Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 05

Total number of words is 4319
Total number of unique words is 1814
37.2 of words are in the 2000 most common words
51.2 of words are in the 5000 most common words
58.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül
sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros
tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem
értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a
sok ember között, mint egy oszlop.
– Apám, apám! – kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan
embert. – Én vagyok, nem látsz, ide nézz!
Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek.
Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.
– Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió…
Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett
odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó
pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett
derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.


SEDAN
Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban
laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy
szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed
a nagy krigli sulya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört
hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök,
mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik
szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaur van rajtam
kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk,
mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s
tultesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis
szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza,
de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.
Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.
– Hogy aludt, uram?
– Jól.
– Szereti a lakást?
– Szeretem.
– Magyar?
– Az.
– Van anyja?
– Van.
– Hát apja?
– Az nincs.
– Nagy baj. Meghalt?
– Meg.
– Mi volt?
– Katona.
– Jesszus! Meglőtték?
– Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.
– Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.
Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis
alkalomszerüségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a
melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona
volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész
rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az
őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki
Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig
eljutottunk volna, ujra beesteledik.
A kép alá az van irva: _Sedan_.
Napoleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást
tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi
állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a
miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve
a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak,
arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a
karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak
görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön,
félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni
rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a
legszebb májusi reggel.
– Sedan – mondta az asszony.
– Látom.
– Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a
mint a képet nézte.
– Az uram is ott volt.
– Katona?
– Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.
– Jól tette.
– Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk
is. Megnézi?
Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt
valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság
egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik
jól, ám lássák.
– Ugy-e szépek?
– Szépek.
– Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a
boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk
egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd – és megtörülgette
a rámát.
– Hát azután arra mi lesz festve?
– Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról
világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a
földben.
– Sedan.
A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke,
dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné
fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testü
munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van
képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a
harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy
én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat,
lelkesülni kezdett.
– Ez mind semmi – azt mondta. – Tessék velem jönni az emeletre, ott van
egy kép.
– Mi az?
– Sedan.
A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és
finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.
– Az én papám is ott volt.
Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze
Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik,
negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem,
vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg
kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem
nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre
száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a
plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat,
mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két
részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan
nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb
fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják
a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a
minek a neve Sedan.
Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi
és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint
másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó…
– Sedan, Sedan… aztán ujra meg ujra Sedan.
A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett,
kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a
csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó
czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.
Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy
könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt
mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és
másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen
szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett
szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan
fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a
lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden
rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a
legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá
valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki
véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem
vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe,
de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.
Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az
emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy
csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.
– Kutyaság, agyon kell ütni.
Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját
egészen a füléig felhuzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett.
Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem
értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a
szót: Sedan.
A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a
mint beszélt.
– Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.
– Kit, miről beszél?
– A franczia, az a kutya, összetépte a képet…
– Melyik képet?
– Sedant…
A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.
– Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor
észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött,
megvertem, ő is megvert…
Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy
nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába,
hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő
nem hagyta magát.
Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott
hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már
megszokott a fülem.


A FECSKÉK
A szomszéd ház eresze alatt öt fecskefészek van. Az utcza csendes,
elhagyatott, se fogat nem jár rajta, se lovasok nem vágtatnak végig a
porondos uton, ha az ember látni, figyelni akar, egészen a fecskékre van
szorulva. Ezek a legérdekesebb lakók, a többi tuczat. Azok a szegény
fészkek sokkal több viszontagságnak vannak kitéve, mintsem gondolná az
ember. Az eresz nem véd meg minden ellen, csak éppen födelet ad, mikor a
verebek beállítanak lakást követelni, bizony ki kell szállani a
verekedésre minden fészeklakónak, a ki csak birja a szárnyát és
vagdalkozó éles kis csőrét. Hozzá még a verebek mindig többen vannak s
merészebbek is. Ilyenkor behallatszik ablakomon mind a két fél
csatakiáltása. Minden jóravaló ember fecskepárti lenne itt, hacsak nem
szocziáldemokrata. Én is a fecskéknek szeretnék valamicskét segíteni, de
nem lehet. Egyszer tapsoltam és fütyöltem, de nem értem el vele semmi
eredményt, mert a helyett, hogy a verebek ijedtek volna meg, az én
barátaim rebbentek tova. Szóval, nem kell beleelegyedni a más állatok
dolgába, elvégzik ők valahogyan a maguk békéjét és verekedését egyaránt
s a mellett ráérnek egészséges kis fecskefiukat költeni ki a mogyorónyi
tojásból s táplálják is a maguktól elvont drága falatokkal. Itt is, ott
is kidugja fejét a fészekből egy-egy uj legény s szaporodik a tábor.
