Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 11

vége legyen a találgatásnak. Szereti-e az ura, vagy nem? Ezt ma meg kell
tudni. Ha nem, akkor holnap haza megyen az apjához.

III.
Egész komolyan beesteledett, a mire Sas Bálint hazaérkezett. A vadász
két fáradt kutyát vezetett utána, hátul pedig a parasztok zöld galyakból
összefont saraglyán egy medvét hoztak. A kutyák vinyogva szaglászták még
egyszer körül az állatot, s aztán eldültek kétfelül a porondon pihenni.
Az asszony beszaladt a házba és maga hozta ki a pálinkás butykost, hogy
az urát megkinálja belőle. Az ember ivott, meg se köszönte, nézegette a
vadat, talán még valahol az erdőn kószált az esze. Csak a lépcsőn vette
észre ezt a rendkivüli változást és csodálkozva állott meg.
– Miért nem feküdtél le.
– Reád vártam, Bálint.
Sas Bálint is ugy képzelte el, hogy egy olyan asszony, a ki bevárja
este, mikor fáradtan hazajön és leszalad eléje az udvarra, minden
igyekezetével azon lesz, hogy ha szereti, ezt meg is mutassa,
elfeledteti vele a kis Rózsát. Erre gondolt akkor is, mikor nagy
biztatásra végre elhatározta, hogy megházasodik. Nagyon jól esett most
neki ez a kis szivesség. Egyik kezében a puskát vitte, a másikkal
átölelte az asszonyt és ugy mentek föl a lépcsőn. Az asszony is boldog
volt és mosolygott. Az erkélyre értek.
– Valami mondani valód is volt, ugy-e – kérdezte odafenn Bálint.
– Van, sok.
Megállottak. Az asszony két kezét a férje vállaira tette, ugy nézett a
szemébe és beszélni kezdett. Nem ugy, mint a Becski-leányok szokták,
hanem leányos egyszerüséggel, annak a törekvésnek természetes hangján,
amelylyel telve volt.
– Édes jó Bálint, ne haragudjál reám. Ha azt hiszed, hogy nem vagyok
hozzád való, váljunk el egymástól békességgel. De ne hidd ezt, mert
igyekezni fogok, hogy szeress. Az én családomban másként nevelik a
leányokat, mint nálatok, azért voltam eddig akaratos, makacs. Olyan
leszek ezután, a milyennek te akarsz. Tanulni fogok tőled, mint a
gyermek, olyan leszek, mint Rózsa…
– Megint Kata, megint?
– Megint, miért ne? Nem ugy gondolok már szegény leányra, mint eddig. Ő
lesz a mesterem. Mondd csak, mit csinált, hogy olyan nagyon szeretted?
Hadd tegyek ugy én is. Jó volt, én is az leszek; szép volt, én se leszek
csunya; szeretett, én is szeretlek csak ugy, mint ő, még jobban is.
– Kata…
– Igen, igen, nem hiszed?
Leültek, az asszony már nem fázott. Mikor egyszer-egyszer megremegett,
Bálint reá adta a prémes bekecsét.
– Mondd, milyen volt? Szőke volt, barna volt?
Bálint kivette a tárczáját s megmutatott az asszonynak egy kis csontra
festett képet és reávilágított a szivarja tüzével.
– Ilyen.
Kata elmerült a képben, elgondolkozott és sóhajtott.
– Szép; milyen simára fésülte a haját. Az enyém is ilyen lesz ezután. A
nyakán piczi ezüst kereszt van, tőled kapta Bálint?
– Tőlem.
– Végy nekem is holnap. – A szegény asszony kutatta az ujat a képen,
Bálint mosolyogva nézte s kezdte megszeretni benne ezt az igyekezetét.
Valami tréfás hullám a levegőben nehány hangot hordott az erkélyre. A
Bognár-házból jöttek. Bálint, mintha szikra hullott volna a kezére,
fölrezzent. Az asszony megijedt, megszorította Bálint karját, de férje
nem fordult vissza. Azután hallgattak mind a ketten, mig csak másfelé
nem fordult a szél, s el nem haltak a hangok.
Rózsa énekelt odaát valami kis paraszt nótát. Az volt benne, hogy:
elhagyott a szeretőm, nem haragszom érte, ha velem nem lehet, legyen
boldog mással.
Bálint belebámult az éjszakába. Az asszony is elgondolkozott. Azután
letérdelt a földre, ráhajtotta arczát a férje térdére, s a szeméből köny
csordult ki. Mikor Bálint visszanézett reá, alázatosan fogadkozott:
– Megtanulom ezt is.


MEGHALT AZ ÖREG
Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a
földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott
és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét,
felhuzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczelt,
de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az
inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a
mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az
inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és
azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb
rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig
nem volt, hála Istennek.
A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju,
nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit
kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb,
mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek
a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak
külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége
apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És
feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a
másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok.
Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt
eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya
kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem
olyan egyhangu odaát az élet.
Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a
rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan
kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó
ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert
nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet
az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt
nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkoztak a mühelyben, az öreg
még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és
szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem
igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán
mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt
szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi
szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta
neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat
beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig
körülötte.
Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett
hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.
– Hol van a Náczi?
– Ne törődjék vele.
– Mondták az inasok. Miért zárták be?
– Mit tudom én.
Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta
kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal,
indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint
szólott egy pár szót, ujra elakadt, integetni is próbált, de nem birta
föl a kezét.
– Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok
tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek…
– Nem tudsz.
– Kocsit, kocsin…
Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas
kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember
megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már
sokáig.
A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s
minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a
földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi,
de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik,
különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent
akarnának még kisütni róla.
Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta:
_szállítsátok fel_, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok tulságosan
uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az
öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták
még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen
nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök
egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek
vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy
ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az
öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére
ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott
a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a
világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy
látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy
keveset.
A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött
s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha
elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.
– Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza.
Hitvány…
– Hagyj nekem békét…
– Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit…
– Törődj csak magaddal.
– Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt…
Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.
Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett,
vagy mi – de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején,
fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak
akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még
ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi
lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind
mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy
sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.
Apám fölment s utána mi is.
Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan
olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót,
de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült
az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon,
melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és
csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel
bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert
mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.


