Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 11

15–25 „ 60 „ 45–50 tilla
25–40 „ 70–80 tilla 80 tilla.
b) Női rabszolgák.
Khivában Bokharában
10–15 évesekig feltünő szépség mellett 70–80 tilla 70–80 tilla
15–25 évesekig 50–60 „ 50–60 „
25–40 „ 40 tilla 40 tilla.
Az ár különfélesége az egyenlő koru férfirabszolgáknál többnyire testi
minőségök- és nemzetiségöktől függ. Északi Irán törökjeinek legtöbbször
elsőbbségök van, mert először a közép-ázsiai török nyelv
testvérdialektusát könnyebben elsajátitják, másodszor pedig
erőteljesebbek s jobban is hozzá vannak szokva a dologhoz, mint Irán
többi lakói. Legcsekélyebb árt adnak az afghánokért, mert ők a
legrosszabb munkások s azon felül még bosszuvágyuk és könnyen
fölingerelhető jellemök miatt is veszedelmesek, melyek egy-egy kegyetlen
gazdára nézve gyakran szomoru következményeket vonnak magok után. Ami a
nőrabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan
helyzetnek, milyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban
és Persiában részesülnek, s szerepök inkább ahoz hasonlitható, melyet a
négernők játszanak az emlitett országokban. Ennek oka könnyen
megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az
özbegek és tadsik szépérzékének mint az iráni nők, mely utóbbiak
olajszinü vagy barna arczukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arczu
özbeg nőkkel szemben soha sem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor a
többnejüség a közép-ázsiainál szegénysége következtében távol sem oly
általános, mint a nyugoti mohamedánoknál. S azonkivül az özbeg sokkal
arisztokratikusabb, hogysem asztalát és ágyát egy pénzen vásárolt
rabnővel meg akarná osztani, s bárha ez az eset Bokharában imitt-amott a
főbb hivatalnokoknál előfordul is és mindig csakis egészen fiatalon
bevitt és Turkesztánban fölnevelt persa nőkkel, mindazáltal ez a
középosztálynál csaknem ritka jelenség. S aztán itt a házasság is
könnyebb, mint más iszlamhitü országokban és a rabnőket vagy a nagyok
háremében csakis fényüzési czikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul
alkalmazzák.
Egészen másképen áll a dolog a férfirabszolgák hasznositását illetőleg.
A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos
embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetlenné
lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelmi szükségletét a
földtől, melyet legjobban az bizonyit, hogy a gabona magasabb vagy
alacsonyabb ára az Oxus vizállásától, de leginkább az évenként eladott
rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a czél, melyre a
rabszolgákat használják, leginkább a földmívelés és marhatenyésztés, és
minél nagyobbak valamely özbeg ur földbirtokai, annál nagyobb az azokra
szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán,
hol a harczias elem tulnyomó s hol minden szabadnak született egyén, már
akár ösztönből, akár politikai kényszerüségből, örömestebb nyul a
kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra forditott karokat
munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesiteni. E viszonyt
legjobban megvilágositja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a
népesség leginkább neki adta magát a harcznak és rablásnak, a rabszolgák
száma is legnagyobb. A három khánság közül e tekintetben Khiva áll az
első kategoriában, Bokhara a másodikban, Khokand pedig a harmadikban.
Khivában a lakosság tulnyomó száma özbeg, a mindenfelőlről határos vad
nomádok miatt a háboru itt szakadatlanul foly és a féktelenség
gyakoribb, mint a testvér-khánságokban. Bokharában, hol a népesség a
békés tadsikkal erősen vegyitve van, a viszonyok egy régibb, jobban
rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, mig végre
Khokandban, hol hasonlóképen sok tadsi van, a lakosok hires gyávasága
miatt a belháboruk ritkábbak és nem is oly pusztitók soha. A földmívelés
és marhatenyésztés mellett a rabszolgáknak egy csekély részét a
hivatalnokok (szipahi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra
használják. Hanem e czélra csak a fiatal korukban Középázsiába
hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a Kul
(rabszolga) gunyneven kivül kemény helyzetöknek csak gyönge nyomait
érezik. Ezek Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlólag, gyakran a
legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velök született iráni
éleselmüségökkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szoritják s
nem csak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között
is többekre találunk a két khánságban, kik foglyokul vitetvén oda,
később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, hol a tulnyomó
persa elemek mellett az özbeg arisztokraczia nem nagy jelentőséggel bir,
az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké s a
mostani Emirnek valamint anyja, ugy egyik neje is iráni eredetü.
