Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 04

utazók – még a legszegényebbek is – egy csésze theával kezeikben ülnek s
mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyébb, mint
zöldes, czukornélküli meleg viz. Néha zavaros is, hanem azért emberi
művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly
izletes, oly üditő volna, mint ez igénytelen ital a sivatag állomásain.
Még teljesen emlékezem csodálatos hatására. Az első csöppekkel szelid
tűz terjedt el az erekben, mely éltet, hogy különösen ingerelne. A
többiek a szivbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd.
Ily perczekben leirhatlan gyönyört és kéjt érezék, s mig társaim álomba
merültek, én ébren maradtam s oly boldog valék, hogy nyitott szemekkel
álmodhatám. – –
Miután a thea megujitá az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és
zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak
osztva, melyeket itt „kos“-oknak neveznek s melyek a vándorló város
egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb
tagok végzik, mig az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel
vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos
kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei még
sem tiszták, mert a több napi piszok egy tészta által nem is mosható le.
Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon
nézegetni, mert az avas juhzsir szaga, különösen pedig a kissé nagyon
pikáns teve- vagy ló-kottlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az
étkek nem igen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele,
az óriás étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg legjobb
szakács.
Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván
mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a czéllövés,
melynél a dij mindig bizonyos mennyiségü lőpor vagy golyó. A mi
karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál
fogva folytonos veszélynek valánk kitéve, s nem volt szabad zajjal
járnunk. Utitársaim Korán-olvasással vagy más vallási kötelességek
teljesitésével, alvással és toilette-tel töltötték a pihenési időt.
Toilettet mondok, hanem valószinüleg senki sem fogja hinni, hogy
budoir-ról, finom illatszerekről vagy mesterséges cziczomázásról van
szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a
szőrszálakat. A mi a hadzsik és a magam toilette-jét illeti, ez oly
egyszerü és prózai volt, hogy alig lehet emliteni. A szükséges kellékek:
homok, tüz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint
rejtvényt az olvasóra bizom.
Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi
élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a
folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység
és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta
nem változtatott ruházatban, arczán piszokréteggel oly megelégedetten
tud ülni. E lelki elégültség soha sem volt rám nézve közönyös, hatása
azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt
vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon.
Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszu lánczolatot képezett, és
egy imámmal élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezé az
imádságot. A messze, köröskörül elterjedő halotti csend emeli a pillanat
ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugárai társaim vad és
mégis oly megelégedett arczaira estek, ilyenkor ugy látszott, mintha
minden földi kényelem birtokában, már semmi kivánni valójuk nem volna.
Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magokat valamely
ruganyos párnáju első osztályu coupéban vagy valamely első rangu,
pompásan bebutorozott vendéglőben. Mi végtelenül távol vannak még a
civilisatio áldásai ez országoktól!
Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal
regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma
megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebbi környezetre
szoritkozik, s útközben csak ugy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz
közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó
karaván egyetlen hosszu lánczolatot képez, éjjel pedig 6–8 kisebbre
oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögöket formálnak, külső
részeiken a legbátrabbakkal.
Holdfénynél az elvonuló tevék hosszu árnyékai különös látványt
nyujtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzadalmas, s egy
lépésnyire a sorból eltávozni: annyit tesz, mint az otthoni tüzhely
mellől puszta elhagyatottságba jutni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább
tetszik. Éjjel a kervanbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni.
Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek s
védfalul a tevéket sürün egymás mellé körbe fektetik. „Fektetik“ mondom,
mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel
mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak
parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó
részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről
megérzik az ellenséget is, tompa horkolás által tudatják a veszélyt, s
még pihenési idejök alatt is őrökül szolgálnak.
A körön belől alvók közvetlen a tevék mellett – melyek tudvalevőleg
legkellemetlenebb szaguak a világon – nem a legjobban érzik magokat.
Sokszor megesik, hogy a sós abrak és viz, melyet ez állatok nappal
ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is
igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménynyel ékesitve; hanem itt
alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly
utálatos alkatu ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly
szelid és hasznos.
Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat felé emeli és
majdnem az imádásig szereti. Néhány bogáncscsal táplálkozva, melyet a
többi négylábu megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapokig tartó
utat, a nélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember
létele az övéhez van kapcsolva, s e mellett oly türelmes, hogy egy
gyermek, egész csapat ily magas erős állatot egy „csukh!“ szóval
letérdepeltet s egy „berr“-rel fölállit.
