Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 12

arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a
kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék
szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt
s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy
szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna.
Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan
békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn
az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a
kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:
– Nem volt elég, Samu?
A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt
lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony
csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött
végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a
korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi
is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt.
Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván
visszafordult, azt kérdezte tőle:
– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?
Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.
– De azt nem éli meg.
Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a
kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz,
a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi
malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos,
sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is
elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s
rákiáltott a fiura.
– Mit akarsz?
Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy
gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két
kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne
s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik
oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az
eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a
holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és
megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a
kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat
simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva
kérdezte: Mit akarsz?
A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit
mondott, ujra kérdezte:
– Hogy mondod?
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy
a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik
közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig
is pedig szóval tartotta a fiut.
– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?
– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a
kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.
– Akasztófára jutsz.
– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de
a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát
majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az
anyjával.
– Egy ilyen öreggel…
– Ha öreg, öreg. Bánom is én.
Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált
volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha
nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.
– Hát ilyen piszok kölyök vagy?
A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.
– Milyen?
Az asszony most már nem is látta a kést.
Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt
már, remegett a hangja.
– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te
hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt
és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu
letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az
arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen…
Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan
egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!
Az visszalépett és nagyot kiáltott.
– Ne tessék!…
A vén asszony a nyomában volt.
– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett
velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…
A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva
kezdett el valamit mondani.
– Már én nem hagyom magamon száradni…
– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben
látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak
elszomorodott.
– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s
erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se
nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.
A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire
megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi
derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a
fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább
mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak
hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott
maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a
kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre
visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki
csendesen.
– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai
napodról senkinek.


A MEGBOLONDULÁS
Láttam közelről. Mostanáig csak hallottam, hogy hogy megy… Vagy olvastam
az ujságban, hogy a kültelken, rendesen a kültelken mindent összetört
valami ember, aztán késsel megkergette a feleségét az udvaron s aztán
elvitték. Vagy sohase egészen hiteles novellákban olvastam
megháborodottakról… Valami hézag, kitöltetlenség azonban akadt az
irásokban. A bolond nem olyan bolond, hogy egészen odaadja magát az
épeszü embernek. Éppen az az őrületében a valami, hogy az övé. Nem csür,
amin át lehet járni s megnézni mindent apróra, hanem sötét, éppen csak
neki magának derengős világitásu üreg, amibe a mi szemünk be nem lát. A
bolond azt mondja, hogy: ő a király, vagy az atyaisten. Tudja, hogy
miért. Mi csak az üres értelmetlenséget halljuk, amivel ezt a
bolondságot hirdeti. A miért titok. Ahogy kezdődik a megzavarodás, a mi
a fejlődése… Idegen ahhoz a mi véges és éppen ebben a tekintetben éppen
csak tapogatózó, kombinációkban kavikáló eszünk.
Valamit láttam. Hogy hogyan kezdődik.
Irtam a kávéházban. Novellát egy asszonyujságnak. Meg kellett lenni
hirtelen, a mi nem is volt különben nagy munka. Legyenek az ifjak
boldogak. Hát legyenek s a Pista meg a Rózsi sorsa nyugodalmas,
kitaposott csapáson topogott előre a novellában. Éppen csak egy kis
veszekedést irtam még bele, hogy annál jobban örüljenek az asszonyok a
kibékülésnek – s pihentem közben. Nekem végre is nem volt annyira sürgős
ez a kibékülhetetlen házasságkötés.
A szomszéd asztalnál egy ur ült.
Ugy mondom, hogy ur, de inkább csak szegény ember volt biz ő. Valami
ügynökforma ember, a ki tömérdek német lapot hozatott magának, de nem a
vendég határozott hangján, hanem mintha szivességet kérne. Azután az
apróhirdetéses oldalokat bámulta s jegyezgetett néha. Bizonyosan
ajánlkozik erre-arra s ugy látszik, hogy eredménytelenül, mert már
hónapok óta látom itt az ujságokban uj meg uj állást böngészve.
Rokonszenves nem volt az arcza. Inkább tulságosan közönséges, jóformán
vonásnélküli. Zsirarcz, ami fölött megpuffadt a bőr és a mibe
belesüppedtek a szemecskék. Sárga keretü cvikkert hordott, de az üveg
fölött átpislogva olvasott. A bajusza meg a fülei előtt végig kis,
ritkás pászmában, a szakálla vörös volt. Égő vörös s mintha ez a
vörösség néha az arczán is áthuzódott volna, olykor belső pir ömlött
végig a bőrén. Mintha hajlama lett volna a gutaütésre, ámbár még fiatal
ember volt. Legfeljebb negyven esztendős.
