Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából - 06

nemsokára utánna megy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le
fátylát, és az atya, ki is menyének nehány bókot tevén, bájainak első
megtekintését ajándékokkal megfizetni köteles. Az uj házaspár magára
hagyatik, de még sokáig kell a sátran kivül levő csoportnak tréfáit és
czélzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét és csak az
éj beálltával lesz általános csend.
A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az uj házaspár egynehány napi
együttlét után egy egész évre elkülönittetik. A férfi megjelenhetik
ugyan nejének házában, de csak éjjel és akkor is csak nagyon titkosan. A
nomádok azt hiszik, hogy ezáltal azon mondás szerént „a lopott vizek
édesek“ a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen azon
vélemény is, hogy az elsőszülött mindig erőteljes és szép gyermek kell
hogy legyen.
A születés- és házassági ünnepélyeken kivül az özbegek noruzban
(ujévben) egy a persa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek,
mely Közép-Ázsiában ugymint Persiában nagy fénynyel ültetik, azon
külömbséggel, hogy náluk ó és egy uj noruz van, de az utóbbi csaknem
semmi különös jelentőségü. Mulatságos játékokban sincs hiány és
csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A
kártya (sokti) természetesen alakok nélkül, mely Oroszországból hozatott
át, még nem egészen divatos, de annál elterjedettebb az asik- (juh
bokacsont) játék, melyet ők, az európai koczkákhoz hasonlólag, négy
juhkokacsonttal játszanak és pedig példátlan szenvedélylyel. A kis
csontocska felső részét tavának, az alsót altsinak, a két oldalt
jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet tenyerével feldobja és a
betétel felét kapja, ha két tava és egy altsi esik, ellenben az egész
betételt megnyerte, ha mind a négy tava vagy altsi megüti. A fortély
csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik,
mert gyakran megváltoztatván egyesektől összerakatnak. E játék a
bennlakóknál valamint a nomádoknál egyiránt kedvelt, és daczára minden
kicsinyes látszatának gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn
szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betételbe adja. Igen,
az emberek mindenütt egyenlők önmagukhoz. A finom európai a _rouge et
noir_ asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy
csontdarabbal.

3. Halál.
Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai elszoktak távozni a
házból vagy sátorból. A mollah vagy az idősebb szomszédok körülfogják a
haldoklót, és mig kivülről jajveszéklés tölti be a levegőt, azalatt benn
imák közt várják az utolsó lehellet kibocsátását. Némely haldoklónak, a
ki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjuval vizet csepegtetnek
szájába, nehogy a szólásától megfosztott szomjuságnak essék áldozatul.
Haláljelének tekintik a szem ferditését és az orrhegy vékonyodását, és
miután az utolsó lehelletről meggyőződtek, felkötik a halottnak
állkapcsát, és ha végkép levetkőztették az egész testet, betakarják. A
ruhákat megsemmisitik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne
rábirni, hogy a halottnak ruhái közül egyet is fölvegyen.
Valamint minden iszlam országban, ugy itt sem marad a hulla 12 vagy 15
óránál tovább temetetlenül. A mosást nem deszkán, hanem egy gyékényen
(buria) eszközlik, mely azonnal elégettetik, és miután a rokonok és
szomszédok sőt az összes lakosok az illető helyről a halottért eleget
sirtak, kiabáltak és panaszkodtak, sirba takaritják. A közép-ázsiai
bennlakóknak vannak temetőik, a nomádoknál minden egyes halott külön
temettetik a pusztában, és ha ez valami különös tekintélyben állott,
nagy halmot (tumuli) szoktak fölibe rakni, mely munkán a törzsnek összes
férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volt a
személyiség, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A
hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek reá, és bizonyos ünnepeken
valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények
részére kirakni, és a nomád, jóllehet a legnagyobb távolságbóli, ha
ilyesmit észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy
rövid imát magában elne mormogjon.
A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák;
mert a bátornak vére a legnagyobb ékességül tartatik és ártalmasnak
vélik azt eltávolitani.
