazon mecsetbe fognak lépni, ugyanazon szőnyegre
guggolni s ugyanazon szertartásokat végezni. Az angol államférfiak
bizonyára nem fognak velem egyetérteni, azonban épen ez az oka, hogy
leggyarlóbban vannak tudósitva a középázsiai eseményekről, hogy
Európában a legképtelenebb hireket terjesztik Indiáról, s hogy a
khánságok ügyeit csak azon világosságban látják, melyet nekik az orosz
diplomatia nyujt.
Távol attól, hogy politikai tanácsadóul tolnám fel magamat, azt találom,
hogy ezen igénytelen tanácsok csak azon eszközökre vonatkoznak, melyek
alkalmazása által Afghanisztánt leginkább lehetne semlegesitni s
hatalmas védsánczul állitni fel Oroszországnak további középázsiai
előnyomulása ellen. Hamis védelmi eszköz volna a sebek rejtegetése oly
kérdésnél, minő az angol hatalom nagyságára és fentartására nézve India
birtoka. A jelentéktelenebb politikai hibák idővel mégis egyes gyűrűit
képezik a végzetességek oly szakadatlan lánczolatának, melyet később
hasztalan igyekszik megszakitni a legnagyobb erőfeszités, a legélesebb
államférfiui belátás.

6) A kérdés általános érdeke.
Most még azon kérdés megvitatása van hátra, miért nem lehetünk
közönyösek az angol érdekeknek orosz tulsúly általi veszélyeztetése
ellenében, s mi az oka annak, hogy az angol hatalom sülyedése ránk nézve
ép oly hátrányosnak tünik fel, a mint Oroszország kelletén tuli
befolyásában a haladás szellemének meggátlását látjuk.
A felelet igen egyszerü: Oroszország ázsiai volt a multban, ázsiai a
jelenben, s az lesz még soká a jövőben is. Egy pillanatra sem adhatjuk
magunkat át azon enyhitő kilátásnak, hogy a tulságosan kiterjedt orosz
hatalomnak a természet törvényei szerint később két vagy több részre
kell szakadni s hogy ily szakadás enyhitni tudná a fenyegető veszélyt;
csak szemügyre kell vennünk az orosz államélet jellemét, társadalmi
viszonyait, a nép viszonyát a kormánykörök magasabb szinvonalához, a
képzettség átalános fokát s a nép észjárását, s be fogjuk látni, mily
ázsiai, mondhatni vad ázsiai szellem uralkodik itt még s daczára a
küzdelmes törekvésnek az európai polgárisultság felé, aránylag mégis
mily keveset tudtak magukévá tenni abból, mit mi európainak, nyugotinak
nevezünk. Nem akarom fölidézni azon rég elkoptatott tételt: „Vakarjátok
meg az oroszt s tatárra fogtok benne akadni,“ azonban mégis részint
személyes tapasztalásból, részint ujabb és pedig az oroszszal
rokonszenvező utazók tudósitásai nyomán, lehetlen észre nem vennem, hogy
a Neván, a szent Moszkvában s Oroszország egyéb nagy városaiban mennyire
uralkodik még a polgárisodás azon fitogtatása, melyet sok ázsiai kormány
szemben a rövidlátó Európával csillogtat, és pedig előnyösen.
Kétségtelen az, hogy az a polgárisodási düh Szent-Pétervárt egy európai
és keresztény elemekkel erősen amelgamisált kormánynyal több sikert tud
felmutatni, mint Kairoban, Teheránban, Konstantinápolyban. A szinleg
európai műveltségű, nyelveinkben, erkölcseinkben és észjárásunkban
otthonosan mozgó orosz nemes sokkal jobb alakot tud mutatni, mint a
Boszporusznál félig európaizált efendi vagy Persiában a mirza. Az a
kormány, mely nagy költséggel vonja magához a tudományos és művészeti
erőket, mely ujabb időben oly nagy buzgalommal fáradozott a
tanintézetek, egyetemek és tudományos társulatok alapitásában, mely
embereket tart, kik fennen hirdetik Európában az orosz mívelődés
haladását, mindenesetre több hitelt fog magának szerezni tudni mint a
porta vagy a persa miniszterium, melyek az országuk hanyatlásával lévén
elfoglalva, nem fordithatnak annyi erőt a szükséges külső csillogásra.