Ennélfogva a férfirabszolgák megvételekor különösen az egészséges,
erőteljes testalkatra vannak tekintettel és az ár annál nagyobb, ha
ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a
rejtett testi hibákért három napig jót állani, mert jóllehet, hogy
alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot,
testének minden részében gondosan megvizsgálják, jóllehet, hogy karjai
erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazáltal az alkuszok
gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az
életkor az, melyet a persa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A
turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, azon esetben, ha
ez szürke szálakkal van vegyitve, miként az Iránban szokás. 20, sőt néha
30 évnyi külömbség is alig ismerhető fel s könnyen megeshetik, hogy egy
fiatal kinézéssel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga nehány nap
mulva uj ura birtokában ősz emberré változik át. A csalás és ravaszság e
kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga turkomán urának
kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az
utóbbinak állitásai ellen soha sem mer kifogást tenni. Ez főképen a
szunnita hitvallásu rabszolgáknál bir nagy fontossággal, mivel ők, mint
a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerént nem volnának
eladhatók, ha urok fenyegetései következtében felekezetöket önmagok meg
nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afghánon vagy heratin azonnal
fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy a hithagyásra kényszeritették őt s
mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el
bűnt. Khivában és Bokharában még hires tudományosságu és kegyességü
mollahknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt
feleletre vontam őket, azt mondák, hogy: „a vásárlás alatt siita volt,
és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének
tulajdonitandó.“ Igy csalják meg a vallást épen maga által a vallás
által!
Ha már most azok után, miket a rabszolgakereskedés felől mondottunk, a
rabszolgák állapotjáról a rabszolgaságban akarunk szólani, az fog
kitűnni, hogy sorsuknak csak az a legmostohább ideje, mikor elfogatásuk
után turkomán- vagy alkuszkezek által idomittatnak s különösen pedig
akkor, ha a műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbar
turáni, kinek nevét ő csakis gunyolódva ejté ki hazájában, ugy bánik,
mint egy állattal. A persa, ki ifjuságától fogva mindig a legfinomabb
udvarias modorhoz, virágos, válogatott társalgáshoz, egy szóval
ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez vala szokva, a
turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett
erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazáltal a testi sanyaruságok
korántsem esnek olyannyira nehezére. A földmívelésre szánt nagyobb szám
jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta
nyerni. Ha a rabszolga egy évi ottléte alatt semmit se hibázott, nem
sokára az uj családi kör egyik tagjának tekintik őt, de sőt némelyek egy
bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantièmet kapnak a rájok
bizott szántóföldek vagy barmok jövedelméből s minthogy az iráni
rendszerént munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a
rabszolgák Turkesztánban szembetünő rövid idő alatt egy kis tőkét
szoktak összekapargatni. Ezt nagyobb részök arra forditja, hogy a
rabszolgaságból magát kiválthassa, melyre hét évi szolgálat után joga
van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott a szolgálati buzgalom
jutalmául vagy különös jóakaratból az ur meg is röviditi s ekkor a
rabszolgát oly módon lepik meg az Azad-(szabadság-)levéllel, miként
nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az
ilyen irást a Kadi és a világi hatóság törvényesiti s az, ki egy
olyannak birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek.
Magát a fölszabaditási műtétet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel
viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a fölszabadult megöleli
a család férfitagjait s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon
helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirghizeknél az ur ilyen
alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez
kötni, mely azt jelenti, hogy már most ő a fekete csontnak (alárendelt
nép) osztályából a fehér csontnak (nemesség vagy urak) sorába lépett.
Ennyit a szelid és engedelmes rabszolgákról. Ott, hol az ellenkező
mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában
érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, melylyel egy makacsot
engedelmeskedésre szoktak kényszeriteni. Az ur ugyan a törvény szerént
rendelkezhetik pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár
teljes elvesztése által önönmagát ne kárositsa, ritkán öli meg őt: de
egy ily szerencsétlen teremtés kinai sokkal borzasztóbbak, mint a halál.
Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és viz mellett a vad
pusztaságon, másokat hét éves szolgálati idejök előtt egy nehány nappal
ujból eladnak, de már nem a khánságokban, mert őket itt csakhamar
közhirűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen
csalfa vásárral a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirghizeket
szokták rászedni, a persa városból a sivatagba jön, a honnan ő, ha
megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába.
Szembeötlőnek tünt fel előttem, hogy a persa rabszolgák jelentékeny
számának, a kik Közép-Ázsiába kerülnek, a visszanyert szabadság után
alig fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok
tartoznak, a kiket vagy a hátrahagyott családi ügyek vagy különös
honvágy kényszeritnek a visszatérésre. A ki 12 évnél tovább élt
Turkesztánban, ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. A rabszolgák,
miként már fentebb emlitve volt, nagyobb része szegény származásuak, s
miután Turkesztánban biztos keresetmódra vagy egy kis vagyonra tettek
szert, ritkán jut eszökbe, hogy Iránba menjenek, hol az élet, a
legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, hol az
élelmi szerek drágák, hol a vagyonosabbak fényüzése és pompázása a
szegényebbek szivében oly sok óhajtást és kivánatot gerjeszt. Ez a
körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett
rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb
méltóságoknak örvendenének is, a Kul (rabszolga) szó gyalázatát minden
alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok
között sem lehetne a Kul-nak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, a
kik közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele és
példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a khán parancsára sem adta oda
leányát s inkább fejedelme haragját vonta magára, minthogy egy hajdani
rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei),
kiket már eladni nem szabad[18], hasonló bánásmódban részesülnek, ők is
csak más szabaddá lett rabszolgák vagy szortok leányait vehetik nőül, s
csakis a negyedik nemzedékben hangzik el egy kissé a Kul szó gyalázata,
de végképen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint
Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga
személyében a gyávaság netovábbját látják, egy oly embert, ki a
halálmegvetés hiányában magát lánczokba verni engedé; ez a vétek az,
melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a
tatároknak – nomádoknak ugy, mint letelepülteknek – határtalan
arisztokratikus érzülete, melyben ők magokat a legdühösebb torykat vagy
a Szt. Germaini tizenhárom próbás marquis-kat is felülmulják, oly
érzület, melyet nem csak az idegen iránival, hanem a bennszülött
tadsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.
Természetesen csupán csakis a morális háttérbeszoritás az, mely a
szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebegnek.
Polgári jogaikban senki sem gátolhatja őket, s minthogy a keleti általán
véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint mások, igy azt is könnyen
meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult persák közül miért
települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban és
rokonaiknak s Irán siita szentjeinek néha napjáni meglátogatása mellett
hogy tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.
Fájdalom! a rabszolgáknak épen ez az anyagi jóléte az, melylyel a
közép-ázsiaiak épen ugy, mint Kelet más mohamedánjai is visszatorolnak
minket, mikor e gyalázatos kereskedés iránt, melyet az emberekkel űznek,
utálatunkat fejezzük ki. Valamint Turkesztánban, ugy Törökországban is
gyakran halljuk ezt mondatni: „A vad cserkesz fia vagy leánya otthon
szegény emberek voltak, kik szabad hegyeiken alig tudtak kenyérrel
jóllakni – nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha
herczegnőkké is lesznek, kik hatalmas befolyásokkal az egész országot
kormányozzák.“ A rabszolgákkali szelid bánásmódra hivatkoznak az
előkelők házaiban, hol köztök s a család többi tagjai közt semmi
különbséget sem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes
esetek és hogy az ilynemü szerencsés csillagzat a megvásároltak több
vagy kevesebb testi szépségeitől függ. Mit tesznek azok, a kik kevésbé
szerencsés külsőjök által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet
azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb
szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös
sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?
