Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 10

az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az
asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár
szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a
lábait, hogy ne reszkessen.
– A szappant hazulról kapják majd, ugye?
– Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.
– A kisasszony nem tud lovagolni?
– Nem, majd kocsin jár utánam.
– Szép?
– Nagyon szép.
– Megyünk! – Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak
szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak
s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton
hazahajtatott.
Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen
csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se
nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.
Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna;
elment, elment – és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött,
hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután
rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s
olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor
egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd
kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a
mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.
Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem
rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne sugta. Nem
maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy
akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két
napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb
lett az élete.
Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja:
tréfáltam kedves, itt vagyok, – hanem a mikor már mindinkább teltek a
napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna
valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta
elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és
magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki
igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta
magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.
Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem
fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se
látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt
megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy
darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.
– Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, – mondta egyszer, s
gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.
– Hát hogyan? – kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.
Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva
kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek.
Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást,
fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.
– Most már nem várunk tovább.
– Ha nagyságod ugy kivánja…
– Ne szólítson kérem igy, mondtam már.
– Nem tudom másként, mit csináljak?
– A mint tetszik, hát csak siessenek.

III.
Leghamarabb észretért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a
hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott.
Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki
akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni
gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ránczbaszedett
arczot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is ugy mondta, mintha
akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.
– Hova gondol? – kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt
kérdezte volna.
Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása.
Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a
kérdésre.
– Valami régi dolog jutott eszembe – mondta.
– Nem rám gondolt. – Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.
– Nem, kis leány, most nem.
– Máskor se!
Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek
tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem
ugy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami
gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy:
nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!
A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre.
Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött
leghamarabb az ajkaira:
– Van-e még magának babája?
Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette
volna össze-vissza csókolni a kezeit, arczát, haját. A leány azonban meg
volt sértve:
– Hogy gondolhat ilyet! – felelte és felpattant utána.
– Csak ugy kérdeztem. Vegyek egyet?
– Köszönöm, nem kell.
Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvü volt. Az öreg
kerekesnek azt mondta egyszer:
– Várhatunk még.
– A mint parancsolja nagyságod.
A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra.
Egy kicsit szomoru volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas
emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem
sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már
visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő
igazán egy cseppet se oka semminek.


PAPP SÁRIKA

I.
A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott
még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s
Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német müszavakhoz. A szomszéd
Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta
magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen
tartsat a lápát kisásszonyka.
Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar
nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban
s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel
henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete,
mióta Glück ur magyarul beszélt.
Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült
Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis
városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott
betünek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott
poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd
iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur
táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háboruságból a legnagyobb
haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.
Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó
nagyhatalmu képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a
leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már
fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak
a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a
milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt
szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben
terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan
fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan
követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette
az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a
hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen
tartotta magát s diadalt ültek az elvek.
– A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret – mondta egy bácsi,
a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt
a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy
éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur
utóljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem
akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s
közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány.
Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden
rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az
elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.
Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika
is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán
állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő
szerkesztené a Tájmsz czimü ujságot s czikkeivel nem egy zsidó
tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta
volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat
feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész
nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok
szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már
elvégeztük, mi nem türjük.
Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga
véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája
állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát
átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak
érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele
kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a
mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a
ki megkapta, a mit érdemelt.
Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.
– Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény
Grün ellen az ujságba. Nem mondaná meg?
– Nem lehet kisasszony, – nagyképüsködött Szikszai Gáspár. – A sajtó
hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.
– Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni,
hogy melyik volt közülök az a vitéz?
– Nagyon rosz embernek tartja?
– Nagyon.
– Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.
– Pártját fogja?
– Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig
szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.
– Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?
– Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s
nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások
által.
A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a
zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.
– És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?
– Azt.
– No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?
– Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője…
– Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.
Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos
komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte,
hogy mindjárt összeomlik a ház.
– Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.
Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt
mondta:
– Annál jobb.

