Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 03

Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős
uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a
kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur,
a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság.
Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is
körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el
a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a
buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló.
Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s
még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet
kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már
tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak,
belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány,
hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust
huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson.
Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg
egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert
muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az
üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő
szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur.
Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig
lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának:
– A tied a főhadnagy, az enyém a másik.
A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment,
a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember
tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt
utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a
vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a
munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek
látszanék.
Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk
négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek.
Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották
az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur.
Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a
szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén
keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak.
Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a
nagyvendéglőbe.
– Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, – mondta a vén Hardy a
szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek…


VIRTUS

I.
A mi fiatalságunk hires volt a nagy duhaj bálokról. Nem afféle
közönséges tánczok voltak azok, a milyet másfelé is produkál a
tüzoltóság, meg a polgári egyesület, hanem egészen különleges sárvári
bál, a hova messze földről eljöttek mulatni a könnyü lábu lányok.
Beleszédültek a tánczba, elkábultak, részegek lettek a muzsikától, csupa
tüz lett az arcza a leghalványabbnak is, a legénynép pedig kurjongatott,
fölleget taposott föl a padlóból, por volt az egész nagy szála föl a
padozatig, a melyben elkeveredtek a párok s csak ugy ki-ki fordultak
belőle a szomszéd szobákba, mintha a forgószél kavargása dobta volna ki
őket magából. Hogy tovább dicsekedjem a hirességünkkel, ezek azok a
bálok, a hol az egyik banda arra vár, a mig kidül a másik, hogy a
helyébe álljon s aztán ujra fölváltják egymást, mert az urak birják akár
három nap és három éjszaka egy huzamban, a czigány kezéből pedig a sok
friss után kiesik a vonó. Itt kerülnek össze sok jó tánczu legények sok
jó tánczu lányokkal az egész hosszu tánczra, a mi a bál után következik
s vénségben végződik s itt ismerkedett meg Gerbenczey Pál, a világ
lumpja Heves Margittal, a kinek az apja pedig az utóbbi időben maga volt
a józanság, ámbátor hogy fiatal esztendeiből sok emléket beszélnek a
vénebb emberek a behajigált tükrökről és a csapatonkint lenyakazott
borosüvegekről, a melyeket az ifju Heves György ur küldött át a
másvilágra egy-egy jó pillanatban.
Szóval, a fiu nem illett bele a Heves-családba. Az öreg dühbe jött, ha
csak hallott is a dologról.
– Mit? Az a korhely akarja a Margitot. Az éjjel is reggelre virradt a
czigány mellett. Ilyen mulatós urfi nekem nem kell, ha mondom…
Az öreg asszony engedékenyebb volt. Azt mondta, hogy nem illik ilyen
hebe-hurgyán kimondani, hogy igy vagy ugy. Vannak emberek, a kik
hajdanában szintén éppen ilyen nagy korhelyek valának s azért mégis
jutott nekik feleség. Aztán meg mit csináljon a szegény fiu. Iszik, ha
boszantják…
– Ki boszantja? Csak nem én! A miért nem dobom oda neki a leányt?
– Nem azért mondom, csakhogy hát elkeseredik szegény.
Az öreg Heves pedig nem engedett és igy esett meg az a skandalum, a mi
egy következő bált egészen tönkre tett, ne rójja föl az isten ezt bünül
a fiataloknak.
Az urak a szomszéd szobában ittak vagy tizennégy asztalnál. Közben
némely asztalon kártyáztak is, de azért inkább a borban volt tulnyomó a
mulatság. Heves György ur több tekintélyes és mindig nagyon józan életü
polgárral poharazott, mig távolabb, a harmadik asztalnál a lumpok
koczintgattak. Ezek közt volt az öreg Gerbenczey is. A két vén ember
csak lopva pislogott egymásra s ha rajta kapták egymást azon, hogy
oda-oda pillantgatnak a másik asztal felé, hirtelen elkapták a fejüket s
rettenetes mogorván bámulták meg maguk előtt az asztalt.
– Az a fráter ugylátszik haragot tart velem, a mióta fiának kiadtam az
utat – mondta mogorván – hanem hát csak tessék. Ha volna egy csöpp
becsület benne, idejönne, aztán mondana az embernek egy két jó szót. Ugy
tán mennénk valamire. Én ugyan nem sokra becsülöm a karakterét, hanem
szeretem a barátságot.