Nem csoda tehát, ha Oroszország a felületesség előtt európaibbnak s
polgárisultságunk szellemétől áthatottabbnak látszik s nem esik nehezére
megszerezni magának azok rokonszenvét, kik erővel akarják szeretni. De
szedjük csak le a külső héjt, tekintsünk az orosz társadalom belsejébe,
s mit fogunk látni?
Csalódás, nagy csalódás vár ránk minden lépten nyomon, ha az orosz nép
többségénél föl akarjuk találni a haladás azon jeleit, melyeket az
európai sajtóban az orosz bérenczek nagy hangon hiresztelnek. 1865-ben
egy angol „Russia Central-Asia and British-India“ czimü röpiratában
hasonló tanokkal lépett fel az angol közönség előtt, s az ujitásokra, u.
m. a jobbágyok felszabaditása s egyéb reformok horderejére utalt, melyek
következtében oly jövő nyilnék meg Oroszország előtt, minőt még az orosz
irók, pl. Herzen S. és Dolgorukov is kétségbe vonnak; másként
gondolkodnék azonban, ha nem az értelmiség tagjai, hanem az orosz és az
ázsiai nép közt vont volna párhuzamot.
Azon óriási határvonalon, melyen Oroszország Ázsiával érintkezik,
mindenütt azt találjuk, hogy az oroszok a míveltség jóval alantibb fokán
állnak s erkölcsi szabadságra nézve messze elmaradnak azon ázsiai népek
után, kiket ujabb európai czivilisatiónk előnyeivel akarunk
megismertetni szemben az ő régi ázsiai polgárisultságukkal. Michie
Sándor, ki Pekingtől Szentpétervárig utazott és annyira barátja az
oroszoknak, hogy második édennek nevezi Sziberiát, a számüzött lengyelek
sorsát pedig irigylendőnek találja, még ez sem állhatja meg, hogy ott,
hol khinaiakat és oroszokat lát egymással közlekedni, hangosan ne
hirdesse az előbbiek szellemi tulsulyát az utóbbiak felett. De nem csak
Maimatsin és Kiakhtában van ez igy, hanem a moszlimeknél is. Az orosz
mint északvidéki több tevékenységet fog kifejteni a telivér ázsiainál,
azonban szembeszökően szennyes külseje, iszákossága, a bálványimádásig
menő vallása, szolgai érzülete, vastag tudatlansága, durva, bárdolatlan
modora messze a háttérbe tolja a simulékony, udvarias és élesen látó
keleti előtt. Bokharában egy iszlam míveltségű tadsikkal találkoztam, ki
megvetéssel beszélt az orosz míveletlenségéről s csupán a kirgizeket
helyezte utánuk, s valószinü, hogy igy fog vélekedni minden khinai,
minden transkaukáziai persa, minden jobb míveltségű kazani tatár. S mit
is tanuljanak tőlük e népek?
Talán az orosz kormányformák keltsenek érdekeltséget az ázsiai népeknél?
A hivatalnokok megvesztegethetősége, zsarnoki és önkényes eljárásuk
Miklós alatt, az ötven millió lelket meghaladó pórosztály, mely a
hivatalnokokkal és nemesekkel szemben a legmegalázóbb állást foglalja
el, nem igen vonzók azokra nézve, a kiknél a legvadabb autokrata
intézmények is patriarchalis szelidséggel párosulnak.