II.
A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony,
nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.
– Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?
– Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.
– Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan
könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.
– Velem nem tehet semmit.
– Veled nem.
– Legfölebb kiír az ujságjába. Bánom is én.
– Nem rólad van szó, hanem apádról.
– Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?
– Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri
számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s
összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem,
ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.
A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni
tudott.
– É… én nem gondoltam…
– Ugy-e, ugy-e.
Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy
kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és
roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan
volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy
rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy
félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár
tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem
is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy
reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két
arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami
nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a
levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták
törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy
csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard.
Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak,
hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi
fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát
benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák
csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek
erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha
ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes,
csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen
kegyetlen módon roszul érezte magát.
Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még
kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz
dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s
az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére
sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában
szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni
ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt.
Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az
öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja
alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt,
a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.
Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble
pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz
gyermekek.
– Papa, papa, – kiáltotta – alszol?
Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.
– Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!
Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az
ágyában az öreg ur.
– Te vagy Sárika? Mi bajod van?
– Semmi. Fáztam, beteg vagyok. – Egész teste remegett. A szobában már
hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a
szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy
beszélt tovább.
– Féltem nagyon, de nagyon…
– Mitől?
– Roszat álmodtam.
– Kis bolondom, nohát mit álmodtál?
– Téged öltek meg karddal.
– Ki?
– Szikszai Gáspár.
– Hát aztán… sajnáltál?
– Nagyon.
– Sirtál?
– Sokat.
– És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? – kérdezte az öreg.
– Miattam.
– Hogyan, megbántottad talán?
– Meg.
– Mondtál neki valamit?
– Igen.
– Mit?
– Hogy haszontalan ember.
– Nagyszerü! Hát aztán miért?
– Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.
– Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a
végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog.
Várjuk meg, hogy ő mozogjon.
– Várjuk meg, hogy ő mozogjon, – hagyta helybe a kis leány.

III.
Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a
kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig
ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be
a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat,
hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy
neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem
teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja,
hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni
az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog.
Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de
azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is
mozogtak a nagy gondolkozásban.
Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett,
szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem
hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett
elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem
tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni
Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az
apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott
bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett
az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai urhoz érkezett.
A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp
Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi
alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy
miért jött hozzá a kis leány.
Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s
mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig
végre beszélni kezdett.
– Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.
– Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára
venni.
– Ki az a: _mi?_
– Mi urak.
– És most mit fog ön tenni?
– Semmit.
– Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?
– Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a
gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a
szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak
kis leány, a ki még nem számít.
– Én, én vagyok a gyermek?
– Igen, igen.
Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik
megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését
bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is
nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai
urhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.
– Én vagyok gyermek? – kérdezte, de most már hangosabban.
– Igen, igen…
– Tizenhét éves vagyok.
Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.
– Sokkal kevesebbnek látszik.
Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.
– Hosszu ruhám van.
– Nem egészen hosszu.
– Láthatja.
– A bokájáig ér.
– Hát még mit akar?
– Kérjen még hosszabbat az édes mamától.
Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél.
Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon
kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki
a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha
ez az ember tovább kötekedik.
– Hagyjon nekem békét – kiáltotta aztán.
– Hát bántottam?
– Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.
– Én? Miért.
– Ön, ön, ön!
– Megint helytelenkedik a baba.
– Nem baba! Érti?
Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a
bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt,
Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának
szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a
mit érdemelt.
– Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan
ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg
Glück is, a mi tetszik.