Egyszerre csak egy cseléd rontott be, utat tört magának a pipafüstben a
Heves ur asztaláig és elkezdett jajgatni.
– Tekintetes ur, tessék hazajönni. A tekintetes asszony azt izeni, hogy
hamar szedje a lábát. A kisasszony nincs sehol, elvitte a Gerbenczey
ifijur. Én láttam, a mikor felültek a kocsira, fusson ki a szemem, ha
nem láttam, hanem azt hittem, hogy csak ugy trappolni mennek a lovakkal.
Egyszerre ugrott föl az asztal mellől a két öreg, a lump meg a józan.
Heves ur méregbe jött, a mikor még mindig ott sipítozott előtte a cseléd
s rákiabált:
– Fogd be a szádat. Mondd Jánosnak, hogy adja ide a bundát s szaladjon
haza. Fogják be a négyest. Agyonverem őket, ha nem lesz készen minden,
mire haza érek.
Gerbenczey ur is kikiabált az előszobába.
– Mihály szaladj haza. Rud mellé a Rigót, meg a Mocskost. Tedd a puskám
a kocsiba. Te is ülj fel a bakra. Itt legyetek, a mig ötvenet számolok.
Heves ur rákiabált a lányra.
– Mit állsz itt! Merre mentek?
– Az országuton Galambos felé.
– Indulj haza.
A másik asztalnál meg Gerbenczeyt faggatták az urak, hogy mit akar a
puskával. A vén korhely már nyugodt volt, mosolygott. Látszott az
arczán, hogy tetszik neki az állapot.
– Nem hagyom, hogy akárki is viczczeljen a fiammal. Ha szereti, az övé a
lány. Most már majd ketten beszélünk.
Heves ur átkiáltott a tulsó asztaltól.
– Én is ott leszek.
A vén Gerbenczey fölrántotta a vállát, mintha azt akarta volna
tudomására hozni mindenkinek, a kit illet, hogy ezzel ugyan nem sok van
mondva s visszakiáltott:
– Hát leszünk hárman.

II.
A faluból előbb hajtatott ki a Heves ur kocsija, de rögtön utána ment a
Gerbenczeyé. Irigykedve nézett utánuk mind, a ki csak szereti a lovat
meg a hajtást. A kisebb urak, a kik ilyen becsületekben némely itt nem
eléggé méltatható okok miatt csak a passziv gyönyörüségre tarthatnak
számot mindaddig, mig a földek föl nem szabadulnak egynémely zár alul,
fogadásokat kötöttek, hogy melyik ér hamarabb nyomába a lánynak.
Meghányták-vetették a kérdést s általában az volt a vélemény, hogy a vén
Gyuri négyese csak négyes, szép, formás, hanem a Gerbenczey lovai jobban
futnak. Azonban hát mégse volt bizonyos, egyáltalában beérik-e őket,
mert ma már gőzös van, ha arra felülnek, szaladhatnak utána. Annak meg
aztán nem kell országut, hanem repül Pest felé is, meg lefelé Brassónak,
üthetik a nyomát bottal, ha egyszer megindul. Még a telegráf is olyan,
hogy csak a tolvajnak meg a policzájnak jó, de a ki igaz uton jár,
eltévelyedik rajta, hát nem egészen bizonyos, hogy utólérik-e őket.
A két kocsi pedig rohant egymás után az uton. Néha az egyik emberelte
meg magát, majd meg a másik. Egymás elé vágtak, de a ki vadabban
hajszolta a lovait, annak pihenni kellett egy-egy hágón s csak nem
tudtak egymás nyomába érni. A közben bolondul mentek mind a ketten előre
az országutra. A kerekek küllői összeszaladtak egy karikába a kocsik
alatt, a lovakról sárgás, tenyérnyi foltokban szakadt le a tajték s
egyik-másik már reszketett és összerogyni készült a hajszában.
Hátul meg kiabáltak az urak.
– Csapj közibe! Repüljön a kocsi, mert szíjat hasítok a hátadból, ha nem
haladsz.
Már csak egy nagy lejtő választotta el őket Bereghalomtól. Ez volt a
czél, mert köröskörül nagy vidéken ez volt az egyetlen hely, a hol
meghuzódhattak a szerelmesek.