Addig is, mig megkerült volna az ujságban az állás, biztosítási
ügyletekkel próbálkozott. Jámboran csinálta azonban. Nem ült rá az ember
nyakára, hanem éppen csak csendes bocsánatkérő mosolygással kérdezte meg
olykor, hogy nem volna-e terhére egyik-másik uraságnak, ha megmutatná a
tabelláit. Nekem is szokott néha s ajánlkozott olykor biztosítás
összehozására fiuk, leányok számára vegyesen, amire majdnem hogy
ráfizeti a proviziót is. Amikor ujra meg ujra átmosolygott az asztalától
s én csak csendesen intettem, hogy: nem – megint belebujt az ujságokba.
Egyszer nagyon megsajnáltam. Valami ur, a ki alsóst játszott, durván
rákiabált, hogy hordja el magát. Annak is valami egész olcsó biztosítást
akart mutatni. Olyat, ami valósággal áldozat a társaságtól, a mely
társaság azonban megteheti ezt is. Talán neki. – Pár szóban kifejtette
abból az alkalomból nekem, hogy milyen nehéz az ilyen ügynök dolga, ha
nem éppen orczátlan. Ő nem az. Restelli ha rá ordítanak, de ez vele jár
a kenyérrel, a kenyér pedig olyan dolog kérem, olyan dolog – a mint ő
kissé hézagosan kifejezte magát, – hogy nem lehet válogatós benne ez
ember. Különösen az, a kinek gyermeke van.
– Hát van?
– Hogyne. Akkor már csendesen mosolygott. Csupa nyugodt derü volt az
arcza. Ezen a petyhüdt, pufók, kifejezéstelen, mindössze tompa orral
kettőreválasztott zsirpárnán meglátszott az, hogy szép lehet a gyerek.
Vagy hogy neki nagy gyönyörüsége telik benne, a mi végre is egyre megy.
– Fölolvadt a hazagondolásban. Mintha nem is éppen most történt volna az
a komiszság, hogy rákiabáltak.
Ugy félöt tájban bejött a kávéházba az asszony is. Vézna, hosszu nő,
erősen kifényesedett ruhában, ócska gallérral a vállán, a mit azonban
majd keresztül ütöttek a csontjai. Állandóan kis korczra járó
plüsstarisznyát hordott, amiből néha kis papirdarabkákat szedett elő.
Irott, nyomtatott, rubrikázott papirokat, számlát, effélét, meg szintén
apróhirdetéseket, mig kávézott, lassan, komótosan, hogy a kávé fölszálló
párás illatát külön is megegye, az ura megnézte a papirokat,
összehasonlította a hirdetéseket a maga jegyzeteivel s halkan beszéltek.
Magyarul. A férfi Sofiának szólította az asszonyt, az asszony pedig
Richárdnak a férfit.
Tehát ugyanez a Richárd nevezetü ember ült a másik asztalnál, a mikor
fölpillantva látom egy sorjában öt-hat nagy ablakon át, hogy valahogy
komikusan kettőbe görbülve, előre nyujtva a nyakát, mint a szárnyatlan,
nagy, esetlen testü szaladó madarak, rohanva jön az asszony. Az ura is
meglátta és felállott. Egy lépést se mozdult, csak várt. A kávéház egész
hosszában üres volt. Közben ujságokat rakosgatott egy pinczér. Az is az
ajtó felé fordult s az ajtóval szemben, a kasszába, a kisasszony is. Ez
a pár pillanatnyi csend azonban rettenetes volt.
Az ajtó nem jár kilincsre. Csak be kellett, hogy taszítsa az asszony.
Tántorogva esett be rajta s olyan rikácsolással, a minél rémesebbet soha
se fogok hallani – végigrikoltott a kávéházon a megdermedve álló
emberhez.
– Richárd! – Aztán ujra: – Richárd! – s tántorogva a kasszának esett. Az
ember még mindig nem mozdult. Csak remegett s a szemei két akkorára
dagadtak, mint a mekkorácskák voltak rendesen. A pinczér meg a leány
esett neki az asszonynak, hogy mi baj, de az meg se látta őket. Széket
toltak alája s mig lezuhant rá, iszonyu panaszosan siklott végig a
pillantása az urán. A kávéfőző legény vizzel szaladt elő, szájához
szorították a poharat. Az üveg koczogott kissé a fogain, arra fölült.