A BECSKI-LEÁNY

I.
Házigazdám a szobámba nem tett órát. Bizonyosan ugy gondolkozott: minek
figyelmeztessem én ezt a szegény fiatal embert minden perczben arra,
hogy mulik az idő, érzi ő azt ugy is.
Ilyenformán én csak hallom az órákat, de nem látom. Vagy négy is van
körülöttem, a többi szobában is egészen az én tetszésemre van bizva,
hogy melyiknek higyjek, mert lehet ugyan, hogy jól járnak, de bolondul
üt valamennyi. Előbb vékonyan kezdi egy kis ideges szerszám, aztán
folytatja egy komoly, tenyérnyi ingáju öreg ur, bele-beleköhög
egyet-kettőt egy vén klepsidra, végül pedig kakukkolni kezd a negyedik.
A hangversenybe szinte boszankodva kiált bele a szomszéd utczából egy
nagy toronyóra. Azt mondja, hogy:
– Csitt gyerekek!
Mikor álmatlanul hánykolódom ágyamban és nem tudom elképzelni, hogy
voltaképpen tizenkét óra van-e vagy hajnali három; van ebben a
bizonytalan találgatásban, a tájékozatlanságban, valami misztikus. –
Rosszul esnék, ha valaki megmondaná az igazat. Ugy érzem, hogy szükségem
van ezekre a perczekre.
– Nem törődöm ilyenkor sem nappallal, sem éjszakával, hanem elzsibbadok.
Nem jut eszembe semmi, a mi időhöz van kötve, mert fogalmam sincs az
időről, s nem érzek semmi olyast, a mi talán elkeserítene. Megnépesül
körülöttem a sötétség s abból a régi világból, a melyben még nem éltem,
fölkerekednek a történetek. Akár csak szinházban volnék. A szinpad nagy
messzeségben van, a hanghullámok csak lomhán érkeznek a fülemhez, nem
rettenek föl tőlük, inkább csak sejtem, a mit az aktorok játszanak.
Ezen a szinpadon ismertem meg Sas Bálintot, a diákját, Rózsát és egy
másik szép asszonyt.
*
Sas Bálint kétszer is végig mérte a szobát, a mig beszélni kezdett. A
diák azt gondolta, hogy felesleges a szobában, ki akart tehát ódalogni a
kis ajtón. De Bálint elvágta az utját.
– Maradjon.
Rózsa egy törpe széken ült. Szepegett, mint a gyermek, mint a ki sejti,
hogy valami rosz dolog következik. Néha felnézett Bálintra és aztán
megint lesütötte szemeit. Nehéz szivvel, de várt türelmesen. Bálint
egyszer nagy elhatározással melléje ült, erős, nagy barna tenyerei közzé
fogta a leány kis kezeit s a nagy erejü emberek melankóliájával,
gyöngéden, szeretettel kezdett beszélni.
– Kis Rózsám, nagy változás esett rajtunk. A gyerek előtt beszélhetek,
ugy is mindent tud. Hallgasson ide maga is Gáspár. El kell menned Rózsa
tőlem, uj élet következik reám is, reád is. Feleséget kell a házhoz
hoznom.
A leány szemeiből köny szökött ki, de selymes pilláival mindjárt fel is
itatta azt a néhány cseppet, a mit nem tudott visszatartani. Nem jött
váratlanul a dolog, azért mégis roszul esett. A csapásra sohase lehet
eléggé elkészülni. A nagy erős ember várt egy kicsit s aztán tovább
beszélt.
– Megmondtam előre Rózsa, hogy az a boldogság, a mit nekem adtál, csak
ideig óráig tart. Számolnom kell vele, hogy valaki maradjon utánam. Ha
te adnál gyermeket nekem, az nem lenne egészen Sas, érted ugy-e, hogy
mit akarok mondani. Asszony kell a házhoz, nemes, uri asszony, akkor
aztán a világ azt mondja, hogy a mi eddig volt, csak gyerekség volt és
szépen leveszi a szemét rólunk.
– Kit vesz el Bálint?
– Becski Katát.
– Szereti?
– Nem, csak téged szeretlek.
– Boldog lesz?
– Nem hiszem, de tudja a jó Isten.
– Jó lesz ez igy Bálint?
– Nem, de meg kell lenni. Rólad gondoskodtam.
– Hagyjon engem, elténfergek én valahogy a világban.
– Nem ugy van Rózsa, gazdag vagyok, te pedig szegény. Megveszem az öreg
Bognár házát, oda költözöl majd. Van benne két szoba, egy elől a kertre
nyilik, a másik pedig a hegyekre. A kerti szoba a tied lesz, a másikba
beköltözik Gáspár. Már ezután a te diákod lesz. Hüséges jó fiu, szeret
engem is, téged is, és megőriz téged minden veszedelem ellen. Ez lesz
ezután a kötelessége. Jól van, Gáspár?
– Jó lesz, uram.
– Hirt hoz nekem, ha valami baj van. Elbeszélget veled, ha unalmas lesz
az este, eljátszik a gitáron, te szereted a muzsikát.
– Gondol-e reám majd vagy egyszer Bálint?
– Sokszor.
– Szeretném, ha látna is vagy egyszer.
– Ne kivánd, a veszedelmünk lenne.
– Hát jól van.