Itt már valóságos hajtóvadászat lett a hajsza. Minden különösebb ok
nélkül, voltaképpen csak a becsületért előbb akart mindenik bejutni a
városba, mint a másik. A leány meg a fiu csak másodrendü kérdés lett. A
fontos csak ez a verseny volt, a miről évekig fog beszélni a megye. A
lovak nekivadulva iramodtak neki a hegynek s fejüket a szügyükbe vágva
rohantak le a lejtőn, a kocsikban pedig kipirulva állottak föl az urak,
mintha ezzel is segíteni akartak volna a repülésben.
Gerbenczey hátul volt és sehogyse tudta beérni a négyest. Rekedten
kiabálva a lovakra, meg a kocsisra, de hiába, a távolság csak megmaradt
közöttük. Egy fordulónál hirtelen felkapta a puskát, egy pillanatig
czélzott s bele lőtt a csendbe. A kocsis jól összefogta a
gyeplőszárakat, hogy ne veszítsék el a fejüket a lovak a nagy durranásra
s mint a vihar rohantak el a Heves ur kocsija mellett, a melyben hiba
esett, mert az egyik első ló fölfordult a lövés után. Már messze jártak,
a mikor Heves ur még mindég rettenetesen káromkodott. A kocsis
lekapcsolta az első két lovat s kettesben rohantak a másik kocsi után.
Ez a kis veszteség azonban eldöntötte a versenyt, már nem tudták beérni
a kocsit s mire a megmaradt lovakat bekötötték az istállóba, akkorra már
javában párolgott a jászol mellett a Gerbenczey két sárgája. Heves ur
zsebrevágta a revolvert s bement az étterembe. Azt mondta, hogy most már
kiadja ennek a betyárnak az apai jussát is, meg az anyait is, ugy
agyonpuffantja a gyönyörüséges fiával egyetemben, hogy többet egyet se
szólnak. A leányt meg viszi haza.

III.
Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült
egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt.
– Aztán igazán itt vannak?
– Itt tekintetes ur, a nyolczas számban.
Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint
eldicsekedett a históriával.
– Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá
huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén
bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz?
Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s
telerakatták az asztalt borral.
Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a
kompániának és hivta a vendéglőst.
Erre már felpattant Gerbenczey.
– Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az
jöjjön ide, majd a szemébe nézek.
Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött
borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A
felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz
csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta,
hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba.
Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz.
– Engem tart az ur bolondnak?
– Olyan formán.
Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette
egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy
most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig
jutottak volna, elkaczagta magát.
– Igaza van neki.
Heves urnak az se tetszett.
– Már miért volna igazam.
– Nem az urhoz szóltam.
– Nem-e?
– Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok.
– Tán hogy odamenjek?
Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a
mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal
tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének.
Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt
tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza.
– Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni.
– Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem
ilyen, e fajta.
Gerbenczey büszkén kivágta a mellét.
– Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét.
Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták,
hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el
beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el.
– Szegény gyerekek.
– Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának.
– Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur.
– Nohát.
Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy
csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan
mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy
örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt
az asztalon Heves urhoz.
– Öreg czimbora, csak nem haragszol.
Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég
nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az
arcza s a mig beszélt, remegett a hangja.
– Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember…


KATONÁK

I.
Éppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll
Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak
náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény,
gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség
között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram
Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok,
majd megtanít benneteket más a becsületre.
Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez
nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis
hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek
többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint
az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a
takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez
adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett
mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után.
E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári
asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz
az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani
az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem
szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból,
sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta
meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta
beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt
észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden
érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül
egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az
otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta
már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem
tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan
csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi
körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig
irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony,
hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták,
hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték
mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen
szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre
se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá
francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni,
mint az apja, meg az édesanyja.
Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a
kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt
belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha
zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy
tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de
azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az
esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se
volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása
volt.
A kapitány kis fekete, czigány-arczu ember, de a szeme kék s a tekintete
lágy, nincs benne semmi erély. Mikor a gyakorlótéren rákiáltott egy-egy
altisztre, hogy: Tizedes, vagy szakaszvezető roszul megy! – nem ugy
hangzott az, mintha ugyanezt például Szvoboda főhadnagy ur recsegte a
szegény bünös fülébe. A többi tiszt határozottan azt állította, hogy a
kapitány nem való katonának, igen el van kényeztetve hozzá. Ezt hitte ő
is és a feleségét okolta érte. Mig meg nem nősült, egészen alkalmas
katona-anyag volt, hanem aztán olyan jó volt mindig hozzá az asszony,
annyira megszerette az otthont, hogy csak sóhajtva ment ki belőle,
folyton haza vágyott, nem létezett előtte semmi nagy feladat, elpipázta
a felesége mellett minden ambiczióját.
– Isten tudja, hogy ennyire vitted ilyen asszony mellett, – mondta egy
őrnagy barátja. Arról azonban ne is álmodj, hogy valaha törzstiszt
leszel.
– Miért? olyan lehetetlenség az?
– Jaj pajtás, nem az ilyen emberből lesznek a tábornokok. Belőlem,
belőlem! Örökös háboru az egész életem. Engem nem köt le semmi a
familiámhoz. Örvendek, ha bekapom az ebédemet minden nagyobb bosszuság
nélkül, aztán megyek vissza a kaszárnyába. Mindig ott. Dolgozom, izzadok
már csak azért is, hogy ne gondoljak a magam dolgára, meglásd csak, hogy
a legközelebbi előléptetéskor már alezredest csinálnak belőlem. Ez a
katonaélet. Egy kissé elkomolyodott s valami kis keserüség szaladt végig
az arczán, hanem aztán ujra mosolygott, mint a ki már megnyugodott
mindenben. – Maradj Feri kapitánynak s eredj penzióba.
Ha zabolát nem vet a nyelvére, még többet is elmondott volna a maga
dolgából. Hogy nagyon szeretné, ha ledegradálnák megint kapitánynyá s
adnának mellé egy olyan feleséget, mint a Gáll Ferenczé. Az ilyen
asszony igaz ugyan, hogy a maga nagy szeretetével megakasztja a katona
karrierjét, hanem aztán kárpótolni is tudja érte. Mit ér az előléptetés,
ha megfagy mellette az ember?
– Az, az, Klári az oka mindennek, biztatta magát Gáll is és hevesen
kikelt az ellen, hogy őt bárki is akadályozza az előmenetelében. Azt ő
nem türi, majd megmutatja! meg ő!
– Rám haragszol Feri? – kérdezte szerényen az asszony.
– Rád, persze, hogy rád. Ne állj az utamba ne csimpaszkodj belém, a
mikor arról van szó, hogy haladjak. Megjöhetett volna már az eszed.
– De hát mi a baj?
– Az, az, hogy voltaképpen semmi, hanem mégis nagy baj, hogy mi nem
tudunk beleolvadni az emberek közé. Te se, én se. Nem megy jól a
mesterség, nem tudok eléggé katona lenne. Szegény apám roszul gondolta
meg a dolgot, mikor tisztet nevelt belőlem s én is a mikor
megházasodtam.
– Panaszod van reám megint?
– Mindig. Kiállhatatlanul gyermekek vagyunk még most is mind a ketten, a
helyett, hogy megokosodtunk volna, napról-napra fogy az eszünk.
Az asszony igen komolyan kezdte venni a dolgot s nagyon elkeseredett
arra, hogy az ura elégületlen vele. Még mindig piros, fiatalos arcza
elborult és sóhajtott. A kapitány erre megbánt mindent. Két keze közé
fogta a felesége fejét s vigasztalni kezdte:
– Olyanok vagyunk, a milyenek vagyunk, ne bánd fiam.
A következő őszszel egyszerüen kihagyták a sorból s nem lett első
osztályu százados belőle. Ugy érezte, hogy egy cseppet se bánja. A
megsértett embert játszta és nyugdijaztatta magát. Már joga volt reá,
szürkülni kezdett haja s szivesen elhitték neki, hogy beteg. Az ezrednél
sem igen sajnálták. Falura költöztek. Mikor elhagyták a várost, a
legnagyobb fia már érettségi vizsgálatra készült.

II.