A halotti tort mindjárt az eltakaritás után egy rövid ebéddel ülik meg,
melynél _ijiszt_ (zsirban sült kenyeret) osztanak gazdagnak szegénynek,
és mindenki tartozik azt megenni. Ezt harmadik, hetedik és tizennegyedik
napon a halálozás után ismétlik, és később az évfordulati napot is
megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokot
elmulasztani; mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztásával a halott
éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy
elfeledték a világot meghivni, hogy lelkének üdveért imádkozzanak. A
nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis egész első
éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek és az asszonyok –
mint ezt utleirásomban a turkománokról már megemlitém – naponta azon
órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyátalán a
halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesűl.


VIII. Lakás, élelem, ruházat.
A ház, vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott
erős gyökeret verni, hol a település már több száz év óta fennáll. A
népesség egy része ugyan épit házakat, de ezekről ők azt tartják, hogy
mogorvák és búskomolyságot okoznak olyannyira, hogy a könnyü sátornak
mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképen csak az özbeg lakosoknál
találhatunk épitményekre, miknek előállitását ők a persa őslakóktól
tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak sok tekintetben hasonlitanak a
mai Iran lakóihoz, ennélfogva Közép-Ázsia épitészete a kezdetleges irani
s többnyire az uj-persához is hasonló.
Ha egy házat akarnak épiteni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták
egy nehéz fabutykóval megveregetni s egyenlővé tenni. Alapot csak
nagyobb épületeknél ásnak, mig közönséges mód szerint egy két lábnyi
magas töltést hánynak fel puha sárból s miután az keménynyé száradt, a
falat arra rakják, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy
azok a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsák. Az
utóbbiak vagy Tim-nak neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy
pedig Akcsub-nak, azaz vékony fagerendákból állóknak, melyeket
rácsalakulag állitanak fel s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A
padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a
szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősbeknél bemázoltatnak s
gipszszel és mészszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyilások
pótolják, melyek nyárban nyitva állanak, télen pedig olajos papirosokkal
vannak beragasztva. A fedél, mint Persiában, terüfokos és a forró nyári
éjeken alvóhelyül szolgál.
Tulajdonképeni kőmívesek nem igen vannak; mert mindenki azt hiszi
magáról, hogy van annyi épitészeti tudománya, a mennyivel egy
szükségének megfelelő lakást épithessen magának, s minthogy pedig a
mérón még ismeretlen előttök, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak,
melyek hol görbék, hol hajlottak és vagy nagy kidülyedésekkel vagy
bemélyedésekkel vannak ellátva, elébb-utóbb összedőlnek.
Egy ház belső berendezése a következő: Egy széles kapun át, mely a
főbejárást képezi, egy fedett folyosóba jutunk, melyet Dalon-nak
neveznek. A kapunál jobbra két vagy három nagyobb szoba van
(mihmankhane), melyek vendégszobákul szolgálnak s a mellett fegyvereket
s egyéb inkább használt házi szereket tartalmaznak és ezek mellett még
két kisebb kamara, élelemtárak. Balra feküsznek a kocsiszinek és
istállók, mig a bejárattal szemben, a Dalon hátterében egy kis ajtó a
belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire
Ejvan-ok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva
állanak s legtöbbször egy kertre nyujtanak kilátást. Ezeket a városokban
kedvencz nyárilakokul használják és a bennök tartózkodás valóban igen
kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe Pésekhane-t, egy
szunyoghálóból készült négyszögü sátrat állitunk; mert egészen a
szabadban hüléseknek teszszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában épen
ugy, mint Persiában is, felette veszélyesek. A vidéken a házak
szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (Havli), mely több részből áll,
magas, bástyaalaku védfallal van körülvéve és egy kis erőd kinézésével
bir. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek
mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az
állandó lakók itt is kizárólagosan csak az állatok számára vagy
éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér oly nagy, hogy egy kis
konyhakert is elfér benne. A falon kivül, annak közelében, egy nagy
viztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a
legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitünően
tenyésznek s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el,
ugy hogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek 3–400 évesek és a
rekkenő nyári napokban üditő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig
elalhatik ott, mert mig a sűrü lombozatu korona őt a perzselő
napsugaraktól védi, addig a platánok alól soha sem hiányzó szél tova
kerget minden kinzó bogarat.