Természetesen ezt senki sem veszi számitásba, s még kevésbé az eladás
ama borzasztó, irtózatos műtétét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain
az emberek ritkán szokták magok elébe képzelni azon pillanat nyomorát,
midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjától, övéinek
köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a
kortól megviselt szülő marad elhagyatva és tördeli kezeit a kemény
rabságba hurczoltakért? Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a
siralmas állapota annak a sok tüzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a
rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban
minden lépten-nyomon a pusztitás legszomorubb jeleire bukkan s habár meg
lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégis
csak mindig igy fog felkiáltani: „Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely
valaha emberi kezeket meggyalázott, melynek megszüntetése nyugoti
czivilizácziónk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb
kötelessége!“ Egyébiránt a rabszolgakereskedés megakadályozása
Közép-Ázsiában sokkal könnyebb, mint gondolnók. Nem annyira a
turkománok, mint inkább a városi fogyasztók azok, a kiknél ez a rosz
gyökerezik. Minden sivatag nomád lakói készek voltak s lesznek is az
olyan tettre mindig, mig települtekre találnak, a kiknél áruikat
eladhatják. Valamint a beduinok soha sem foglalkozhattak kiválólag
emberrablással, mert a szomszéd városok a vallási tilalom következtében
zsákmányukat nem vették meg, igy a turkománok is nem sokára alább
hagynának avval, ha a khánságokban a persák, afghanok stb. eladását
betiltanák. Ezt legjobban bizonyitják a dsemsidi-k, firuzkuhi-k és
hezare-k, kikre nézve a rabszolgaszállitást Bokharába a turkománok
megnehezitették, s minthogy az afghan Heratban a rabszolgákat el nem
adhatják, igy kénytelenek rablási vágyaiktól elállani, mikben pedig a
turkománoknál nem igen maradnak hátra, vagy pedig nagy hátrányukra az
előbbiekkel szövetkezni.
A mint egykor Szultán Murad-Mirza, Khoraszánnak e fölvilágosodott
fejedelme és kormányzója, csodálkozását fejezte ki nekem aziránt: hogy
Anglia, mely oly sok ezeret ád ki a rabszolgakereskedés
megakadályozására az afrikai vizeken, egészen közönyös szemmel tudja
nézni, hogy e kereskedés Ázsia belsejében egy oly országot, mint Persia,
melynek egykori műveltsége még a Nyugotnak is hasznára volt, oly
kiméletlenül pusztit és rongál: épen ugy magam sem tudom eltitkolni
csodálkozásomat azon közönyösség fölött, melyet Európa s főképen az az
állam, a melynek lobogója Keleten mindenfelé egy boldogabb uj korszak
hajnalpirját hirdeti, e szomoru viszonyokkal szemben Ázsiában a mai
napig tanusitott. Lehet, hogy érzelgős ujságirók politikai
ábrándozásaikban még sokáig védelmök alá fogják venni némely míveletlen
ázsiai népek függetlenségi érzületét, melyek azonban a szabadság nemes
zászlója alatt csak féktelenséget, rablást és gyilkolást értenek. A
Rousseau-féle nézetek ideje már elmult s teljes meggyőződéssel
kiálthatunk fel, hogy Európa mindenütt, a hol csak megjelenik Keleten,
akár az apostol békés öltözetében, akár hatalma rettegett fegyverzetében
– mindenfelé csak áldást hinthet el, mindenfelé egy jobb élet magvait
szórja szét, – mert minél több világosság terjed szét Nyugatról Keletre,
annál inkább tünedezni fognak az óvilág visszaélései és embertársaink
annál boldogabbak leendenek ott!