A tevék nagy sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út
igen hosszu, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat
árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz
árucsomagot tesznek hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé
forditja, szemeiben köny csillog, s nyögése oly nehéz, oly meginditó,
mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam.
A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti
törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltünően
komoly. Vonásaiban a khaldei sémi typus kifejezés félreismerhetlen s a
földtekének bármily részén található is már most, mégis elvitázhatlan,
hogy első hazája a Tigris és Euphrates közti sivatag, vagyis az arab
puszták.
A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg,
hogy a kötőféket átlyukasztott orrában erősitik meg. Az orráról mellére
lecsüngő kötéllel nagyon hasonlit a szegény teve egy szemüveggel vadul
felfegyverzett europai uracshoz, vagy megforditva. Mindketten magasra
tartják fejüket s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik.
A mily kellemes és felüditő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés
jele, oly kedvetlenitő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a
kervanbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki
kászolódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül hogy
hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt a mi több, azon málha vagy utas
mellé állnak, melylyel vagy kivel elébb megterhelve valának. Egy
negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét
lánczolatban; az állomások csak az elfogyasztott hus lerágott csontjai s
a rögtönzött tüzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a
sivatagon sokszor oly gyorsan elmulnak, a mily gyorsan támadtak; néha
azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a
későbbi utazó, ha ily elhagyott tüzhelyre akad. E megégett sötét helyek
környezete, mint pompás kervanszerai tünik föl szemei előtt; s a
gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a
sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi.
Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a
sokszor több napi utra terjedő leégett sikságokról, melyeket a Persia és
Khiva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után
oly sok csodálatost hallottam.
A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és apró cserjét
pozdorjává száritotta, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott
szikra az egész pusztát felgyujtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz
oly gyorsasággal harapódzik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni.
A száraz füvön lappangva eszi magát tova s hasonlit a terjedő árhoz;
sürűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s igy – nagy téreket haladva rövid
idő alatt – csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni.
Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen e
tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is
megfélemliti. A gyáva csakhamar elvesz; kinek azonban lélekjelenléte
van, megmenekülhet, ha – még midőn a tűz távol van – a közvetlen
környezetében levő füvet felgyujtja. Az uj tűz puszta tért hagy hátra,
melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennél
fogva biztos menhelyet nyujt. Csak igy képes az ember tűz által
védelmezni magát tűz elől.
A puszta felgyujtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik
ellen s mondják, hogy az eképen okozott dúlás rettenetes. Gyakran
egy-egy szökevény szerelmes pár is használja, hogy magát az üldözés
ellen biztositsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz
elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre
ingerelje, s a menekvők közös halálukat épen mentési eszközökben
találják.
A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények
különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn
Kaflankir fensikjain voltunk, mely az éjszak-keletnek terjedő Üstjert
egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával
volt diszitve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagán, abban a
forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatlanul a legszebb optikai
jelenség, milyet az ember képzelhet. A légben tánczoló városok, tornyok
és várak, a nagy karavánok képei, harczoló lovasok, egyes óriási alakok,
melyek egyik helyen eltünnek, hogy másikon ismét felmerüljenek: engem
mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma
tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az
egykor ott létezett és elsülyedt városok és elveszett emberek árnyékai,
melyek most a nap bizonyos idején kisértetszerüen megjelennek s a légben
lebegnek. Sőt kervanbasink még azt is állitotta, hogy bizonyos helyeken
már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is
elvesznénk a sivatagon, évek mulva megsemmisülésünk helyén szintén a
légben ugrándoznánk és tánczolnánk.
E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet
arra az európai állitásra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak
nevezünk, nem annyira természeti törvények, mint inkább társadalmi
törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképen az afrikai Szaharát s
Közép-Ázsia sivatagát emlitik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt
földekben nem volt hiány. A mi e helyeket illeti, az állitás jogosult
lehet, hanem Közép-Ázsia sivatagára nem alkalmazható. Némely helyeken,
milyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a mult századokban több élet
volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek
emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az – egyetlen csepp ivó
vizet is nélkülöző több napi járásnyi tér, a sokszor száz mértföldre
terjedő, feneketlen mély homokkal boritott földek az égalj vad dühe és
szeszélyei – oly akadályok, melyekkel a müvészet, tudomány vagy bármely
más szellemi hóditó erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek. „Turkesztánt
és lakosait – mondá nekem egy izben egy közép-ázsiai – isten haragjában
teremtette, mert a mig a sivatag forrásainak keserü sós ize meg nem
változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztánok
sziveiből.“


V. A tatár sátor és lakói.
Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan
háztengerében visszagondol a könnyü sátorokra! A dervisség bűne ragadós,
azonban nem mindenkire nézve, s igy tán nem lehet veszélyes, hahogy
olvasóim nehány pillanatra Közép-Ázsiába kisérnek a végre, mikép ott a
mi kőépületeink ellentéteit szemléljék.