A falun egészen jól érezték volna magukat, ha nem lett volna sok
vesződségük a Klári apjával, az öreg Böszörményi Gáspárral. Az öreg ur
semmiként sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy veje otthagyta
a katonaságot. Együtt laktak egy nagy, hosszu tornáczu házban, ha
akarták, ha nem, meg kellett hallgatni az öreg ember folytonos
zsörtölődését. Előbb tréfára vették, mert azt hitték, hogy ő maga is
tréfál, de azután már nemcsak alkalmatlan volt a folytonos szemrehányás,
hanem terhes is. A két család kerülni kezdte egymást, a mennyire az
lehetséges volt, egyik-másik kijelentette, hogy beteg s nem mozdult ki a
szobából, sokszor néztek egymással farkasszemet. A fiatalok kezdtek
valami uj lakás után nézni, mert már csaknem kiállhatatlan lett az
életük az öreg Böszörményi miatt s mindig roszkedvüek voltak. Ha az öreg
előkaphatta Ferenczet, jól megkinozta a maga nézeteinek ujra és ujra
való elmondásával s már gyakoriak voltak a heves jelenetek is, mert
végre is Gállnak sem volt végtelen türelme s nem tudta szó nélkül
végighallgatni a sok kötődést.
– Higyje el apám, – mondta ilyenkor türelmetlenül – ha tudtam volna,
hogy igy fordul a dolog, inkább még nyolczvan évig is katona lettem
volna. Ha ez elég, hát most már kérem hagyjon békében.
– De nem elég, dehogy elég. Megismerhettél már, a mióta vőm vagy, vagy
ha nem ismertél, hát megkérdezhetted volna, hogy: apám ezt akarom, vagy
azt akarom, mit szól hozzá? Nem tetted. Most itt állunk. Férjhez adtam a
leányomat egy katonához és nincs katona férje, hanem épen olyan földturó
paraszt, falusi, mint én.
– Ha nem lettem volna katona, nem adta volna hozzám Klárit?
– Persze, hogy nem. Ilyen kérője volt neki minden ujjára egy-egy.
– De ha engem szeretett, nem mehetett máshoz.
– Ne szaporítsuk a szót, rosszul tetted, hogy otthagytad azt a szép
hivatalt. Én soha se egyeztem volna bele.
– De ha roszul éreztük magunkat mind a ketten?
– Elég gyámoltalanság.
Végre letett az öreg a dologról, csak a szemével meg a hangulataival
beszélt, de azokból meg lehetett érteni mindent, a mit el nem mondott.
Mig Ferencz kapitány volt, nagyon büszke volt reá, most számba se vette.
Néha tartlit játszott vele, de éppen ugy szólott hozzá s általában ugy
viselkedett vele szemben, mint egy szomszéd öreg földesurral. Imádta a
katonaságot. Klári volt az egyetlen leánya, gyönyörüen megrajzolta a
jövendőjét s most szánta szegényt, hogy ennyire pórul járt az urával.
Arra nem is gondolt, hogy a leánya is jobban érzi magát. Önző volt s az
öreg emberek makacsságával nem tudta elhinni azt, hogy másnak van igaza!
Mikor Jenő, a legnagyobb Gáll fiu haza jött az érettségi
bizonyítványnyal, uj remény ébredt az öreg ur arczán. Egyszerre tele
lett tervekkel, nem is járt már többé a földön. Titokban nézegette a
hosszura nyult fiut, hogy vajjon elég erős-e, megkérdezgette, hogy jók-e
a szemei, tanította lőni, régi divat szerint verekedni s megengedte
neki, hogy ezután már ő előtte is szivarozhatik. A többi gyerek teljesen
kiesett az öreg ur kegyeiből, az egész szivét ez a hosszu fiu foglalta
el. Tömte pénzzel, magával vitte a szomszéd falukba látogatóba s már is
ugy beszélt róla, hogy ez az a fiu, a ki majd helyrehozza, a mit az apja
vétett. A fiu ugy találta, hogy soha se volt ilyen jó dolga. Homályosan
sejtette, hogy mit akar vele az öreg és nem volt ellene semmi kifogása.
Nem lett volna az ellen se, ha orvost vagy mérnököt akart volna belőle
faragni az öreg, pedig irtózott a sok tanulástól. Félig gyermekesze
előtt csak az állott, hogy most következik majd a nagyapja jóvoltából
egy pár évi kényelmes élet sok pénzzel. Annyi pénzt nem tudott volna az
apja adni, mint az öreg Böszörményi, akkor hát sokkal jobb lesz reá
nézve, ha az öregre hallgat. Lassankint kezdte elhanyagolni a maga
családját, nőttek az uri hajlamai s majdnem hogy lenézte a testvéreit.