XIV. A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje.
Már maga a „sivatag“ név eléggé kifejezi, hogy Turkesztán lakott része,
termőerejéhez viszonyitva igen csekélynek tartatik; ehez járul még
lakosainak szegénysége és teljesen kezdetleges s egyszerü életmódja, s
igy nem lehet feltünő, ha a nagy távolság s ennek folytán a
viszonyokkali ismeretlenség téves fogalmakat szült és terjesztett. A
bennszülött s más keleti utazók és földirók, mint például Idriszi, Ibni
Haukal, Ebulfeda s a tudós fejedelem Baber a legnagyobb szélsőségekbe
tévednek, midőn Turkesztánt, mint egyikét a föld legdúsabb
tartományainak irják le, s csak Indiának adnak fölötte elsőséget. E
vélemény volt ezelőtt[19] általában divatos egész nyugoti Ázsiában s
legujabban még magam is több helyen hallottam; s előttem legfeltünőbb az
volt, midőn az önző iráni, a halálosan gyűlölt Turkesztán gazdagságát
czifra kitételekben dicsőitette. A mi minket illet, arra törekszünk,
hogy a lehetőségig igazságosak legyünk, de előlegesen sem hallgathatjuk
el azon állitásunkat, hogy Turkesztánt terményeinek bősége és
sokféleségével nemcsak a török birodalomnak általunk ismert európai és
ázsiai részét, Afghanisztánt és Persiát mulja felül, hanem, hogy még a
különben annyira megáldott és virágzó Európában is nehezen találnánk oly
vidéket, mely e tekintetben a turkesztáni sivatagnak megfeleljen.
A termények sokféleségének főoka az Oxus és Jaxartes partvidékeinek
éghajlati viszonyaiban fekszik. Bár itt a levegő nem zordon, de azért
lágynak sem mondhatjuk, s ha mindjárt Közép-Európa légmérsékletével
általában megegyező is, de még sem szabad elfelednünk, hogy a tél az
Aral tó partjain s Khokand hegyes vidékein sokkal szigorubb, mig
ellenben a nyár, a délfelé eső vidékeken s különösen azokon, melyek a
nagy homokpuszták közvetlen szomszédságában feküsznek, csaknem tropikus
s mindig sokkal melegebb, mint Közép-Európában. Az Oxus, Kerkitől és
Csardsujtól kezdve torkolatáig csaknem minden télen befagy; Kungrátban,
Khodsa Iliben s a jobb parton, ott, hol a Karakalpakok tanyáznak, a tél
rendesen igen szigoru, a hó gyakran hetekig nem olvad s az orkánszerü
északi szelek (Ajamudsiz), épen nem tartozik a ritkaságok közé. Ilyen
viszonyok közt szelid éghajlatról szó sem lehet; s én mégis Khivában a
nyári meleget már junius elején kiállhatatlannak találtam s augusztusban
Kerki és Belkh környékén oly nyomasztó hőség volt, a milyen még a
valóban tropikus vidékeken is ritkaság. Ez éghajlati külömbség a
növényzetben már kisebb távolságokon is meglátszik. Igy például a
Jengi-Ürgends-ben termesztett gyapot sokkal jobb, mint az északi
vidékeké s a hezareszpi selymet a khivai khánságban mint első rendü
czikket nagyra becsülik. A legjobb rizst Görlen s a legkitünőbb
gyümölcsöket a délfelé fekvő Khiva környéke adja. Ugyanezen viszonyokra
akadunk Bokhara és Khokandban is s csak ezeknek figyelembe vétele
mellett érthetjük meg a három khánság aránylag csekély földterületének
terményei oly sokféleségét, mit különben csak nagyobb terjedelmü s több
égalj alá eső országokban találhatni[20].
A mi a talajnak valóban feltünő termékenységét illeti, ez – hogy a
bennlakók kifejezésével éljek – egyrészt az oázokat átzugó áldásdús
folyóknak, másrészt magának a talaj eredeti minőségének tulajdonitható.
Az emlitett folyók között az Oxus a legjelentékenyebb s termékenyitő
hatása a Niluséval szokott összehasonlittatni, de amannak vize sokkal
kellemesebb izü. A Zerefsán már „aranyszóró“ nevével eléggé érthetővé
teszi azon áldást, melylyel partjait elárasztja. A kisebb folyókat,
például a Sehri-Szebzet vagy a Jaxartes mellékágait sem lehet egészen
jelentékteleneknek tekinteni, s ha a mondottakhoz még hozzáadjuk, hogy
itt a földek öntözése elég nagy gonddal s nagyobb könnyüséggel történik,
mint Nyugot-Ázsia egyébb részeiben, akkor a talaj termékenységét még
ugyan mindig jelentékenynek és nagyszerünek fogjuk találni, de többé nem
csodálkozunk fölötte.