A hatodik fecskefészek fölül van az ereszen és emberek laknak benne.
Ezelőtt atelier volt, most is az, hanem egyuttal benne főznek s egy
szögletben hálószobát is rendeztek be rajta a lakók. Két nagy táblaablak
világítja meg a kis műtermet. Az eddigi lakók folyton káromkodtak, mert
nem lehet védekezni benne a nap ellen. Ha az egész üvegoldalt
elfüggönyzik, sötét van benn, mint a pokolban, ha világosan hagyják,
szinzagyvalékot kevernek a napsugarak a vászonra. Rángatták egész nap le
és fel a függönyt, egyik sarokból a másikba küldték a modellt s
két-három nap alatt megszöktek. A ki most lakik benne, az türelmes és
csendes. Van egy párja, a világgal nem igen törődik s csak akkor pingál,
ha a napnak éppen nem méltóztat sütni. Nem igen van valami sietős
munkája, bár szörnyü módon szegény ember lehet. Máskülönben igen vigan
élnek. Az asszonyka sokat énekel, ugy látszik az urának is tetszik a
hangja, közben nevetnek, nagy hanczurozást csapnak s az öt másik
fészekből hallgatózva dugják ki fejeiket a fecskék. Sok bajuk van az
esővel. Éppen az ablakuk előtt van a csatorna. Ha nagyon zuhog a zápor,
becsurog a viz házikójukba. Ilyenkor kikönyökölnek az ablakba, egymásra
hajlik a válluk, igen sokat és nagyon kedvesen komédiáznak a bőséges
vizzel. Ugy tesznek, mintha visszahajtanák tenyerükkel kétfelül a vizet
a fedélre, de tulajdonképeni czéljuk mégis az, hogy végigdörzsöljék
vizes kezüket egymásnak az arczán. Az asszony végig borzong, sikít
egyet-egyet, de azért visszajön az ablakhoz. Aztán meg a férfi dörmög,
törülközik nagyban s nagyon meg vannak elégedve a világgal ebben a
pocsék időben. A férfi nincsen több huszonnégy évesnél s az asszonyka se
töltötte még be a tizennyolczat. Majd megjön az eszük.
Néhány hét előtt ugy látszott, mintha csakugyan megkomolyodtak volna. A
férfi fölrajzolt egy képet s nagyon komolyan vette a vásznat. Mikor tiz
márkáért odacsapta a papirra valamelyik kövér hentesné arczképét, mindig
fütyölt, énekelt és jókedvü volt. Most belekomolyodott a munkába, a
szemeit majdnem erőszakosan meresztette rá a szinekre, hogy minél többet
lásson, lélegzetét is visszafojtva figyelte a munkáját s mikor egyszer
az asszony megszólította, durván kiáltott rá, hogy hallgasson. Most már
neki is sok munkát adott az ablak, rángatta a függönyt s káromkodott
mérgében, éppen mint az előbbi bérlők.
Csak délben, az ebédnél állott szóba a feleségével, akkor is komolyan s
még sóhajtott is.
– Soha se éreztem annyira, hogy semmi vagyok, mint most. Találkoztam az
utczán egy professzorral, ugy beszélt velem, mint egy kölyökkel.
– Mit mondott?
– Hát nem fog kiállitani, nem? – kérdezte s megfogta a vállamat. Jó lett
volna ugy-e végezni az Akadémiát? Tudna valamit produkálni s nem csak
mesterasszonyokat rajzolna szénnel. Nem bolondság ám az iskola, kár volt
otthagyni. Csavargó lesz az emberből a nélkül.