Egyenesen, mereven, olyan lapos volt a háta, mint egy deszka s
rekedtesen, nyögve, de már halkabban beszélt át a sok asztalon az
urához.
– Pistuka ist… ist… Pistuka… Az belekapaszkodott az asztalba s
irtózatosan lihegett. Hogy jobban hallja a szót, előre görnyedt s a
száját is kitátotta. Csak egy mosoly kellett volna az arczára, hogy
rémségesen komikus legyen. Mert elfehéredett a képe, mint a bemeszelt
arczu klauné s az a tátott száj, a miben nehézkesen forgott a nyelve…
kérdezni akart, de nem tudott. – Az asszony pedig kinyögte a hirt, a
mivel idejött.
… – gestorben.
Most már aztán megjelent a tátott száj szögleteitől föl a szemekig a
vigyorgás az ember arczán. Nem az ágens csendes, bocsánatot kérő
mosolya, hanem féktelen jókedv. Iszonyuan, feltartózhatatlanul elkezdett
kaczagni. Előbb csak magában, hogy a teste csendesen vergődött bele. A
részletekre nem volt kiváncsi. – Az asszony a pinczérnek meg a pénztáros
leánynak mondta el, hogy az emeleti ablakból esett le a gyerek a
kövezetre – s az eszeveszett röhögésre, a mivel az ura az asztalok
között előrebotorkált, – bambán elbámult.
Az ügynök pedig most már roppant jó kedvében volt. Közben rádült egy-egy
asztalra s ugy kaczagott. Rengett bele a nagy darab ember és énekelt is,
egy duhaj kézmozdulattal pedig lesöpörte a kasszáról a pálinkás
üvegeket. A leány összegubbaszkodva félrehuzódott és ugy bámult reá. A
többi is, aki ott volt. Csak a felesége indult el utána s két száraz,
sovány karját kitárva feléje, pihegve, panasszal teli nyögött neki. –
Richárd! Richárd…
A pincér pedig gyorsan a telefonhoz szaladt s csöngetett. Egy pillanatra
odafigyeltünk. Csend lett. Aztán beszéd hallatszott a fülkéből:
– A mentőket kisasszony, de gyorsan.


KI A HÁZBÓL
Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen
ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is
csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerüen eltünik abból az
üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna
mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg
tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy
nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a
tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát
tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő
most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s
aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére
roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: – Nem is
igaz, nem is igaz. – Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem
neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő
szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok
kövér, gömbölyü csöppecske.
– Hát én most már végeztem veletek, – mondta az anyjuk. – Mindjárt
hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.
A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra
számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru
pillantásu ur, a kit odakünn valószinüleg informáltak már a belső pörös
esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin
összebujtak az ablak párkánya alatt – s ridegen kérdezte az asszonyt.
– Hát mi van azzal a tolvajsággal?
– Ancsi vallott. A másik meg tagadja.
– Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben
már elküldtem a rendőrségre.
– Bezáratod őket?
– Be én.
A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik
csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre
hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a
megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem
vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való.
Ennyit már sejtett. – Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban
nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított
egyet a dolgon.
– Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.
– Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?
– Menjenek cselédnek.
– Ugy nem bánom.
Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány,
nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy
régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy
kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte
végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit
akar.
– Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a
gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az
egyikre azt adjuk.
– Aztán miért?
– Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.
– S hogy kapom majd vissza?
– Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.
Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az
anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már
elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát
például: – Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját,
megemlegethetik a szülői házat.
– Hátha éppen goromba emberhez kerülnek…
– Itt is áll ni… Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az
orravére. Végig folyt a fehér kötényén.
– Nekik nem lesz fehér kötényük.
Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két
tolvajra: – Mars!
Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: – Ki innen! Az
én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. – Kituszkolta
őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek,
maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira
terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül
egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt
kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő
kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet
rajtuk. – Mars!
Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s
egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy:
drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari
nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a
világnak.
Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek
hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy
s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek
azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A
ház elején széles nagy veranda bámult le az utra, egész nyilásán nagy
piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony
és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány – könnyen
szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a
hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig
belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. – Az egyik
kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő
voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez
hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a
szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit.
Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves
leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy
mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán,
a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond.
Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek
meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén
s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok
sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden
nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a
harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába
várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje
utánuk nézni.
– Még ráérünk.
– De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.
A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is
utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult
vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.
– Papuska! Drága!
Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy
mit akarnak tőle.
– Mi kell?
Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s
fuldokolva görcsösen zokogott.
– Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell
nekem többet sohse czukor… – Most már ő is pihegett s felfeltört belőle
a sírás. Inkább a kávéba se adjanak… Csak most engedjen meg, papuska…
A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni
látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után
ráhatározta magát a nyilatkozásra.
– Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy
estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet,
hogy még azután is velünk maradhattok.
A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és
csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.
Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi
magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni.
Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon
kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.
– Hát ez mi?
Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az
ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.
– Som.
– Mikor szedtétek?
– Most.
– Aztán minek az?
A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan,
el-elfulladó hangon felelt:
– Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?…


EGY KIS FERTÁLYÓRA
Három ur zavarta meg munkájában az irót. Az első kis köpczös ember volt,
egészséges, pirosra sült orczával s rövidre nyirott, ritkás, szürke,
olyan kemény hajjal, a milyen az utczaseprőgép hengerén a kefe.
Bemutatta magát: Gáll István birósági végrehajtó – s nagyott rántott az
irón felülről lefelé a kézszorítással. Az iró vézna, szőke kis ember
volt s különben is szörnyen vigasztalan, aggodalmas pislogásu, sarokba
szorított adós ebben a pillanatban. Ha tudniillik csak ugy durván
fellökték az asztala mellől, olyanforma ember lett belőle, mint a sánta,
akitől elveszik a mankót. Az ajtókat ugy leste, mintha most mindjárt meg
akarna szökni. Még kinosabb aggodalom remegett az arczán, a mikor a
másik szobából apró lábak tapicskálása hallatszott be. Figyelt, hogy
vajjon nem jönnek-e be a gyerekek. Volt már tudniillik akkor is
közöttük, a ki aggodalommal figyelt ki a pillái alól az olyan urakra, a
kik igy hármasban jöttek. – A második emberen hosszu, láthatólag nem az
ő testére szabott felöltő volt. A lábain rövid, a bokán alig valamivel
alul érő nadrág feszült meg a csizmaszáron. Vén, itt-ott kikopott
szakállu, vizes szemü ember volt különben. Morogva köszönt s könyökig
belemászva a felöltőbe, tintatartót, tollat vett elő s a papirosokkal
együtt kirakta az asztalra. A harmadik ur fiatal ember volt. Az átlagos
ügyvédsegéd. Kis bajuszkával. Nem kopott, de nem is jól öltözött, nem
okos arczu, de nem is buta. Valaki valahol közbül. – Egy kicsit unta
magát. Mutatta, hogy érti a dologban a formalitást. Az iró uraknál
sohase kerül liczitáczióra a sor. Azok az utolsó pillanatban mindig
fizetnek valamit.
Ahogy kibámult az ajtón, azt mondta: – Gyönyörü itt a kilátás. Az
iróasztalon papirosok zizegtek s dunnyogva mondott valamit beléjük a vén
ember. Összerendezték az iveket. Csend volt, mire az ügyvédsegéd ujra
csak kifelé fordult: – igazán gyönyörü. Miután igy elszéledtek kissé, az
iró hirtelen átment a másik szobába. Ott egy öreg asszony férfi ingeket
foltozott.
– Ne tessék beereszteni a gyerekeket hozzám. Anyám se jöjjön be. Valami
urakkal tárgyalok.
– Jó, fiam.
Visszajöve észrevette, hogy a vén ember még mindig csak a hátát fogja a
széknek. Gyöngén a vállára ütött és biztatta: – Üljön le, uram. – Az a
végrehajtóra pislantott, de az is intett neki, hogy lehet. Az
ügyvédsegéd sarkonfordult s miután igy együtt voltak, a végrehajtó
belevágta a pennáját a kalamárisba. – De még nem irt. Hátradült a széken
s mintha az emlékezetében keresgélne, félig lehunyta a szemeit.
– Az ám, mondta egyszerre. – Eddig a kilenczedik kerületben tetszett
lakni. Persze… Az ám, ismerem a nevit. Derék név. Jó mókákat tetszik
megereszteni. Egyszer a végrehajtókról is tetszett irni, no nem valami
hizelgően, pedig hát éppen olyan hányt-vetett nép vagyunk mi is, mint az
irók, van kivetni való minden bransban… Persze, hát az üzleti világ is
szép pénzt sirat az iró urakon. Nem mindenkin lehet megvenni… Néhol a
szegény ügyvédnek kell kielégíteni minket is, ugy-e Domitrovics bácsi…
Hát a régi jegyzék, csak éppen tán némi változás lesz…
– Valamicskét hivatalosabb ábrázattal nézett az iróra s keményen
kérdezte: – Eladni nem tetszett semmit az ingóból?
– Nem.
Egy kis szünet után ujra hátradült a széken s némi elismeréssel
biczczentett a fejével.
– Azért szép pálya. Meg kell adni. Mindenféle történeteket csak ugy
kigondolnak… Mondja, kérem, nem szokott igy megálmodni holmit…
– Én nem igen. Talán mások.
Az öreg hátra köhögött és diktált: – hétfiókos, keményfa iróasztal,
székkel…
Gáll István körülnézett a szék után s jóizüen elnevette magát. – Keresi
a szász a lovát s rajta ül – mondta. Tetszik ismerni? – Az iró
bólintott, hogy igen. – Erre serczegni kezdett az asztalon a penna s
Gáll ur ismételte: – székkel. Tovább. Könyvszekrény üveges ajtóval…
tóval. Másik szekrény, kétajtós, matt… matt. – Itt megállott utjában a
penna s derékban kettéharapva a szót, előregörnyedve vállainak sulya
alatt, hallgatva nézett föl a végrehajtó urra Domitrovics bácsi is.
– Mert hallottam, hogy igy a fantáziának, a mi hát mégis a fő, hogy ugy
mondjam, nélkülözhetetlen az iró urakra nézve – különös felgerjesztője
az éjszaka. Én hát persze nem tudom elég szépen kifejezni magamat…
Az iró mereven bámult kifelé az ablakon, de ahogy csend lett, gépiesen
ismételte magában a végrehajtó szavait s udvariasan leczáfolta: dehogy
nem. – Gáll ur kissé türelmetlenül fordult hátra a vén emberhez.
– Maga csak diktáljon. A miért mi társalgunk, nem kell elbámulni. –
Gépies munka ez, kérem. Oda se nézek és irom… No, divány, hát látja,
hogy divány is van… hogy – plüss takaróval. Hintaszék… Helyes…
Játékasztal… Igen. Tovább… Préselt bőrszékek, hány?
– Négy.
– Helyes. Mert ugy, a kik irodalmilag foglalkoznak, azoknak nyugalom
kéne. Jó álom, aztán nagyokat enni. Akkor vált az embernek az esze. A
kerti butor persze a háziuré?
Hátul morgott az öreg.
– Háromágu gázcsillár… – … lár… Ezt a nőmben tapasztalom, kérem. Ő is
foglalkozik irodalmilag, hanem persze csak ugy a hölgyvilág számára
szerkesztett lapokban. Nincs az a czicza, a ki szebben kinyalná a
lábast, mint a hogy ő kinyalja a beszélyeit. Ehhez nyugalom kell, hogy
az anyagiak ne bántsák az embert. Az urak – azt hiszem – egy kicsit
elnagyolják a dolgokat. Hogy ugy mondjam, elhandabandázzák… Mindig ki
kell találni valamit a beszélyeikben, a mi nincs beleirva. Már pedig egy
költséggel azt is bele lehetne irni. Egy kis félóra ide vagy oda, már
nem sokat határoz a munkában… Nyitott könyvszekrény. Helyes… – Ne tessék
rosz néven venni, hanem azért van az, hogy az embernek nem is igen van
kedve olvasni… Inkább a történelmi munkák felé fordul, vagy megmarad a
jó öreg könyveknél. Teszem fel… Hogy mondja?
– Papirkosár.
– Egye fene. Azzal nem bajlódunk. – Meg aztán a sok mindenféle
nyomoruság. Hát már most csak tessék elképzelni, hogy ugyan hát mit
lehet meríteni ebből. A szegény ember mind komiszul él. Veszekedős,
harapós, egyik mint a másik. Mégis csak szebb a beszély, vagy a
humoreszk is, ha finom népek jönnek, mennek, ágálnak benne. Már ugy van
ezzel az ember, hogy ha nem tartozhatik közéjük, hát legalább olvasgatni
szeret róluk. Az én nőm nem ir bárón alul s tessék elhinni, hogy érzik a
nyomtatáson, a hogy az ember olvassa, a sok mindenféle finom illatszer,
a mit a konteszek, meg a baroneszek használnak. – Minek fájduljon meg