Dél felé jár az idő. A kirgiz család házát és holmiját nehány teve hátán
szállitva, s nyája által kisértetve lassan vonul ama hely felé, melyre
egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a
karaván akkor pihen, midőn kóborol s nyüzsgővé csak letelepedésekor,
azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken
ülő idősb nők – mert a fiatalabbak gyalog baktatnak, – még itt sem
nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsákoknak való fonalat
készitenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az
inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen
orosz, ó-baktriai, mongol, vagy khivai pénzekből álló s egészen keblére
alá csüngő nyakfüzérét tisztogatja s annyira belémerült munkájába, hogy
az európai érem-buvár e szak műkedvelő nejének tarthatná; de e mellett
egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó
kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a
kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt fogná hinni, hogy most
ugyancsak lesz zürzavar, – de nem! mindenkinek megvan a maga tisztje,
mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata.
Mialatt a család apja kihütött lováról leveszi a nyerget, hogy azt
legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze
a csutangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a
fejés ideje. Ezen közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi
annak rácsalaku vázát s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között
felállitja. Más személy a boltozatot képező meghajlitott dorongokat
erősiti meg, mig a harmadik ráteszi a kürtő és ablakul szolgáló
koronaalaku fedőt. Mig ezenkivül még ráakgatják a sátorvázra a
nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felakgatták a zsákokat és
tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállitották a robogó tűz
fölé. Mindez csak nehány percz műve; büvészi gyorsasággal verik fel a
nomádok sátraikat, de ép oly tündéri gyorsasággal szedik is azokat szét.
Ezalatt a sátor előtt folyton foly a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és
rivó gyermekek zaja. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli
csendében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szüretje, itt a
napnak legizgalmasabb órája. Legtöbb baj van a torkos gyermekekkel,
kiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak
hébe-hóban igen sokat kell az állatok nyughatlansága vagy rosz erkölcse
miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de ezek a
legcsekélyebbhez sem nyulnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék,
hahogy valamely férfi női munkához fogna.
Midőn Ettrekben buzával tele koldultam tarisznyámat s ezt szállásomon
kézi malmon megakartam őrölni, a turkománok harsogó kaczajra fakadtak.
Megütődve kérdezősködtem e gunyolódás okáról, mire egyikük barátságosan
közeledve hozzám, igy szólt: „Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz.
Természetes, hogy a mollahk (papi kandidátusok) és hadzsik (Mekkában
járt zarándokok) nem igen értenek a világi míveltséghez s azért
irányotokban elnézők vagyunk.“
Miután a tejkészletet betakaritották, s azt tömlőkbe töltögették – mert
a korsók vagy faedények csak fényüzési czikkek, – a nyáj szétszóródik a
tágas sikságon. A zaj lassankint elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli
annak alsó nemeztakaróját s mig a farácsozaton át befujdogáló nyugoti
szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátrán kivül elővesznek
egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány az, midőn megpillantunk
hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, a mint egymás mellé
sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben
tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütenyt az élükön levő idősebb
hölgy veri, a ki ezen iparbeli táncznak balletmesternője s a ki előre is
tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan.
A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének
készitése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen
feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke szint
alkalmazni; a tarkák fényüzési czikkek s fehéreket csak különös
ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb
nomádoknál: mint a turkománok- és özbegeknél láthatni, minthogy
készitésük ügyességet s a művelt világgal sürűbb érintkezést igényel. A
beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendők s más
kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily
ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy a mi még több: miként képesek
azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani.
Mig a szegény nők a terhes házi munkákban isten igazában kifáradnak,
azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is
közeledik a sátorhoz, s alig kezd hüvesülni, a sátor pillanat alatt föl
van szedve, s a tevek hátára rakva, mire megint neki indul a karaván. Ez
már a második napi járat, s mégis az állatok ugy, mint az emberek oly
jókedvüek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom
üzte őket változatosságot keresni.
Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetlen látkörére lassanként
reá borult a sötét ég kupja, – a vándorló család megállapodik, hogy
meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan állitják tűz
fölé az óriási konyhaedényt, s ép oly gyorsan üritik is ki azt. A nomád
hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma.