– Mit feleltél neki?
– Semmit, mit mondhattam volna. Igaza van, érzem. Unom már a szenet és a
krétát, akarok valamit produkálni is. Van erőm, dolgozni fogok.
Az asszony egyszerre megijedt.
– S miből élünk addig? – kérdezé.
– Eszünk kenyeret és sajtot.
Délután tovább rajzolt, másnap is, harmadnap pedig már festeni kezdett.
Az asszony egymás után hordta a holmit a zálogházba. A mi jó ruhájuk
volt még, azt eladogatták, a férfinak volt még egy nagy czimeres
pecsétgyürüje, a mi eddig még mindig kivánszorgott a sok nyomoruságból,
most az is elment a többi után s el utoljára az a kis régi ezüst óra is,
a mit még az apjától örökölt s kétszer kellett naponkint felhuzni egy
kopott aranyos kulcscsal.
– Nem lesz semmink – mondta az asszony, a férfi pedig festékbe,
ecsetekbe ölte a pénzt s majdnem elkeseredett dühvel dolgozott. Nagy
volt a nyomoruság a kis fészekben, de a kép haladt. Csodálatos módon
sikerült rajta minden. Volt egy kis köze a véletlennek is a dologhoz, de
nagy tehetség világított elő a sok szin közül. Hümmögtek és csóválták a
fejeiket azok, a kik látták a munkát, mig készült s kérdezték, hogy
meglesz-e a tárlatra?
– Meg, meg kell, hogy legyen, – mondta a piktor s olyan határozottan
beszélt, hogy hinni kellett neki. Leste mindenkinek az arczát, hogy
vajjon igazán beszél-e, a mikor dicséri a képet s vigasztalta az
asszonyt.
– Nem sokáig tart már s majd lesz pénz ujra. Csak még egy kicsit
türjünk, egy kicsit…
– Már is sok.
Körülnézte a szoba csupasz falait és zugolódott. Őt nem lelkesitette az,
a miért az embere hevült. Azok a kis dolgok, a melyekkel egy nap alatt
lehetett pénzt szerezni, jobban tetszettek neki, mint ez a hosszu munka.
Mikor a férfi nem látta, sírt is. Se kalapja, se czipője nem volt már
olyan, a mivel emberek közé lehetne menni. Lassan-lassan megszokta, hogy
minden nyomoruságért azt a vásznat okozza, a mi mindent felfal, mint egy
örökké éhes szörnyeteg. Ott duzzogott órákig egy szögletben s szavát sem
lehetett hallani, közbe megették azokat a szomoru ebédeket és
vacsorákat, a miket még megengedett nagy kegyesen a vászon s mióta a
képhez kezdett a piktor, csendes és komor lett a hatodik fészek.
A kávéházban valaki megindította a hírt, hogy ez a kis piktor, a ki a
Schraudolf-strassen lakik a szeretőjével, nagyon szép dolgot csinál a
tárlatra. – Lefőz mindnyájunkat… Kezdték komolyan venni a kis piktort.
– Van ötlete, szive, ért a pikturához – ez lett a hangulat. Valaki
fölfedezte, hogy egy régibb képén is meglátszik már a tehetség. Egy tó
és két hattyu van rajta. Különösen a tó nagyon szép.
– Szebbek a madarak – mondta valaki.
– Szebb a tó!… és már vitázni kezdtek felette, mig a fészekben ő csak
dolgozott pihenés nélkül s mikor a nap az utolsó sugarát is megtagadta
tőle, fáradtan, pislogó szemekkel hullott a vetetlen ágyra.
– Még csak egy kicsit türj Mari, – biztatta az asszonyt. Ma befejeztem
ezt az oldalt – mutatta is a kezével – holnap megfestem a fákat,
holnapután következik a napos oldal, aztán…
– Aztán, aztán, aztán, türelmetlenkedett az asszony, sohase lesz készen.
Tegnap is, tegnapelőtt is lett volna megrendelés portré-ra, ha utána
járnál.
– Az nem művészet fiam, értsd meg. Az mázolás, az semmi.
– Meglehet belőle élni.
– Ebből is, csak várjunk.
– Mig ezt a hitvány vásznat föl nem feszitetted, soha sem voltunk
ennyire. Elmegy az embernek minden kedve az élettől.
– Majd csak ezután jön meg igazán.
– Addig meghalunk éhen.
– Ne félj tőle.
– Én nem birom már sokáig.
– Nem is kell, csak még egy kicsit Mari, még egy kicsit…
Másnap következett az erdő. Egymás mellé sorakozott egy halom üde, zöld
levél a fákon s szinte érezte a friss galyak illatát a vászonon az, a ki
a képet nézte, a fák mohos törzséről pedig kedve jöhetne az embernek
bársonyt szakítani. Valami ős talentum lakott ebben a fiatal emberben,
nem tudott sokat és azért teremtett. Az arcza azért csak ránczos maradt
s komolyan függesztette szemeit a képre, bár sikerültek is a vonásai.
Nem örült, kételkedett az igazságban, még a szemeinek sem hitt. A
mellett szenvedélylyel folytatta a munkát, ugy dolgozott, mintha ettől a
képtől függne az élete és az üdvössége.
– Minden, minden benne van ebben a képben, Mari – mondta egyszer az
asszonynak, a ki kedvetlenül kisírt szemekkel gubbasztott mellette a
földön.
– Minden, az óra is.
– Az is, de én is egészen, meg a lelkem is, értsd meg. Eddig csak huztam
a kocsit, mint a ló, most kezdek gondolkozni. Érts meg engem, Mari.
– Értelek, bolond vagy.
Harmadnapra a világos, derüs oldal következett.
– Ezt, ezt kell megfesteni – mondta a piktor – tánczoljanak még a
porszemek is és süssön a nap, hogy forró legyen az egész kép!
Festette is, de már kedvtelenebbül. Az asszony a háta mögött, mint a
kinek nagyon fáj valami. Ez is boszantotta, nem tudta teljesen
munkájához terelni az eszét. Valami olyanforma keletkezett a képen, a
mit akart, de nem az. Ujra próbálta, nem ment. Végre kijött a türelméből
s levakart egy csomó napsütötte felleget, ideges sietségében majd hogy
át nem vágta éles késével a vásznat.
– Nem megy Mari, nem megy… – és most már csak nézte a képet. Ugy bámult
reá, mint valami ismeretlen valamire, majd sírva fakadt mellette.
– Minek kezdtél hozzá?
Az asszony mellé ült az ágy szélére, elhallgattatta a keserüségét s
csendesen, szeliden kezdett el beszélni.
– Mari, édes jó asszonykám, lásd, tudom én, hogy mi a baj. Ha te
sóhajtasz és sírsz a hátam megett, én nem látom olyannak a világot, mint
a milyen. Légy jobb kedvü, erőltess magadra egy kis mosolygást, igy
valahogy – mosolyogni igyekezett – igy ni. Ha én volnék a te feleséged s
ha te az én helyemben olyan nagyon szeretnél engem, mint a hogy én
szeretlek téged, jobban beleélném magam a te életedbe. Nekem kell ez a
kép, mert elveszek teljesen nélküle.
– Ha nem tudod festeni, hát mit erőlködöl vele?
– Tudom, tudom, hidd el, hogy tudom, csak egy kis baj van vele, egy kis
baj… Mari! Van még három márkánk, te szereted az édes dolgokat, itt van,
kettőt neked adok belőle, vagy akarsz czirkuszba menni? Menj. Oroszlánt
futtatnak, ilyent még nem láttál. Vagy eredj ki Nymphenburgba, a
parasztszinházba. Olyan bambák azok az emberek, hogy a tüdődet is
kineveted rajtuk, egyenkint egy-egy Auguszt. Mit akarsz?
– Semmit.
– Hát nem érted, hogy bánt az, ha szomoru vagy. Értsd meg! Azért adom
neked a két márkát, hogy örömöt szerezz magadnak vele. Ezt akarom.
Az asszony egy kicsit gondolkozott, a mig révedezve végigjártatta
bágyadt szemeit a szobában. Alig volt valami, a min megpihenjen egy-egy
pillanatra a tekintete, csak a kép, az kettőbe választotta a szobát s
ott terpeszkedett el a szemei előtt. Kedve lett volna nagyot ütni rá,
keresztülütni az öklével, vagy a földhöz verni s addig taposni, mig
szerteszakad. Ez okozott mindent, ez a rongy. Aztán fölkelt, a mennyire
lehetett, rendbeszedte magát, zsebretette a kétmárkás tallért és indult.
– Azt akarod, hogy vig legyek? Jól van, szervusz.
– Szervusz lelkem, korán jere vissza.
– Jó, jó.
Azután se ment a munka ugy, a mint kellett volna. Az aranyos
porszemekkel telehintett sugarak mind halaványabbak lettek, egy felhő a
nap korongja elé tolakodott s most meg már az volt a baj, hogy nem volt
itthon az asszony. Rég nem maradt egyedül, nagyon megérezte, hogy senki
sincs mellette. Végre is lecsapta az ecsetet s ő is elment az utczára.
Egy óra mulva visszajött megnézni az asszonyt, de még nem volt itthon.
Azután ujra elment, most már másfelé, valahol egy pohár sört is ivott,
körülrakatta magát képes ujságokkal, végignézett egy pár karambolpártit
s megint hazament. Az asszony még mindig nem jött haza. Azért lefeküdt s
az ágyban várta tovább. Az óra egymás után ütött, előbb sokat, aztán
keveset, a mikor már az éjfél is elmult.
– Majd előjön – s befordult hogy aludjék. Egyszerre a fejébe szaladt
minden vére s olyan forró lett a párna is, mintha izzó szénnel lett
volna megtöltve. Fölkelt, ujra kiment az utczára s az arczába nézett
minden asszonynak vagy lánynak, a ki még mint ő, az utczán kóborolt.
– Mari, nem te vagy?
Nem aludt semmit. Másnap kábultan baktatott le és föl az utczán s
hazaszaladt minden félórában.
– Mari! Nem vagy itthon?
Az asszony estére sem jött meg, pedig még mindig nagyon várt reá a
férfi. Leült az ajtó mellé s hallgatózott. A mint mult az idő, ugy
vesztette el az utolsó reménységét is. Mikor tizenkét órát kongatott a
nagy harang, ráejtette fáradt fejét a két öklére és sírni kezdett.
– Most, most lett volna valami belőlem…


TIZENEGY ESZTENDŐ

I.
Farnosné asszony ebédet és lakást adott holmi szegényebb diákoknak
havonkint tizenhat forintért. Valaha százhatvanért se tette volna meg s
hogy idáig jutott, annak hosszu, unalmas és egészen közönséges története
van. Kár volna előlről elmondani. Elég annyi, a mikor már tiz esztendeig
élt az urával becsületesen, egy haszontalan piktor elbolondította a
fejét s akkor otthagyta a házat. Még a kis fiával se gondolt azokban a
mámoros napokban, csak ment a piktor után, mint valami holdkóros. A
pénzüket megették és elutazták. A mikor már alig volt egy pár forintjuk,
valamennyire észretért az asszony s elkezdték a mostani üzletet a
diákokkal. A hosszu asztal fején a piktor elnököl s igen jó étvágya van,
pedig tudja, hogy teljesen kiábrándult belőle az asszony s csak azért
nem dobják ki, mert a csupa asszony háznép közé mégis jó egy férfi. Csak
járjon ott előre-hátra, és adja az urat, nem baj az. Ha ő nem szégyenli
magát, ezt az egy dolgot ugy se végezheti el helyette senki.
Most nemrég azonban nagyon pórul járt a piktor s az ő szégyenét persze,
hogy megérezte az egész háznép. A kávéházban rajtafogták a hamis
játékon. Régen gyanakodtak már reá, most egy jószemü pinczér rálesett, a
mikor éppen ráakarta tenni a másik háromra a maga kártyáját,
torkonfogta.
– Tetszik csalni? – kérdezte s nem engedte meg, hogy visszavegye az
asztalról a kártyát.