A ház butorzata, mint Persiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy
veresszinü ládákból, melyekben a ruhák állanak, egy nehány üstből s más
konyha- és vizedényekből áll. A pompa és fényüzés teljesen hiányzik s
még azon ujitások is, melyek néha napján az ablakokon és ajtókon
történnek, mind Persiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák
hozták be imitt-amott. Európából csak ugy juthat el ide valami, ha előbb
a török és persa műveltség csatornáján áthatolt. És igy minden a maga
megszokott csiga utján halad; mert valamint hogy a persa az európai
intézményeket csak a törökök után majmolja, ugy látjuk, hogy Közép-Ázsia
népei meg csakis azt fogadják el, mi hozzájok Persiából került.
A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér,
habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb husnem a
juhhus, aztán a kecske-, marha- és lóhus; legkevesebbre becsülik a
tevehust. A lovat is Mekruh-nak (utáltnak) tartják imitt-amott a
kegyesebbek s husát nem eszik, de a vidéken türelmesebbek az emberek,
sőt a Torama, mely vereshagymával, sárga répával és tésztával vegyitett
puhára főtt lóhusból áll, igen kedvencz ételök. Sajátságos az, hogy a
lóhus első leve még a tatár gyomrokra nézve is nagyon erősnek és
nehéznek látszik s csak a második levét szokták használni. Némely
vidékeken a ló beleiből hurkát készitenek, mely nyalánkság gyanánt
szerepel, de azt még sem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei
oly kedvencz étek lettek volna az özbegeknél, miként azt Persiában
közönségesen állitják. A tevehust, mely mindenütt igen kemény és szivós,
elébb összedarabolják s tésztatáskában megfőzik és csak azután sütik meg
zsirban. Ez az étel, melyet Szomszának neveznek, nem egészen izetlen, de
a mi gyomrunkra nézve olyan, mint egy ólomteher.
A mindenfelé általán kedvelt nemzeti étel a Pilau vagy As volt s az is
marad, mely a persák Pilaujával és a törökök Pilaf-jával ugyan rokon, de
izletességre azokat jóval felülmulja. Sokáig táplálkoztam vele s
készitéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk
egynehány kanálnyi zsirt (Közép-Ázsiában a kövérfarku juhok fagygyát
használják) egy vaslábosban s miután az egészen forróvá lett, apróra
vágott husdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három
ujjnyira vizet öntünk rá s addig főzzük, mig a hus puhává lett. Ezután
borsot és vékonyra szelt sárga répát kell ráhinteni s mindezekre pedig
nyálkás alkatrészeitől megtisztitott rizskását kell szórni. A rizsre
aztán egy harmadrésznyi viz öntetik s miután ezt az előbbi felitta,
akkor a tüzet a szorosan elzárt vasedény alatt be kell fojtani és ezt
addig kell a szenen tartani, mig a rizs, hus és sárga répa a gőzben
kellőleg megpuhult.
Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni és az ételt oly
módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönitve
maradjanak. Alant fog lenni a rizs, mely zsirban úszik, e felett a sárga
répa s legfelül a hus, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel
kitünő s az egyetlen, melynek ugy a királyi asztalról, mint a
legszegényebbek viskójából hiányoznia soha sem szabad. Innen az
afghánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak a persákat is
megismertették vele, ez okból Iránban Kabuli-nak nevezik azt. Ha nem
csalódom, a Pilau eredeti hazája Közép-Ázsia s onnan terjedett el
széltében és hosszában Nyugot-Ázsia felett.