A mint már „Közép-ázsiai utam“-ban megemlitém, az öntözés vagy az arna
nevezetü természetes csatornákból történik, s ilyeneket a rendetlen
folyásu Oxus eleget alkot, vagy a jap nevü kisebb mesterséges
csatornákból, mely utóbbiak a faluk és telepek körül s gyakran rajtok
keresztül is huzódnak. Minden valamirevaló helyen van egy Mirab
(vizfejedelem, vizfelügyelő) nevü magasabb állású hivatalnok, ki a
külömböző vizvezetékekre felügyel s azokat, melyek behomokosodtak,
tavasszal kitisztittatja. Télen a főarnák zsilipjei be vannak téve, hogy
a tavaszi jégmenéskor a gyakori árviz meggátoltatnék. A csatornákat
rendesen april kezdetével tisztitják s mindig arra törekednek, hogy
szükek és mélyek legyenek. Az ágyukból kiszedett homokot a két partra
rakják s igy gyakran mértföldekre terjedő sánczolatok támadnak, melyek
hüvös árnyukkal a drága nedvet a nap hevétől megóvják.
De az ilyen elsánczolt árkok, ha mindjárt a földmívelésre hasznosak
lehetnek és valóban hasznosak is, a közlekedésre igen hátrányosan
hatnak. A Persiában használt költséges kárizok – földalatti csatornák –
sokkal czélszerűebbek s a vizet is tisztán és hidegen tartják. A
közép-ázsiai utazónak a japok és arnák sok bajt okoznak, mert a hidak
többnyire rosszak, sőt sokszor nincsenek is hidak. Számitsuk csak fel
azon roppant fáradságot és időveszteséget, melyet egy karaván terhelt
tevékkel egy napi utban 10, 15 ilyen szemetes csatornán átkel. Sőt a
folyókra is károsan hat az a gyakori csapolás, a mit különösen az
Oxusnál veszünk észre, melynek minduntalan változó folyása – előbb
ugyanis kétségkivül a kaspi tengerbe ömlött, mig most az Aral tóba
siet[21] – ha nem is egészben, de nagyrészt ezen viszásságnak
tulajdonitható.
Azt, hogy a három khánság közt melyik a legtermékenyebb, nehéz
meghatároznunk, különösen most, midőn a szerencsétlen Conollyt kivéve,
az ottani talajviszonyok általános ismeretével senki sem bir. Mindazok
után, miket én szamarkandi utamig láttam, s Khokandról többnyire odavaló
utitársaimtól hallottam, hajlandó vagyok – különösen a mi a növényzetet
illeti – a khivai khánságnak adni az elsőséget, mely ugyan kevesebb
mívelés alatti földdel bir mint a másik kettő, de ezeket a termények
sokasága és minőségével felülmulja, s csak egyedül Bokhara küld több és
kitünőbb faju gyümölcsöt. A mi az ásványokat illeti, ebben is
kétségkivül Bokharáé az elsőség, mig még ellenben jófajta háziállatokkal
csak a vándor törzsek birnak.
A föld, melyet Tanab szerént mérnek (= fonál, egy Tanab, 60 négy utrőföt
tesz) a) Mükk, szabad tulajdon, melyért adót fizetnek, b) Khanlik,
kincstári birtok, t. i. olyan föld, melyet vagy a kormány töretett fel,
vagy elkobzás és foglalás folytán jutott hozzá; ezen földről neki a
tiszta jövedelem egy harmada jár, és c) Jarimdsi[22], az a föld, mely
valamely Medresze (oskola) mosë vagy más kegyes alapitvány tulajdona, s
melytől a tiszta jövedelem egy negyedét fizetik. A kincstári jószágok
minden kerületben, bizonyos számú – müsürüb – hivatalnok felügyelete
alatt állanak, kik egyuttal a jövedelmeket is beszedik; az egyházi javak
ellenben itt is, mint minden más iszlam országban, a mutevalik kezelése
alatt vannak.
A mi a talaj minőségét átalában illeti, a dolog érthetőbb lesz, ha
megemlitem, hogy az első osztályu mívelt föld egy tanabja 100 batmant
(egy batman = 40 font), az utolsó minőségü legalább 60 batmant ad. S ha
ehhez még hozzáadjuk, hogy a földnek termés alá készitése nemcsak, mint
egész Ázsiában, nagyon hanyagul, de a mellett még a lehető
legkezdetlegesebben történik, akkor a szakértő könnyen felfoghatja az
ottani föld roppant termékenységét.