Alig mult el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak
darálva, s az idősbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig szabad ég alatt,
a nyáj körül álomba merülnek. Csak a hol eladó-leány van, ott történnek
némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlam még nem birta
eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek.
Itt még ismeretlen a hárem s a fiatal nomád tudja mindig: melyik csillag
után kell indulnia, hogy szive ünnepeltjének sátrát föltalálja a
nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a
nomád kisasszony is gyanitja: melyik oldalról fog a csendes éjben
hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a
karavánnak legszélsőbb előörse.
Hogy a puszták gyermekei gyöngéd találkáján a társalgás nem igen felel
meg a mi szépészeti fogalmainknak, ezen alig kételkedhetünk; azonban a
költészetet mindenütt föllelhetni s mondhatom, hogy a nomádoknál tán
nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmes párokból egész
társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár-képekkel fölcziczomázott
párbeszéd, melynek mindig rímekbe kell futnia, alig ér véget. Elejénte
igen mulattattak engem az ily párbeszédek, de mennyire boszankodtam,
hahogy ily szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az
éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradságom daczára sem alhattam.
Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban,
kivált Közép-Ázsia éjszaki részeiben, hol már sokkal kegyetlenebb a
hideg, a mi nézetünk szerént ezen vándorló élet elvesziti minden
költőiségi zamatját, de sőt még a közép-ázsiai városi lakosok is
csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a
hetekig tartó havazások idején?
Ha 30 foku hideg van Réaumur szerént, akkor nem igen kellemes lehet a
sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett
pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélység,
vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen
akgatja be nemez-darabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha
a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parázsa
meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nem igen érzik a szilárd anyagból
épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a
ház leányának a kimiszszel (tejből készült bóditó ital) telt tömlőt
szakadatlanul körül kell hordania. Ezen kedvencz ital megnyitja a
szivet, feloldja a nyelvet s ha bakhsi (dalnok) hébe-hóban az ily téli
estét dalaival vidámmá teszi, akkor aztán még a vad orkánok sivitása is
zenévé válik.
Hahogy a mindennapi élet folyamát rendkivüli természeti jelenségek, mint
például homok- vagy hózivatarok meg nem háboritják, ugy a nomád boldog,
mondhatnám: oly boldog, a milyenné a világ semilyen polgáriasultsága sem
lehetné.
Minthogy Közép-Ázsia népei rendkivül kevés szükségletet ismernek, ez
okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is
oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szeliden folyna
le, hahogy jellemük fővonása nem lenne a rablás és viszálkodásra való
hajlam. A háborunak, mely mindenütt csapás, ott a lehető
legfélemletesebb következményei vannak. – A legcsekélyebb ok nélkül
rohanja meg a magát erősbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvert
foghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként
elosztatnak s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a
legnagyobb boldogságban hajtá fejét nyugalomra, a következő reggel
szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól
messzire hurczoltatik.
Khiva mellett a turkománnok közt több, azelőtt ómódu fogoly kirgiz
családra akadtam. Ezen szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos
ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet
törvényei mérték volna rájuk. Mily őszintén, mily szorgalommal
igyekeztek uruk érdekeit előmozditani, s mennyire gédelgették, szerették
annak gyermekeit! S pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat,
s az bélyegezte meg őket örökre a „kul“ vagyis rabszolga névvel.
A budhizmus, a kereszténység s az iszlam egymást fölváltva tettek
kisérletet Felső-Ázsia pusztáiba behatolni s bár az első s utolsó
gyökeret vert, de a középázsiai nomád ennek daczára ma is ugyanaz, a ki
volt az arabsok hóditása vagy maczedói Nagy Sándor hadjárata idején;
olyan, a milyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem
azon órák, melyeket idősb turkománnok vagy kirgizekkel világi dolgokról
való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerüséget ugyan
magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha a
nehány évezredek polgárisultság ezen élő emlékköveit látjuk magunk
előtt!
A közép-ázsiai ugy beszél Rómáról (Rumról, vagyis a mai Törökországról),
mint beszél Julius Caesar idejében, s hahogy hallja az ember: hogyan
dicséri és magasztalja egy-egy szürkeszakálu ezen ország hatalmát és
nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetlen legiók csak
tegnap csatáztak a párthokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban.
Hogy az ő Rumja (Törökország) a régi Rómához viszonyitva nagyon
szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rum név alatt nagyságot tanult
ismerni. Rómát nagyság és hatalomra nézve legfölebb Khinával méri össze,
bárha a Khináról hangoztatott különböző mesék és mondák a khinai
népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik.