A tatárok második nemzeti étele a Böreg, egy levesfaj tésztatáskával,
melyet apróra vágott hussal és fűszerekkel töltenek meg. Azt mondám
„leves“, pedig ez az étel egymagára is elégséges egy egész ebédre, mert
oly mennyiségben élvezik, hogy más ételekről könnyen lemondhat az ember.
Ez az ozmanliknál is ismeretes Tatar börek név alatt.
Harmadszor Seöle, vékony rizsétel hussal s aszalt gyümölcscsel vegyitve.
Negyedszer Bulamuk, mely egyszerüen lisztből, vizből és zsirból készül.
Ötödször Mesztava, savanyu tejben főzött rizs, nyári étel, az előbbi
pedig téli eledel.
Ezeken kivül készitnek még: Jarmá-t, mely kásává őrölt buza tejben főve;
Gödsé-t, mely pépforma étel Holcusorghum-ból készitve.
Általán véve a nehéz, erős és pikáns ételek a tulnyomók. Édeset nem igen
esznek, mivel a czukor és méz nálok ismeretlenek; a különféle siré-k
(szörpök), miket szőllőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből
készitenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint
Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem
nyujtják el oly nagyon lepénynyé, mint Persiában, hanem inkább hasonlit
azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található s
Lavas-nak neveztetik. Ezenkivül még van egy neme a zsirba sütött
kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.
Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a thea, a nomádoknál
s különösen pedig a kirghizeknél a Kümisz viszi a főszerepet. Az
előbbiek nyáron át a zöld theát használják, mely a vért vékonyabbá teszi
s az emésztést elősegiti, télen pedig a fekete téglatheával élnek,
melynek rendkivüli izgató hatása és fanyar ize sokkal szenvedhetetlenebb
s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kivül még hüsitő italul használják
az Airan-t, mely vizzel föleresztett savanyu tejből s aszalt gyümölcsből
készült különféle decoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mert a
Mokka-nedv magában Persiában is csak a délen fekvő Fars tartományban és
Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.
A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan
árugatnak titkosan a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély.
A szigoru iszlam törvények halálos büntetés alatt tiltják a szeszes
italok élvezetét, ámde azzal még nem vették elejét a bűnnek. A ki izgató
szert kiván, mákonyhoz, Teriak-hoz vagy más narkotikus méreghez
folyamodik, és ennél fogva, hogy egy kis bajon segithessenek, egy
nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, a kik ráadják
magukat, életébe kerül.
Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetökön mutatkozik s a
szemnek igen nehezen esik, hogy az egyszerü gyapotkelmékhez vagy kiáltó
szinü selyemhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifju és öreg
visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényüzés
„netovább“-ját csakis rendkivüli ünnepélyek alkalmával a gazdag és
előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak
a már emlitett Aladsá-t láthatjuk és a különböző évszakok öltözetei közt
levő külömbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjuval,
vászonnal vagy prémbőrrel béllelik meg. Öltözetök szabása is, mondhatnám
Ázsia minden bennszülött népei között, a legkezdetlegesebb. A test
növését kiemelni, czélszerüen és izletesen öltözködni senkinek se jut
eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magokat s
a persának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gunyolja,
hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a
Csapan (felöltöny) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlit; ezt
Khivában eléggé testhez állón szabják, de már Bokharában oly bő, hogy
két ember is beleburkolózhatik, Khokandban pedig legbővebb. A látvány,
midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s
tova tipegni látunk, nagy mértékben komikus és habár azt fel tudnám is
fogni, hogy valaki melle körül oly sok ránczot csináljon, hogy azokban
egy egész konyhakészletet, uti szükségletet és két napra való élelmi
szert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért
két akkora hosszuságuak, mint a karok s voltaképen miféle előnyök azok,
ha az ujjak felgyürése által a karokon nagyobb s hatalmasabb ruhatömeg
támad? A Csapan alatt nyárban Jektej-t (vékony alsóruha) viselnek, ez
alatt pedig bokáig érő inget, mely a többi ingektől, melyek Ázsiában
szokásosak, abban különbözik, hogy nyilása a bal vállon s nem elől van
és egészben véve egy zsákhoz hasonlit. Feltünő, hogy a turkesztániak
éjjelre kihuzzák az ingujjakból karjaikat s összeguggoltan mintegy
vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy Csekmen-nel, egy
durva kelméből készült széles öltönynyel szokták növelni, s imitt-amott,
főkép Khivában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott
nadrágot is hordanak.