Sőt nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is nehezen leend várható
Oroszország hóditási viszketegétől valami hasznos változtatás az ázsiai
társadalmi életben, valami reformszerű Európa szellemében. Ha kérdjük,
mi lett azon tatárokból, kik több mint kétszáz év óta élnek orosz
felsőség alatt, mi történt a sziberiai népekkel, u. m. a baskirok,
vogulok, cseremiszek, votjákokkal, kik az orosz nemzetbe kebeleztettek
vagy fognak bekebeleztetni, nem-e russzifikálásuk lett az eredmény?
A russzifikálás természetesen egy lépés Ázsiából Európába; a mint II.
Sándor eddig föllépett, átmeneti stádiumnak is nevezhető; de fog-é
valaki hibáztathatni azért, hogy e hosszas, kétes kimenetü átalakulásnak
eléje tesszük az angol polgárositó rendszert, a mely Indiában s
mindenütt, hol ázsiaiakkal lép viszonyba, oly fényes és feltünő sikert
mutat föl.
Hogy India népei, ez országé, mely bölcsejében ringatta az általunk
életképtelennek nyilvánitott és megtámadt ázsiai polgárisultságot,
tántorithatlan merevséggel ragaszkodnak régi szokásaikhoz és sajátszerű
észjárásukhoz, senki sem fogja tagadni, s mégis mennyire átalakult India
csak ez évszázad elejétől fogva is! Azt hiszem, hogy Angliának
legnagyobb ellenségei sem fogják tagadni, hogy a hinduk kasztrendszerén
és számos embertelen szokásain hatalmas rést ütött az angol befolyás,
senki sem fogja tagadhatni, mily bámulatraméltó lépéseket tettek ezek a
vad ázsiaiak polgárisodásunk ösvényén, daczára minden makacsságuknak. Ma
már Indiában nem csekély számával fogunk találkozni azoknak, kik
hóditóik áldásos befolyásáról meg vannak győződve; számtalan tanintézet
és intézmény terjeszti az ujabb világ világosságát a lakosság minden
osztálya között; nemcsak hogy sokan értik az angol nyelvet, hanem élénk
részt vesznek tudományos vitatkozásainkban is, mint európai tudományos
társulatok tagjai lépnek föl, sőt itt-ott még a tollat is sikeresen
kezelik, hogy a nyugot irói sorába lépjenek. A franczia, német és angol
keleti társulatok névjegyzékében találni Raja Radakant Deva Bahadur,
Maharadsa Kali Krisna Bahadur, Babu Rajendra Lala Mitra, több pendit
(pap) és egyéb tudós magánzó neveit, kik munkáik által az őket illető
körökben ismeretesek lettek. Megerősödve nemzeti érzületökben, a hinduk
ma oly ismeretekkel birnak nyelvükről, történetükről és bölcsészetükről,
minőről azelőtt saját fejedelmeik korszakában fogalmuk sem volt.
Társulatok alakulnak, ép ugy mint Angliában, bizonyos előitéletek
megszüntetésére, káros erkölcsök és szokások kiirtására s a társadalmi
közlekedés előmozditására, s ha tekintetbe vesszük, mint szaporodik
napról napra az olvasók száma, mily tekintélyre vergődtek a benszülöttek
előtt a hindosztáni lapok, mint: a „Hirkaru Bengalu“ („a hirkari
hirnök“), „Szuheïli Pendsab“ („a pendsabi hajnal-csillag“), „Oudh
Achbar“ („oudhi ujdonságok“), „Khajrkhah Pendsab („Pendsab jóakarója“),
s az európaisitás mily hatalmas tényezőjévé válik a sajtó, be kell
vallanunk, hogy Anglia meghóditott népei nem csak hogy magasabb fokán
állnak a míveltségnek mint egyéb testvéreik Oroszországban, hanem
magasabb fokon mint sok orosz alattvaló.
