Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 09

A KIS VÖRÖS ZÁSZLÓ

I.
A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról
jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg,
melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb
volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már
ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden
oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be
nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a
bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények
és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.
– A teremtésit az ilyen időnek.
– Hagyd el, elmult már.
– Csak vinnének ki innen!
– Hova?
– Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.
Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke
tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös
bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák.
Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a
türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó
tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra.
Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha
odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát.
Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna,
hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt,
mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak
egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok
szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:
– No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?
Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra
segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke
megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát
mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz
csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy
árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok
csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó
mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s
rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén,
szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy
izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg,
kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis
száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt
vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.
Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott
kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig
kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor
haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva
nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében
játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott
nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső
faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.

II.
Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához
vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé,
onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik,
majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve
kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már
a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy
csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán
nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek
s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen,
kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.
Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami
fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se
törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a
földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy
győztünk, megmutattuk nekik – de már ha kedve lett volna tovább
beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok
gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a
legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az
egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes
suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.
A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve,
hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is
velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell
majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.
A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem
remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy
fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a
tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája
orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.
A tábornok rákiáltott:
– Hagyjon békét neki, minek bántja?
– Mehetnének talán másfelé is.
– Elférünk.
A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester
beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra.
Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal
egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan
és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival
végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr
járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn
öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is
valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend
lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az
öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy
rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni
kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven
nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment
szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon
az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a
sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött
zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék.
Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban
megnézhessen egy-egy apró betüt.
Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei,
megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment.
A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A
legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van
dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrugja azt, a ki bántja; hanem
gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.
– Tudsz olvasni? – kérdezte az öreg.
– Igen, jelentem alásan.
– Olvasd hát ki ezt a nevet.
A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy
ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.
– Gereben, jelentem alásan.
– Jól van, fiam, aludjál tovább.
A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután
feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös
zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az
asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy
aludt el.

III.
A legényt oly gyorsan támadta meg a rémület, hogy a mikor visszafeküdt
az asztal sötét árnyékába, reszketni kezdett. Hirtelenében nem tudta
összeszedni az eszét, azt se tudta, hogy miért ijedt meg olyan
egyszerre, csak a feje főtt, mint egy katlan, a testét pedig át meg
átjárta valami hasogató hideg. Eléje tolult egy csomó zavaros képben
Gereben, a faluja. Ott született, ott nőtt fel, szóval egy kicsi rész az
övé abból a faluból és most mi lesz vele? Az a kis vörös zászló valamit
jelent. Hogy mit, azt nem tudta, de valami értelme kell hogy legyen.
Rosz, rosz, bizonyára rosz. Egy csomó piros szin jelent meg előtte,
olyan, a milyent legutoljára látott. Vér, sötétes meleg vér, egy
ellenséges sátor, a mit darabokra téptek dühükben, mikor egy csomó
emberélet árán hozzájutottak; egy égő falu, ott is vörösek voltak a
lángok s majd megszakadt a kemény katona-sziv is, ugy jajgattak az
emberek, a mint a lángok elől beleszaladtak a puska-tüzbe. Kavargó vörös
lett előtte az egész világ, a közepütt égett a kis gombostüre tüzött
zászló.
Igyekezett lecsendesülni, de nem tudott. Valahogy eszébe jutott, hogy
imádkozzék. Elkezdte morogni a Miatyánkot, mint egy masina. A szája
járt, az esze pedig elrohant a faluba. Fejére huzta átázott köpönyegét,
ez hüsítette homlokát és az arczát, de csak rövid ideig. Pár percz mulva
már ugy érezte, hogy megszáradt rajta a köpönyeg s égette a posztó.
Szomjas volt. Csak a karját kellett, hogy kinyujtsa a vizért, a sarokban
egy cserépkorsó állott, jót huzott belőle. Dohos, poshadt viz volt a
korsóban, de azért jót tett.
Egyszerre gyökeret vert az agyában a gondolat, hogy Gereben el fog
pusztulni. Felgyujtják. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy
bizonyosan ugy lesz. A háboruskodás alatt annyi felperzselt falut látott
már, hogy egyszerre erre gondolt s ezt aztán nem is verhette volna ki az
agyából semmi. Az öreg kurucz ember, lehet hogy haragszik valamiért a
falura. Talán mert igen kevés katonát adtak, mindössze három legény jött
el. Vagy egyéb a baj, mindegy az, csakhogy égni fog a falu, a nyárfák
megszenesednek két oldalt az uton, beomlanak a házak, a pajtákba beég a
sok szép ló és tehén, milyen lárma és jajgatás lesz, uram, Istenem. Már
látott és hallott mindent. Ugy előtte állott az egész kép, mintha három
lépésről nézné a nagy pusztulást. Lázas álmában sírni kezdett s
fölriadt.
Körülnézett, hallgatódzott. Aludt mindenki. Künn az őr egyhanguan
paskolta lépéseivel a sarat, az talán még benézhetne az ablakon. Meg
kell várni, a mig messzebb megy. Künn mind csendesebbek lettek a léptek,
már a ház tulsó felén járhat az őrszem. A legény gyorsan felugrott s
csendesen, még egyszer körülnézve előbb, ráhajolt a térképre. Lassan
kihuzta a kis vörös zászlót a papirból s találomra, sietve is, nehogy
észrevegye valaki, leszurta valahova másfelé.
Ne féljetek otthon, nem lesz a falunak semmi bántódása.