A föveg Khivában a Telpek, egy kupalaku széles nemezkalap, mely igen
nehéz, Bokharában pedig közönségesen a turban, mely a balról lecsüngő
csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen néz ki.
Khokandban még ezelőtt 20 évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek,
mely a mi papi kámzsánkhoz hasonlitott; de az ujabb időben a bokharai
műveltség a turbán által kiszorittatá azt. A lábviseletnél a Bokharában
és Khokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is
elég szép, csak hogy a vékony, hosszu sarok miatt felette komikus, mert
a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy
szattyánbőrből (Meszt) készült harisnya-nemet viselnek s ezen pedig
felsősarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek. A mi a
nők viseletét illeti, ugy látszik hogy abban még inkább kerülni akarnak
minden közeledést a pompa, fényüzés és feltünő külső felé, mint a
férfiruháknál. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszu, bokáig érő inget
viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig
többnyire világosszinű, erős orosz kartonból készitik. Épen igy a gatya
is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely a
bokáknál szorosan hozzá áll, kartonból vagy más szines kelméből készül.
Télen a nők az ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt
viselnek, melyek a czipő körül egy kendővel meg vannak erősitve. A házon
kivül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszu ruhát vetnek,
melybe a nő magát egészen beburkolja s kebelén mind a két kezével
összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem
képzelhetünk szomorubb látványt, mint mikor Közép-Ázsiának vagy egy
városi nőjét e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét
arra kell forditnia, hogy a felöltöny kezeiből valamiképen ki ne
csuszszék; mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni s
jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi
áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.
Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig
soha sincsenek elfátyolozva. A felöltöny rövidebb s csak a vállra van
vetve, mig a czipők, vastag sállal körül keritve, annak ide s tova
lebegő végei által meglehetős szép szinezetet nyernek. Fájdalom! e
türelmességet a vidéken csak Khivában és Khokandban gyakorolják.
Bokharában az iszlam polgárosultság érvényre juttatá zsarnoki törvényét
a nők felett és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.
A férfiaknál ékszerül szolgálnak a Kosbag-ról lecsüngő tárgyak, mint jó
kések ezüstös vagy másképpen diszitett nyelekkel, aranynyal himzett
zsebecskék theának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, Teszbih (olvasó),
néha pecsétnyomók, de csak ritkán karpereczek, arany- és ezüsttokok
amuletek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényüzési tárgyak,
csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi
szokásoknál már tettünk emlitést. Tehát kényelmet vagy fényüzést
Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az
élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök
bélyegét viseli s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a Mollahkkal
vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quo-ja fentartassék,
főképen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek
nyilvánitja s a vásárpiaczról azokat leszoritni törekszik, mert félnek,
hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természetokozta, mint inkább a
társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. S pedig
ez mégis hiu törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is
végig dörögtetik hatalmas Veto-jokat a visszamaradás ellen. A hajók,
melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Káspitengert, az Aral-tót, a
Volgát s ujabb időben a Jaxartest is szeldelik, Közép-Ázsiát a nyugoti
világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen
Lahore-ig, északon Nisnei-Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy
bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől,
mindazáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg
kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie s már Pétervár,
Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.
Valóban, bárha még tudományos és kereskedelmi utazóink előtt egy kissé
hozzáférhetetlen is, Közép-Ázsiában az utóbbi 25 év óta lényeges
külömbség vehető észre. Csak az angol és orosz határvárosok vámlistáit
kell átnéznünk, hogy az európai bevitel óriási növekedésén elbámuljunk;
mert 1840–50-ig az orosz határnál csaknem egy millió font sterling
értékü portéka vitetett be és 1860-ban annak értéke két millió fontra
rugott. Legjelentékenyebb összeget adtak ki gyapot- és selyemkelmékért.
Nyugot termékeit, daczára a termelők iránt érzett minden utálatnak és
gyűlöletnek, mind jobban-jobban keresik és fizetik. A mint tudva van, a
kartonok, zsebkendők és perkálok a polgárosultság legjobb előfutárai, s
a nyugoti műveltség néma apostolai, melyeknek megjelenése, bárha itt-ott
európai fegyverek és hadi művészet is követik nyomait, mégis csak áldást
áraszt szét; mert némely fölhevült üres fő bármily boldognak találja is
a félvad népek állapotát, a praktikus vizsgáló mégis csak arról
kénytelen meggyőződni mindig, hogy a mi civilisatiónk a legjobb s hogy
annak átültetését minden égöv alá szent kötelességünknek kell tartanunk.


IX. Khivából Kungrátba s onnan vissza.
A fiatal kungráti mollah, ki további utazás végett Szamarkand felé
karavánunkhoz csatlakozott, használni akarta Khivában mulatásunkat, hogy
szülővárosának s ottani rokonainak „Isten hozzád“-ot mondhasson. Közölte
velünk szándékát s nagy volt öröme, mikor megtudta, hogy magam is azon
gondolkozom, hogy őt oda elkisérjem, részint azért, hogy egy kolduló
köruton valamit összekaparinthassak, részint pedig azért, hogy az
unalmas veszteglést a tikkasztóan forró Khivában kikerülhessem. A mollah
aranyhegyeket igért nekem s mindent a legtündöklőbb szinekkel ecsetelt,
hogy elhatározásomban megerősitsen. Egyébiránt buzgólkodása egészen
fölösleges volt, mert ez alkalom épen kivánatom szerint jött s két nap
mulva már utban valék Jengi-Ürgends felé, hogy onnan az Oxust elérjem,
hol egy félig megrakodott hajó készen állott, hogy minket szerény
vitelbérért magával vigyen.
Khivából Kungrátba nyárban többnyire vizen szoktak utazni és az utazás
az Oxus gyors futása miatt lefelé sohasem tart 5 napnál tovább. Ezt a
forró nyári hónapokra kell érteni, ha a viz a Hindukus-on és bedäkhsáni
hegyek ormain fekvő hó olvadása miatt legfőbb magasságát éri el. Ősszel
s tavaszszal alacsonyabb vizállás mellett az utazás hosszadalmasabb s
télen egészen félbe van szakitva, mivel az Oxust, bár nem épen
mindenütt, de sok helyen jég boritja.
Már Khiva falai előtt mindjárt hajóra ülhetne az ember, t. i. a
Hazreti-Pehlivan csatornán, de akkor nagy kerülőt kellene tenni,
minthogy ez észak helyett délen Hezareszp-nél ömlik az Oxusba; ugyanez
áll a másik csatornáról, a Gazavat-ról is, hanem az a várostól
meglehetősen távol van s ez is inkább Kelet felé mint északra foly.
Ennél fogva inkább mennek Jengi-Ürgends-be, a Khánságnak egy igen
szorgalmas és kereskedő városába és onnan a part mellett fekvő
Akhun-Baba-ba, mely egy szent sirja nehány szerteszét fekvő udvarral
(Havli) és kikötőhelyül szolgál az emlitett két városnak. Az egész,
körülbelől 4 német mértföldnyi terület meglehetősen népes és jól van
művelve. Az út szántóföldeken, kerteken és réteken visz keresztül; itt
találhatók a legszámosabb és legnagyobb eperfák s ennélfogva a
selyemtermelés is virágzó, sőt e vidék jogszerüleg megérdemli, hogy az
egész Khánságban a legszebbnek nevezzük.