Alig fogható meg tehát, hogy ily viszonyok közt mint léphet fel
Oroszország Ázsia népei előtt az uj világ tanainak felavatott
apostolaként. Csak Középázsiában, a vad fanatizmus, durva önkény és
kapzsiság ez ős fészkében lehet az orosz mívelődés alkalmazását
hasznosnak tartani; de nem ugy Ázsia valamennyi részében és valamennyi
népénél. Turkesztán orosz fegyverek általi elfoglalása tehát, mint már
érintve volt, az illető lakosokra nézve szerencse. De sokkal előnyösebb
lett volna, ha e szerepre Anglia vállalkozik. De miután ez nem történt
meg, nem szabad vetélytársának kötelességei teljesitésében gátakat
vetni, s csak a további hóditási tervek ellenében kell résen állnia.
Tegyük hozzá Oroszország czivilizatori képtelenségéhez Ázsiában azon
fontos körülményt, hogy egy fél világrész bekeblezése, több millió
ázsiainak saját testébe való beolvasztása által nemcsak Nagybritannia
hanem egész Európával szemben mily hatalmasan fenyegető állást foglalhat
el, ugy aránylag saját lételünkre nézve sokkal nagyobb hátrányt fogunk
látni ez óriási túlsúlyú hatalomban mint előnyt Ázsia tatár népeire
nézve. A russophobia, a mint mondják, már elcsépelt dolog; magam is ezen
véleményben vagyok, de ha tekintetbe vesszük az orosz kettős sas
hatalmas befolyását Ázsia minden részeiben, ha nem tévesztjük el szem
elől hogy a szent-pétervári udvar előnyös állása által a Hindukuson
saját kényére fogja kizsákmányolni a keleti kérdést e Boszporusznál, ugy
nehéz lesz világrészünk jövő sorsára nézve teljes megnyugvást
szereznünk. A mai diplomatia, a mely gyakran inkább hódol a divatnak
mint a helyes felfogásnak, nevetségessé akarja tenni Napoleonnak
jóslatát a kozák uralmat illetőleg Európában.
De feledik azt, hogy a mai közlekedési eszközök segélyével mit tehet egy
oly hatalom, mely Kamcsatkától a Dunáig vagy épen az Adriai tenger
partjáig, pólusi tenger jeges vidékétől az Iravaddi hő partjáig fog
kiterjeszkedni. Sokak előtt halluczinatiónak fog látszani, de semmi
esetre sem lehetetlen, hogy egy ily hatalom mozgatásaira Európa szivének
közepébe Ázsia legvadabb lovasainak százezrei nyomulhatnak. Ez évszázad
kezdetén a doni kozákok a Szajna partján már megmutatták egy ily
Dsengiz- és Timur-féle hadjárat lehetőségét, s mért ne ismétlődhetnék ez
ma, midőn vasutakkal és gőzhajókkal rendelkezhetni? Európai
hadmüvészetünk igaz hogy meg tudná törni e nyers hatalmat; a Romanov-ház
egy tagja sem vihetné sokáig egy Dsengiz vagy Timur szerepét. De egy ily
bár pillanatnyi küzdelem is szomoru következményeket vonna maga után, s
most, midőn még rendelkezésünkre állnak az elővigyázati rendszabályok,
sürgető szükség hogy megakadályozzuk egy ily esemény lehetőségét.
De ha eltekintünk is e messze kiható politikai combinátióktól,
tagadhatja-e valaki, hogy Anglia nagysága és hatalma nagyobb haszonnal
vannak Európa közérdekeire nézve mint az orosz suprematia? Angliának sok
ellensége, vagy jobban mondva, sok irigye van. A szárazföldi sajtó
szenvedélytől elvakitott hangja Anglia eljárásában mindig önzést,
kapzsiságot és büszkeséget fog látni, a rajongók pedig minden
jellemvonásában a legvastagabb materialismust fogják találni, de nagyon
vaknak és előitéletesnek kell mondanunk azt, a ki semmibe sem akarná
venni azon eredményeket, a melyek épen az angol hatalom, angol tőke s az
angol szivósság által jutottak czivilizatiónk s tudományunk birtokába.