Felpofozták, kidobták, ő maga se tudta, hogy jutott ki a kávéházból.
Mikor hazakerült, sáros volt a mellénye, a kabátja, meg a kalapja is.
Az asszony kérdőre vonta:
– Mi van veled?
Mogorván, az asszony tekintetét elkerülve felelt:
– Semmi.
– De mégis, hol jártál?
– Sehol, mi közöd hozzá.
– Róbert! Mi lelt?
– Hallgass! – Olyanforma mózdulatot tett, mintha ütésre akarna emelni
egy széket. Erre elhallgatott az asszony. Bement a másik szobába és a
testvérével beszélte meg aztán a dolgot. Megállapodtak abban, hogy talán
részeg. Nem ujság ez. Szerencse, hogy még nincsenek itten a diákok.

II.
Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a
dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének
is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva
az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a
kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.
– Ugy is tudják már, – mondta a leány.
– Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami
nagyon rosz lesz a vége, tudtam.
– Miért is kötötted magadhoz.
– Miért, miért, hagyd ezt Lujza. – Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?
– Nem tudom.
– Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a
kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe
semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott,
mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.
Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót
nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött,
egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy
hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.
– Valaki van itt, de ne ijedj meg.
– Ki az?
– Nem fogsz megijedni?
– Nem, nem, ne félj.
– A férjed.
Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen
közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:
– Már tudja?
– Igen.
– És mit akar?
– Majd elmondja. Jere…
– Várj.
Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utóljára látta a férjét, nagyon
váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát,
a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra
visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán
gyorsan elhatározta magát s benyitott.

III.
Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja,
hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte,
de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt
az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött
szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se,
mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll,
egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a
beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem
volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a
helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.
– Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is
vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van
mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.
– Nem jó ember, – mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.
– Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek
lenni. No de mindegy…
– Az én bünöm.
– Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én
már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed.
Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba,
nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól
meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy
esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem,
hogy eszedbe jutottam néhányszor…
– Igen, igen sokszor…
– Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is,
most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért
idejöttem az egészen más dolog.
Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se
mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.
– A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz.
Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én
már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 06
  • Parts
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 01
    Total number of words is 4284
    Total number of unique words is 1794
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    49.7 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 02
    Total number of words is 4314
    Total number of unique words is 1760
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    54.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 03
    Total number of words is 4396
    Total number of unique words is 1785
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 04
    Total number of words is 4284
    Total number of unique words is 1747
    38.2 of words are in the 2000 most common words
    52.0 of words are in the 5000 most common words
    59.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 05
    Total number of words is 4319
    Total number of unique words is 1814
    37.2 of words are in the 2000 most common words
    51.2 of words are in the 5000 most common words
    58.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 06
    Total number of words is 4334
    Total number of unique words is 1748
    37.1 of words are in the 2000 most common words
    52.1 of words are in the 5000 most common words
    59.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 07
    Total number of words is 4218
    Total number of unique words is 1857
    37.1 of words are in the 2000 most common words
    51.8 of words are in the 5000 most common words
    57.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 08
    Total number of words is 4244
    Total number of unique words is 1776
    37.8 of words are in the 2000 most common words
    53.4 of words are in the 5000 most common words
    60.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 09
    Total number of words is 4367
    Total number of unique words is 1846
    37.9 of words are in the 2000 most common words
    53.6 of words are in the 5000 most common words
    60.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 10
    Total number of words is 4182
    Total number of unique words is 1708
    38.2 of words are in the 2000 most common words
    53.4 of words are in the 5000 most common words
    60.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 11
    Total number of words is 4337
    Total number of unique words is 1865
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 12
    Total number of words is 4290
    Total number of unique words is 1870
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 13
    Total number of words is 4347
    Total number of unique words is 1905
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 14
    Total number of words is 4247
    Total number of unique words is 1688
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 15
    Total number of words is 4362
    Total number of unique words is 1803
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    57.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 16
    Total number of words is 30
    Total number of unique words is 26
    69.2 of words are in the 2000 most common words
    73.0 of words are in the 5000 most common words
    76.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.