Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 02

tetszett, hogy dirigáltam neki a hatosért, szerette volna, ha a maga
akarata szerint szerzi meg. De nem, tartsa magát a kutya az
instrukczióhoz, arra való a czigány, vagy a német, vagy a sváb, vagy mi…
Mig mentek hazafelé, az öreg még mindig beszélt. Egyszerre egy kis
összetöpörödött házikóra mutatott a botjával.
– Ebben a kis rongyban sokat mulatgattunk, mikor legényember voltam.
Beszéd meg nóta, bor, de az Istennek se türtem volna el, hogy
beleszóljon s kiadja nekem az ordrét, hogy ezt mondjam, meg azt, meg
igy, meg ugy. Azt csináltuk, a mi jól esett. Ma már ránk mászott a
megye, meg a fináncz, meg minden, most már nem lehet, hanem, hogy egy
nemtudomki nekem előirja, hogy mit ugassak, azt már mégse türném. Ha
kell nektek valami szépet mondani, mondom a magam eszéből, itt van de
hogy én a nem tudom micsodának a szavával odaálljak a sok ember elé,
aztán rójjam a robotot, azt már nem tenném. A pap a maga nyelvén beszél,
a prókátor is, az orvos ugy vág, a hogy neki tetszik… Utálatos egy ember
az a prókátor, hogy beállt ide a truppba. Lett volna akármilyen lump, ur
marad, igy meg értelmezi Sekszpirt… Tudod mi az? ledarálja. Egyik
jobban, a másik rosszabbul, de mind csak azt teszi. Mindig szebb az, a
hogy megirták, mint ahogy elmondja az ilyen szolga, a kiket a literatus
ember elküld százfelé az izenettel, ezt mondd, azt tedd, igy csináld…
Nem urnak való!
Aztán hetekig hallgattak erről a dologról, csak jó későre, ősz felé
mondta el még az öreg egyszer-kétszer, a maga véleményét.
– Felemás munka, nem akarom rontani a véleményed, de az. A szabad ember,
a kinek nem parancsol senki, a pennás ember befog a jármába, hogy huzzad
az ideáit a vásárra. S ha tetszik neked, ha nem, mert csak minden
századik gondolkozik a te gusztusodra, a többit utálod, rátukmálod
magadra, kényszerüség az életed, malomtaposás. Semmi uj forrás, a miből
merítsz, mert a te eszednek nem adnak munkát, örökké a másokét
közvetíted közötte és mi köztünk, mint egy omnibusz. Megkeseredsz.
Megutálod a tespedésed s meggyülölsz engem, hogy engedtelek s nem fogtam
meg a gallérodat, hogy elvigyelek ide vagy oda azok közé, a kiknek nincs
lánczra téve az agyuk… Különben én nem szólok bele, csinálj amit
tetszik. Aztán ha megunod, ha látod, hogy milyen alacsony a munkád, ne
gyere el a nyakamra sírni. Én abba belebolondulnék. Nincs több fiam,
csak te.