A KÉS

I.
Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg
a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek
egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény
ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt
s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit
az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a
szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is,
csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek
várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az
asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment
semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az,
hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint
egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek
az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva
ment vissza a szobába.
– Édes jó Istenem, mi lesz? – suttogta magában s a széken ülve
összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. – Te
tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem
mindenem, te, te, te – segíts uram, ha tudsz.
Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény
nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott
benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss,
üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem
fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a
gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak
ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe,
hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy
üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott
az orvosra:
– No, mi van?
– Még nem tudok határozottan felelni.
– Még nem, – révedezett maga elé a szegény boltos… hát mikor?
– Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.
– Mindenre… Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A
csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta
be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya
arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos
visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be
kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában
valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet:
Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára
gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony
kiment a boltos után.
– Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.
A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel
nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor
meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a
friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.

II.
A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert
érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt,
nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt,
hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem
kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt
is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy
vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak
voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak
egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők
ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az
apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy
nem lehet változtatni semmit.
Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül,
majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük
semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett
tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna.
Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált
privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta
végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga utját.
Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója,
megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle.
Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna
még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de
nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember
van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs
benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész
ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.

III.
A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz
meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. –
Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is
törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s
kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom,
magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte
magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több
ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.
Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette
az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy
nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a
villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s
dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben
a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a
kisasszony a széken.
A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a
lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy
meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza,
türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a
kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s
ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis
szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög – ez
elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény
leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült
a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre
fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt
elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény
pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.
Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant
mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga
előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem
nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással
bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet
reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü
nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól
illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a
dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se
jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint
akármelyik.
Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni,
kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A
tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény
előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy
ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt
azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a
nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az
ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány
szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy,
senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább
közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez
már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka
barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte
tőle, hogy mi a neve?
– Czenczi.
Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit
beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert
beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt
ugyis sörért küldték a másik asztaltól.
Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki
valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság.
Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak,
hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen.
Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót,
pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig
megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem
valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész
csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való.
Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a
zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. – Csak
egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a
szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a
mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki
elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha
egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit
közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.

IV.
Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement,
egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől,
de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s
kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész
napon át készült.
– Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam
Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.
A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát,
gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a
késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a
szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz.
Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez
meghatotta.
– Köszönöm szépen.
Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit.
A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint
máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A
lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész
bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.
– Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü
ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő
gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a
katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden
harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.
A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?
– Lajos? Ő lesz majd a férjem.
– Mikor?
– Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is
parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a
hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.
– Szereti?
– Igen, ő is szeret engem.
A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult.
Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a
leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó
ajtón ment el.
Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a
gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le,
kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül
lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek
előtte, a mikor jönni látták.


SZIVÁRVÁNY

I.
Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy
éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána
szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre
megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra
időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől,
meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy
visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.
– Rendőrt hivjak? – mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.
– Hivjon – felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis
lépéssel.
A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a
hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel
szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább.
Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó
éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót
nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart.
Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput
éjszakának idején, hogyne beszélt volna.
– A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes
Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése,
mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.
– Köszönöm.
– Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?
– Nem, jó éjt.
Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a
fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot
költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.
– És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?
– Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam
leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.
– Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát
nálunk.
Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden,
hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is
elmondom.
Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta
egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi
türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el
akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott
zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan
telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a
férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal
mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy
perczre meghökkent.
– Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem
már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem
kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit
érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval
unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem,
hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?
Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra
képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.
A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem
tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és
csak ugy odadobta:
– Majd megmondom holnap.
– Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.
– Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.
A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A
sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a
szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a
mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön
kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.
– Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az
első leányt, a kit az utczán találok.
– Csak tessék.
– Nem felel?
– Nem.
– Isten önnel!
Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az
ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.
– Megteszi? – kérdezte gyorsan.
– Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.
– El tudna hagyni?
– El.
Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy
lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre
nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán
csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg
azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és
az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna.
A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá – és az egyik lábát a küszöbre
tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt
mondta:
– Menjen hát.

II.
Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a
Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre.
Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles