Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 08

A czár, a czár… Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint
előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt.
A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit
ő el nem mondott.
Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona,
korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is
káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a
fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem
is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság
szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta
miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor
a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy
bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát
ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy
fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is
verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor
történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja
a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei
iránt.
– Mit! Megvadult a nyavalyás! – és ordított a vén katona, a mint kifért
a torkán.
– Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem
használt semmit.
– Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.
Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s
odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.
– Imádkozzál!
A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.
– Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg
butaságodnak általa az Isten.
A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a
fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.
– Nem imádkozom.
– Nem!?
– Nem.
A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták
fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá.
Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon
eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.
– Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.
– Elmehetek?
– El… Megállj! Még mondok valamit. – Kigombolta az ingét és csupasz
melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.
– Látod ezt?
– Látom.
– Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta
tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az
istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én
durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.
S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését.
Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány
megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el
kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a
csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:
– Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a
háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.
– Jól van.
Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az
asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul
hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem
megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt.
Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet.
Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton
előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai
bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.
– Jobb igy, azt mondta.
Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne
busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy
müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen
névre egy barátjához kell küldeni.
Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört
egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem
érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa
s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a
sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés
s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt
ilyes dologról, de azért nagyon meglátszott rajta, hogy nem törődik már
a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.
– Élni, élni… ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és
elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét.
Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ.
Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy
kellett hazakisérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s
a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.
Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték
volna.
– Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.
– Nincs már baj – felelte – levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem
másnak!
– Az apád?
– Meghalt.
– Hazamégy?
– Nem, itt maradok.
– Mit csinálsz?
– Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák
közé. Anyám már elindult, azt irja.
Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével.
Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától
simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a
féktelen örömre.
– Szegény apám.


VÉN POLITIKUSOK

I.
A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü
szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen
tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy
reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári
ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja,
kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul,
segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha
elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.
A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az
igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a
herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a
czeremóniát.
– Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.
Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü
megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan,
mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét,
mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin,
müvészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.
Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az
igazgató mentegetőzött.
– Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.
A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a
fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták
addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott
szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint
Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni
ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó
gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén
ember.
Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet
meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a
viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet
beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a
képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak
s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész
kiállítást.
– Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél
visszaküldte az urakat, már meglátszott az arczán, hogy türelmetlen s
alkalmatlan neki a sok ember.
Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a
titkárnak, a mit gondolt.
– Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai
butaság?
A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.
– Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?
– Értem.
Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a
párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki
kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy
senkit se lásson.

II.
Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik ujság azt mondta,
hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de
megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is
beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét
adta ujra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve
arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy
kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában,
akar, okvetlenül akar valamit az öreg.
Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták
s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni.
Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.
Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert
rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül
fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott
oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.
– Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.
A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé
állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy
mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a
fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a
teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.
– Nem magyaráznád meg jobban?
– Neked nem.
– Majd küldök másokat.
– A mint tetszik.
A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis
intermezzó, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is
lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.
Másnap megverekedtek.
Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az
visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszu, lapos
épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg,
félkaru katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.
– Aha, lőnek, lőnek… Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.
A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak
töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga
embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a
puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.
– Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.
Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik
pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét,
a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint
egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az
eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára,
félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek
könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.
Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén
katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét,
a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy
fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be
senkit.

III.
A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A
fiával jött és zsörtölődött az egész uton.
A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda
szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált
s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden,
nem kell megijedni.
A gróf nagyban készülődött egész uton arra, hogy mint fog belépni.
Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a
ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát.
Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver
agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne,
ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy
közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az
izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy
szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült
volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve
szólott a kocsisához:
– Gyorsabban!
A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden
hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.
– Mi van a fiammal?
– Már jobban van.
– Az ur felel érte! Megölték…
Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban
hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról,
hogy ne kopogjon olyan nagyon.
– Csendesen, fölébred.
– Viszem innen! – mondta a gróf.
Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.
– Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik
ember is.
– Nem engedem, felelte az orvos.
A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s
most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették
be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke
szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu,
mozdulatlan embert.
– Szegény – mormogta és sóhajtott. Ha meghal! – Erre a gondolatra megint
ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd
omoljon össze az egész ház.
– Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom…
Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig
hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha
odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább
egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az
elbeszélést, de nem tette.
– Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak
a kis zöld szobában.
Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a
fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült
napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a
vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá,
szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt
törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban.
Összeszorultak, mint a szegény emberek.
A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak,
keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van
valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak
egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész
délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól,
mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták
kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy
igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség
volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is
elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.
– Hogy van a gyerek? – ezt megkérdezgették egymástól minden reggel.
Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól,
igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik
éppen tetszett.


JÁVOR FŐHADNAGY

I.
Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza
voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első
perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta
lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint
a hogy azt gimnázista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy
álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az
erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az
egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt
Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne
vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.
Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A
szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés
pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész
közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón
szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól,
megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges
ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább
gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a
cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy
uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a
kutya paraszt, ha kijár a kenyere.
Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi.
Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit
idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein
gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett.
Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és
ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az
asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha
szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott,
ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is,
mert már kezd beletanulni.
A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig
igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett
ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most
is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha
békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a
feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor
látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki.
Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.
Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány
azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már
tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét.
Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s
milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és
könnyezett.
– Huszárok jönnek – mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem
kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés
nélkül.
– Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon
szivesen kell majd fogadni őket.
– Miért? Kérdezte a leány.
– Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.
– Nem vagyunk kupeczek.
– Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek
fizetnek jól.
– Ki irja a levelet?
– Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.
– Nagyon közönséges név.

II.
Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség
s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen
várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a
tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem
jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a
vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy
szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az
asszonyok… az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is
és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni.
Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a
bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a
fiatal embernek. – Furcsa kölyök – azt mondta odabenn a fiának.
A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony
pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas
szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük
elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az
ajtóra.
– Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.
Az ezredes kimentette.
– Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.
– A tisztieket már mind végig lovagoltam – vetette közbe a legfiatalabb,
egy kis szőke kadét.
– Igen? Szép… hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött
a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy
minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen
érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor
jelentették, hogy tálalva van, karját nyujtotta a franczia kisasszonynak
s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép
grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a
főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy
pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapirt és
borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen
nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este.
Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis
kiváncsi volt arra, hogy kinek ir?
Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében
tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.
– Postára adod.
– Itt nincs posta.
A grófnő adta meg a felvilágosítást.
– Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az
utat, ha megengedi, majd én föladatom.
Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet.
A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor
betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a
lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva,
mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az
ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé.
Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor,
kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta
leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót
lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami
idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is
türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges
emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.
Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A
fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a
lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel
számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon
henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára
s az asztalkán áthajolva hadart.
– Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.
– Mire?
– Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni…
A grófnő végignézett rajta és biztatta.
– Tedd meg.
Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt
össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna
valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a
ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de
azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb
Waldstein grófnak.

III.
Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A
fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő
kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol.
A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig
a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis
czivilizációt.
Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a
főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy
volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó
lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt,
nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor
diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük,
nem mertek ellenkezni vele.
– Még, méltóságos uram, még – mondta, a mikor már félreküldött egy egész
kis ménest – egy sem nekünk való ezek közül.
Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.
– Könnyebbeket kérünk, van még?
– Nincs több.
– Nagyon sajnálom.
Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy
arczizma sem mozdult meg. A _nagyon sajnálom_-mal mindent elmondott, a
mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró,
kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem
zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony
is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába
udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és
vele beszélgetett.
– Innen hova mennek, főhadnagy ur?
– Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.
– Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.
– Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.
– Dorogon?
– Dorogon.
Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a
hugát.
– Mit beszéltél vele?
A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte utjából a bátyját.
– Hagyj!
Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül,
hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem
is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor
egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen
valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással
sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy
Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.
Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért
alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:
– Kije van önnek Dorogon?
Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy
folytassa is a mondatot.
– … Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.
Jávor tagadólag intett a fejével.
– Nem hiszem. A jegyző leánya…
– Rokona?
– Nem, menyasszonyom.
– Az?…
Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a
vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a
grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A
grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.
– Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.
Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a
sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de
azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a
szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.
Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki
a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a
kezével.
– Csak az a ficzkó boszantott.
A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja
kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.
– Eredj innen!
– No mi bajod? Mi lelt?
A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába.
Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a
Waldsteinok nem értik.