Nem-e egyedül Anglia az, melynek hatalmas zászlója megnyitotta számunkra
Kelet-Ázsia kereskedését, nem az angol utazók-e azok, kiknek merész
nyomozó szelleme a legtávolabbi vidékekre behat, hogy föld- és néprajzi
ismereteinket gyarapitsák, s mi történik a Temzén, mi az örökké izgatott
és ügyes bajos szigetkirályság többi városaiban? Szemügyre vették-e
valaha az ábrándok világába merült szellemek, kik folyvást ócsárolják az
angol materialismust, hogy ezek a hajhászok, daczára a kereskedés és
nyereség iránti élénk érdekeltségüknek, mégis legtöbbet a tudomány
előmozditására s a világ felvilágositására áldoznak.
Hol van egy ily ország, melyben a kormány oly könnyen áldoz milliókat
egy oly intézet számára, minő p. a Kensington-muzeum? hol költenek egy
könyvtárnak csupán czimjegyzékére százezreket mint az ujabban Londonban
történt, hol küld ki a kormány azonnal hajókat és expeditiókat egy
eltévedt utazó felkeresésére, mint azt ujabban Livingstone-ért tették?
Daczára minden hibáinak, melyektől egy ország sem ment, be kell
ismernünk, hogy Anglia, akár az annyit hánytorgatott materialismusa,
akár az annyiszor megkefélt uralomvágya mellett, mégis az európai
czivilisatió élén áll. Mert ha Német- s Francziaország fenséges
polgárisodásunk világosságának terjesztésében nélkülözhetlenek is, a
főtényező mégis egyedül Anglia. Zászlajával minden éghajlat alatt,
minden világrész táján egy jobb korszak hajnalpirja merül fel. A mit
Nagybritannia irigyei beszélnek zsarnoki eljárásáról, többnyire
igazságtalanság vagy vastag tudatlanság. Szükség volna, hogy ezek a
sentimentalis vádolók ne az iróasztalnál s a szék lágy karjaiban, hanem
az ázsiai világ vidékein tanulmányoznák Anglia befolyását, s ha látnák,
mint szoritja ki nyugoti polgárisodásunk zászlaja a régi ázsiai
czivilizatió bűneit, mint iparkodik a porba tiport emberi jogokat
helyreállitni, milliókat szabaditván meg az egyes zsarnokok önkénye
alól, mint terelé azokat egy jobb jövő irányába, akkor bizonyára
leráznák közönyüket Angliának az idegen világrészekre gyakorolt hatása
iránt.
Nem volna-e tehát sajnálandó, ha egy ily államot szoritana háttérbe az
orosz hatalom? A Temzén egy szabad nép hatalmas akarata uralkodik, a
Néván pedig egy ázsiai dynastia uralomvágya oly kormányrendszerrel,
melynek reformátori képessége kétséges marad a jövőben, mig a jelenben
gyakorolt káros volta annál bizonyosabb.
Oroszországnak csak Indiához, a brit érdekek ez Achilles sarkához való
közeledésében láthatjuk az Angliát fenyegető veszély csalhatlan jeleit.
Hogy hatalmát a brit oroszlán a Gangesen megalapitsa, északon sokkal
nagyobb harcznak néz most eléje, mint a milyet délen a francziákkal
kellett megállnia. Ez az ellenség gyengébb volt mind számra, mind
kitartásra nézve, kis hajóhaddal rendelkezett, háta mögött egy akkor még
hajózhatlan tenger állott s könnyen meg volt győzhető; de az orosz az
erődök, helyőrségek, biztositott utak szakadatlan lánczolatára fog
támaszkodhatni, fegyverei lesznek határtalan uralomvágy, millió
alattvalóinak vak hódolata s a durva szomszéd államok rokonszenve, ezzel
szemben a győzelem nem lesz oly könnyü, s a vereség következményei
sokkal sulyosabbak.
Fel tehát Britannia! Mert ha tartós szerencséd csillaga itt homályba
vész, akkor ennek a versnek is
The nations not so blest as thee,
Must in their turn to tyrants fall,
While thou shalt flourish great and free,
The dread and envy of them all.
el kell némulnia a világ különböző tájain.