A parton izzó, csaknem tűrhetetlen hőség uralkodott, s midőn e miatt
aggodalmamat fejeztem ki, a hajósok azzal nyugtatának meg, hogy e bajon
lefelé igen könnyü lesz segiteni egy Pesekhane (szunyogház) által, mely
minthogy a hajót csakis a két végén vezetik, senkinek sem fog utjában
állani. Ezt egy mennyezet alakjában azonnal föl is állitották, hogy
nappal a nap ellen, éjjel pedig a veszélyes szunyogok ellen védelmezzen
s miután az elindulásnál megkivántató Fatiha-kat (áldóima) elvégezték,
négy hajós és két más utazó társaságában a partot elhagyók.
Kezdetben az ut felette egyhangu volt. A két hajós a jármű felső és alsó
végén a folyónak mindig olyan helyeire kormányozta azt, hol a viz
legzavarosabb és legsárgásabb volt, mivel ott, a mint nekem mondák, a
folyam gyorsasága legerősebb. A kormányrudak hosszu póznákból állanak,
melyeknek végei laposra vannak faragva; és a kormányosok, mert a hajót
mindkét felől együtt vezetik, ott a hol különös figyelem nem kivántatik,
ülve szokták végezni teendőjöket. Körülbelől minden két órában
fölváltják egymást. A kimerültek, vagy jobban mondva a naptól
megaszaltak, olyankor társaságunkba jöttek a fedél alá, nagy
alkalmatlanságunkra, egész hosszaságukban végig nyujtózkodtak s
nemsokára azután rágyujtottak duettben horkolni, mig ujból fölváltották
őket. A mi két utitársunkat illeti, szerencsére csak az egyik volt
beszédes, és mennyire örültem, a mikor láttam, hogy tatáromat gyakran
fölvilágositá egy vagy más dolog felől, mindegyre kiigazitólag vágott
beszédébe s tudnivágyamat hosszadalmas magyarázgatásokkal elégité ki.
Az Oxus partjai nem igen birnak valami különös érdekességgel, ámbár
sokkal többet nyujtanak, mint a mennyit Buteniew utleirásából
olvashatunk, a ki követsége alkalmával 1858-ban ugyanazt az utat tevé
meg Kungráttól Jengi-Ürgends-ig a folyamon fölfelé. A jobb parton, azon
hely átellenében, a hol mi hajóra szálltunk, láthatók Sáhbáz-Veli (a
szent hős) nagyszerü romjai, mely az előkorban, a mint állitják, erős
vár vala és a Kalmüköktől dulatott szét. Átalában ugy látszik, hogy a
khivai Khánság történelmi szétrombolói a Kalmükök voltak. Dsingiszkhán
alatti becsapásuk idejekor az akkortájban virágzó Kharezmet kegyetlenül
elpusztitották, de az mégis tulzás, mintha minden rom pusztitásaik műve
lenne, miként azt a hagyomány állitja. Még beljebb egy más, az előbbinél
sokkal terjedelmesebb rom is van kőépületek maradványaival és ezt Gaur
Kalisszi-nek (a gaurok várának) nevezik. Kezdetben azt hivém, hogy
Gaurok alatt az őskor Gebreit vagyis tűzimádóit értik, de nagy
bámulatomra azt hallottam, hogy e név alatt egész Közép-Ázsiában az
örményeket, vagy helyesebben mondva, nestorianusokat értik, kiknek ott
az iszlam előtti időkben egészen a mongol uralom elenyésztéig
jelentékeny telepeik voltak, melyek az Aral tótól messze Khináig
terjedtek. Az előbbnevezett romtól lefelé három órányira, a jobb parton,
egy meglehetősen sürű, Khitabegi nevü erdő (Tokaj) terül. A fák
különösen magasak, de a nap az Oxustól táplált posványokat nem képes
kiszáritani és az erdőt csak kevés helyen lakják a marhatenyésztést üző
Karukal pagok. A bal parton, melyet a tulajdonképeni erdőnek
tekinthetünk, a Havli-k (udvarok) lánczolata ritkán van félbeszakasztva,
imitt-amott nagyobb falvak is mutatkoznak egészen a part közelében, igy