KENDE MIKLÓS VÉGRENDELETE

I.
Kende Miklós elhalálozott az Urban és a temetés után három nappal a
közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet.
Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a
szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni
sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában,
de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy
gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő
ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba
falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az
özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg.
Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az
elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai husosak, pirosak, mint a
meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak
villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját.
Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák
alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami
olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az
asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami
másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem
hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt
s azután suttogva beszéltek.
Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, a közjegyző kijött a
másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az
ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy
aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát,
olvasni kezdte a végrendeletet:
– Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A
végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. – A
szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal
fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló
izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék
ide hallgatni. – Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg
fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan
bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi
kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő
fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy
történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő
ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifju, élettel teli és
körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt
kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki
talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a
legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? – Mit tudnék reá
felelni? – Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi
tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S
mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen
vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg
folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni.
Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az
hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból
indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a
mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát
nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.
A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert
most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok
következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy
futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer,
négyezer, háromezer… aztán semmi. – A szép asszony ezt már nem is
hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig
lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit
el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban
a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért
adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy
éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s
annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül
megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta
megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az
tagadhatatlan, de nem annyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet.
Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden
évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is… Olyan bolondnak tünt fel
előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt
lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos
pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement
a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen
hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt
annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se
lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei
miatt – és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában
kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal
jegeczedett ki benne az a gyanu, hogy az öreg valamit akar vele. Az
öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki
a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de
kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan
félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e
valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. – S ideges,
türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással
arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már – ugy
látszik – meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.

II.
Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a
városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura
sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le
melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta
magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi
maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? – Aztán eltünődött
s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami
titkod van. De mi? – Istenem… Minthogy azonban a közjegyző pontosan,
udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég
jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle
futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az
utjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben
agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján
szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig
kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak,
a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel
világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a
tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból.
Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt
bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek
titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony
árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak
templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság
csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.
Pedig hát még nem értettek mindent.
Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj
mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy:
furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni… Mindenesetre azonban
kellemes. – Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de
hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van.
Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke
karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és
nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de
elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra
megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott
vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a
jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet,
egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él
az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.
Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt,
de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem
szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi
befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett
fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s
hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura
is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel
kellemetlenkedni lehet. – Lement az istállóba, megtapogatta a lovak
nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van.
S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott
magáról s az asszony iszonyu dühben lihegve várta az ebédlő lámpája
alatt. – Belőlem él, – mondta és ismételte százszor is. – Belőlem él és
igy bánik velem… Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az
asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de
nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az
ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.
Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.
– Hol a másik? – kiáltott rá a lovászra.
– Eladta a nagyságos asszony.
– Ugy? – rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót,
egyenesen az asszonyhoz.
– Mi van a lovammal?
Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:
– Nem tartok kettőt. Elég egy is.
– Ki mondja?
– Én.
– Te? Hát kié a ló?
– Kié a pénz?
– Hogy szerezted?
– Az enyém.
A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és
belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta
maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy
ideig az asszonyt s kifordult a szobából. – Hát persze, hát persze,
hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a
házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a
férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a
maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere
homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal.
Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. – A katona iszonyuan
elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább
könnyelmü – s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az
éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony
eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta,
hogy elment az ur.

III.
Utána ment. A sokat élt asszonyban is van valami állandó érzés, a mibe
akár bele is bolondul. Valami mélyre begyökerezett, kitéphetetlen vad
ösztön, a mitől egy-egy pillanatra szökik meg s aztán visszasóvárog
utána. De nem tudta elérni. Egyszer irt neki egy levelet. Az volt benne:
Ha haragszol, verj meg. Gyere, drágám, verj meg – s aznap délelőtt
látta, hogy egy csomó ágyu dübörög el az ablaka alatt s egyik mellett
sovány, közönséges kincstári lovon az ura. Fel se nézett az ablakra. S
csodálatosképpen a másikat átkozta, az elsőt, a ki a sok pénzt adta. –
Aztán később, a mikor minden levele válasz nélkül maradt, ujra
berendezte magának a szerdákat. A temetőjárást. És a padról legörnyedve
besuttogta az urához:
– Tudom már, hogy mit akartál velem. Hitvány vén ember vagy.


A LAPATYI MALOM MELLETT
Kiss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta
neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami
különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy
ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy
kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével
a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy
valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején
is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az
alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy
a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti
pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is,
ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a
kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok
sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben
a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal
mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el
lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély,
amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony.
István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön
le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a
tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor
hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a
hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang,
hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes
pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt
rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas,
nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei
alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor
meglátta az anyját.
– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő
is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál.
Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is
elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.
– Mi baj megint?
– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S
még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.
Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már
bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a
sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is
emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll
valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele
egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez
csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.
– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.
A fia bosszankodva csóválta a fejét.
– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen
oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen
utazhattak volna.
Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.
– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…
– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?
– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?
– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin,
hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra.
Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…
– Dehogy, dehogy.
Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István
lekiáltott neki.
– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?
A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:
– Értetted?
Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:
– Igenis.
Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.
– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. –
Aztán intett neki. – Mars!
Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta.
Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg
asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe
burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a
ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól
kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette,
tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit
gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül
koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a
többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak
elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.
– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?
A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra
rászólt a lovakra: – nó.
Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte
a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a
zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a
boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán
szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment
el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett,
hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza
a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már.
Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az