A SZEGÉNY EMBEREK PÁRTJA
A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája
erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején
hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen
különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből
csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel,
akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy
valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából
kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment
nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az
eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra.
Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét
és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor
aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe
jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta
meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére
billen rá a kalapács.
Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.
– Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?
– Itt lakom a Palánk-utczában.
– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem
fel, hogy diner lett vagy mi…
– Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is
találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már
kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban.
Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban
megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény
ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép
is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.
– Ugy?
– Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába,
aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az
asszony…
– Elhalt szegény?
– El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha
fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos…
A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.
– Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy
koronát adtam vissza hatos helyett… Olykor-olykor ugy megrohanják az
embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi,
nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két
keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom,
fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán
ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel
kellemetlenkedése, nem szidják az urak…
– Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a
lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt,
fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a
mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár…
– Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz
felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az
urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak
ipar… Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja…
Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a
hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.
– Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.
– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.
– Talán a bélésbe csuszott.
Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a
bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein
keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már
mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.
A kalauz befejezte a keresést.
– Nincs, mondom, hogy nincs meg.
– Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár.
– Közelebb huzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy
nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy
csomó háboruskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek
egymásra, mintha lázuk lenne.
– Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a
bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a
szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak
kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig… Én is mennék,
hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja
a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét
csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van…
A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a
zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.
– Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett…
– Majd lenne akkor pénz, meg minden…
Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A
kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig
behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett,
nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a
kalauzzal.
– A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek.
Kutya köd van. Haza megy most?
– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?
– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát.
Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.
A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a
beszélgetők közé.
– Sok a munka?
– De mennyi.
– Talán nincsenek elégségesen?
– Még kétannyinak is akadna dolga.
– Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy
kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán
belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt
hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik,
hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel,
hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem
igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen
teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a
rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se
lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek…
A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit
hallott…
– Hogy nem leszünk kutyája senkinek…
– Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A
többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze
nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.
– Nem tapossuk mi.
– Nem-e?
– Nem jókedvünkből.
– Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát
aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis
pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.
– Nincs bizony…
– No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?
Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a
bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.
– Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.
Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten
maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb
lett, bucsuzni kezdett a bádogos.
– Hát az Isten áldja, földi.
A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s
mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről
kezdte a keresést.
A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette,
utána kiáltott:
– Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.


A DIVAT
Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége
megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött
belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az
aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen
volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy
szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott,
hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és
tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha
fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra
mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. A tűt beszurta
a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben
vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt,
benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát,
künn pedig egy dongó verte oda magát nehányszor az ablak üvegéhez. –
Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó
sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult
volna ki bele minden porszem.
Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva
tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta,
hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak
hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd
hogy meg nem verte.
– Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy
kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még
egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.
Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán
szorongva kérdezősködni kezdett.
– Megint volt valami kellemetlenséged?
A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:
– Semmi. – Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon
elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy
reggel óta gyüjti magába a panaszt.
– Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más
csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s
mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak.
Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék,
azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. – Nagyot
sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik
az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a
mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak…
Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel
megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s
most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten.
Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden,
mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek,
az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei
között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is
átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett
bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára
tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.
– Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai
napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom…
Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni
kezdett neki.
– Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke
van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni
aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám
okos vagy, ők pedig…
Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s
megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.
– Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot
akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok.
Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én
legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos
munkával szerzek?
– Megélünk valahogy…
– Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te
nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is
van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is
családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha
néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni…
Az asszony önkénytelenül is utána mondta:
– Élni, élni…
– Azt hát, persze, semmi egyebet. – De azután elgondolkozva hozzátette.
– Mégse csak ennyit… Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de
azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az
ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának
utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit
elkényeztetnének. – Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a
puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: – Ez jó
lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: – No te iró ember,
hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk… Azt szeretném… Hogy az a
néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd
el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én
mulattatni tudnám…
– Hiszen tudod.
– Másképpen… Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a
mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.
– Nem tudsz.
– Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne… mi is?… Igen,
lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: – Uram! Én
meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az
ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még
van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó
herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az
ember, a mit csak akar…
A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az
ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni
kezdett.
– No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt…
Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek
látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott,
mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az
abroszt.
– Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék
nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy
nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más
szeretné s az én szemem jobb, – hidd el…
Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura
szavába.
– Minek kinzod magad? Megbolondultál?
– A férfi nagyot sóhajtott.
– Meg, meg, azt hiszem én is…