Hogy a három khánság együttvéve hány négyszegmértföld mívelt vagy
termőképes földet bir, olyan kérdés, melyre egyhamar megfelelni teljesen
lehetetlen. A gyakori háborúk és zavarok eléggé megmagyarázzák azt, hogy
miért akad az utas oly sok azelőtt virágzó telep puszta helyére, s
Khivára vonatkozólag bátran fellehet tenni, hogy ezen földult és
elpusztitott vidékek területe nagyobb mint a jelenleg mívelés alatt levő
földmenyiség. Nehány terményt kivéve, melylyel a khánságok egymásközt s
Oroszországgal kifelé kereskednek, minden egyébből csak annyit
termesztenek, a mennyivel otthon beérik, pedig kétséget nem szenved,
hogy a jelenlegi termények minőségét nemcsak javitani, de még
változatosabbá is lehetne tenni.
A három khánság terményeinek rövid áttekintése az eddig mondottakat még
jobban megvilágositja.

Növényország.
Azon gabnafajok közt, melyek a turkesztáni sivatag tartományokban
termesztetnek, a buza és árpa játszák a főszerepet. Az előbbeniek itt
négy faja létezik, u. m.:
1) Bokhara budáji (bokharai buza), első minőségü, magja hosszú, vörös,
hegye zöldes szinü. Ezen faj adja a legizesebb kenyeret, melynek
készitésében Bokhara városa kitünik s mely sirmaja név alatt messzire
elhordatik.
2) Tokmak bás (bunkós fejü) vastag, kerekded magva igen húsos s a mi
buzánkhoz valamenyi fajok közt leginkább hasonlit. E terményt legjobb
minőségében Khiva szolgáltatja.
3) Kara szüllü (fekete hajú) sovány, sötétbarna magva nem igen jó
minőségü s legtöbbnyire a lovakat abrakolják vele. Végre a
4) Jazlik (nyári buza) igen gyorsan érik és feltünőleg könnyü. Más
fajokkal vegyitve használják.
Az árpa Közép-Ázsiában nem olyan jó mint Persiában vagy Törökországban.
A közönségesen ismert fajtán kivül van még egy silányabb fajta is – ezt
Khivában karakulpuknak hijják – s mint az egész Keleten, a lovakkal
étetik meg.
Rizs igen nagy mennyiségben terem, de jóságára nézve legkevésbbé sem
állja ki a hasonlatot a heráti, vagy a kitünő sirázival, mely utóbbi
csampa vagy amberbujnak (Ámbra-illatú) is neveztetik. Még legtöbbet
hasonlit az egyptomi rizshez (Törökországban dimjatti); de ha gondosabb
s a talajnak megfelelőbb módon míveltetnék, akkor ez utóbbit
valószinűleg legyőzné.
A dsügerit (holcus sorghum) mind a három khánságban nagyban termesztik,
s többet is használják mint bárhol Ázsiában. A gyönge tejesek megeszik,
de ha egyszer megszáradt, abraknak használják, különösen a csikók
számára, mert nem oly hevitő mint az árpa, s gazdag czukor tartalma
nagyon tápláló. Azonkivül egyedül, vagy buzával vegyitve kenyeret is
készitenek belőle.
A mekke dsügeri (törökbúza) legfeljebb egy kis arasznyit nől, s kétféle,
az egyik sárgás, a másik egészen vörös apró magvú. Ezt nem száritják
meg, hanem vagy megeszik mikor még gyönge, vagy a barmokat hízlalják
vele.
Tari (tönköly) sokféle van, s miután a közép-ázsiabelieknek egyik fő
táplálékát képezi, nagyban termesztetik.
Hüvelyes vetemény, a nálunk ismert fajokon kivül, mint borsó (burcsak),
bab (lubie), lencse (jaszmuk) stb., még egyébb is van, mik nálunk
azomban ösmeretlenek; igy p. o. a konak, melynek magva kisebb de
vastagabb mint a mi lencsénké, s apró bokrokon nől, a más, valamivel