Az öreg erre azt mondta:
– Büszke! jól teszi.
Mikor eljött a szeptember, az öreg hamar végzett a vejével és a
leányával.
– Jenőt adjátok nekem. Ne kérdezzetek semmit, csak adjátok nekem, majd
csinálok én embert belőle.
– Mit akar apám? kérdezte a kapitány roszkedvüen. Nem tetszett neki az
egész dologban semmi s halványan bár, de ugy érezte, hogy elvesztette a
fiát. Küzdeni akart ellene, de gyönge volt hozzá. Az öreg makacs volt és
nem engedett. Megint előállott a panaszaival s mint a ki görcsösen
belekapaszkodik valamibe, dühbe jött a legkisebb ellenvetésre is.
– A többivel csinálj a mit akarsz, nem szólok semmibe, de Jenőt adjátok
nekem. Csinálj belőlük kasznárt, diurnistát, bánom is én, ebből az lesz,
a mit én akarok.
Klári félve nézett az apjára, még soha se látta az öreget ennyire
kikelve magából. Integetett szemeivel férjének, hogy hagyjon reá
mindent. A kapitány csüggedten, a legyőzött ember nembánomságával hagyta
reá, hogy nem bánja, akármi lesz is. Szükebben éltek, mint eddig, nagy
gond lett volna neki ez a nagy fiu, a kit most már egyetemre kellett
volna küldeni, de azért szivesen a vállára vette volna ezt a gondot is a
többi mellé, csak ne vegyék ki kezéből a jogait felette. Félt az öreg
szándékától. Tudta, hogy ez a vén ember nem él a mai világban s bántotta
az is, hogy a fiu, mig róla beszéltek, közelebb állott egy lépéssel
nagyapjához, mintha idegen volna. Tele volt az arcza gonddal, homlokára,
szemeire kiült a nagy töprengés és szomoruság, elrekedt a hangja, a mint
halkan megkérdezte a fiát.
– Jenő, mit akarsz? Azt felelem a nagyapádnak, a mit te mondasz. Gondold
meg jól a dolgot.
A hosszu, szegletes fiu nem felelt és nem is látszott meg rajta, hogy
gondolkoznék. Szorongva várta a dolog végét s egyszer-egyszer
fölpillantott a nagyapjára, mintha mondani akarta volna, hogy: ne hagyd
magad öreg, mert ha elgyengülsz, vesztett ügyünk van.
A kapitány még csak egy pár szót szólott, de elborultan, reszkető
hangon, mintha ez lenne a fiához az utolsó beszéde.
– Jenő, te már bizonyosan tudod, hogy apám katonának szánt. Jól gondold
meg a dolgodat, mert már nem vagy éppen gyermek s itt ebben a
beszélgetésben te vagy minekünk az első. Láttál engem, itéld meg
magadat, hogy van-e kedved a katonasághoz? Ezzel a perczczel egy élet
kezdődik el, vigyázz édes fiam.
A fiu egy perczig elmerült abba, a mit hallott. Az öreg szorongva leste
és a mikor késett a felelettel, maga segítette ki.
– Van, persze, hogy van kedved, ugy-e?
– Van, hogyne…
A kapitány sóhajtott s az előtte ülő öregen át Klárira nézett.
– Hát menj, – mondta aztán.
Nem volt eltelve valami képtelen fogalmakkal a maga régi pályája iránt,
de azt tudta, hogy szeretni kell, inkább kell szeretni, mint bármi más
hivatást. A fiában ezt nem látta s el se tudta képzelni, hogy honnan
vett volna kedvet reá a nagyapja nélkül?
– Légy szerencsés, mondta aztán, mikor már mind régen hallgattak s ezzel
a legnagyobb fiu sorsa eldőlt.

III.
A kapitányéknak még három fiuk és egy leányuk maradt Jenő után. A fiúk
kisebbek voltak még, de a leány már megnőtt. Tavaly hosszu ruhát kapott,
az idén már tánczolt a nagyobb bálakban is és szerelmes is lett, a kit
megszeretett, az egy máramarosmegyei földbirtokos volt, a kinek nem sok
ideje maradt a teketóriára, különösen a hatodik megyében.