Oroszországot a ravaszság és fortély fészkének tartják, s hogy ez ilyen
tulajdonságaival vitte végbe legujabb hóditásait, s Angliára
vonatkozólag tudva levő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emir
is, midőn első izben érintkezett angolokkal, „egészen felháborodott a
miatt, hogy az „ingilizek“ (angolok), kiknek neve csak nemrég merült
fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni.“
Az idegenre nézve igen meglepő azon vendégszeretet, melyet Közép-Ázsia
nomádjainál oly mérvben találhatni, milyenben Keletnek talán egyetlen
tartományában sem. A törökök, persák, és arabok még megemlékeznek
némileg ezen régi kötelességükre, s a mi európai utazóinknak – azt
hiszem – bőséges alkalmuk lehetett meggyőződhetni, hogy a szolgálatkész
lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ily jele csupán csak dús
borravaló vagy – mint Persiában mondják: piskes reményében történik. A
Kórán ugyan azt mondja: „Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna
is,“ mindazonáltal ezen tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy
konzulátusi rendeletek viszhangja.
Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szintén
ösztönszerü, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de
vendégszeretetlen soha.
A turkománok közt tartózkodásom idején koldustársaim egyike
legrongyosabb öltözetébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s
egész napon át tartott kóborlás után magánosan álló sátorba tért be,
hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott
történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a
szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne,
tétovázó szemekkel ide s tova lótfut. A koldus már nem jól kezdé magát
érezni, midőn gazdája feléje közelitett s fülig elpirulva nehány kránt
kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy
neki magának száritott halon kivül nem volt egyebe, s vendégét mégis
csak jobb falattal szeretné ellátni. Ily kölcsönt mindenesetre adni
kellett.
Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból
5 kránt gazdájának adott, minden rendében látszott lenni. Barátságos
beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget
teritettek le az idegen számára ágyul, s ez a következő reggel
tisztességesen elbucsuzott.
„Alig távoztam félórányira a sátortól, – igy mesélé barátom – midőn egy
turkomán nyargalt felém s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet.
Mily nagy lőn csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem!
Azt hivém, hogy csak tréfál s barátságosan kezdék hozzá szólani, de ő
mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem
volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske theámat, fésűmet és
késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni,
de ő még föltartóztatott, megnyitá az én, vagyis már most az ő
erszényét, s azzal abból 5 kránt következő szavakkal nyujtott át nekem:
– Ime vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s igy
tovább mehetsz!


VI. A khivai udvar.
A keleti fejedelmek udvarai gyakran és többféleképen le voltak már irva.
A Bosporus partjaitól kezdve, a hol Dolma Bagcse, Besiktas és
Szerajburnu képezik e csodásan szép album első lapjait, egészen a
pekingi és jedoi paloták festményeiig nagyon sokat olvashattunk már a
keleti élet fényüzési vágya, hiu pompája, gyémántcsillogása és
aranydiszitményei felől. De mégis hiányzik még egy nehány vázlat a
turkesztáni uralkodók udvari életéről, és egy olyannak leirása bizonyára
nem lesz fölösleges.
Valami elvakitó, elkábitó, bámulatra ragadó nagyszerüséget ne várjon
senki, de mégis megérdemli a fáradságot, hogy minket az olvasó Khiva
görbe utczáin és az ívezett Bazáron át az Ark-ba (királyi vár) kisérjen.
Mint a közép-ázsiai fejedelmek minden lakhelye, ugy e vár is hatalmasan
meg van erősitve és kettős kőfal veszi körül. Egy keskeny kapun át az
első udvarba jutunk, mely tömve van testőrséggel, más katonákkal és
szolgákkal. A bemenet közelében két hosszucsövü ágyu van felállitva,
melyeket a hatalmas Nadir hozott ide, és a gyors visszavonuláskor
kénytelen volt itt hagyni. Igen csinos, részarányos ékitményekkel vannak
diszitve s ugy látszik, hogy Delhiből származnak. Ha a második kapun is
áthaladtunk, egy más, kissé már téresebb udvarba jutunk, melynek egyik
végén egy jelentéktelen, nyilt kocsiszinhez hasonló épület áll, melyben
a magas hivatalnokok töltik hivatalos óráikat a Mehter (belügyminiszter)
elnöklete alatt. Ezen épülettől balra egy őrtanya-forma ház fekszik,