II.
Csupa sallang, piros selyemkendő borította be a tajtékos, remegő paripák
testét, mikor nagy csengetyüszóval az urához röpítették Becski Katát. A
tanító kivonult az iskolával, a pap a hivekkel, nagy volt a czeremónia.
Mikor elpuffogtatták a mozsarakat, a lovak horkolva ugrottak félre, a
gyöngébb asszony- és leánynépek pedig a fülükre tapasztották kezeiket,
hogy ne hallják azt az ezerféle lármát, a mely betöltötte az utczát,
udvart, a házat. A kapuban Gáspár visszafordult és hirt vitt Rózsának a
szép nagy ünnepségről.
A menyasszony egészen másforma teremtés volt, mint a szegény Rózsa,
olyanforma leány lehetett, mint a milyen legény Sas Bálint, sugár
termetü, merész tekintetü, nem olyan, mintha szerelmes menyasszony
volna, hanem mintha vezér lenne egy amazon táborban. Mind ilyenek a
Becski-leányok, azért is mentek jól férjhez valamennyien. Nagy erejü
család.
Az uj Sas Bálintné mosolygott, mikor elmesélték neki Rózsa históriáját,
de nem haragudott a leányra.
– Szegény kis bagoly! Ő és Bálint de furcsák lehettek egymás mellett.
Az urának is nevetve hozta fel a dolgot, de az nagyon elkomolyodott és
azt mondta, hogy ne emlegesse ezt a dolgot. Maradjon a hamuban a
történet. Mikor az asszony tovább évelődött, haragos lett, s az öklével
ugy az asztalra csapott, hogy remegett körülötte minden. A
Becski-leányokkal nem igy szokás elbánni, még az apjuk is
megkülömböztetett tisztelettel beszélt velük, Kata is felpattant az
asztalcsapkodásra.
– Azért a kis békáért türjek én!
– Még nem türtél semmit.
– Nem is fogok.
– Hát hagyj akkor békét.
– Tőlem ellehetsz.
Az asszony után méltóságosan suhogott a selyem, mikor otthagyta az urát
az asztal mellett és megbántva visszament azokba a szobákba, a hol az
eddigi Sas asszonyok is duzzogni szoktak. Bálint inkább Rózsára gondolt,
mint a maga feleségére és eszébe se jutott, hogy kibékítse. A büszke
Becski-leány egy darabig várta odabenn és csak nagyon nehezen békült
volna meg. Bálint csak nem jött. – Utóbb már engedett volna az asszony,
hanem Bálint még sem jött és nem is látták egymást egy hétig. Ez az
esküvő után hat hétre esett meg. Szerencse, hogy nem sokan tudtak róla,
mert különben a dolognak gyorsan hire kerekedett volna a megyében.
Az asszony minden reggel megkérdezte belső cselédjét a fésülködésnél.
– Itthon van-e az uram?
Nagyon egyforma választ kapott mindig:
– Nincs.
– Hol van?
– Már hajnalban elment a medvékre.
Mikor először hallotta ezt az asszony, fölugrott s ijedten kiáltotta:
– A Bognár oldalra!
A cseléd egy kicsit mosolygott és megnyugtatta.
– Nem asszonyom a másik hegyre ment.
– Ki mondta?
– A vadász.
– Hazudik!
A szép nagy Becski Kata ideges lett, akár egy akaratos leányka
valamelyik másik családból. Sokat szenvedett. Mikor férjhez ment, inkább
okos volt, mint szerelmes, most pedig semmi esze se maradt már, csak
szeretett és kinlódott. Látta, hogy az ura közelébe igy sohase jut. A
büszkeség még a Becskieknél is frázis, ha egyszer megnyilik a szivük. A
nagy szerelem mindig egy, de sok nyelven beszél. Valami más hang az, a
mire ez az ember hallgat. Hát ő azt megtanulja. Nem áldozat, semmi az,
ha az ember nagyon szeret. Egyszer nem feküdt le az esti harangszóra,
hanem bekötötte a fejét egy nagy szürke keszkenőbe és az erkélyre állva
türelmetlenül, szorongva várta haza az urát. Hideg harmat ült körül
minden fán, virágon, lehült a levegő is, a szép asszony összeborzongott
egyszer-egyszer a hideg kövön állva, de azért nem ment be. Kell, hogy ma