A BIRTOK ÉS A HÁZ
Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a
férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig
kifizeti magát, csak okos legyen az ember.
– Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan
lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg
valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és
nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.
– Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha
semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen
feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük,
mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken
buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s
gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a
ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész
egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!
– Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy
majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.
– Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt
megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot.
Negyvenezret rátáblázhatunk…
– Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az
adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.
– Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe – ha az ember ur, hát
legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én
vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs.
Aztán ismerem magam. Ha háziur volnék, mindig visszagondolnék a
lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig
előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert
nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyü. Ha valaki hozzám
feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a
baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a
jövedelemmel?!
– Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a
lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs
eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor
a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van…
– Hát a rosz lakó hova menjen?
– Bánom is én, ahova kedve tartja.
– Nem türöm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?
– Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek.
Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe
nem jön a hátralékkal.
– Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el
a párnáját. Hadd fusson a nyomorult…
– Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a
vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast…
– Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló
őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.
– Azt pedig sohase engedem meg.
– De én lovagolni akarok.
– Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.
– Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.
– Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva,
szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem
gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval…
– De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján…
– Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj.
Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.
– Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi,
hogy nyivogjon a nyakamon. – Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a
katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád
dolgába.
– Hova küldöd?
– Katona-iskolába.
– Hiszen még három esztendős sincs.
– Majd lesz nagyobb is.
– Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked.
– Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja
tönkreteszi a nevelését.
– Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz…
– Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát
tanulhatna.
– Tán még abroncsot is ugratnál vele?
– Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz.
– Hiszen nincs is lányod.
– Majd lesz.
– Most már meg az Isten dolgába is beleszólana.
– Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni
arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a
fiukról, egyet meg a lányokról.
– Én meg kidobom az ablakon mindakettőt.
– Majd fölszeded.
– Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát
akarsz belőle csinálni?
– Nem, orvost.
– Mit?
– Orvost.
– Hogy az egyetemre menjen?
– Igenis oda fog menni.
– Nem fog odamenni.
– Majd megmutatom.
– Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem.
– Meg kell neki élni.
– Akkor is legyen tanítónő.
– Azok éhen halnak.
– Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy.
– Nem kell.
– Azt majd ő fogja elhatározni, nem te.
– Majd csak én is beleszólok.
– Ez az ő dolga, meg az enyém.
– Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet
se tud.
– Te talán az vagy.
– Az.
– Én tettelek azzá?
– Te.
– Mivel?
– Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok…
– Azt nem is engedem meg.
– Lovagolni akarok…
– Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad.
– Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted?
– Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen.
– A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt
állok.
– Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz.
– Teszek is.
– Tégy…
Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel
állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon
gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még
türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos
urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a póstát hordaná egyiktől a
másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan.
Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az
asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját.
– Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is.
Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga
után az ajtót s csak visszakiáltott.
– Most már az se kell.


AZ ELSŐ LÉPÉS
Hardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig
nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik
kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a
tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal
Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná,
lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit
megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai
közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a
ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a
mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén
háromezer és egynehány pengőkbe.
– Letetted az érettségit?
– Le apám.
– Hát a zálogházzal hogy állunk?
– Itt vannak a czédulák.
– Azután nem buktál meg?
– Nem apám.
A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart
kikunyorálni a fiának.
– Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra.
– Pokolba… – Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés
egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött
képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi
legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy
kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén
követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig
könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy
mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem
borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden
nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott
a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a
minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe
takargatja az ilyen okos nagy fiut.
– Sok szamárságot összetanultál? – kérdezte az öreg, kifordulva az udvar
felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat.
– Nem, nem sokat, igazán nem sokat.
Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz,
czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat
hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt
alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől.
– Erős?
– Nem baj.
Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az
ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony
mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja
vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a
szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy
jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint
a muzsika.
– Mamám, nem vagy álmos?
– Nem fiam, csak mondjad.
Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor
már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának.
– Gyere hé, ülj mellém. Megyünk.
– Hova?
– Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal…
Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak.
– Megyünk mutter korhelykedni.
Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak
s ezzel aztán el is bucsuzott tőle.
– Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja
esik a lónak.
Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a
boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a
szép nagy gyermeket is.
– A fiam. Most végzett… Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan
magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik.
– A jogra tetszik menni? – kérdezte az egyik ismerős boltos.
Az öreg felelt a fia helyett.
– Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van
hajlandósága, már próbálgatjuk is. – Este visszamentek a nagyvendéglőbe,
beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is
rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni.