Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 07

menyecskének. A fiu hüségesen beszámolt a családi eseményekről, itthon
azonban sehogy se tetszett a dolog. Az öreg Pál rettenetes haragra
lobbant.
– De öregem, hiszen nem tehetnek róla. Ha az Isten ugy adta…
– De tegyenek róla! – mérgeskedett az öreg s egész nap nem lehetett
szóbaállani vele.
Egyszer aztán három év után távirat jött Münchenből. Csak annyi volt
benne:
– _Megjött az öreg gazda._
Az öreg Pál összevonta a szemöldeit s megrántotta bozontos bajuszát
jobbról is, balról is, megsimogatta a kutyát s megölelte a nagyasszonyt.
– Készülj föl, megnézzük azt a kölyköt.
Készültek, de azért most is nagyon haragosak voltak.


VIHAROK

I.
Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik
vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok
szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel,
orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg
az országut közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket
ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat.
Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól
leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy
megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy
hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása
belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy
huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az
istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár
pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a
házában maradni, jöjjön a kastélyba.
Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró
asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni
közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra
cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg,
gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy
átázott bekecsből, ki kellett nyitni nehány üvegtáblát, mert
elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a
kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok
béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas,
szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.
A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy
keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a
szavát.
– Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.
– Ugyan mi lehetne?
– Elmaradhattak volna ezek otthon is.
– El is pusztultak volna.
– Megharagszik a báró.
– Majd meg békül.
– No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.
– Ezért? – s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. – Talán csak nem olyan
lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha
elcsap. Van más uraság is.
Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy
fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is
kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem
gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a
gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá
egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a
melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos
tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor
alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki
még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez
a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már
csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel
sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is
ad hát holnapra az Isten?

II.
Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből
csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan
hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem
próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s
fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség
mindenütt.
Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan
lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor
belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a
végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az
állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.
– A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni
eléje.
A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna:
no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat
fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat
csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe
szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt
kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.
A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy
komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide
mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg.
Egyes tapasztalatlanabb ifju urak még sajnálkoznak is felette: szegény –
ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet,
előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat
a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is
csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a
városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a
kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik
ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar
fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.
A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor
bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók
felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s
gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak
mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy
sokadalmat.
– Mi van itt, vásár?
– Méltóztassék megengedni – védekezett a kasznár – rettentő idő volt
itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden
perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide.
Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna
mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.
A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. – Jól van
hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. – Karját
nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd
elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:
– Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.
– Meg kell itt fulladni.
– Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.
– Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?
– Maga fád. – Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. – Egy kis
paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott,
verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel
belekapaszkodott a hajába.
– Fáj, te ne huzd!
– Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! – ijedezett az anyja.
A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud
kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré
gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett
nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az
anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos
belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s
egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte,
igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette
a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az
eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.
Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.
– Nem jön még be, Vanda? – kérdezte a báró az ajtóban.
– Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.
– Meghül ott a földön.
– Dehogy.
– Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a
ládáit.
A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az
arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó
férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a
sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána
s az asszonyok maguk közt áldani kezték.
– Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.
A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok
végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott
a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a
mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy
segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két
nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy
tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.
– Talán nem jó? – aggodalmaskodott a jó asszony.
A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerü
hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő
hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra,
lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben
legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem
tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát
miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony
arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a
báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se
látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg
asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.
– Van leánya? – kérdezte egyszer gyorsan.
– Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?
A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a
mig itt leszek – de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent
mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette
ezt s kiment a szobából.
Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg
őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.
– Beteg?
– Az.
– Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.
– Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem
tudok.

III.
Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk.
Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül
érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi
szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott
felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon
lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör
mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt
egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.
Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel,
dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az
üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak
mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a
falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a
gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában
valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon
szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s
szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A
báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott,
átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha
valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte,
hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott,
várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal
magától is, hát nem zaklatta.
Egyszer meg is szólalt a leány.
Egy este azt kérdezte a bárótól.
– Megint elmegy Viktor?
A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett.
Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig
simította a haját, mintha apja lenne.
– Itthon maradok, ha akarja.
– Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy
most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.
– Mondja, lányom, mondja… Nem lesz valami nagy sületlenség? – Mosolyogva
simította végig a leány arczát.
A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette
volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett
reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a
borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és
a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de
összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát,
felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve
hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni
igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni
kezdett.
– Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek
magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?
A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.
– Tanítónő akar lenni? Minek az?
A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy
ne is pillanthasson a báróra.
– Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a
haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra
visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy
ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy
szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám.
– Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott,
mint a föld.
A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a
leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.
– Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy
különös az egész. Egy lány – olyan, mint én – egyszerre csak azt mondja,
becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?
– Nem.
A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran
nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.
– Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?
– Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.
Fájdalmasan kérdezte a leány:
– Unja?
A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.
– Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?
– Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.
A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.

IV.
Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a
csendes álmodók egyforma, mély lélekzetével aludt, a báró pedig az
éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi
lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy
mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé
látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen
viszonynyal még nem igen találkozott.
Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor
a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon,
hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a
többi ilyen fajtáju leányra.
– Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.
A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból
a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott
karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre
szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek
gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?
– Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.
Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.
– Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?
A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt
elhinni, hogy komolyan beszél.


HARMINCZEZER FORINT

I.
Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt
magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból,
harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd
asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember,
többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért
fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt
az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti
könyvre. Alig látszott ki közülük.
– Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.
Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az
egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta
minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit
csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy
érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember
válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s
hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s
tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja
magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott,
belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére
két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami
olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is
elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott,
robotba.
Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt
részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből
felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit,
mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy
numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün
pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz
kedvéért.
– Mi bajod? – kérdezte tőle. – Rosz az almád?
Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy
szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.
– Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.
– Hagyj békét.
– Nem hiszed, nem?
– Hagyj el.
A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd
asztalról. Mikor a földre esett, tovább rugta. A pénztáros kaczagott,
felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag
négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a
tartalma: 30,000 forint.
– Kellene, ugy-e, rongyos?
Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet
tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak
meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé
az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a
csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve
székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer
forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet
nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már
azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami
kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő
emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.

II.
Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.
– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy
a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta
az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.
– S mit mondtak?
– Már talán a reggelt se éri.
Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és
fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt
a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem
bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon,
igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson.
Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban
nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész
komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi
eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.
– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz
házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta
magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly
bácsihoz.
Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon
elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a
jövendőről.
– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána
valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a
fizetésből.
– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.
– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az
életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy
kis segítség kell, kell okvetlenül.
Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az
ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok
is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy
kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az
orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár
öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek
éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak
fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen
rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet,
mintha ki akarná szakítani a fájdalom.
Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a
többi rokon közé.

III.
Az öreg ur egyszerre nagyot köhögött, jó sokáig tartott, a mig
valamennyire rendbe jött utána. Alig észrevehető csendes mosolygás
szaladt végig az arczán, mikor a nagy sápítozást hallotta, melyet
kinlódása alatt csaptak az asszonyok. Szemével intett az apáczának, hogy
hajoljon föléje, valamit mondani akar.
– Küldje ide azt barna szakállu szemüveges embert a sarokból – s Csősz
felé integetett.
Csősz egészen az ajkaira hajolt s ugy hallgatta a mit beszélt. Igy is
elszalasztott egy-két szót, olyan halk volt már az öreg ember hangja.
– Te vagy, Gyula?
– Én, bátyám.
– Köszönöm, hogy eljöttél, hozzád akarok utoljára beszélni. Téged
becsüllek valamire az egész családban, szeretem, hogy látlak. Egy ilyen
szegény öreg embertől fogadj el pár jó tanácsot.
– Ne erőltesse meg magát, édes bátyám.
– Már mindegy, hagyd csak. A mim van, reád hagytam. A szekrényben alul,
a fehérnemü közt van a végrendeletem. A kulcs pedig a párnám alatt. Vedd
magadhoz.
– Hagyja ezt most, édes bátyám – mondta gyöngéden Csősz, de bár küzdött
ellene, öröm szaladt végig az arczán. Az öreg ember szemei haragosan
forogtak, izgatta a sok szószaporítás.
– Vedd ki, ha mondom – s gyönge hangján is érezni lehetett az ideges
sietséget.
Csősz a beteg feje alól magához vette a kulcsot.
– Vigyázz jól a vagyonodra, sok bajod lesz vele. A ki itt van, az mind
igyekezni fog, hogy elvehesse tőled. Ugy neked rontanak, mint a hogy
most várják a halálomat. Czudar emberek, vigyázz.
Csősz egyszerre ijedten nézett körül. – Eddig eszébe se jutott az, a mit
az öreg mondott.
– Nagy veszekedés lesz – mondta az öreg. Még beszélt volna többet is, de
már nem birta. Csak nyögött. – Most hagyjatok békében – mondta s azon
igyekezett, hogy a fal felé forduljon. Egy fiatal orvos a szomszéd
szobában aludt. Az apácza gyorsan behivta, de már nem volt szükség reá,
az öreg ur meghalt.
Nem sokáig maradt ott már ezután senki. A rokonok komoran, suttogva
beszélgettek egymás között. Csőszhöz is eljutott valamelyik szegletből
ez a két szó: behizelegte magát. Hivta a feleségét s elmentek ők is a
többivel.
– Mit beszélt, kérdezte az asszony, mikor már nem volt körülöttük senki.
– Minden a mienk.
– Lesz vagy harminczezer forint.
– Lesz… de beszéljünk egyébről.
– Hallgatva értek haza. Az asszony azon gondolkozott, hogy mit fognak
csinálni annyi pénzzel. Egy falusi birtokra gondolt, meg azután rögtön
egy bérházra, az üzlettől nagyon félt, abban nagyon koczkáztatva van a
pénz. Gyanakodva nézett az urára. Ő bizonyosan abba akarja belefektetni
a pénzt, pedig baj lesz abból, érzi, érzi már előre. Csősz magában
tépelődött s megizzadt hazáig, pedig recsegett lábuk alatt a hó.
Mindjárt le is feküdtek. Az asszony gyengébb idegzetét gyorsan elnyomta
az álom, de a férfi csak hánykolódott az ágyban. Gyötörte a
nyugtalanság. Pénze van, de elveszik majd tőle. Meg tudja-e védeni?
Mindenfelé rémeket látott. Innen is, onnan is jött a sok rokon.
Gondolta, hogy felkölti a feleségét, megbeszéli vele a dolgokat, de
aztán mégse tette. Minek? Elég gond ez igy is. Háromszor is lámpát
gyujtott, de mindig majdnem hogy fölébredtek a gyerekek. Forró volt
alatta az ágy, alig birta kiállani, majdnem égette a testét a melegség.
Reggel felé már nem birta tovább, felöltözött s észrevétlenül kiment az
utczára kóborolni a hidegben. Csak a reggelihez került haza. Fáradt és
kimerült volt, megijedt az arczától az asszony.
– Hol jártál?
Enni nem tudott. A gyermekek közt osztotta fel a kiflijét s aggodalmas
szeretettel nézett utánuk, mikor egymást lökdösve kirohantak a szobából,
hogy iskolába menjenek. Az asszony szeretett volna valamit hallani a
terveiről, de nem merte kérdezni. Ugy ültek egymás mellett, mintha
idegenek lettek volna.


SOKOLOFF
Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen
vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy
elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az
ember, mint odahaza, jobban megtudja becsülni a társaságát s nem hagyja
mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut
másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni
kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.
A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi
tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s
egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik
be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok
tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes
vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de
szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis
bebocsátottunk valakit magunk közé.
Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha
kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben.
Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos
vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később,
néhány nap mulva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az
ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s
szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka
betükkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még
nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók
névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a
többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként
összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral
nem jó ujjat huzni.